Az ezüstsarló karcsúságú újhold napnyugta után csaknem azonnal eltűnt. A nyugatról gyülekező felhők sorra kioltották az alkony utolsó fénysugarait. Az alacsonyabban fekvő övezetekből emelkedő árnyék fokozatosan elborította az egész tájat. A hegykoszorú homállyal telt meg, s a várkastély körvonalai hamarosan eltűntek az éj fátyla alatt.

Az éjszaka ugyan igen sötétnek ígérkezett, de semmi sem vallott arra, hogy valamilyen légköri jelenség, zivatar, eső vagy vihar zavarná meg. Deck Miklós és társa szerencséjére, akik a szabad ég alatt készültek táborozni.

A kietlen Orgall-fennsíkon egyetlen fa sem nőtt, csupán a föld színén kúszó néhány bokor, ez azonban semmiféle védelmet sem nyújthatott az éjszaka hűvössége ellen. Szikla viszont bőven akadt, az egyik félig a talajba mélyedt, a másik szinte billegett, hogy egyetlen lökéssel a fenyvesig lehetett volna taszítani.

Az egyetlen növény, amely valóban dúsan tenyészett ezen a köves talajon, az „orosztövis”-nek nevezett bogáncs volt, amelynek magvai, Elisée Reclus állítása szerint, a muszka lovak szőrén kerültek ide.

Az utasoknak nem maradt más hátra, mint valamilyen alkalmas helyet találni, ahol megvárhatják a reggelt, és védelmet lelhetnek az éjszaka hidege elől; ilyen magasságban a lehűlés eléggé jelentős.

– Bőséges választékunk van. Egyik rosszabb a másiknál! - dünnyögte Patak doktor.

– Csak panaszkodjék! - válaszolta Deck Miklós.

– Persze hogy panaszkodom! Remek hely ahhoz, hogy felszedjek valami jóféle náthát vagy derekas reumát, amelyet azután hiába kúrálok!

Ez a vallomás őszintén csengett a hajdani vesztegzári ápoló szájából. Ó, hogy siratta most kényelmes kis veresdi házát, jól védett szobáját meg párnával és paplannal bélelt meleg ágyát!

Az Orgall-fennsíkon szanaszét heverő kőtömbök közül olyat kellett kiválasztaniuk, amelynek helyzete a legjobb védelmet nyújtotta az egyre csípősebb délnyugati szél ellen. Az erdész így is tett, s az orvos nemsokára letelepedett melléje egy széles szikla mögött, amelynek felső része lapos volt, akár egy asztal.

Ez a szikla egyike volt azoknak az ördögszemmel és kőtörőfűvel borított kőpadoknak, amelyek az erdélyi vidékeken sűrűn találhatók az utak kanyarulatainál. Az utas nemcsak melléjük telepedhet, de szomját is olthatja a tetejükön álló korsóból, amelynek tartalmát naponta megújítják a környék lakói. Amíg Gortz Rudolf báró a kastélyban lakott, ezen a kőpadon is állt egy vizesedény, s a személyzetnek gondja volt rá, hogy soha ki ne ürüljön. Jelenleg azonban a sziklán törmelék éktelenkedett, és zöldes moha lepte be.

A kőpad egyik végén gránitoszlop emelkedett, régi kereszt maradványa, két karja helyét már csak elmosódott rovátka jelezte a függőleges száron. Patak doktor szabadgondolkodó létére nem ismerhette el, hogy ez a kereszt védelmet nyújthat a természetfölötti jelenségekkel szemben. Mégis, a hitetlenek jó részére jellemző furcsa módon, egy kissé hitt az ördögben. És most úgy vélte, hogy a Csort nem lehet messze, ő kísért a várban, és sem az árokátjáró zárt kapuja, sem a felhúzott felvonóhíd, sem a meredek bástyafal, sem a mély árok nem tarthatná vissza, ha épp arra támadna kedve, hogy kitekerje a nyakukat.

Arra a gondolatra, hogy az egész éjszakát ilyen körülmények köz kell töltenie, a doktor megborzongott a rémülettől. Hát nem! Ez több volt, mint amennyit egy jámbor lélektől követelni lehet, a legbátrabbak sem tudtak volna itt helytállni.

Majd pedig, kissé megkésve, eszébe jutott valami - valami, ami fel sem ötlött benne, amikor elindult Veresdről. Hiszen kedd este volt, s ezen a napon a környékbeliek napnyugta után óvakodnak elhagyni a házukat! A kedd köztudomásúan a rontás napja. A hagyomány szerint, aki ilyenkor kimerészkedik, az bizony holmi gonosz szellemmel találkozhat. Ezért kedden napszállta után senki se jár az utcákon, utakon. S ő nemcsak elhagyta házát, hanem egy varázslat alatt álló kastély szomszédságában tanyázik, két-három mérföldnyire a falutól! És itt lesz kénytelen megvárni a hajnalt... ha egyáltalán megéri! Mi ez, ha nem az ördög megidézése?

Az efféle gondolatokba merült doktor arra figyelt fel, hogy az erdész jókorát kortyol a kulacsából, és nyugodtan elővesz tarisznyájából egy darab hideg húst. Patak jobbnak vélte utánozni őt, s így is tett. Egy libacomb, jókora karéj kenyér, a kulacsból megöntözve - több nem is kellett ereje helyreállításához. De ha éhségét sikerült is csillapítania, félelmét annál kevésbé.

– Most pedig aludjunk! - mondta Deck Miklós, mihelyt elhelyezte tarisznyáját a szikla tövében.

– Aludjunk?!

– Jó éjszakát, doktor!

– Jó éjszakát kívánni könnyű, csakhogy én attól félek, ez az éjszaka rosszul végződik.

Az erdész nem válaszolt: nemigen volt kedve társalogni. Mivel foglalkozása révén megszokta az erdőben alvást, a lehető legkényelmesebben nekitámaszkodott a kőpadnak, és nyomban mély álomba merült. A doktor csak a foga között szitkozódhatott, útitársa szabályos lélegzését hallva.

Ő bezzeg képtelen volt akár csak néhány percre is elzsongítani halló- és látóérzékét! Fáradtsága dacára szüntelenül figyelt, szüntelenül fülelt. Agya azoknak a különös látomásoknak esett prédájául, amelyek az álmatlanság zavaraiból születnek. Vajon mit fürkészett az árnyék sűrűjében? Mindent és semmit, a környező tárgyak bizonytalan körvonalait, az égen a csapzott felhőket, a várkastély alig kivehető tömegét. Azután úgy rémlett, hogy az Orgall-fennsík sziklái valamilyen pokoli táncot lejtenek. És ha meginognak alapjaikban, végigzúdulnak a lejtőn, rágurulnak a két meggondolatlanra, és szétzúzzák őket e kastély kapuja előtt, ahová tilos belépniük?

A szerencsétlen orvos felkelt, és hallgatta a neszeket, amelyekhez hasonlók gyakran járják a magas fennsíkokat, ezeket a nyugtalanító zúgásokat, amelyek zizegésből, nyögésből és sóhajtozásból vegyülnek össze. Hallotta továbbá a sziklákat bősz szárnycsapásaikkal súroló éjjeli baglyokat, a portyájukra induló denevéreket és a néhány gyászos macskabagolypárt, amelynek huhogása úgy csengett, akár a jajszó. Ilyenkor izmai összerándultak, és jeges verejtékben úszó teste megremegett.

Így teltek a hosszú órák egészen éjfélig. Ha beszélgethet, ha hébe-korba néhány szót válthat valakivel, ha szabad folyást engedhet méltatlankodásának - Patak doktor kevésbé félt volna. Társa azonban aludt, mint a tej.

Éjfél - a legrémítőbb óra valamennyi közül, a látomások, a boszorkányok órája!

Mi történt hát itt?

A doktor feltápászkodott, és nem tudta, ébren van-e vagy lidérces álmot lát.

Odafönt tényleg látni vélt - nem! valóságosan látott - kísérteties fénytől megvilágított, különös alakokat, amint a látóhatár egyik végétől a másikig suhantak, felemelkedtek, lesüllyedtek, a felhőkkel együtt aláereszkedtek. Szörnyeknek, kígyófarkú sárkányoknak, terebélyes szárnyú griffeknek, óriási polipoknak, roppant vámpíroknak tűntek, amelyek le akarnak csapni rá, hogy megragadják vagy elnyeljék.

Azután úgy rémlett, az Orgall-fennsíkon minden mozog: a sziklák, az erdőszélen emelkedő fák. És sűrű időközökben, igen tisztán, kongás szűrődött a fülébe.

– A harang... - mormolta Patak. - A vár harangja!

Igen! Ez valóban a vén kápolna harangja volt, nem pedig a vulkáni templomé, hisz az utóbbinak hangját a szél az ellenkező irányba sodorta volna.

És most a kongás meggyorsult... A kéz, amely a harangot lóbálja, nem halottat búcsúztat... Nem! Ez vészharang, ziháló szava visszhangokat riaszt az erdélyi határvidéken!

E gyászos zengés hallatára Patak doktort görcsös félelem, leküzdhetetlen aggodalom, ellenállhatatlan rémület fogja el, amelytől hideg borzongás fut végig az ember egész testén.

A harang ijesztő futamai felverik álmából az erdészt. Deck Miklós felemelkedik, Patak doktor viszont szemlátomást magába roskad.

Az erdész fülét hegyezi, szeme igyekszik áthatolni a várkastélyt borító sűrű sötétségen.

– Ez a harang!... Ez a harang!... - ismétli Patak doktor. - A Csort harangoz!

A végképp megháborodott doktor kétségtelenül jobban hitt az ördögben, mint valaha!

Az erdész mozdulatlanul figyelt, s nem válaszolt.

Hirtelen örvénylő hullámokban csapott fel egy üvöltés – olyasféle, amilyet a hajókürtök hallatnak a kikötő bejáratánál. Fülsiketítő harsogása széltében-hosszában megreszkettette a környéket.

Azután fény lobbant fel a központi őrtoronyban, erős fény, és vakítóan éles sugarak, vakító ragyogás tört elő belőle. Vajon milyen forrásból eredt ez a roppant világosság, melynek sugarai hosszú nyalábokban pásztázták az Orgall-fennsík tetejét? Vajon milyen kohóból szökött ki ez a fény, amely valósággal lángra gyújtotta a sziklákat, ugyanakkor pedig furcsa, halotti szürkeségbe borította őket?

– Miklós!... Miklós!... - kiáltott fel az orvos. - Nézz rám!... Én is már csak hulla vagyok, mint te?

Az erdész és az orvos valóban hullához hasonlított: arcuk sápadt volt, szemük kihunyt, szemgödrük sötét üreg lett; orcájuk zöldes, szürke foltos, hajuk pedig mint a moha, amely a néphit szerint az akasztott emberek koponyáján nő.

Deck Miklóst elképesztette, amit látott és hallott. Patak doktor pedig a rémület tetőfokára jutott, izmai görcsbe rándultak, haja égnek állt, pupillája kitágult, egész teste merevgörcsbe torzult. Miként Vidor Hugo, az Elmélkedések költője mondja: ez az ember „iszonyatot lehelt”!

E rettenetes tünemény egy percig - legfeljebb egy percig - tartott. Akkor a különös fény fokozatosan elhalványult, a bömbölés elcsitult, és az Orgall-fennsík újra csendbe és sötétségbe borult.

Egyik utas sem próbált már elaludni: az orvos a döbbenettől letaglózva, az erdész pedig a kőpad előtt állva várta a hajnalt.

Vajon mire gondolt Deck Miklós e jelenségek láttán, amelyek számára nyilván természetfölöttinek tűntek? Nem volt-e elég mindez, hogy megingassa elhatározását? Vajon ezek után is makacsul ragaszkodni fog a vakmerő kaland folytatásához? Igaz, megfogadta, hogy behatol a várba, átkutatja az őrtornyot... De nem tett már eleget azzal is, hogy eljutott az áthághatatlan fal tövébe, hogy magára vonta a szellemek haragját, és felidézte az elemek háborgását? Vádolhatják-e ígéretének megszegésével, ha most visszatér a faluba, és nem vetemedik arra a végső őrültségre, hogy be is merészkedjék ebbe az ördögi kastélyba?

Az orvos hirtelen odarohant hozzá, megragadta a kezét, igyekezett magával vonszolni, s tompa hangon ismételgette:

– Gyere!... Gyere!

– Nem! - válaszolta Deck Miklós.

És visszatartotta Patak doktort, aki e végső erőfeszítés után már-már összeroskadt.

Végre-valahára elmúlt az éjszaka; mindketten olyan lelkiállapotban voltak, hogy sem az erdész, sem az orvos nem érzékelte a napkeltéig eltelt időt. Emlékezetükben semmi sem maradt meg a hajnalhasadtát megelőző órákról.

E pillanatban rózsaszín csík tűnt fel a keleti látóhatáron, a két Zsil völgyén túl, a Páring gerince fölött. Könnyed fehérség terjedt a zebrabőrszerűen csíkozott égbolt alján.

Deck Miklós a várkastély felé fordult. A körvonalak fokozatosan kirajzolódtak, az őrtorony kibontakozott a Vulkán-szorosba aláereszkedő vastag ködből, a kápolna, a folyosók, a bástyafal előbukkantak az éjszakai párából, végül a sarokbástyán előtűnt a bükkfa, amelynek lombját a keleti szellő zúgatta.

A várkastély megszokott külsején semmiféle változás nem látszott. A harang is ugyanolyan mozdulatlan volt, akár a hűbéri korból való, vén szélkakas. Az őrtorony kéményeit a legapróbb füstgomoly sem cifrázta, rácsos ablakai makacsul zárva voltak.

A terasz fölött néhány madár röpködött kurta, éles kiáltásokat hallatva.

Deck Miklós a várkastély főbejárata felé fordította tekintetét. A magasba emelt felvonóhíd elzárta az árokfolyosó kapuját a Gortz bárók címereivel díszített két kőpillér között.

Az erdész, úgy látszik, eltökélte magát, hogy a végsőkig folyta ezt a kalandos vállalkozást, s elhatározását egyáltalán nem ingatta meg az éjszaka eseményei. A szót a tett kövesse - köztudomásúan volt a jelszava. Sem a titokzatos hang, amely személy szerint fenyeget meg a Mátyás Király ivójában, sem azok a megmagyarázhatatlan hang- és fénytünemények, amelyeknek az imént volt tanúja, nem akadályozhatták meg abban, hogy áthatoljon a vár falán. Úgy gondolt egy óra elegendő lesz a folyosók végigjárására, az őrtorony megvizsgálására - és akkor, miután ígéretét megtartotta, visszaindul Veresdbe, s még dél előtt hazaérkezhet.

Ami Patak doktort illeti, ő már csupán holmi tehetetlen gép volt, ellenálló erő és akarat nélkül, amely oda megy, ahová tuszkolják, ha elesik, nem tud többé talpra állni. Az éjszaka rémségeitől teljes meghibbant, és semmiféle ellenvetést nem tett, amikor az erdész kastélyra mutatott, s így szólt:

– Induljunk!

Pedig már kivilágosodott, s a doktor visszatérhetett volna Veresdbe, nem kellett attól félnie, hogy eltéved a kopasz-hegyi erdőségben. Még sem tekinthetjük érdeméül, hogy Deck Miklóssal maradt. Azért nem hagyta ott útitársát, s nem indult vissza a faluba, mert már nem volt képes számot vetni a helyzettel, mert már csupán lélek nélküli test volt. Így hát nem is ellenkezett, amikor az erdész a sáncárok külső lejtője felé vonszolta.

Már most lehetséges volt-e másként behatolni a várba, mint az árok átjáró ajtaján keresztül?

Deck Miklós elsősorban ezt akarta felderíteni.

A bástyán egyetlen rés, egyetlen omlás, egyetlen repedés sem látszott, ahol be lehetett volna jutni a várövezet belsejébe. Szinte meglepő volt, hogy a régi falak ilyen jó állapotban maradtak - ez bizonyára a vastagságuknak köszönhető. A falakat koronázó lőrések vonaláig felkapaszkodni lehetetlennek tűnt, mivel ezek mintegy negyven lábnyi magasságban emelkedtek az árok fölött. Úgy látszott hát, hogy az erdész, alighogy eljutott a kárpáti várkastélyhoz, mindjárt leküzdhetetlen akadályba ütközött.

Szerencséjére azonban - vagy inkább szerencsétlenségére - az árokfolyosó ajtaja fölött volt egy lőrésféle, vagy inkább nyílás, ahol hajdanában csatakígyó terpeszkedett. A felvonóhíd egyik, földig csüngő láncán egy fürge és erőteljes ember eléggé könnyen felmászhat eddig a nyílásig. Ez eléggé szélesnek látszott ahhoz, hogy a vállalkozó bejuthasson, és hacsak belülről nincs ráccsal elzárva, Deck Miklósnak bizonyára sikerül így behatolnia a várudvarba.

Az erdész első pillantásra rájött, hogy más megoldás nincs, és ezért egy ferde, meredek ösvényen lebocsátkozott a sáncárok belső oldalán, a doktor pedig szinte öntudatlanul követte.

Mind a ketten hamarosan lejutottak az árok fenekére, amelyet kövek borítottak, a vadon burjánzó növények szövevénye között. Az ember nemigen tudhatta, hová lépjen, azt sem, vajon nem hemzsegnek-e garmadával mérges csúszómászók ebben a nyirkos gödörben.

Az árok közepén, a bástyafallal párhuzamosan, egy majdnem teljesen kiszáradt, régi kis csatorna medre mélyedt, amelyet egyetlen jókora lépéssel át lehetett ugrani.

Deck Miklós, akinek testi és lelki ereje csorbítatlan volt, hidegvérrel haladt, a doktor pedig gépiesen követte, mint a kötélen vonszolt állat.

Az erdész, miután túljutott a csatornán, vagy húsz lépést a várfal töve mentén haladt, s megállt az árokfolyosó kapuja alatt, ahol a lánc vége lecsüngött. Kézzel-lábbal kapaszkodva, ezen könnyűszerrel elérhette a nyílás alatt kiszögellő kőpárkányt.

Deck Miklós szemlátomást nem igyekezett Patak doktort arra kényszeríteni, hogy vele együtt kísérelje meg a felkapaszkodást. A magafajta súlyos alak ilyesmire úgyis képtelen lett volna. Az erdész tehát beérte azzal, hogy erősen megrázza a doktort, s így adja értésére szándékát; majd lelkére kötötte, hogy el ne mozduljon az árok fenekéről.

Azután az erdész elkezdett fölfelé mászni a láncon; hegylakóizmai számára ez szinte gyerekjáték volt.

Amikor azonban az orvos ráeszmélt, hogy egyedül maradt, bizonyos mértékig felismerte a helyzetet. Megértette, körülnézett, látta, hogy társa már vagy tizenkét lábnyira lóg a talaj fölött, s akkor a rémülettől elszorult hangon, így kiáltott fel:

– Állj meg... Miklós... állj meg!

Az erdész nem is hederített rá.

– Gyere le... gyere le... különben elmegyek! - nyöszörgött a doktor, akinek sikerült újra lábra állnia.

– Menj csak! - válaszolta Deck Miklós.

Lassan tovább kapaszkodott fölfelé a felvonóhíd láncán.

Patak doktor - a rémület tetőfokán - vissza akart térni a sánc meredek ösvényéhez, hogy feljusson az Orgall-fennsík peremér inaszakadtából rohanjon haza Veresdre.

Ekkor azonban olyan csoda történt, amelyhez képest elhomályosult mindaz, ami a múlt éjjel annyira feldúlta! Nos, mozdulni sem tudott... Mindkét lába megbénult, mintha satu pofái közé szorult volna... Vajon tud-e lépni velük?... Bizony nem!... Lába a csizmája sarkával, talpával odatapadt a földhöz... A doktor tehát csapda rugói közé esett?... Sokkal rémültebb volt, semhogy felismerhette volna helyzetét... Valószínűbb, hogy lábbelijének szegei akadtak bele a talajba.

Bárhogyan volt is, a szegény ember úgy állt, mint a sóbálvány... Földbe gyökerezett a lába... Még annyi ereje sem volt, hogy kiáltson, csak kétségbeesetten kinyújtotta a kezét... Azt lehetett gondolni, hogy valamilyen szörny szorításából akarja kitépni magát, amelynek torka a föld méhéből bukkant föl.

Deck Miklós eközben feljutott az árokfolyosó kapujáig, s keze éppen az egyik vasalásra tette, amelybe a felvonóhíd sarokpántja illeszkedett.

Ekkor fájdalmas kiáltás hagyta el ajkát; majd hátrabukott, mintha villámcsapás sújtotta volna, végigsiklott a láncon, amelyet végső ösztönével újra megragadott, s legurult az árok fenekére.

– Igaza volt a hangnak: baj fog érni! - suttogta, és elveszítette eszméletét.