Chilén keresztül

A Glenarvan szervezte bennszülött csoport három férfiból és egy fiúból állt. Az öszvérhajcsárok vezetője angol ember volt; már vagy húsz éve telepedett le itt. Abból élt, hogy öszvéreket adott bérbe az utazóknak, s átvezette őket a Kordillerák különböző átkelőhelyein. Majd rábízta őket egy baqueanóra, azaz egy argentin vezetőre, aki úgy ismerte a pampák útjait, akár a tenyerét. Ez az angol az öszvérek és az indiánok társaságában sem felejtette el annyira az anyanyelvét, hogy ne tudott volna beszélgetni az utazókkal, ami megkönnyítette Glenarvannak, hogy kívánságait és utasításait közölje, mivel Paganel még nem vitte annyira, hogy megértesse magát spanyolul.

Az öszvérhajcsárok vezetőjét, a catapazt, ahogy ezt a chileiek mondják, két bennszülött peón¹ és egy tizenkét éves fiú kísérte. A bennszülöttek a csoport málháival megrakodott öszvérekre ügyeltek, míg a fiú a madrinát, a csengőkkel és apró kolompokkal felszerelt kis öszvérkancát vezette, mely a tíz öszvér élén haladt. Heten az utazók ültek, a catapazé volt a nyolcadik, a másik kettő pedig élelmiszert és néhány vég szövetet cipelt, melyekkel a síkvidéki indiánfőnökök jóindulatát akarták megvásárolni. A peónok, szokásuk szerint, gyalog mentek. Így tehát ez a dél-amerikai út alighanem a legjobb körülmények között, biztonságosan és gyorsan fog lezajlani.

Nem mindennapi út ez az átkelés az Andok hegyláncain keresztül. Neki sem lehet indulni erős öszvérek nélkül, melyeknek legmegbecsültebb fajtája az argentínai. Ezek a nagyszerű állatok Argentínában fejlettebbek, mint másutt. Nem válogatósak. Naponta csak egyszer isznak, könnyedén megtesznek tíz mérföldet nyolc óra alatt, vonakodás nélkül cipelnek egy tizennégy arrobányi² súlyú terhet.

Az egyik óceántól a másikig vezető úton nincsen vendégfogadó. Az utazók szárított húson, borssal fűszerezett rizsen élnek, meg némi vadat esznek, amit útközben esetleg elejtenek. Patakvizet isznak a hegyekben, a síkságon forrásvizet, néhány csepp rummal ízesítve, melyből mindenki hord magával egy chliffe-nek nevezett, ökörszarvból készült kulacsban.

Szeszes italt egyébként nem tanácsos mértéktelenül fogyasztani, mert ez az éghajlat amúgy is felizgatja az ember idegrendszerét. Az egész hálóalkalmatosság a recadónak nevezett nyeregben van. Ez a nyereg az egyik oldalán cserzett, a másikon gyapjas báránybőrökből áll, gazdagon hímzett hevederek erősítik az állat hátára. A jó meleg takarókba burkolt utazó fittyet hány a nyirkos éjszakának, és pompásan alszik.

Glenarvan értett az utazáshoz, tudta, hogy minden egyes vidék szokásaihoz alkalmazkodni kell; így most társaival együtt chilei öltözékben utazott. Paganel és Robert, a két gyerek - egy nagy meg egy kicsi - nem tudott hova lenni az örömtől, mikor először dugta át a fejét a chileiek nemzeti ruhadarabján, a ponchón, ezen a közepén lyukas, vastag gyapjútakarón, és először húzta lábára a csikóbőr csizmát. Látni kellett volna díszesen felszerszámozott öszvéreiket, szájukban az arab zablával, az öszvérek ostorként is szolgáló, bőrből font hosszú kötőfékjét, acéldíszekkel ékített kantárját, meg a hátukon lógó alforját, a napi élelem tárolására szolgáló rikító színű kettős vászontarisznyát. Mikor nyeregbe szállt, az örökké szórakozott Paganel alig tudta elkerülni pompás öszvérének rúgásait. Amikor aztán nyeregben volt, vállszíján elmaradhatatlan látcsövével, lábával görcsösen kapaszkodott a kengyelbe, teljesen az állatra bízta magát, s nem volt rá oka, hogy ezt megbánja. Az ifjú Roberten első perctől kezdve látszott, hogy kiváló lovas lesz belőle.

Útnak indultak. Ragyogó idő volt, az égbolt tiszta, s a levegőt a tűző napsütésben is felfrissítette a tengeri szellő. A kis csoport fürgén haladt a talcahuanói öböl kanyargós partján, a 37. szélességi fok harmincmérföldnyire levő legszélső pontja felé. Az első napon sebesen ügettek a hajdani, kiszáradt mocsarak nádasain át; kevés szó esett. A búcsú mély nyomot hagyott valamennyiükben. A messzeségben még láthatták a Duncan tovaszálló füstjét. Valamennyien hallgattak, Paganel kivételével. A szorgalmas földrajztudós spanyolul kérdezgette önmagát, s ezen az új nyelven meg is felelt saját kérdéseire.

A catapaz meglehetősen szűkszavú ember volt, foglalkozása sem tette beszédesebbé. Alig szólt a peónokhoz. Azok értettek a mesterségükhöz, tudták, mi a tennivalójuk. Ha valamelyik öszvér megállt, torokhangon nógatták; s ha a kiabálás nem használt, biztos kézzel feléjük hajított kaviccsal bírták jobb belátásra. Ha meglazult egy heveder, vagy elszakadt egy kötőfék, a peón kibújt ponchójából, az öszvér fejére borította, s ez, mihelyt kijavították a hibát, tüstént újra nekiindult.

Az öszvérhajcsárok általában reggel nyolc órakor, reggeli után indultak útnak, s délután négy óráig, napnyugtáig egyfolytában meneteltek. Glenarvan alkalmazkodott ehhez a szokáshoz. Mikor a catapaz jelt adott a megállásra, éppen Araucóhoz, az öböl déli végében fekvő városhoz értek, mindeddig az óceán tajtékos partján haladtak. Innen még mintegy húszmérföldnyire, a Carnero-öbölnél van a 37. szélességi fok szélső pontja. Glenarvan megbízottjai már bejárták ezt a vidéket, ám semmiféle hajótörés nyomára nem akadtak. Újabb kutatás tehát felesleges volt, s elhatározták, hogy Arauco városa lesz kutató útjuk kiindulópontja. Innen nyílegyenesen kelet felé kell majd tartaniuk.

A kis csoport belovagolt a városba, ott táborozott le egy kezdetlegesen berendezett kényelmetlen fogadó udvarán.

Arauco Araucaniának, ennek a százötven mérföld hosszú, harminc mérföld széles tartománynak a fővárosa. Lakói, a molouchok, fivérei annak a chilei népnek, melyről Ercilla³ dalolt. Erős és büszke ez a nép, egyedülálló az amerikai kontinensen; sohasem hódolt meg idegen hatalomnak. Arauco ugyan hajdan spanyol birtok volt, de lakossága nem hódolt be, ellenállt, mint ahogy ma is ellenáll a chileiek hódítási kísérleteinek, s nemzeti zászlója - kék mezőben fehér csillag - most is ott lobog a dombtetőn, a várost védő erődön.

Míg a vacsora készült, Glenarvan, Paganel és a catapaz a zsúpfedelű házak közt sétált. Egy templom és egy ferences-rendi kolostor romjain kívül semmi érdekes látnivaló nem akadt Araucóban. Glenarvan eredménytelenül tudakozódott a hajótöröttek felől. Paganel vigasztalhatatlan volt, mert a város lakóival sehogyan sem tudta megértetni magát; de mivel ezek araucaniul beszéltek, azon az ősi nyelven, mely egészen a Magellán-szorosig használatos, Paganel spanyol nyelvtudása annyit ért, mintha héberül tanult volna meg. Füle helyett szemét nyitotta ki, s végül is a tudós őszinte örömével tanulmányozta az elébe kerülő különböző araucan típusokat. A férfiak magas növésűek voltak, arcuk lapos, szőrtelen, bőrük rozsdaszín, tekintetük gyanakvó, széles fejüket hosszú fekete hajzat koronázta. Láthatóan azokra a harcosokra jellemző semmittevésbe süppedtek, akik nem tudnak mihez kezdeni békeidőben. Szerencsétlen, derék asszonyaik a nehéz házimunkával foglalatoskodtak, a lovakat gondozták, tisztogatták a fegyvereket, a földet művelték, vadászni jártak uruk helyett, s mindemellett még arra is találtak időt, hogy megszőjék a türkizkék ponchókat, melyeknek elkészítése két évbe telik, s legalacsonyabb ára is száz dollár.

Mindent összevetve a molouchok érdektelen s meglehetősen barbár nép volt. Minden emberi gyengeség mellett volt egy erényük: a függetlenség szeretete.

– Valóságos spártaiak - mondogatta az esti séta után, vacsora közben Paganel.

Túlzott a tiszteletre méltó tudós, s még kevésbé értették, mikor hozzátette, hogy francia szíve erősen dobogott, míg Araucóban sétált. Mikor az őrnagy ennek a váratlan „dobogásnak” az okát tudakolta, Paganel azt válaszolta, hogy mi sem természetesebb, mivel hajdan egy honfitársa ült Araucania trónján. Az őrnagy megkérte, mondja meg ennek az uralkodónak a nevét. Jacques Paganel büszkén nevezte meg a derék de Tonneins urat, a kiváló, kissé túl hosszú szakállú périgueux-i ügyvédet, akire az a sors várt, amiről a trónfosztott királyok finoman úgy beszélnek: „alattvalóik hálátlansága”. Az őrnagy halványan elmosolyodott a hajdani ügyvéd trónfosztásának történetén, mire Paganel nagy komolyan azt válaszolta, hogy alighanem könnyebben válik egy ügyvédből jó király, mint egy királyból jó ügyvéd. Mindnyájan jót nevettek ezen a megjegyzésen, majd felhörpintettek egy-egy pohárka chichát, I. Oreille-Antoine, Araucania exkirálya egészségére. Néhány perccel ezután az utazók ponchóikba burkolózva már az igazak álmát aludták.

Másnap reggel nyolc órakor a kis csapat ismét útnak indult kelet felé a 37. szélességi fokon; élükön a madrina haladt, a menetet pedig a peónok zárták le. Araucania termékeny, szőlőben és nyájban gazdag vidékén meneteltek. A táj lassacskán elnéptelenedett. Alig-alig bukkant fel mérföldenként az egész Amerikában híres rastreadorok, az indián csikósok egy-egy kunyhója. Néha feltűnt egy elhagyatott postaállomás, mely már csak a pusztában bolyongó bennszülöttek alkalmi menedékéül szolgált. Ezen a napon két folyó keresztezte a csapat útját, a Raque és a Tubal folyó. A catapaz ismerte a gázlókat, így könnyen átkelhettek rajta. A látóhatáron az Andok hegylánca vonult észak felé egyre meredekebben, egyre több orommal ágaskodva nyúlt a magasba. S mindez csak apró csigolyáit alkotta annak a hatalmas gerincnek, melyre az egész Újvilág csontváza épült.

Délután négy órakor, harmincöt mérföldes út után letelepedtek a puszta mezőben, hatalmas mirtuszok tövében. A lekantározott öszvérek szabadon legelésztek a síkság kövér füvében. Az alforjákból előkerült a szokásos hús- és rizsadag. A földre terített pelionok takaró gyanánt szolgáltak, a recadók meg párnaként, s a csoport valamennyi tagja üdítő álomba merült ezeken a rögtönzött ágyakon, míg a peónok és a catapaz felváltva őrködtek.

Minthogy az idő kedvező maradt, minthogy az utasok - Robert sem volt kivétel - valamennyien jó egészségben voltak, és minthogy az út ilyen szerencsésen indult, ki kellett használniuk - mint ahogy a játékos mondja - a „kedvező kártyajárást”. Mindnyájan ezen a véleményen voltak. Másnap fokozott irammal folytatták útjukat, minden nehézség nélkül keltek át a sebes folyású Bell folyón, és este, mikor letáboroztak a spanyol fennhatóság alá tartozó és a független Chilét elválasztó Rio Bio partján, Glenarvan újabb harmincöt mérföldnyi megtett utat írhatott az expedíció javára. A vidék nem változott. Itt is termékeny volt a föld, dúsan nőtt az amaryllis, a faként növekvő ibolya, a maszlag, a datura és az aranyszín virágú kaktusz. Az ocelot meg a többi állat meglapult a bokrok között. A madárvilágot csak egy-egy kócsag, magányos bagoly vagy a sólymok elől menekülő fenyőrigók, vöcskök képviselték. Bennszülöttet keveset láttak, mindössze néhány guasso, indián-spanyol ivadék vágtatott arra elsuhanó sötét árnyként; meztelen lábukra szerelt hatalmas sarkantyújuk véresre sebezte lovuk oldalát. Útközben senkivel sem találkoztak, akitől felvilágosítást kérhettek volna. Glenarvan egyre inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy az indiánok fogságába esett Grant kapitányt az Andokon túlra hurcolták. Kutatásuk csak a pampákon járhat sikerrel, nem pedig az innenső oldalon. Türelmesen, gyorsan, lankadatlanul kell tehát követniük útjukat.

17-én a szokásos időben, a megszokott rendben indultak útnak. Robertnek nehezére esett betartani ezt a rendet, türelmetlenségében, öszvére nagy bánatára a madrina elé vágott. De Glenarvan egyetlen szigorú szava elegendő volt ahhoz, hogy a fiú a helyére menjen, s ott maradjon.

Aztán változatosabb lett a vidék, az út egyenetlensége közeli hegyekről tanúskodott, szaporodott a patakok száma, melyek zajosan követték a szeszélyes meredélyeket. Paganel gyakran nézegette térképeit, s valahányszor hiányzott róluk egy patak, ami gyakran előfordult, felforrt földrajztudós vére, s igen komikus módon dühbe gurult.

– Egy névtelen patak - mondta - olyan, mint egy anyakönyvezetlen ember! A földrajzi törvények szerint nem is létezik!

Így nem sokat teketóriázott, nevet adott ezeknek a névtelen patakoknak, berajzolta őket a térképbe, és a spanyol nyelv leghangzatosabb jelzőivel ékesítette őket.

– Micsoda nyelv! - mondogatta. - Milyen tömör, milyen zengzetes! Fémcsengésű nyelv, mintha hetvennyolc rész sárgarézből és huszonkét rész ónból ötvözték volna, akár a harangok bronzát!

– Halad-e a nyelvtanulásban? - kérdezte Glenarvan.

– Haladok, lordom! Ó, csak a kiejtés ne volna! De van!

Jobb híján Paganel útközben torkaszakadtából gyakorolgatta a spanyol kiejtés nehézségeinek leküzdését, de azért a földrajzi megfigyelésekről sem feledkezett meg. Ebben páratlan volt. Mikor Glenarvan a catapazt faggatta a vidék sajátosságai felől, tudós útitársának válasza mindig megelőzte a vezetőét. A catapaz ámulva figyelte.

Ezen a napon, úgy két óra felé, egy út keresztezte addigi irányukat. Glenarvan természetesen nyomban a neve után tudakozódott, és természetesen ismét Jacques Paganel válaszolt.

– Ez a Yumbelból Los Angelesbe vezető út.

Glenarvan a catapazra nézett.

– Az bizony - felelte a catapaz. Aztán a földrajztudóshoz fordult. - Járt már ezen a vidéken? - kérdezte.

– Jártam bizony! - felelte nagy komolyan Paganel.

– Öszvéren?

– Nem, karosszékben.

A catapaz nem értette a választ, vállat vont, és visszatért a csapat élére.

Este öt órakor alacsony völgytorokban álltak meg, néhány mérföldnyire a Loja nevű kisvárostól; ezen az éjszakán az utazók a Sierrák hegyei tövében, a nagy Kordillerák első lépcsőfokán tértek nyugovóra.