A 37. szélességi fok

Nyolc nappal azután, hogy megkerülte a Pilar-fokot, a Duncan teljes gőzzel futott be a csodálatosan szép, tizenkét mérföld hosszú és kilenc mérföld széles Talcahuano-öbölbe. Gyönyörű idő volt. Ezen a vidéken novembertől márciusig felhőtlen az égbolt, és az Andok tövében húzódó partvidéken mindig déli szél fúj. John Mangles Glenarvan utasításait követve, a Chiloé-szigetcsoport és a dél-amerikai partok jellegzetes, apró szigetecskéi mentén vezette a hajót. Valami roncs, törött árbocfa vagy bármiféle emberkéz munkálta fadarab a hajótörés nyomára vezethette volna a Duncant, de semmi effélét nem láttak; így a jacht folytatta útját, és negyvenkét nappal azután, hogy elhagyta a Clyde-öböl ködös vizét, kikötött Talcahuanóban.

Glenarvan nyomban vízre bocsáttatta a csónakot, és Paganellal együtt partra szállt a rakodógát tövében. A földrajztudós élni akart az alkalommal, az oly szorgosan tanult spanyol nyelven akart beszélni, de legnagyobb csodálkozására nem tudta megértetni magát a bennszülöttekkel.

– Valószínűleg nem jó a kiejtésem - mondta.

– Menjünk a vámhivatalba - indítványozta Glenarvan.

A vámhivatalban néhány kifejező mozdulattal kísért angol szó segítségével tudatták vele, hogy az angol konzul Concepciónban található. Concepción egy órányi útra volt tőlük. Glenarvan minden nehézség nélkül bérelt két gyors lovat, s Paganel társaságában hamarosan elérték ennek a nagy városnak falait, mely Valdivia, Pizarróék bátor társa vállalkozó szellemének köszönhette létezését.

Mennyit veszített hajdani ragyogásából ez a város! A bennszülöttek többször kifosztották, 1819-ben fel is gyújtották; kihalt, omladékos falait a tomboló lángok kormozták feketére, s a Talcahuano mellett háttérbe szorult városnak már mindössze csak nyolcezer lakosa volt. Tunya lakói mit sem törődtek azzal, hogy utcáit felverte a gyom. Kereskedelemnek vagy bármi más tevékenységnek nyoma sem volt, bármiféle üzleti élet lehetetlennek tűnt. Minden egyes erkélyen mandolin pengett; az ablakredőnyökön át epekedő dalfoszlányok szűrődtek át; Concepción, hajdan férfiak városa, asszonyok és gyermekek tanyájává vált.

S noha Paganel belefogott a kérdés megvitatásába, Glenarvannak semmi kedve sem volt, hogy ennek a hanyatlásnak az okait kutassa, egyenesen J. R. Bentockhoz, a brit konzulhoz sietett. E tiszteletre méltó személyiség udvariasan fogadta, s mikor megtudta Grant kapitány történetét, vállalta, hogy utánanézet az egész partvidéken.

Tagadó választ adott arra a kérdésre, hogy vajon a háromárbocos Britannia a chilei vagy araucaniai partokon, a 37. szélességi fok táján vetődhetett-e partra. Semmiféle hasonló eseményt nem jelentettek neki, sem más nemzetből való kollégáinak. Glenarvan mégsem adta fel a reményt. Visszatért Talcahuanóba, gondot, fáradságot, pénzt nem kímélve embereket küldött szét az egész partvidéken. Megbízottjai gondosan végiglátogatták a parti lakosságot, de eredmény nélkül tértek vissza. Ebből arra a meggondolásra jutottak, hogy a Britannia hajótörésének semmi nyoma nem maradt.

Ekkor Glenarvan tudatta társaival eddigi próbálkozásainak balsikerét. Mary Grant és öccse nem tudta leplezni fájdalmát. Mindez hat nappal azután történt, hogy a Duncan Talcahuanóba érkezett. Valamennyi utas összegyűlt a társalgóban. Lady Helena nem szavakkal, hanem gyöngédségével vigasztalta Grant kapitány gyermekeit. Jacques Paganel ismét elővette az okmányt, mélységes figyelemmel vizsgálta, mintha új titkokat akarna kicsikarni belőle. Már vagy egy órája vizsgálgatta, mikor Glenarvan megszólította:

– Paganel, az ön éleselméjűségéhez fordulok. Vajon tévésen magyaráztuk ezt az iratot? Értelmetlenek volnának ezek a szavak?

Paganel nem válaszolt. Gondolkozott.

– Vajon tévedtünk, mikor azt gondoltuk, itt történt a szerencsétlenség? Vajon nem magától értetődő a Patagónia név, még a legtudatlanabbaknak is?

Paganel egyre csak hallgatott.

– Nem nekünk ad igazat az indián szó is?

– Dehogynem! - szólalt meg Mac Nabbs.

– Akkor hát nem világos-e, hogy mikor ezeket a sorokat írták, az indiánok fogsága várt rájuk?

– Hadd szóljak itt közbe - válaszolt végre Paganel -, ha az eddigi okoskodás helyes is, ez utóbbit tévesnek találom.

– Hogy érti ezt? - kérdezte lady Helena, s minden szem a földrajztudósra irányult.

– Azt akarom mondani - felelte Paganel, megnyomva minden szavát -, hogy Grant kapitány már a levél írásakor is indiánok fogságában volt, s még azt is hozzáteszem, hogy az irat semmi kétséget sem hagy efelől.

– Mire alapozza ezt, uram? - kérdezte Mary Grant.

– Mi sem egyszerűbb, kedves Mary; ahelyett, hogy foglyul esnek, azt olvassuk, hogy foglyul estek, így minden egyszerre világossá válik.

– De hiszen ez képtelenség! - kiáltott fel Glenarvan.

– Képtelenség? És vajon miért, nemes barátom? - kérdezte Paganel mosolyogva.

– Mert a palackot csak akkor vethették a tengerbe, mikor a hajó szétroncsolódott a sziklákon. Ebből következik, hogy a hosszúsági és szélességi fokok adatai a hajótörés helyére vonatkoznak.

– Ezt semmi sem bizonyítja - vágott vissza Paganel élénken -, és nem látom be, hogy a hajótöröttek, miután az indiánok a kontinens belsejébe hurcolták őket, miért ne akarták volna tudatni, ennek a palacknak az útján, fogságuk helyét.

– Egyszerűen azért nem, kedves Paganel, mert ahhoz, hogy egy palackot a tengerbe dobjanak, tenger kell.

– Vagy tenger híján egy folyó, mely a tengerbe ömlik - mondta Paganel.

Döbbent hallgatás fogadta ezt a váratlan és ugyanakkor elfogadható választ. Hallgatói csillogó szeméből Paganel látta, hogy valamennyien újra reményre kaptak. Elsőnek lady Helena szólalt meg.

– Micsoda ötlet! - kiáltott fel.

– Jó ötlet - válaszolta keresetlenül a földrajztudós.

– Akkor hát ön szerint... - szólt Glenarvan.

– Szerintem ott kell keresnünk, ahol a 37. szélességi fok az amerikai partot érinti, s egy félfoknyi eltérés nélkül követnünk kell odáig, ahol az Atlanti-óceánba fut. Útközben talán rátalálunk a Britannia hajótöröttjeire.

– Kevés a remény - mondta az őrnagy.

– Bármilyen kevés is - felelte Paganel -, nem kell lebecsülni. Hogyha esetleg igazam van, és ez a palack valóban folyón át került a tengerbe, akkor kétségtelenül rábukkanunk a foglyok nyomára. Nézzék, barátaim, nézzék csak ennek a vidéknek a térképét, ennek a segítségével meggyőzöm majd önöket.

Ezzel Paganel kiterítette az asztalra Chile és Argentína térképét.

– Nézzék csak - mondta -, kövessenek sétámban az amerikai szárazföldön át. Lépjük át a keskeny Chilét. Keljünk át az Andok hegyláncán. Ereszkedjünk le a pampákra. Hát nincs ezen a vidéken elég folyó, folyam, patak? Ugye hogy van? Íme, a Rio Negro, a Rio Colorado, itt vannak mellékfolyóik, melyeket átszel a 37. szélességi fok, s melyek mindahányan a tengerbe vihették az iratot. Ott, valamelyik letelepedett indián törzs fogságában, ez alig ismert folyók mentén, vagy a Sierrák egyik völgykatlanában várnak talán azok gondviselésszerű segítséget, akiket jogosan nevezek barátainknak. Szabad-e reményeikben csalatkozniuk? Ugye valamennyien egyetértenek velem, hogy ezeken a vidékeken át követnünk kell azt a nyílegyenes vonalat, melyet ujjammal húzok a térképre, és ha sejtelmem megcsal, ha mégis tévedek, nem kötelességünk-e végig követni a 37. szélességi fokot, akár a földet is megkerülve, mindaddig, míg meg nem találtuk a hajótörötteket?

Ezek a nemes felhevültséggel mondott szavak mélyen megindították Paganel hallgatóit. Valamennyien hozzája siettek, kezet szorítottak vele.

– Igen! Ott van az apám! - kiáltott fel Robert, s szemével mohón kutatta a térképet.

– Akárhol is van, meg fogjuk találni, fiacskám - mondta Glenarvan. - Mi sem logikusabb, mint Paganel barátunk magyarázata, s habozás nélkül kell követnünk az általa mutatott utat. Grant kapitány vagy egy nagy indián törzs foglya, vagy pedig kisebb törzs kezére került. Ez utóbbi esetben kiszabadítjuk. Ha pedig az előbbi bizonyul igaznak, akkor előbb felderítjük a helyzetét, majd a keleti parton a Duncanra szállunk, s Buenos Airesbe megyünk, ahol Mac Nabbs őrnagy olyan különítményt szervez majd, mely Argentína valamennyi indiánjával is szembeszállhat.

– Helyes, uram - felelte John Mangles -, s még csak azt fűzöm hozzá, hogy az amerikai kontinensen át vezető út nem ígérkezik veszélyesnek.

– Sem nem veszélyes, sem nem fáradságos - mondta Paganel. - Hányan meg hányan megtették már ezt az utat, olyanok, akiknek nem volt hasonló felszerelésük, s akiknek bátorságát nem táplálta a vállalkozás nagyszerűsége! Vajon egy bizonyos Basilio Villarmo nem jutott-e el 1782-ben Carmenből a Kordillerákig? Vajon 1806-ban egy chilei, a Concepción tartománybeli bíró, Don Luiz de la Cruz, nem követte-e éppen ezt a 37. szélességi fokot, s az Andokon átkelve, nem jutott-e mindössze negyven nap alatt Buenos Airesbe? Végül García ezredes, Alcide d’Orbigny és nagyra becsült kartársam, Martin de Moussy doktor nem járták-e be keresztül-kasul ezt a vidéket, nem tették-e meg a tudományért azt, amit mi embertársainkért cselekszünk?

– Uram! Uram! - mondta Mary Grant meghatottságtól elfúló hangon. - Hogyan háláljam meg önfeláldozását, hogy ennyi veszedelmet vállal?

– Veszedelem! - kiáltott fel Paganel. - Ki beszél itt veszedelemről?

– Én ugyan nem! - kiáltotta Robert csillogó, elszánt tekintettel.

– Veszedelem! - mondta Paganel. - Létezik az egyáltalán? Különben is, miről van szó? Egy alig háromszázötven mérföldes egyenes útról, azon a szélességi fokon, melyen Spanyolország, Szicília és Görögország fekszik a másik félgömbön, tehát hasonló éghajlati viszonyok között legfeljebb egyhónapnyi útról! Valóságos séta!

– Paganel úr - szólalt meg lady Helena -, gondolja, hogy ha a hajótöröttek az indiánok kezébe kerültek, ezek megkímélték az életüket?

– Igen, asszonyom! Az indiánok nem emberevők! Sohasem voltak azok! Egy honfitársam, akit a Földrajzi Társulatnál ismertem meg, Guinnard úr, három évig volt a pampák indiánjainak a fogságában. Szenvedett, rosszul bántak vele, de végül is győztesen került ki ebből a megpróbáltatásból. Egy európai mindig hasznos ezen a vidéken; az indiánok ismerik az értékét, s úgy bánnak vele, mint valami becses állattal.

– Akkor hát nincs mire várni - mondta Glenarvan -, indulnunk kell, késlekedés nélkül. Melyik úton kell mennünk?

– Könnyű és kellemes lesz az utunk - felelte Paganel. - Először hegyre kell másznunk, majd leereszkedünk az Andok keleti lankáin, majd egy füves, homokos síkon, valóságos kerten vezet át utunk.

– Nézzük a térképet - mondta az őrnagy.

– Íme, itt van, kedves Mac Nabbs. A chilei parton a Rumena-fok és a Carnero-öböl között indulunk el a 37. szélességi fok mentén. Átkelünk Araucania fővárosán, majd az Antuko-hágón át a Kordillerákon, a tűzhányót délre magunk mögött hagyjuk, aztán leereszkedünk a hegyek elnyúló, enyhe lejtőin, átkelünk a Neuquemen, a Rio Coloradón, eljutunk a pampákra, a Salinas-tóhoz, majd a Guamini folyóhoz és a Sierra Tapalquenhez. Itt van a Buenos Aires-i tartomány határa. Átlépünk rajta, megmásszuk a Sierra Tandilt, és kutatásainkat egészen a Medano-fokig, az Atlanti-óceán partvidékéig folytatjuk.

Ahogy elmondta az expedíció programját, Paganel nem is pillantott a térképre, nem volt rá szüksége. Hiszen Frézier Molina, Humboldt, Miers, d’Orbigny munkáin nevelkedett, tévedhetetlen memóriája nem csalódhatott, nem érhette meglepetés. Majd mikor befejezte a földrajzi nevek felsorolását, még hozzátette:

– Az út tehát egyenes, barátaim. Harminc nap alatt még is tesszük, s ha az ellenszél csak egy kicsit is hátráltatja a Duncant, még előtte elérjük a keleti partot.

– A Duncannak tehát a Corrientes és a Saint Antoin-fok között kell majd cirkálnia? - kérdezte John Mangles.

– Úgy van.

– Ön hogyan állítaná össze egy ilyen expedíció személyzetét? - kérdezte Glenarvan.

– A lehető legegyszerűbben. Mindössze arról van szó, hogy felderítsük Grant kapitány helyzetét, nem az indiánokkal akarunk harcba bocsátkozni. Így gondolom: Glenarvan lord, vezérünk; az őrnagy, aki senkinek sem adná át a helyét, jómagam, Jacques Paganel...

– És én! - kiáltott fel az ifjú Grant.

– Robert! Robert! - szólt rá Mary.

– Miért ne? - szólt Paganel. - Az utazás formálja az ifjúságot! Tehát mi négyen, azután a Duncan három matróza...

– Hogyan - szólt John Mangles urához fordulva -, lordságod nem szól érdekemben?

– Kedves John - felelte Glenarvan -, a hajón utasokat hagyunk, azokat, akik a legkedvesebbek nekünk! Ki vigyázna rájuk, ha nem a Duncan hűséges kapitánya?

– Eszerint mi nem kísérhetünk el benneteket? - kérdezte lady Helena elszomorodva.

– Kedves Helenám - felelte Glenarvan -, utunkat kivételes gyorsasággal kell megtennünk; csak rövid időre válunk el, és...

– Igen, barátom, értelek - szólt lady Helena. - Menjetek, járjatok sikerrel!

– Egyébként ez nem is utazás - mondta Paganel.

– Hanem? - kérdezte lady Helena.

– Séta, semmi egyéb. Járunk, egyszerűen, ahogy a becsületes ember járja élete útját, s útközben a lehető legtöbb jót cselekszi. Transire benefaciendo, jót cselekedve áthaladni, ez a jelszavunk.

Ezekkel a szavakkal zárta le Paganel a vitát, ha ugyan lehet így nevezni egy beszélgetést, melyben mindenki egy véleményen van. Még aznap elkezdték az előkészületeket. Elhatározták, hogy vállalkozásukat titokban tartják, nehogy felhívják magukra az indiánok figyelmét.

Az indulás napját október 14-re tűzték ki. Mikor ki akarták választani, melyik három matróz tartson velük, valamennyien jelentkeztek, s Glenarvan nem tudott választani. Végül, hogy senkit se bántsanak meg, sorsot húztak. A másodkapitány, Tom Austin, Wilson, egy jól megtermett fickó és Mulrady, aki Tom Sayersszel, a londoni híres bokszbajnokkal is kiállta a versenyt - nem panaszkodhatott szerencséjére.

Glenarvan tevékenyen részt vett az előkészületekben. Készen akart állni a kitűzött napra, és készen is lett. Ugyanekkor John Mangles ellátta a hajót szénnel, hogy nyomban tengerre szállhassanak. Meg akarta előzni az utasokat az argentin parton. Ebből valóságos versengés támadt Glenarvan és az ifjú kapitány között, s ez a versengés mindnyájuknak hasznára vált.

Október 14-én, a kitűzött időben mindenki készen állt. Az indulás pillanatában a hajó utasai összegyűltek a társalgóban. A Duncan indulásra kész volt, hajócsavarja már kavarta a talcahuanói öböl tiszta vizét. Glenarvan, Paganel, Mac Nabbs, Robert Grant, Tom Austin, Wilson, Mulrady puskákkal és Colt revolverekkel felszerelve már készülődtek, hogy elhagyják a hajót. A vezetők és az öszvérek a rakodógát szélén vártak rájuk.

– Itt az idő - mondta végül lord Edward.

– Induljatok, barátom - mondta lady Helena erőt véve megindultságán.

Glenarvan lord szívére ölelte feleségét, míg Robert Mary Grant nyakába borult.

– Most pedig, kedves társaim, szorítsunk még egyszer kezet - szólt Paganel - És ez a kézfogás kísérjen el bennünket egészen az Atlanti-óceán partjáig!

Ezt azért túlzás volt kívánni. De persze voltak, akik szívesen valóra váltották volna az érdemes tudós kívánságát.

Fölmentek a fedélzetre, s a hét utazó elhagyta a Duncant. Hamarosan már ott is voltak a rakodógáton, melyet a hajó ügyesen megközelített, mintegy fél kötélhosszúságra.

Lady Helena még utoljára feléjük kiáltott a fedélzetről:

– Barátaim, vigyázzon rátok az ég!

– Vigyázni fog, asszonyom - kiáltott vissza Jacques Paganel -, mert higgye el, mi is vigyázunk magunkra!

– Előre! - kiáltott John Mangles a gépésznek.

– Indulás! - felelte Glenarvan lord.

S míg az utazók megeresztett gyeplővel haladtak a part mentén, a Duncan propellerje sebesen forogni kezdett, s a hajó teljes gőzzel indult az óceán felé.