Niklausse tanácsos és van Tricasse polgármester végre megtudta, milyen is egy izgatott éjszaka. Az Ox doktor házában lezajlott súlyos esemény hatására nem jött szemükre álom. Milyen következményei lesznek az ügynek? el nem tudták képzelni. Szükség lesz-e határozathozatalra? Az általuk képviselt városi hatóságnak bele kell-e majd a dologba avatkoznia? Netán rendeleteket kibocsátania, hogy effajta botrány elő ne forduljon többé? E kétségek alaposan fölzaklatták a tétova uraságokat. El is „határozta” a két városatya, még az este, elválás előtt, hogy másnap újra találkoznak.

Másnap tehát vacsora előtt van Tricasse polgármester személyesen átfáradt Niklausse tanácsoshoz. Barátját máris nyugodtabbnak találta. Ő maga is visszazökkent a rendes kerékvágásba.

– Semmi újság? - kérdezte van Tricasse.

– Tegnap óta semmi - felelte Niklausse.

– És Dominique Custos, az orvos?

– Róla éppúgy nem hallottam, mint André Schut ügyvédről.

Egy órányi olyan beszélgetés után, amely három sorban elférne, s amelyről fölösleges beszámolnunk, a tanácsos és a polgármester úgy határozott: meglátogatják Ox doktort, mégpedig azzal a be nem vallott céllal, hogy valamit kiszedjenek belőle.

Szokásával ellentétben, a két tekintélyes polgár, mihelyt a döntést meghozta, haladéktalanul hozzá is fogott végrehajtásához. Elhagyták a házat, s elindultak Ox doktor üzeméhez, mely a városon kívül emelkedett, pontosan annak az audenarde-i kapunak a közelében, amelynek tornya leomlással fenyegetett.

A polgármester és a tanácsos nem fogta karon egymást, de passibus aequis mentek, lassú és ünnepélyes léptekkel, amelyek másodpercenkint alig tizenhárom hüvelykkel¹ vitték előre őket. Különben közigazgatási alanyaiknak is ez volt a szokásos menetsebessége; emberemlékezet óra senkit sem láttak szaladni Quiquendone utcáin.

Időről időre, egy-egy csöndes és nyugodt útkereszteződésnél, valamely békés utcácska sarkán megállt a két notabilitás, hogy üdvözölje a járókelőket.

– Jó napot, polgármester úr - köszönt ezek egyike.

– Jó napot, barátom - válaszolta van Tricasse.

– Mi újság, tanácsos úr? - kérdezte egy másik járókelő.

– Semmi az égvilágon - felelte Niklausse.

Hanem azért olyik hökkent ábrázatról, egyik-másik kérdő tekintetről lerítt, hogy a város tud az előző napi összecsapásról. Pusztán van Tricasse útiránya is elegendő lehetett, hogy Quiquendone még leglassúbb felfogású lakosa is kitalálja: a polgármester nagy horderejű intézkedésre készül. A Custos kontra Schut affér mindenkinek fölcsigázta a képzeletét, de még senki sem foglalt állást egyik vagy másik fél oldalán. Ebből is látszott, hogy az ügyvéd csakúgy, mint az orvos, megbecsült személyiség volt. Schut ügyvéd, mivel sosem volt alkalma védőbeszédet tartani egy olyan városban, ahol védők és bírósági végrehajtók csupán emlékképeként léteztek, persze sosem veszített el pört. Ami pedig Custost, az orvost illeti, ő igen jeles szakember hírében állt, mivel, miként kollégái, minden betegségből kigyógyította a betegeket, kivéve abból, amely elvitte őket. Rossz szokás, amely sajnos valamennyi ország valamennyi orvosi karának valamennyi tagja körében elharapózott.

Az audenarde-i kapuhoz érve, a tanácsos és a polgármester óvatosan egy kis kitérőt tett, hogy elkerülje a torony „zuhanósugarát”, majd érdeklődéssel vette szemügyre a fenyegető objektumot.

– Azt hiszem, le fog dőlni - vélte van Tricasse.

– Magam is azt hiszem - válaszolta Niklausse.

– Hacsak alá nem dúcoljuk - tette hozzá van Tricasse. - De szükséges-e, hogy aládúcoljuk? Ez itt a kérdés.

– Valóban ez a kérdés - kontrázott Niklausse.

Csakhamar jelentkeztek a gyári portán.

– Előtalálható-e Ox doktor? - kérdezték.

Ox doktor mindig előtalálható volt a város első tisztségviselői számára, kiket azon nyomban be is vezettek a hírneves fiziológus dolgozószobájába.

Meglehet, hogy a két notabilitás egy jó órát is várt a doktor megjelenésére. Legalábbis ennek feltételezésére kell hajlanunk, abból ítélve, hogy a polgármester - életében először - némi türelmetlenséget tanúsított, társával egyetemben.

Ox doktor végül is belépett, s mindenekelőtt elnézést kért a várakoztatásért, de hát, ugye, jóvá kellett hagyni egy gázóra-tervet, kiigazítani egy kapcsolást... Egyébként minden pompásan halad! Az oxigénvezetékek máris le vannak fektetve. A városnak néhány hónapon belül káprázatos világítása lesz. A két előkelőségnek máris módjában áll megtekinteni a doktor dolgozószobájába nyíló csőrózsákat.

Ezután a doktor az iránt érdeklődött, vajon minek köszönheti a kitüntetést, hogy a polgármestert és a tanácsost fogadhatja.

– Hogy minek? Dehát önt akartuk látni, egyszerűen önt látni - felelte van Tricasse. - Már régóta nem volt önhöz szerencsénk. Mi alig járunk el valahová ebben a mi jó Quiquendone-unkban. Fél kézen meg lehet számlálni lépteinket és intézkedéseinket. Boldogok vagyunk, ha semmi sem zavarja meg az egyhangúságot...

Niklausse ránézett barátjára. A polgármester még sosem beszélt egy szuszra ennyit, mármint időfecsérlés és jókora szünetek nélkül. A tanácsos úgy látta, hogy van Tricasse némi - tőle igencsak szokatlan - könnyedséggel ölti egyik szavát a másikba. Magát Niklausse-t is a beszélhetnék ellenállhatatlan viszketege fogta el.

Ami Ox doktort illeti, ő figyelmesen és kajánul meredt a polgármesterre.

Van Tricasse, aki soha másként nem cserélt eszmét, mint egy jó karosszékben kényelmesen hátradőlve, ezúttal fölkelt. Tudjisten, miféle, a vérmérsékletével homlokegyenest ellentétes ideges fölindulás vett rajta ez alkalommal erőt. Még nem gesztikulált, de már közel állt hozzá. A tanácsos a maga részéről a lábikráját dörzsölgette, s lassúakat, mélyeket lélegzett. Tekintete kigyúlt. Niklausse szilárdan „elhatározta”, hogy ha törik, ha szakad, segítségére lesz urának és barátjának, a polgármesternek.

Van Tricasse tehát fölkelt, tett néhány lépést, majd visszatelepedett korábbi helyére, szemközt a doktorral.

– S hány hónapon belülre - kérdezte kissé emeltebb hangon -, hány hónapon belülre ígéri ön munkálatainak befejezését?

– Három-négy hónapról van szó, polgármester úr - válaszolta Ox doktor.

– Három-négy hónap hosszú idő! - jegyezte meg van Tricasse.

– Nagyon is hosszú - tódította Niklausse, aki nem bírván magát türtőztetni, szintén fölpattant.

– Ennyi időre van szükségünk a művelet lebonyolításához - felelte a doktor. - A munkások, akiket kénytelenek voltunk Quiquendone lakosai közül toborozni, nem valami hű-de-fürgék.

– Hogyhogy nem fürgék! - csattant föl a polgármester, aki e szót, úgy látszik, személyes sértésnek tekintette.

– Nem bizony, polgármester úr - tartott ki állítása mellett Ox doktor. - Egy francia munkás tízszer annyit végezne egy nap alatt, mint az ön emberei, akik, hisz tudja, vérbeli flamandok!...

– Flamandok! - kiáltott föl Niklausse tanácsos, s a keze ökölbe szorult. - Miféle értelmet óhajt ön e szónak tulajdonítani?

– De hát a... azt a kedves értelmet, amelyet mindenki tulajdonít neki - válaszolta mosolyogva a doktor.

– Ejnye már, jóuram - fakadt ki a polgármester, föl-alá járkálva a dolgozószoba egyik sarkától a másikig -, nem szeretem az efféle célozgatásokat. Tudja meg, hogy a quiquendone-i munkások fölérnek a világ bármely városának munkásaival, és mi nem megyünk sem Párizsba, sem Londonba példáért. Ami pedig az ön munkálatait illeti, kérem, siettesse befejezésüket. Utcáink burkolata föl van szedve, hogy az ön csővezetékét le lehessen fektetni, ez pedig forgalmi akadályt képez. Az lesz a vége, hogy a kereskedelem panaszt tesz, én pedig, mint felelős hivatalnok, nem kívánom kitenni magamat jogos szemrehányásoknak!

Derék polgármester! Kereskedelemről beszélt, meg forgalomról; hogyhogy e szokatlan szavaktól ki nem pállott az ajka? Tulajdonképpen mi játszódhatott le benne?

– A város - tette hozzá Niklausse - különben sem lehet el tovább világítás nélkül.

– No hát, tudja - jegyezte meg a doktor -, egy város, amely nyolc-kilencszáz évet ráért várni...

– Egy okkal több - vágott vissza a polgármester, jól megnyomva a szót. - Más idők, más szokások! A világ halad; mi sem akarunk lemaradni! Ragaszkodunk hozzá, hogy utcáink egy hónapon belül ki legyenek világítva, ellenkező esetben ön minden napi késedelemért tekintélyes kártalanítási díjat tartozik majd fizetni! S mi volna, ha a sötétségben holmi verekedés találna kitörni?

– Úgy ám - harsogott Niklausse -, egy flamandnak elegendő egyetlen szikra, hogy föllobbanjon! Flamand, az flamma, vagyis láng!

– És ha már itt tartunk - vágott barátja szavába a polgármester -, a városi rendőrség főnöke, Passauf biztos jelentette nekünk, hogy tegnap este az ön termeiben, doktor úr, vitára került sor. Tévedésen alapul-e az az állítás, miszerint politikai vitáról volt szó?

– Nem, polgármester úr - felelte Ox doktor, alig bírva elfojtani elégedett sóhaját.

– S vajon nem került-e összezördülésre sor Dominique Custos orvos és André Schut ügyvéd között?

– De igen, tanácsos úr; hanem, az elhangzott kitételekben nem volt semmi különös.

– Semmi különös! - hördült fel a polgármester -, még hogy semmi különös nincs abban, ha egy ember azt mondja egy másiknak, hogy az nem ügyel eléggé a szavaira! De hát honnan szalajtották önt, uram? Hát nincs tisztában azzal, hogy Quiquendone-ban ez a legsajnálatosabb következményekkel járhat? Merészelne csak ön, uram, vagy akárki más velem beszélni így...

– Vagy velem!... - tette hozzá Niklausse tanácsos.

E fenyegető szavak elhangzása után a két notabilitás karbafont kézzel, égnek meredő hajjal nézett farkasszemet Ox doktorral, készen arra, hogy csúnyán elbánjanak vele, ha csupán egyetlen gesztusa vagy akár csak szemvillanása is az ellenkezés szándékáról tanúskodnék.

Ám a doktornak arcizma sem rándult.

– Mindenesetre, uram - folytatta a polgármester -, önt teszem felelőssé azért, ami az ön házában történik. Az én dolgom, hogy szavatoljam e város nyugalmát, s nem tűröm, hogy megzavarják. A tegnap lezajlott események többé meg nem ismétlődhetnek, különben tudni fogom a kötelességemet, uram. Megértette? De hát feleljen, uram!

E szavakat a polgármester, akin féktelen izgalom lett úrrá, a düh teljes hangerejével harsogta el. Pulykaméreg öntötte el a tiszteletre méltó van Tricasse-t, s ezt alighanem a szoba falain túl is hallották. Végül, egészen magánkívül, látva, hogy a doktor nem válaszol a kihívásra, a város feje így szólt:

– Jöjjön, Niklausse.

S úgy bevágva az ajtót, hogy az épület beleremegett, a polgármester távozott, maga után vonszolva a tanácsost.

Kint az utcán, mintegy húsz lépés után apránkint lehiggadt a két nagy tekintélyű férfiú. Járásuk lelassult, tartásuk megváltozott. Arcukon kihunyt a pír. Ábrázatuk vörösből rózsaszínre váltott vissza.

S negyedórával az üzemből való távozásuk után van Tricasse szelíden mondta Niklausse tanácsosnak:

– Milyen szeretetre méltó ember ez az Ox doktor! Mindig a legnagyobb öröm lesz a számomra, ha láthatom.