Vihar az Indiai-óceánon

Két nappal e beszélgetés után, délben, John Mangles meghatározta a hajó helyzetét, majd közölte, hogy a 113. hosszúsági fok 37. percén vannak. Az utasok megnézték a térképet, s örömmel látták, hogy alig öt fok választja el őket a Bernoulli-foktól. A fok és az Entrecasteaux-szirt között az ausztráliai part félkörív alakú; s ezt az ívet metszi a 37. szélességi fok. Ha a Duncan az Egyenlítő felé haladt volna, hamarosan megpillantották volna a Chatham-fokot, melyet most északra százhúsz mérföldnyire hagyott maga mögött. Az Indiai-óceánnak azon a részén járt, melyet az ausztráliai szárazföld oltalmaz a szél ellen. Azt remélték tehát, hogy négy nap múlva megpillantják a látóhatáron a Bernoulli-fokot.

Mindeddig a nyugati szél kedvezett a jacht útjának, de néhány nap óta a légáramlat egyre gyengébb lett, majd lecsendesedett. December 13-án végleg elült; a petyhüdt vitorlák csak csüngtek az árbocokon. Nagy erejű hajócsavarja nélkül a Duncan az óceánon vesztegelhetett volna.

Ezek a légköri viszonyok hosszan tartóak is lehettek. Este Glenarvan erről beszélgetett John Manglesszel. Az ifjú kapitány igen bosszús volt, mert látta, mint csökken szénkészlete. Felvonta valamennyi vitorlát, még a felsudár- és csarnakvitorlákat is, hogy a levegő egyetlen rezdülése se vesszen kárba, de a matrózok szavaival élve, még egy kalapra való szél sem volt.

– Azért csak ne panaszkodjunk - mondta Glenarvan -, jobb a szélcsend, mint az ellenszél.

– Igaza van, uram - felelte John Mangles -, csakhogy éppenséggel e szélcsendek után időváltozás következik. Tartok is tőle, mert monszunövben járunk, s ez a szél októbertől áprilisig északkeletről fúj; ha netán szembefordul velünk, alapos késedelmet szenvednénk.

– Lehet, John. Ha ez a kellemetlenség valóban bekövetkezik, bele kell törődnünk. Mindössze csak késedelmet jelent.

– Igen. Hacsak a vihar nem szól közbe.

– Rossz időtől tart? - kérdezte Glenarvan, s közben a horizonttól a zenitig felhőtlen égboltot kémlelte.

– Igen - felelte az ifjú kapitány -, önnek bevallom, de lady Glenarvant és Mary kisasszonyt nem akarnám megijeszteni.

– Helyesen teszi. De miről van szó?

– Viharos idő biztos jeleit tapasztalom. Ne higgyen az ég derűjének, uram. Semmi sem csalókább. Két nap óta a légsúlymérő nyugtalanítóan zuhan, higanyoszlopa most huszonhét hüvelyken áll. Ez olyan figyelmeztetés, melyet nem hagyhatok figyelmen kívül. Amúgy is tartok a déli tenger háborgásától; már volt dolgom vele. A Déli-sark végtelen jégmezőjén összesűrűsödik a pára, s ez rendkívül heves légáramlást idéz elő. A sarki és egyenlítői szeleknek e viharából erednek a ciklonok, tornádók meg különböző viharok, melyekkel nem egykönnyen harcolnak meg a hajók.

– John - felelte Glenarvan -, a Duncan erős hajó, kapitánya jó tengerész. Ha jön a vihar, megbirkózunk vele.

Mikor John Mangles hangot adott aggodalmának, tengerészösztönére hallgatott. Márpedig a tengerészek ösztöne megbízható időjós, vagy Weather-wise, mint az angolok nevezik. A higanyoszlop kitartó süllyedését látva a kapitány minden óvintézkedést megtett a hajón. Csalhatatlan műszere nem téveszthette meg John Manglest, s noha az égen még semmi jele sem mutatkozott, erős viharra számított. A légáramlat ott ered, ahol magasan áll a higanyoszlop, s abba az irányba tart, ahol alacsony légnyomást jelez a légsúlymérő. Minél közelebb van egymáshoz ez a két vidék, annál hamarabb áll helyre a légtömegek egyensúlya, annál nagyobb a szél sebessége.

John egész éjjel a fedélzeten maradt. Tizenegy óra tájt elfeketült az ég déli fele. John a fedélzetre rendelte az egész legénységet, s bevonatta a felső vitorlákat; csak az előtörzsvitorla, a farvitorla, a derék- és orrvitorlák maradtak kibontva. Éjfélkor megélénkült a szél. Hűvösen fújt, a levegő másodpercenként hatölnyi sebességgel mozgott. Az árbocok recsegése, az árbockötelek csapkodása, a kifeszített vitorlákba belekapó szél csattogása, a hajó belsejében levő falak nyikorgása tudatta az utasokkal, amit eddig nem sejtettek. Paganel, Glenarvan, az őrnagy meg Robert megjelent a fedélzeten; egyikük kíváncsiságból, másikuk segítőkészségből. Mikor pihenni tértek, az ég tiszta és csillagos volt; most sűrű felhők gomolyogtak; közöttük pettyes csíkok húzódtak, mint a leopárd bundáján.

– Az orkán? - kérdezte egyszerűen John Manglestől Glenarvan.

– Még nem, de hamarosan ideér - felelte a kapitány.

Ezzel parancsot adott, hogy erősítsék meg a derékvitorla alsó gyűrűit. A matrózok a széloldalon nagy nehezen felgöngyölték a vitorlákat a leeresztett vitorlafákra, s ezzel csökkentették a vásznak felületét. John Mangles minél több vitorlát akart kifeszítve hagyni, hogy ezzel jobb egyensúlyt adjon a hajónak, s tompítsa hánykolódását.

Ez óvintézkedések után a kapitány utasította Tom Austint és a legénység parancsnokát, miként készüljenek fel a minden pillanatban kitörhető orkán támadására. Megerősítették a mentőcsónakok és a tartalék árbocok kötélzetét. Az ágyú mellett megerősítették az emelőcsigát. Megfeszítették az árboctartó kötélzetet és a farköteleket. Elzárták a fedélzeti lejárók nyílását. John, akár egy katonatiszt az ostromlott bástya fokán, nem hagyta el a fedélzet széles oldalát, onnan igyekezett kifürkészni a viharos ég titkait.

A légsúlymérő ekkor huszonhat hüvelykre süllyedt, ez igen ritka jelenség. A storm-glass, a vihar-pohár vegyi keverékének színváltozása vihart jelzett.

Éjfél után egy óra volt. Lady Helenát és Mary Grantot vadul dobálta fülkéjében a vihar; felmerészkedtek hát a fedélzetre. A szél ekkor másodpercenként tizennégy ölnyi sebességgel fújt. Élesen fütyült a mozdulatlan kötelek között. E fémkötelek vonós hangszerhez hasonlóan úgy zengtek, mintha valami hatalmas vonó rezegtette volna őket; a csigák összeverődtek, a kötelek nyikorogva csúsztak az érdes csigamenetekben, a vitorlák fegyverként durrogtak, s már rettentő hullámok ostromolták a habos tarajukon jégmadárként táncoló jachtot.

Mikor John kapitány megpillantotta az utasokat, hozzájuk sietett, s megkérte őket, térjenek vissza a társalgóba; a hullámok máris átcsaptak a fedélzeten, s minden percben újra végigsöpörhettek rajta. A tomboló elemek lármájától lady Helena alig hallotta az ifjú kapitány szavát.

– Nincsen semmi veszély? - kérdezte, mikor egy pillanatra elült a zaj.

– Nincsen, asszonyom - felelte John Mangles -, de nem maradhatnak a fedélzeten, sem ön, sem Mary kisasszony.

Lady Glenarvan és Mary engedelmeskedett a kérésnek is beillő parancsnak, s éppen akkor értek fedél alá, mikor a hajó farán átcsapó hullám megdöngette a lépcsőfeljárat ablakait. Ekkor a szél kettőzött erővel tombolt; az árbocok meghajoltak a vitorlák nyomása alatt, a jacht szinte repült a hullámok felett.

– Előtörzsvitorlát leereszteni! - kiáltotta John Mangles. - Bevonni a derékvitorlát, az orrvitorlákat!

A matrózok a kijelölt helyre rohantak, meglazították az ejtőköteleket, megszorították a tartóköteleket, a leeresztett orrvitorlák csapódásának zaja még az elemek harsogását is túlszárnyalta; a Duncan kéménye fekete füstöt okádott, s a vízből elő-előbukkanó hajócsavar egyenetlenül kavarta a tengert.

Glenarvan, az őrnagy, Paganel és Robert rémülettel vegyes csodálattal nézték a Duncan harcát a hullámokkal; erősen a fedélzet korlátjába kapaszkodtak, egy szót sem válthattak, csak nézték a dühöngő szélviharban hancúrozó viharmadarak csapatát.

Az orkán üvöltését hirtelen fülsiketítő sípolás törte át. A gőz tört elő, de nem az elvezető csövön, hanem a biztonsági szelepeken át; a vészsíp szokatlan erővel sivított; a hajó ijesztően megdőlt, s a kormányt tartó Wilsont fellökte a kormányrúd váratlan csapódása. A Duncan haránt feküdt a hullámokon, nem tudták többé kormányozni.

– Mi történt? - kiáltotta John Mangles, és felrohant a parancsnoki hídra.

– A hajó oldalra dől! - felelte Tom Austin.

– Eltörött a kormánylapát?

– A géphez! A géphez! - kiáltotta a gépész.

John a gépház felé szaladt, leviharzott a létrán. A helyiséget gőzfelhő töltötte be, a dugattyúk mozdulatlanul álltak a hengerekben, a hajtórúd meg sem mozdította az áttételi tengelyt. Ekkor a gépész, a gép hasztalan erőfeszítésének láttán és kazánjait féltve, elzárta a hengerbe vezető csövet, s a gőzt kibocsátotta a szelepeken.

– Mi történt hát? - kérdezte a kapitány.

– Nem működik a hajócsavar - felelte a gépész -, elgörbült vagy beleakadt valamibe.

– Micsoda? Nem lehet kiszabadítani?

– Lehetetlen.

A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy megjavítsák a hibát, egy azonban biztos volt, a hajócsavar nem működött, s a gőz, mivel nem volt mit hajtson, a szelepeken át elillant. John kénytelen volt tehát ismét felvonni a vitorlákat, s legveszedelmesebb ellenségéhez, a szélhez volt kénytelen segítségért fordulni.

Visszatért a fedélzetre, s néhány szóval tájékoztatta a helyzetről Glenarvant, és sürgette, mielőbb menjen vissza a többi utassal együtt a hajó belsejébe. Glenarvan azonban a fedélzeten akart maradni.

– Nem, uram - felelte John Mangles határozottan -, egyedül kell maradnom a legénységgel. Távozzanak! A hajó minden percben megdőlhet, s a hullámok könyörtelenül lesodornák önöket.

– De hisz segíthetnénk...

– Menjenek, uram! Nem maradhatnak itt! Bizonyos körülmények között én parancsolok a hajón! Távozzanak, így akarom!

Valóban veszélyes lehetett a helyzet, ha John Mangles ilyen ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. Glenarvan megértette, neki kell jó példát mutatnia, engedelmeskednie. Három társával együtt elhagyta a fedélzetet, csatlakozott a két nőhöz, akik aggódva várták az elemekkel vívott küzdelem kimenetelét.

– Erélyes ember az én derék Johnom - mondta Glenarvan a társalgóba érve.

– Igen - felelte Paganel -, az önök nagy Shakespeare-jének kormányosára emlékeztet engem, aki a Vihar című drámában így kiáltott a hajóján utazó királyra:

„Menjenek innen! Nem hallják, hogy bőgnek a szelek: mit törődnek ezek a király nevével? Csend! A kabinba! Ne zavarjanak!”¹

John Mangles eközben egy pillanatot sem veszített, mindent megtett, hogy kimentse a hajót a veszélyes helyzetből, melybe a hajócsavar sérülése miatt került. Hogy minél kevésbé térjenek el az eredeti útvonaltól, elhatározta, lelassítja a hajó menetét. Nem eresztette le tehát a vitorlákat, hanem rézsút fordította, hogy ne dagassza őket a szél. Felvonatta a derékvitorlát, s felületét a vitorlagyűrűk segítségével csökkentette, a főárboc feszítőkötelére egy tarcsvitorlafélét húztak, s a kormányrudat a szél irányába fordították.

A kiváló hajó úgy engedelmeskedett, mint a sarkantyút érző gyors futású ló, oldalát a hullámoknak fordította. Vajon bírják-e majd a vitorlák? Dundee legjobb vásznából készültek, de miféle szövet állhat ellen e vad támadásoknak?

A csökkentett vitorlázatnak ez az állása azzal az előnnyel járt, hogy így a jacht legerősebb részeit ostromolták a hullámok, s a hajó megtarthatta eredeti útirányát. Helyzetük azonban nem volt veszélytelen, mert a hajó bármikor belezuhanhat a hatalmas hullámvölgyekbe, hogy soha többé ne bukkanjon föl belőle. John Manglesnek azonban nem volt más választása, úgy döntött, nem vonja be a vitorlákat mindaddig, míg a szél meg nem dönti az árbocfákat, le nem tépi a vitorlákat. Legénysége a közelben tartózkodott, készenlétben, hogy bármikor oda siessenek, ahol szükség lehet rájuk. John a kötelekbe kapaszkodva figyelte a tomboló tengert.

Így telt el az éjszaka hátralevő része. Azt remélték, reggelre lecsillapodik a vihar. Hiú remény. Reggel nyolc óra felé megint csak erősbödött a szél, s másodpercenként tizennyolc ölnyi sebességgel orkánná változott.

John egy szót sem szólt arról, mennyire félti hajóját és az utasokat. A Duncan ijesztően oldalra dőlt; a fedélzeti támasztógerendák beleroppantak, az előtörzsárboc vitorlafái némelykor a hullámok taraját csapkodták. A legénység egy pillanatra azt hitte, hogy a jacht nem fog felegyenesedni. A matrózok fejszével a kezükben már rohantak, hogy elnyessék a főárboc merevítőköteleit, mikor a vitorlák kiszakadtak a tartókötelek közül, s hatalmas albatroszként elrepültek.

A Duncan felegyenesedett, de minden támaszték nélkül, céltalanul dobálták a hullámok, az árbocok már-már tövestül kiszakadtak az árbocfészekből. A hajó nem sokáig bírhatja ezt a bukdácsolást; széteső palánkjain, meglazult eresztékein hamarosan betódul a víz.

John Mangles számára mindössze egyetlen lehetőség maradt: felvonni az orrvitorlát, és elmenekülni a vihar elől. Csak hússzori sikertelen próbálkozás, csak több órás munka után sikerült ezt végrehajtaniuk. Délután három órakor húzhatták csak fel a szélben dagadozó orrvitorlát.

A Duncan kiszámíthatatlan sebességgel rohant a hátszél duzzasztotta vászondarab alatt. Északkeletnek haladt, amerre a vihar hajtotta. A lehető leggyorsabban kellett haladniuk; ettől függött biztonságuk. A hajó néha még a víznél is gyorsabban száguldott; fedélzetén orrtól farig végigsöpörtek a hullámok, melyeket karcsú elejével úgy szelt át, mint valami hatalmas bálna. Máskor a hullámokkal egyforma sebesen haladt; kormányrúdja nem működött, ijesztően bukdácsolt, s a felborulás veszedelme fenyegette. Az is megesett, hogy a hullámok a hajónál is gyorsabban rohantak; ilyenkor átcsaptak a párkányon, s hátulról ellenállhatatlan erővel zúdultak végig a fedélzeten.

Ilyen nyugtalanító helyzetben, reménykedés és kétségbeesés közepette telt el december 15-e és a rákövetkező éjszaka. John Mangles egy pillanatra sem hagyta el őrhelyét, nem is evett, olyan félelmek gyötörték, melyeket szenvtelen arca nem árult el; tekintetével makacsul próbált áthatolni az északon gomolygó ködön.

Valóban volt mitől tartania. A Duncan letért útjáról, s megfékezhetetlen sebességgel rohant az ausztráliai partok felé. John Mangles ösztönösen érezte, hogy valami villámsebes áram ragadja magával. Minden pillanatban attól tartott, hogy a jacht sziklazátonyra fut, s ezer darabra hull szét. Becslése szerint a part mintegy tizenkét mérföldnyire lehetett szélirányban. Márpedig a szárazföld most hajótörést, a hajó teljes pusztulását jelentette volna. Százszor jobb a végtelen óceán, melynek haragjával meg tud birkózni a hajó, ha másként nem, hát úgy, hogy enged neki. De ha partra veti a vihar, akkor elveszett.

John Mangles fölkereste Glenarvant, s négyszemközt, őszintén beszámolt neki a súlyos helyzetről, melyet ő a mindenre kész tengerész hidegvérével vett tudomásul. Azzal fejezte be, hogy esetleg kénytelen lesz partra vezetni a Duncant.

– Azért, hogy ha csak lehet, megmentsem az utasokat, uram.

– Tegyen így, John - felelte Glenarvan.

– És lady Helena? Grant kisasszony?

– Csak az utolsó pillanatban tudatom velük, mikor már minden remény odaveszett, hogy a tengeren maradjunk. Szóljon idejében.

– Szólok, uram.

Glenarvan visszatért lady Helenához és Mary Granthoz, akik nem tudtak mindenről, de azért megsejtették a közeli veszélyt. Éppúgy, mint társaik, nagy bátorságot tanúsítottak ők is. Paganel a legidőszerűtlenebb fejtegetésekbe kezdett a légáramlatok irányáról; a figyelő Robertnek érdekes összehasonlításokat tett a tornádók, a ciklonok és az egyenes irányban ható szélviharok között. Az őrnagy meg valóságos muzulmán fatalizmussal² várta a fejleményeket.

Tizenegy óra felé az orkán mintha enyhült volna egy kicsit, a nyirkos köd szétoszlott, s a hirtelen világosságban John a szélirányban hatmérföldnyire alacsony partot pillantott meg. A hajó arrafelé rohant. Hatalmas hullámok csaptak fel szédítő magasba, ötvenlábnyira, meg annál is magasabbra. John megértette, hogy nyilván szilárd ütközőre találtak, hogy olyan magasba tornyosulnak.

– Homokzátonyok - mondta Austinnak.

– Én is így gondolom - mondta a másodkapitány.

– Isten kezében vagyunk - folytatta John. - Hacsak nincsen valami járható köz, s hacsak a Duncan ezt magától meg nem találja, elvesztünk.

– Most éppen dagály van, kapitány, talán át tudunk siklani a zátonyok felett.

– Nézze csak, Austin, e dühöngő hullámokat! Miféle hajó tudna dacolni velük?

A Duncant eközben orrvitorlája rettentő sebességgel repítette a part felé. Hamarosan csak kétmérföldnyire voltak a zátony meredek partjától. A szárazföldet minduntalan pára takarta el. A zátonyok tajtékos szegélyén túl John egy nyugodtabb medencét vélt megpillantani. Ott a Duncan aránylag biztonságban lenne. De hogyan juthatnának el oda?

John a fedélzetre szólította az utasokat; nem akarta, hogy a hajótörés pillanatában a társalgóba legyenek elzárva. Glenarvan és társai a rémítő tengerre pillantottak. Mary Grant elsápadt.

– John - szólt Glenarvan -, megpróbálom megmenteni a feleségemet, vagy vele pusztulok. Viseld gondját Grant kisasszonynak.

– Igen, uram - felelte John Mangles.

A Duncan ekkor már csak néhány kötélhossznyira volt a zátony tövétől. A tenger magasan állt, s kétségtelenül elég mély lett volna a víz, hogy a hajótő átkelhessen a veszélyes fenéktalaj fölött. De akkor aztán a jachtot föl-le dobáló hullámok menthetetlenül a zátonyhoz csapják a hajó gerincét. Vajon van-e valami mód arra, hogy megfékezzék a hullámok mozgását, hogy lecsillapítsák a tomboló tengert?

John Manglesnek még egy utolsó ötlete támadt.

– Olajat! - kiáltott fel. - Öntsetek olajat a vízre! Olajat!

A legénység tüstént megértette szavait. Olyan eszközhöz kell folyamodniuk, mely néha hatásos: a hullámok, ha olajréteggel borítják őket, lecsillapodnak, mert az olajréteg a felületen úszik, s csökkenti a hullámok erejét. A hatás azonnali, de hamar megszűnik. Ha a hajó áthalad a lecsendesült vizeken, a tenger megkétszerezett erővel dühöng, s jaj annak a hajónak, mely esetleg nyomában halad.

A legénység erejét százszorosára növelte a veszedelem; a fókazsírt tartalmazó tartályokat az első fedélzetre emelték, ott baltával léket ütöttek rajtuk, s a hajó jobb és bal oldali peremére akasztották őket.

– Vigyázz! - kiáltotta John Mangles, a kellő pillanatot lesve.

Húsz másodperc múlva a jacht elérte a harsogó hullámoktól elzárt szoros bejáratát. Elérkezett a döntő pillanat.

– Most! - kiáltotta az ifjú kapitány.

Megdöntötték a tartályokat; ömleni kezdett belőlük az olaj. Az olajszőnyeg nyomban elsimította a tenger tajtékos felszínét. A Duncan nyugodt vízen siklott, s hamarosan a félelmetes zátonyokon túl, csendes öbölbe ért, míg mögötte a béklyóitól megszabadult óceán leírhatatlan dühvel szökött a magasba.