Olvasóink tudják, hogy a polgármesternek volt egy leánya. De bármily éleslátóak is, nem sejthetik, hogy Niklausse tanácsosnak meg egy fia volt, Frantz úr. S még ha kitalálták volna is, semmiből sem következtethettek arra, hogy Frantz a vőlegénye volt Suzelnek. Hozzá kell tennünk, hogy a két ifjú embert az ég is egymásnak teremtette: ők ketten úgy szerették egymást, amint az már Quiquendone-ban szokás.

Ne tessék azt képzelni, hogy ebben a kivételes városban az ifjú szívek nem dobogtak. Dobogtak azok, csak hát tempósan. Az emberek itt is megházasodtak, mint a világ bármelyik városában, de ráérősen. A jegyesek tanulmányozni kívánták egymást, mielőtt a szörnyűséges köteléket nyakukba vették volna, a tanulmányok pedig legalább tíz esztendeig tartottak, akár a kollégiumban. Ennél korábban ritkán nyilváníttatott bárki is „érettnek”.

Úgy bizony, tíz év! tíz évig tartott az udvarlás! És hát olyan sok-e ez valójában, ha arról van szó, hogy két ember egy életre fonja össze sorsát? Tíz esztendőbe telik, amíg az emberből mérnök vagy orvos, ügyvéd vagy megyei tanácsos lesz; hogy is sajátíthatnók el hamarabb épp a férjjé váláshoz szükséges ismereteket? Ez képtelenség! S úgy hisszük, akár vérmérsékletük folytán, akár ésszerű belátásból, de a quiquendone-iak cselekszenek helyesen, amikor tanulmányi idejüket ilyeténképp meghosszabbítják. Amikor azt kell látnunk, hogy más, szabados és meggondolatlan városokban alig néhány hónap leforgása alatt hoznak tető alá házasságokat, az ember a legszívesebben csak vállat vonna, s azon lenne, hogy mielőbb elküldje a szóban forgó legényeket és leányokat Quiquendone kollégiumába, illetve leányneveldéjébe.

Fél évszázad során mindössze egyetlen olyan házasságot jegyeztek itt föl, amelyhez két év kellett, s az is csaknem rossz véget ért!

Egyszóval, Frantz Niklausse szerette Suzel van Tricasse-t, de szelíden, ahogyan akkor szeret az ember, ha kerek tíz esztendő áll előtte, mígnem elnyerheti szerelme tárgyát. Frantz hetente egyszer, meghatározott órában elment Suzelért, s kisétált vele a Vaar partjára. Nem mulasztotta el magával vinni horgászbotját, s Suzel sem feledkezett meg hímzővásznáról, amelyre csinos ujjai a legvalószínűtlenebb virágokat varázsolták.

Illő e helyütt azt is közölnünk, hogy Frantz huszonkét éves fiatalember volt, hogy orcáján amolyan őszibarack-hamv pelyhedzett, s végül, hogy a hangja még csak épp a minap mélyült egy oktávnyit.

Ami Suzelt illeti, ő szőke volt és rózsás. Tizenhét tavaszt látott, s nem vetette meg a horgászást. Pedig fura foglalatosság ez: arra szorítja az embert, hogy túljárjon a márna eszén. De Frantz szerette. Ez az időtöltés megfelelt vérmérsékletének. Annyira türelmes lévén, amennyire csak lehet az ember, kedvét lelte abban, hogy réveteg szemmel kövesse a víz színén rezgő parafadugót; képes volt akármeddig várni, s amikor hatórányi üldögélés után valamely aprócska márna, megszánva őt, hajlandónak mutatkozott kifogatni magát, a fiatalember boldog volt, bár óvakodott megindultságának bármiféle tanújelét adni.

E napon a két jövendőbeli (úgy is mondhatnók: a két jegyes) ott ült a zöldellő vízparton. Az áttetsző vízű Vaar ott locsogott néhány lábnyira alattuk. Suzel gondtalanul öltögetett. Frantz gépiesen vissza-visszaemelte botját balról jobbra, majd hagyta, hogy az az árral ismét lesodródjék jobbról balra. A márnák szeszélyes körtáncot lejtettek a dugó körül, miközben a horog elárvultan bódorgott a mélyben.

Frantz időnkint megszólalt:

– Azt hiszem, harap, Suzel. - De rá nem emelte volna tekintetét a leányra.

– Gondolja, Frantz? - válaszolta ilyenkor Suzel, s munkáját egy időre félbehagyva, meghatott szemmel kísérte vőlegénye zsinegét.

– Nem, mégsem - szólt aztán a fiú. - Mintha egy kis rántást éreztem volna. Tévedtem.

– Majd csak harap, Frantz - hangzott Suzel tiszta és lágy hangja. - De ne felejtsen el időben „bevágni”. Mindig elkésik egy-két másodperccel, s ezalatt a márna elillan.

– Átvenné egy kicsit a botot, Suzel?

– Szíves-örömest, Frantz.

– Akkor adja ide nekem a hímzését. Meglátjuk, vajon a tűhöz jobban konyítok-e, mint a horoghoz.

A leány ezzel reszkető kezébe fogta a horgászbotot, a fiatalember pedig öltögetni kezdte a tűt a hímzés szemei közt. S órák hosszat ekként váltottak édes szavakat, szívük meg szaporábban kezdett verdesni, mihelyt a parafa megrándult a vízen. Hej! vajha sosem felednék el ezeket az elragadó órákat, amikor egymás mellett üldögélve a folyóvíz locsogását hallgatták!

Történetünk pillanatában a nap már meglehetősen alant állott a szemhatáron, s a hal Suzel és Frantz egyesített igyekezete ellenére sem „harapott”. A márnák ezúttal nem voltak irgalmas kedvükben, s kinevették a két ifjú embert, akik voltak annyira igazságszeretők, hogy ezért meg ne orroljanak rájuk.

– Máskor majd több szerencsével járunk, Frantz - mondta Suzel, amikor az ifjú horgász visszatűzte szűzen maradt horgát a fenyődeszkára.

– Reméljük, Suzel - felelte Frantz.

Majd elindultak egymás mellett hazafelé, egyetlen szó nélkül, éppoly némán, akár előrevetülő árnyékuk. Suzel igen nagynak látta árnyképét a lebukó nap ferde sugaraiban, Frantzot pedig soványnak, olyan soványnak, amilyen a hosszú horgászbot, amelyet a kezében tartott.

Megérkeztek a polgármester háza elé. A fényes úttestet zöld fűcsomók szegélyezték; dehogy gyomlálta volna ki őket bárki is, hiszen kipárnázták az utcát, s fölfogták a léptek zaját.

Épp mielőtt a kapu kinyílt volna, Frantz a kötelességének érezte, hogy így szóljon mátkájához:

– Tudja, Suzel, közeleg a nagy nap.

– Csakugyan közeleg, Frantz! - sütötte le hosszú szempilláját a leány.

– Úgy ám - mondta Frantz -, úgy öt-hat év múlva...

– Viszontlátásra, Frantz - mondta Suzel.

– Viszontlátásra, Suzel - válaszolta Frantz.

S miután a kapu becsukódott, a fiatalember egyenletes, nyugodt léptekkel elindult Niklausse tanácsos háza felé.