A partraszállás a kicsinyek örömkiáltásai közt ment végbe. Szegénykékre nézve a nem mindennapi élet valamennyi változása egy-egy új játékkal ért fel. Dole úgy ugrált a parton, mint egy fiatal vadkecske, Iverson, Jenkins és Costar a part hosszában akartak elszaladni, de Briant nem eresztette őket, mert egy óra veszteni való idő se volt, ha a mai éjszakát a Francia-barlangban akarták tölteni.

Mindenekelőtt azoknak kellett megmutatni a barlangot, akik még nem látták. Mihelyt a parton erősen megkötözték a tutajt oly ponton, amely a víz sodrán kívül esett, Briant fölkérte társait, hogy menjenek utána. A matrózinas kezében hajólámpát vitt, amelynek lángját reflektorok többszörösítették, élénk világosságot árasztva szét.

Mindenekelőtt a nyílást tették szabaddá. A bokrok lombjait épp úgy találták, amint azokat Briant és Doniphan elhelyezték. Következőleg a Francia-barlangba sem emberi, sem állati lény nem hatolt be.

Előbb a lombokat távolították el, aztán valamennyien behatoltak a szűk nyíláson keresztül. A hajólámpa hasonlíthatatlanul jobban megvilágította az üreget, mint akár a gyantás ágak, akár a hajótörést szenvedett ember primitív gyertyáinak lángja.

– Hej! Itt bizony szűken leszünk! - jegyzé meg Baxter, aki megmérte a barlang mélységét.

– Bah! - viszonzá Garnett. - Ha az ágyakat egymás fölé helyezzük el, mint a hajókon...

– Már mire való volna ez? - mondá Wilcox. - Elhelyezhetjük sorba egymás mellé a földön.

– Akkor aztán nem marad helyünk járni-kelni - jegyzé meg Webb.

– Nos, hát nem fogunk járni-kelni, ennyi az egész - viszonzá Briant. - Tudsz jobb helyet találni a számunkra, Webb?...

– Nem, de...

– De a fő dolog az volt, hogy elfogadható menedékhelyet találjunk! - kiáltá Service. - Nem hiszem, hogy Webb egy teljesen fölszerelt lakást remélt itt találhatni, szalonnal, ebédlővel, hálóteremmel, előcsarnokkal, dohányzószobával, fürdőszobával...

– Bizonnyal nem - mondá Cross. - De mégis szükségünk van olyan helyre, ahol főzni lehessen.

– Künn fogok főzni - viszonzá Moko.

– Ez nagyon kényelmetlen volna rossz időben - jegyzé meg Briant. - Én azt hiszem, hogy holnap reggel mindjárt itt el kell helyeznünk a Sloughi tűzhelyét....

– Ugyanabban az üregben, ahol étkezni és hálni fogunk, a tűzhelyet - mondá Doniphan az orrát fintorgatva.

– Nos hát, tartsd az illatszeres üveget az orrod alá, lord Doniphan! - kiáltá Service és hangosan felkacagott.

– Meg is fogom tenni, ha nekem úgy tetszik - viszonzá a gőgös fiú, dacosan ráncolván össze a szemöldökeit.

– Jól van... jól van... - sietett közbeszólni Gordon. - Akár kellemes legyen a dolog, akár nem, kezdetben mégis rá kell szánni magunkat. Különben a tűzhelyet nemcsak főzésre fogjuk felhasználni, hanem kályha gyanánt is, a barlang befűtésére. Majd később kényelmesebb elhelyezkedést kísértünk meg, éspedig úgy, hogy más üreget vájunk a sziklába. Erre a munkára, amennyiben végrehajtható, elég időnk lesz talán. Addig is fogadjuk el a Francia-barlangot úgy, amint van, és rendezzük be a lehető legkényelmesebben.

Még ebéd előtt behordták az ágyakat, és szépen egymás mellé rakták sorjában a homokon. Noha a fekhelyek nagyon szorosan jutottak egymás szomszédságába, ez nemigen feszélyezte a fiúkat, akik a Sloughi szűk hajófülkéihez voltak szokva.

A berendezkedéssel eltelt a nap hátralevő része. A jacht nagy asztalát elhelyezték a barlang közepén, és Garnett a kicsinyek segélyével, akik különböző eszközöket hoztak oda, magára vállalta a felterítést.

Másfelől Moko, akinek Service segédkezett, nagyon jól kitett magáért. A szikla tövében elhelyezett két nagy kő képezte a tűzhelyet, Webb és Wilcox száraz gallyakat hordtak a parti fák alól. Hat óra tájban a konzervekből készült leves, amelyet csak néhány percig kellett felforralni, erősen párolgott és étvágyingerlő illatot árasztott szét. Ugyanakkor egy tucat megkopasztott fogolymadár a vasnyárson szép pirosra kezdett sülni egy serpenyő felett, amelynek sistergő zsírjába Costarnak nagy kedve lett volna bemártani az ujját. És mialatt Dole és Iverson lelkiismeretesen teljesítették a pecsenyeforgatók tisztjét, Phann nagyon érthető érdeklődéssel vizsgálta a mozdulataikat.

Hét óra előtt mindnyájan egybegyülekeztek a Francia-barlang egyetlen szobájában, amely egyszersmind ebédlő és hálóterem is volt. A Sloughi nád- és tábori székeit már áthordták a legénység szobájában lévő padokkal együtt. A fiúk nagy megelégedéssel élvezték a pompás ebédet, amelyet Moko szolgált föl. A forró leves, egy darab marhasült, fogolymadár pecsenye, kétszersült, tizedrésznyi égettborral vegyített friss víz, egy darab Chester sajt, és végül néhány pohár sherry kárpótolták őket a legutóbbi napok középszerű ebédjeiért. Bármily komoly is volt a helyzet, a kicsinyek átengedték magukat koruk természetes vidámságának, és Briant őrizkedett attól, hogy az örömüket elrontsa és nevetésüket fékezze.

A nap nagyon fárasztó volt. Az éhség lecsillapítása után senki se vágyott a pihenésnél egyébre. De előbb Gordon, a kegyeletes illem érzetétől indíttatva, társait fölszólította, hogy látogassák meg Baudoin Ferenc sírját, akinek lakhelye ma már nekik nyújtott menedéket.

Az éjszaka elhomályosította a tó láthatárát és a víztükör már a nap legutolsó világosságát se tükrözte vissza. Miután a fiatal fiúk a sziklát megkerülték, megállapodtak a talaj egy kis dombja előtt, amelyet fakereszt jelzett. A kicsinyek letérdeltek, a nagyok pedig meghajtották a fejüket e sír előtt, és valamennyien a hajótörést szenvedett ember lelki nyugalmáért imádkoztak.

Kilenc órakor az ágyakat már elfoglalták és mindenki elszenderült, mihelyt a takarója alá bújt. Csupán Wilcox és Doniphan, akiken a virrasztás sora volt, élesztették a barlang bejárása előtt a hatalmas tüzet, amelynek rendeltetése volt eltávolítani a veszélyes állatokat és az üreg belsejében meleget árasztani szét.

Másnap, május 9-én és a három következő napon a tutajról való kirakodással volt mindenki elfoglalva. A párák máris összesűrűsödtek a nyugati széllel, és esős, sőt havas időszakot jeleztek. A hőmérséklet alig emelkedett a fagypont fölé és a magas légkörök kétségkívül nagyon lehűltek. Fontos dolog volt tehát, hogy minden, ami megromolhatott, lőszer, folyadék, a Francia-barlangban biztonságba kerüljön.

Most még csak az volt hátra, hogy szétszedjék a tutajt és a padlót, amelynek gerendáit és deszkáit a barlang belsejében felhasználhatták.

Szerencsétlenségre az összes anyag nem fért el az üregben és ha nem sikerül azt kibővíteniük, kénytelenek lesznek egy fészert építeni, hogy a csomagokat az időjárás káros befolyása elől biztosítsák.

Egyelőre, Gordon tanácsára, mindezeket a tárgyakat a szikla sarkában helyezték el és kátrányos ponyvákkal takarták le.

13-án Baxter, Briant és Moko a tűzhely elhelyezésével foglalkoztak. A nehéz szerkezetet kerekeken vontatták be a Francia-barlang belsejébe, itt a jobb oldali falhoz támasztották, közel a nyíláshoz, úgy, hogy a füst jobban kihúzódhassék. A kürtőjének elhelyezése nem csekély gondot okozott. Azonban, minthogy a szikla puha mészkőből állt, Baxternek sikerült abban lyukat vágni; a kürtőt ebbe a lyukba illesztették be, aminek következtében a füst a szabadba kimenekülhetett. Délután, mikor Moko tüzet gyújtott, megelégedéssel konstatálhatta, hogy a tűzhely kellően működik.

Eszerint az élelmiszereket még rossz időben is megfőzhették.

A következő héten Doniphan, Webb, Wilcox és Cross, akikhez Garnett és Service is csatlakoztak, kielégíthették vadászszenvedélyüket. Egy napon elmentek a nyír- és bükkfaerdőbe, amely a tóparton a Francia-barlangtól félmérföldnyire terült el. Némely helyen az emberi munkásság kétségtelen jeleire akadtak. A földbe ásott és lombokkal borított gödröket találtak, amelyek eléggé mélyek voltak ahhoz, hogy a beléjük esett állatok többé ki ne menekülhessenek. De a gödrök állapota arra vallott, hogy már sok év előtt készülhettek el. Egyikben még egy állat maradványaira is bukkantak, amely, hogy micsoda fajhoz tartozott, most már nehéz lett volna meghatározni.

– Mindenesetre valamely nagy testalkatú állat csontjai - jegyzé meg Wilcox, aki gyorsan lebocsátkozott a gödörbe és néhány csontmaradványt szedett föl, amelyeket az idő egészen megfehérített.

– Annyi bizonyos - mondá Doniphan -, hogy nagyon izmos állatnak kellett lennie. Nézzétek csak, mily nagy a feje és milyen hatalmas az állkapcsa.

– Azt hiszed, hogy ragadozó állat volt? - kérdé Webb Doniphantól.

– Efelől kétség se lehet!

– Oroszlán... vagy talán tigris?... - kérdé Cross.

– Ha nem is oroszlán vagy tigris - felelé Doniphan -, de legalábbis jaguár.

– Akkor résen kell lennünk! - mondá Webb.

– És nem lesz tanácsos nagyon messzire elkalandoznunk - tevé utána Cross.

– Hallod-e, Phann - mondá Service, a kutyához fordulva - erre veszedelmes állatok járnak.

Phann örvendező ugatással válaszolt, amely semmiféle nyugtalanságot sem árult el.

Erre az ifjú vadászok a Francia-barlang felé készültek visszaindulni.

– Az a gondolatom támadt - mondá Wilcox -, nem volna-e jó friss lombokkal betakarni újból a vermet?

– Tégy amit akarsz, Wilcox - viszonzá Doniphan -, noha megvallom, én jobb szeretem a vadat szabadon lelőni, mint veremben lemészárolni.

Doniphanból a sportsman beszélt, de Wilcox, aki anélkül is szeretett tőrrel és hálóval vadászni, Doniphannál gyakorlatibb embernek bizonyult.

Sietett is tervét végrehajtani. Társai segítettek a szomszéd fákról ágakat levágni; aztán a leghosszabbakat végigfektették a verem nyílása fölött, amelyet a lombok teljesen elfödtek. Igaz, hogy a verem nagyon primitív volt, de a pampák lakói az ilyeneket is nagy sikerrel szokták használni.

Wilcox útközben az erdő széléig ágakat tört le a fákról, hogy a vermet újból megtalálhassák, aztán mindnyájan visszatértek a Francia-barlangba.

A vadászatok minden alkalommal eredményesen végződtek. A szárnyas vadnak nagy bőségében voltak. A négylábú vad se hiányzott. A „tukutukok”, „márák”, „pekárik” és „guaszalik” teljesen pótolták a nyulakat, vadsertéseket és a szarvasokat.

Doniphan néhányat elejtett a vadak közül; de miután csak nagy nehezen lehetett hozzájuk férni, a lőszerfogyasztás nem állt arányban az elért eredményekkel, az ifjú vadásznak nem kevés bosszúságára.

E kirándulások egyikén nagy készletet szereztek be két becses növényből is, amelyeket a tóhoz tett kirándulása alkalmával Briant fedezett föl. Az egyik a vadzeller volt, amely a nedves talajon rendkívüli bőségben termett, a második egy salátafajú növény, amelynek gyönge hajtásai kitűnőek a skorbut ellen, ha frissen szedetnek, mihelyt kibújnak a földből. E két növény egészségi tekintetek miatt, sohase hiányzott az asztalról.

Ezenfölül, miután a fagy még nem borította be jéggel a tó és a folyó felszínét, horoggal pisztrángokat is fogtak, valamint egy bizonyos csukafajt is, amelynek a húsa rendkívül ízletes volt.

Időközben több ízben meglátogatták a vermet is, amelyet Wilcox újra elkészített; de semmiféle állat se zuhant bele, noha nagy darab húst is helyeztek el benne, amely oda édesgethette volna a ragadozó állatokat.

Azonban május 17-én váratlan eset történt.

E napon Briant és néhány társa az erdő ama részében járt kelt, amely a parti szirt szomszédságában terjedt el. Azt akarták megtudni, vajon a Francia-barlang szomszédságában nincs-e valamely más természetes üreg, amely az anyagkészlet raktárául használható volna?

Mikor a veremhez közeledtek, a gödör mélyéből kiáltásokat hallottak.

Briant elindult arrafelé, de Doniphan csakhamar utolérte, mert a világért se engedte volna, hogy őt másvalaki megelőzze. A többiek néhány lépéssel hátrább maradtak és a puskáikat készen tartották, míg Phann, a füleit hegyezve és a farkát kinyújtva legelöl ment.

Mintegy húszlépésnyire voltak a veremtől, mikor a kiáltások kétszerezett erővel újból felhangzottak. A lombok közepén egy nagy nyílás volt, ahol kétségkívül valamely állat zuhanhatott le.

Senki se tudhatta, milyen állat esett a csapdába. Mindenesetre célszerű volt védelmi állásban maradni.

– Előre, Phann, előre! - kiáltá Doniphan.

Az eb azonnal előrerohant ugatva, anélkül azonban, hogy nyugtalanságot árult volna el.

Briant és Doniphan a verem felé szaladtak és mihelyt föléje hajoltak volna, elkiáltották magukat:

– Jertek!... jertek!

– Nem jaguár van benne? - kérdé Webb.

– Nem is kaguár? kérdé Cross.

– Nem - felelé Doniphan. - Kétlábú állat... struccmadár.

– Élve kell megfogni - kiáltá Wilcox.

– Természetesen - viszonzá Service.

– Ez nem lesz könnyű dolog! - jegyzé meg Cross.

– Próbáljuk meg - mondá Briant.

Az izmos állat csak azért nem bírt menekülni, mert szárnyai nem voltak képesek őt fölemelni a föld színéig és lábaival sem kapaszkodhatott meg a verem függélyes falain. Wilcox tehát kénytelen volt lebocsátkozni a verem fenekére, noha emellett azt kockáztatta, hogy az állat megtámadhatja csőrével, sőt súlyosan meg is sebezheti. De miután sikerült zubbonyát az állat fejére dobni, ezzel őt teljes mozdulatlanságra kárhoztatta. Ekkor aztán könnyű volt két vagy három zsebkendővel összekötözni a lábait és mindnyájan egyesítvén erejüket, végre sikerült kihúzniuk a nandufajhoz tartozó struccmadarat a veremből.

– Végre megvan! - kiáltá Webb.

– Mit tegyünk vele? - kérdé Cross.

– A dolog nagyon egyszerű! - viszonzá Service, aki sohasem ismert semmiféle nehézséget. - Elvisszük a Francia-barlangba, megszelídítjük és paripa gyanánt használjuk. Erre vállalkozom, Jack barátom példájára, aki a Svájci Robinsonban ugyanezt művelte.

Mindazonáltal legalábbis kétséges volt, dacára a példának, amelyre Service hivatkozott: vajon lehetséges-e a struccmadarat ily célra használni? De minthogy egyelőre a Francia-barlangba való elszállíttatása semmiféle bajjal se járt, ezt meg is tették.

Mikor Gordon a nandut meglátta, talán kissé megijedt arra a gondolatra, hogy még egy kosztosa akadt. De aztán megfontolván, hogy nem kíván egyéb élelmiszert fűnél és falevélnél, jó fogadtatásban részesítette. A kicsinyek ugyancsak megbámulták a szép állatot és roppant nagy volt az örömük, amidőn megtudták, hogy Service be akarja őt tanítani „hátaslónak”; meg is ígértették vele, hogy nekik is megengedi, hogy a hátára felüljenek.

– Igen, ha jól fogjátok magatokat viselni, kicsinyek - mondá Service, akire az aprók már úgy tekintettek föl, mint egy valóságos hősre.

– Jók leszünk! - kiáltá Costar.

– Hogyan, Costar! - kiáltá Service. - Te is föl mernél ülni arra az állatra?

– Mögötted úgy, hogy a derekadba jól megkapaszkodhassam... miért ne?

– De emlékezzél csak vissza, mennyire féltél a teknősbéka hátán!

– Az egészen más - felelé Costar. - Ez az állat legalább nem megy a víz alá!

– Nem ám, de fölrepülhet a levegőbe! - mondá Dole.

Erre a két gyermek elgondolkozott.

Elképzelhető, hogy Gordon és társai, miután a Francia-barlangban végképp megtelepedtek, a mindennapi életet szabályosan szervezték. Gordon föltette magában, hogy mihelyt a rendezkedéssel teljesen elkészülnek, lehetőleg szabályozni fogja valamennyijük teendőit és főleg nem fogja engedni, hogy a kicsinyek egészen magukra legyenek hagyatva. Kétségkívül azok sem óhajtottak semmit forróbban, mint hogy erejükhöz képest részt vehessenek a közös munkákban; de miért ne folytathatnák Chairman-féle tanintézetben elkezdett leckéiket is?

– Vannak könyveink, amelyek lehetővé teszik tanulmányaink folytatását - mondá Gordon - és méltányos is, hogy kis társainkat részesítsük mindabban, amit mi már tanultunk és amit még tanulni fogunk.

– Úgy van - viszonzá Briant - és igyekezzünk, hogy ne vádoltathassunk túlságos idővesztegetéssel azon esetre, ha netalán valamikor sikerülne elhagynunk e szigetet és családjainkat viszontlátni.

Elhatározták, hogy munkaprogramot készítenek amelynek pontos megtartására lelkiismeretesen fel fognak ügyelni, mihelyt az egyhangúlag elfogadtatott.

Csakugyan, a tél beálltával sok hideg nap fog következni, amely napokon sem a nagyok, sem a kicsinyek nem mehetnek ki a barlangból és igen fontos dolog volna, hogy e napok ne múljanak el haszon nélkül. Egyelőre azonban a Francia-barlang lakóit leginkább a helyiség szűk volta feszélyezte, amelyben szorongniuk kellett. Gondoskodni kellett tehát haladéktalanul az üreg kellő kibővítéséről.