Deck Miklós és Patak doktor másnap kilenc óra tájt szándékozott útnak indulni. Az erdész terve az volt, hogy felmennek a Vulkán-szorosban, s a legrövidebb úton igyekeznek a gyanús vár felé.

Az őrtoronyból szálló füst és a Mátyás Király ivójában hallott hang tüneménye után nem lehetett csodálkozni azon, hogy az egész lakosság valósággal eszét vesztette. Néhány cigány család már azt fontolgatta, hogy elköltözik a vidékről. Családi körben másról sem beszéltek, csak erről - de csakis suttogva. Próbálja meg kétségbe vonni bárki, hogy maga az ördög, a Csort fenyegette meg az ifjú erdészt. Hiszen Jónás fogadójában vagy tizenöt - mégpedig igen szavahihető - helybeli lakos hallotta a különös szavakat. Képtelenség lett volna azt állítani, hogy valamennyien holmi érzéki csalódás áldozatául estek. E tekintetben nem lehetett kétség; Deck Miklóst név szerint figyelmeztették, hogy szerencsétlenül jár, ha makacsul ragaszkodik tervéhez, és átkutatja a várkastélyt.

A fiatal erdész mégis útra készült, holott senki sem kényszerítette. Bármennyire hasznos lett volna Kolc bíró számára, ha felderíti a várkastély titkát, és akármilyen fontos is a falunak, hogy megtudják, mi történik ott - a falubeliek mindent elkövettek, hogy Deck Miklóst eltérítsék szándékától. Miriota sírva-ríva, kétségbeesetten, könnybe úszó szemmel kérlelte, ne ragaszkodjék makacsul ehhez a kalandhoz. Hiszen ez már a hang intelme előtt is veszélyes volt, most pedig egyenesen őrültség! És lám, Deck Miklós, esküvője küszöbén, kockára akarja tenni életét egy efféle kísérlettel, s jegyese térden állva sem tudja visszatartani...

Sem jó barátai ellenzése, sem Miriota könnyei nem tudták eltántorítani az erdészt. Ez egyébként senkit sem lepett meg. Ismerték Miklós hajthatatlan jellemét, szívósságát, mondhatni konokságát. Kijelentette, hogy elmegy a kárpáti várkastélyba, és ebben semmi sem gátolhatja meg - még a közvetlenül hozzá intézett fenyegetés sem. Igen! Ő elmegy a várba, még ha soha vissza nem tér is!

Elérkezett az indulás órája. Deck Miklós utoljára szívére szorította Miriotát, szegény leány pedig három ujjal keresztet vetett magára - pravoszláv szokás szerint ez a Szentháromság előtti hódolat jelképe.

És Patak doktor?... Nos hát, miután felszólították, hogy kísérje el az erdészt, megpróbált kibújni, de sikertelenül. Már mindent elmondott, amit csak mondhatott. Minden elképzelhető ellenvetést megtett! Végül a tisztán hallott, határozott parancs mögé próbálta elsáncolni magát, amely megtiltotta a kastélyba menést...

Deck Miklós erre csupán ennyit válaszolt:

– Ez a fenyegetés csak rám vonatkozik.

– És ha szerencsétlenség ér, erdész - felelte Patak doktor -, akkor én vajon ép bőrrel megúszhatom-e?

– Ép bőrrel vagy sem, megígérte, hogy eljön velem a kastélyba, és el is fog jönni, mivel én indulok.

A veresdiek belátták, hogy az erdészt semmi sem akadályozhatja meg ígéretének teljesítésében, igazat adtak hát neki. Hiszen helyesebb volt, ha Deck Miklós nem egyedül merészkedik erre a kalandra. A doktor pedig nagy bosszúsággal beletörődött a dologba - érezte ugyanis, hogy már nem visszakozhat, ez megingatná helyzetét a faluban, és hencegése miatt a gúny céltáblája lenne. Beletörődött, de lelke rémülettel volt tele. Különben szilárdan eltökélte: az első legcsekélyebb akadályt is felhasználja, hogy társát visszafordulásra kényszerítse.

Deck Miklós és Patak doktor tehát elindult, Kolc bíró, Hermod iskolamester, Frik és Jónás pedig elkísérte őket egészen az országút kanyarulatáig.

Erről a helyről Kolc bíró még utoljára a várra szegezte messzelátóját, a műszertől ugyanis nem vált meg többé. Az őrtorony kéményén most semmiféle füst nem látszott, pedig könnyen észre lehetett volna venni az igen tiszta látóhatár szegélyén, a szép tavaszi reggelben. Vajon arra kellett következtetni ebből, hogy a kastély természetes vagy természetfölötti vendégei elillantak, amikor látták, hogy az erdész nem is hederít a fenyegetéseikre? Egyesek így gondolkodtak, és ez döntő körülmény volt ahhoz, hogy a feladatot teljes nyugalommal véghezvigyék.

Kezet szorítottak, és Deck Miklós, a doktort magával vonva, eltűnt a hágó kanyarulata mögött.

Az ifjú erdész szolgálati öltözetében volt, paszománnyal szegélyezett, széles ellenzőjű sapkát viselt, kabátjának övében széles kés lógott tokban, buggyos nadrág volt rajta, vasalt csizma, derekán tölténytáska, vállán hosszú puska. Ügyes céllövő megérdemelt hírében állt, s mivel ha kísértetekkel nem is, de a határvidéken járkáló csavargókkal találkozhattak, vagy ha nem is csavargókkal, néhány dühödt medvével - bizony jogos elővigyázatosság volt a védekezésre így berendezkedni.

Ami a doktort illeti, ő kötelességének vélte felszerelkezni kovás pisztolyával, még ha öt lövés közül hármat elhibáz is. Fejsze is volt nála, ezt társa arra az esetre adta oda, ha netalán a Kopasz-hegy sűrű erdőségén keresztül kell majd utat törniük. Patak fején a falusiak széles karimájú kalapja volt, s begombolkozott vastag úti köpenyébe; lábán erősen vasalt csizma; ez a súlyos felszerelés azonban bizonyára nem akadályozta volna meg abban, hogy alkalomadtán kereket oldjon.

Az erdész és az orvos egyaránt némi elemózsiát vitt tarisznyájában, hogy szükség esetén hosszabb ideig folytathassák a kutatást.

Túljutva az út kanyarulatán, néhány száz lépésig a Nyád mentén haladtak, a jobb parton fölfelé. Ha a hegygömb vízmosásain keresztülhaladó utat követik, túlságosan nyugat felé kerültek volna. Előnyösebbnek látszott a hegyi patak medre mellett menni tovább, ez egyharmaddal megrövidítette volna a távolságot, mivel a Nyád az Orgall-fennsík redői között ered. A meredek part azonban később járhatatlannak bizonyult, mélyen alá volt mosva, és magas sziklák torlaszolták el úgy, hogy még gyalogszerrel sem lehetett átjutni rajtuk. Ezért rézsút bal felé kellett átvágniuk, hogy mihelyt túljutnak a Kopasz-hegy erdőségeinek alsó övezetén, visszakanyarodhassanak a kastély irányába.

Ez volt különben az egyetlen útféle, ahonnan a várat meg lehetett közelíteni. Abban az időben, amikor Gortz Rudolf báró fent lakott Veresd község, a Vulkán-szoros és a havasalföldi Zsil völgye között a közlekedés egy errefelé vágott keskeny csapáson keresztül bonyolódott le. De miután húsz éven át elburjánzott itt a növényzet, és a bozót áthatolhatatlan szövevénye egészen eltorlaszolta az egykori ösvény vagy kanyargós út nyomát, most már hiába is keresték volna.

Amikor el kellett hagyniuk a Nyád mélyen bevágódó medrét, amelyben bömbölve tajtékzott a víz, az erdész megállt, hogy tájékozódjék. A kastély már nem látszott innen. Csak a hegység alacsony lejtőin lépcsőzetesen emelkedő erdők függönyén túl tűnik majd újra elő - az efféle elrendezés a Kárpátok egész hegyrendszerére jellemző. Csak a csúcsnál ritkul az erdő, a legtetejéről kapta a hegy a Kopasz nevet. Támpontok híján tehát nehéz volt meghatározni a helyes irányt. Csak a nap állásából lehetett helyzetüket megállapítani, a nap sugarai akkor éppen a délkelet felé húzódó, távoli hegygerinceket súrolták.

– Látod, erdész - szólt az orvos -, látod!... Még út sincs... illetve nincs többé.

– Majd lesz - válaszolt az.

– Mondani könnyű, Miklós...

– Cselekednünk kell, Patak doktor.

– Tehát még mindig kitartasz?

Az erdész beérte egy igenlő bólintással, s nekiindult a fák között.

E pillanatban a doktor roppant kívánságot érzett a visszaforduláshoz; társa azonban olyan elszánt pillantással nézett rá vissza, hogy nem mert elmaradozni.

Patak doktornak az volt az utolsó reménye, hogy Deck Miklós hamarosan eltéved az erdők útvesztőjében, hiszen bármennyire megszokta az erdőt, szolgálata során errefelé sohasem kellett járnia. De az orvos nem vette számításba a csodálatos emberi szimatot, az erdész szakmai ösztönét, ezt a szinte „állati” készséget, amely lehetővé teszi, hogy valaki a legcsekélyebb jelek alapján is tájékozódjék - mint az ágak ilyen vagy olyan irányú vetődése, a terep szintkülönbsége, a kéreg színe, a déli vagy az északi szélnek kitett moha különböző árnyalata. Deck Miklós nagyon jól értette mesterségét, és sokkal eszesebben gyakorolta, semhogy valaha is eltévedt volna - még ismeretlen helyen sem. Méltó vetélytársa lett volna Sólyomszemnek vagy akár Csingacsguknak Cooper erdőiben.

Mégis nehézségekkel járt az átjutás ezen az erdőövezeten. Legelöl szil és bükk emelkedett meg néhány „hamis platán”-nak nevezett jávorfa és fenséges tölgy, egészen a hágótól balra levő magasabb hegyhátakon tömörülő nyírek, erdei- és jegenyefenyők szintjéig. Fenségesek voltak ezek a fák hatalmas törzsükkel, friss nedvtől meleg ágaikkal. Sűrű lombkoronájuk egymásba fonódott és zöld tetőt alkotott, amelyen a napsugarak nem tudtak áttörni.

A továbbjutás az erdőben viszonylag könnyű lett volna, ha az alacsonyan csüngő ágak alatt osonhatnak át. De micsoda akadályok voltak a talaj színén, és mekkora fáradságba került volna kiirtani a csalánt és a tüskebokrokat, védekezni a tövisek ezrei ellen, amelyek a legkönnyebb érintésre rájuk ragadtak. Deck Miklós különben nem olyan ember volt, aki törődik az ilyesmivel, és ha átjuthatott az erdőn, bizony ügyet sem vetett néhány karcolásra. Ilyen körülmények között azonban csak igen lassan haladhattak - bosszantó akadály, hiszen fontos, hogy délutánig feljussanak a várba. Akkor még eléggé világos lenne ahhoz, hogy megvizsgálják, és még az éj beállta előtt visszatérhetnének Veresdbe.

Az erdész ezért fejszével vágott utat magának a sűrű tövisbozót közepette, amelyből növényi szuronyok meredeztek; lábuk egyenetlen, göröngyös talajt tapodott, amelyen gyökerek vagy tuskók dudorodtak, s ezekbe belebotlott, hacsak alá nem süppedt az avar nedves rétegébe, melyet itt a szél sohasem sepert el. A temérdek becő úgy ropogott, akár a durranó borsó, a doktor nagy rémületére, aki e sortüzek hallatára felugrált, jobbra-balra nézelődött, vagy ijedten visszafordult, ha vadszőlő akadt a kabátjába, mintha karom akarná visszatartani. Szegény doktor bizony egyáltalán nem érezte biztonságban magát. Most azonban már nem mert egyedül visszafordulni, inkább azon iparkodott, hogy ne maradjon el messzire hajthatatlan társa mögött.

Az erdőben néha szeszélyes alakú tisztások tűntek fel. Valóságos fényzuhatagok törtek be ezekbe. A magányukban megzavart feketególya-párok felrebbentek a magas ágakról, s nagy szárnycsapásokkal szálltak odébb. A tisztásokon még keservesebb volt átvergődni. Itt aztán valóban egymásra halmozódtak - akár roppant pálcikajáték- a vihartól kidöntött vagy a vénségtől kidőlt fák, mintha óriás favágó fejszéje mért volna rájuk halálos csapást. Hatalmas törzsek korhadtak itt, szerszám soha nem aprítja őket rönkökké, szekér soha nem szállítja el a havasalföldi Zsil medréhez. E nehezen leküzdhető és néha ki sem kerülhető akadályokkal Deck Miklósnak és társának sok baja volt. De míg a fürge, hajlékony és izmos fiatal erdésznek sikerült megbirkóznia velük, a kurta lábú, pocakos, lihegő és minduntalan kifulladó Patak doktor bizony nem úszta meg néhány esés nélkül, s ilyenkor az erdész volt kénytelen talpra segíteni.

– Meglásd, Miklós, végül még eltöröm valamimet! - hajtogatta az orvos.

– Akkor saját magának mindjárt helyre is igazítja.

– Ugyan már, légy észnél... Nem szabad makacsul a lehetetlenre törekedni!

De hát Deck Miklós már messze elöl járt, és a doktor, nem jutván zöldágra vele, sietett utolérni.

Vajon az eddig követett irány valóban a várkastély felé vezette őket? Ezt egyelőre bajos lett volna megállapítani. Mivel azonban a terep szüntelenül emelkedett, az erdőszél felé kellett fölfelé kapaszkodni, és ezt délután három órakor el is érték.

Ezen túl, egészen az Orgall-fennsíkig, zöld fák függönye terült el, egyre ritkulva, ahogyan a hegylánc lejtője magasodott.

A Nyád itt újra előbukkant a sziklák közül, talán mert északnyugatnak kanyarodott, vagy mivel Deck Miklós rézsútosan feléje tért. Ez a körülmény meggyőzte a fiatal erdészt, hogy jó úton haladt: a patak nyilván az Orgall-fennsík mélyéről fakadt.

Deck Miklós nem tagadhatott meg az orvostól egyórai pihenőt a hegyi patak partján. Gyomruk is éppoly parancsolóan követelte a magáét, mint a lábuk. Tarisznyájuk alaposan meg volt tömve, a kulacs pedig, mindkettőjüké, nyakig töltve jóféle pálinkával. Ráadásul néhány lépésnyire kristálytiszta, friss víz folyt, amelyet megszűrt a fenék kavicsrétege. Lehet-e többet kívánni? Sok erőt pazaroltak el, és a hiányt pótolni kellett.

Indulásuk óta a doktornak nemigen volt módja beszélgetni az erdésszel, hisz az megállás nélkül járt előtte. De mihelyt letelepedtek a Nyád meredek partján, Patak nyomban kárpótolta magát. Az egyik kevés beszédű volt, a másik nagy fecsegő. Így hát nem csoda, hogy a kérdések nagyon terjengősek voltak, a válaszok viszont igen kurták.

– Beszéljünk egy keveset, erdész barátom, mégpedig komolyan - kezdte az orvos.

– Hallgatom - felelte Deck Miklós.

– Most ugyebár azért tartunk itt pihenőt, hogy erőt gyűjtsünk...

– Eltalálta.

– Mielőtt visszatérünk Veresdbe...

– Nem... Mielőtt felérünk a várba.

– Ugyan már, Miklós! Hiszen hat órája gyalogolunk, és félúton ha vagyunk...

– Vagyis: nincs vesztegetni való időnk.

– De éjszaka lesz, mire a kastélyhoz érünk, és mivel feltételezem, hogy nem leszel bolond a sötétben kockára tenni az életedet, meg kell várnunk a reggelt...

– Meg is várjuk.

– Tehát nem vagy hajlandó lemondani erről az esztelen tervről?

– Nem.

– Hogyhogy? Végképp kimerültünk, egy jó asztalra lenne szükségünk meg jó ágyra egy kényelmes szobában, és te szabad ég alatt akarod tölteni az éjszakát?

– Igen, ha valamilyen akadály miatt nem tudnánk behatolni a kastélyba.

– És ha nincs akadály?

– Akkor az őrtorony valamelyik helyiségében hálunk.

– Az őrtorony helyiségében! - hördült fel Patak doktor. - Azt hiszed, erdész, én hajlandó leszek egy egész éjszakát ebben az átkozott várban tölteni?

– Kétségtelenül, hacsak nem akar inkább odakint hálni – egyedül.

– Egyedül!... Egyáltalán nem így egyeztünk meg, és ha el kell válnunk, akkor inkább most azonnal, hogy visszatérhessek a faluba.

– Úgy egyeztünk meg, Patak doktor, hogy követ mindenüvé, ahová én megyek.

– Nappal igen... De éjjel nem!

– Akkor hát távozhat, de vigyázzon, nehogy eltévedjen az erdőben.

Eltévedni - éppen ez aggasztotta a doktort. Úgy érezte, hogy magára hagyatva - mivel nem ismerte a kopasz-hegyi erdőkön keresztül vezető roppantul kanyargós ösvényeket - képtelen lenne visszatalálni a veresdi útra. És egyedül maradni, amikor majd leszáll az éjszaka - amely talán nagyon sötét lesz -, és úgy lebotorkálni a hegyszoros lejtőjén, esetleg lezuhanni egy vízmosás aljára - ez aztán végképp nem volt ínyére. Bár feltette magában, hogy napnyugta után nem mászik fel a bástyafalra, akármilyen makacsul ragaszkodnék hozzá az erdész - mégis helyesebbnek vélte követni őt egészen a fal tövéig. De még egy utolsó kísérletet tett, hogy megállítsa társát.

– Jól tudod, kedves Miklós barátom - szólt -, én sohasem lennék hajlandó elválni tőled... Mivel ragaszkodsz hozzá, hogy eljuss a kastélyba, én nem hagylak egyedül odamenni.

– Helyes a beszéd, Patak doktor, s remélem, ki is tart emellett.

– Nem... még egy szót, Miklós. Ha éjszaka lesz, mire odaérünk, ígérd meg, hogy nem próbálsz bejutni a várba.

– Azt ígérem, doktor, hogy a lehetetlent is elkövetem a bejutásra, vagyis egyetlen tapodtat sem hátrálok, amíg ki nem derítem, hogy mi történik fent.

– Mi történik, erdész! - kiáltott fel Patak doktor, s vállat vont. - De hát ugyan mi történnék?

– Fogalmam sincs, de mert elhatároztam, hogy megtudom, hát meg is fogom tudni.

– Előbb oda kell jutnunk ahhoz az átkozott várkastélyhoz! - válaszolt az orvos kifogyva az érvekből. - Márpedig ha az eddigi nehézségekből ítélünk és abból, hogy mennyi időnkbe telt átvergődni a kopasz-hegyi erdőkön, akkor igencsak esteledik, mielőtt megpillanthatjuk a várat...

– Nekem más a véleményem - felelte Deck Miklós. - A hegylánc magaslatain a fenyves nem annyira bozótos, mint ezek a szilfából, juharból és bükkből álló erdők.

– De ott meredekebb lesz!

– Mit számít az, ha csak nem járhatatlan az út.

– De azt hallottam, hogy az Orgall-fennsík környékén medvékkel lehet találkozni.

– Van puskám, és magának is van pisztolya, doktor, megvédheti magát.

– De ha leszáll az éjszaka, könnyen eltévedhetünk a sötétben!

– Nem, mert most már van kalauzunk, és remélem, többé nem hagy el bennünket.

– Kalauzunk?! - kiáltott a doktor. Felugrott, és nyugtalanul pillantott körül.

– Igen - felelte Deck Miklós -, és ez a kalauz a Nyád patak. Elég, ha követjük felfelé a jobb partját, s eljutunk a fennsík gerincére, ahol ered. Úgy vélem tehát, hogy két órán belül a várkapunál leszünk, ha megállás nélkül megyünk.

– Két óra múlva! Csak hat ne legyen belőle!

– Gyerünk! Készen áll?

– Máris, Miklós, máris!... Hiszen alig néhány percet pihentünk.

– Ez a néhány perc jó félóra. Utoljára kérdem: készen áll az indulásra?

– Készen állok!... Amikor a lábam olyan nehéz, akár az ólom... Hiszen tudod, Miklós, hogy én nem vagyok olyan jó gyalogló, mint egy erdész!... Megdagadt a lábam, és kegyetlenség ilyen lábbal arra kényszeríteni, hogy kövesselek...

– Unom már, Patak doktor! Ha úgy tetszik, fel is út, le is út! Minden jót!

Deck Miklós felkelt.

– Az isten szerelmére, erdész! - kiáltotta Patak doktor. - Hallgass meg hát!

– Hallgassam az ostobaságait?

– Hiszen már későre jár, miért ne maradnánk itt, és ütnénk tábor itt, e fák védelmében?... Holnap hajnalban aztán tovább indulnánk, és az egész délelőtt rendelkezésünkre állna, hogy eljussunk a fennsíkra...

– Doktor - válaszolt Deck Miklós -, ismétlem: én az éjszakát a várban akarom tölteni.

– Nem! - kiáltott fel az orvos. - Nem... ezt nem teszed, Miklós!... Meg tudlak ám akadályozni!

– Hogyan?

– Beléd kapaszkodom... Visszahúzlak!... Megverlek, ha kell...

A szerencsétlen Patak már azt sem tudta, mit beszél.

Deck Miklós még csak nem is felelt; puskáját a vállszíjra akasztotta, és néhány lépést tett a Nyád meredek partja felé.

– Várj... Várj!... - rimánkodott az orvos. - Micsoda átkozott fickó!... Még egy pillanatig!... Elzsibbadt a lábam... nem hajlanak az ízületeim...

Mégis mindjárt hajlani kezdtek, mert a hajdani ápoló kénytelen volt szaporán szedni kurta lábát, hogy utolérje az erdészt, aki még csak hátra sem fordult.

Négy óra volt. A napsugarak a Kopasz-hegy gerincét súrolták, amely nyomban elfogta őket, s így a fény ferde nyalábban világította a fenyves felső ágait. Deck Miklósnak nagyon is igaza volt, hogy sietett, mert alkonyatkor az erdő alja néhány pillanat alatt sötétbe borul.

Érdekes, különös látványt nyújtanak ezek az erdők, ahol az igénytelen, magashegyi fafajták sorakoznak. Girbegurba, torz fák helyett téres közökben álló, gyökereiktől kezdve egészen ötven-hatvan láb magasságig csupasz, egyenes száltörzsek emelkednek, csomók nélkül, és örökzöld tűleveleiket sátorként tárják szét. Tövüknél kevés bozót vagy kusza fű. A föld színén hosszú kúszógyökerek, hidegtől megdermedt kígyókhoz hasonlók. A talajt rövid szálú, sárgás moha borítja, amelyet száraz gallyak tarkítanak és tavalyi tobozok hintenek teli - ropognak a láb alatt. A meredek lejtőt kristályos sziklák barázdálják, hegyes élük a legvastagabb bőrt is felsérti. Nehéz is volt átjutni ezen a fenyvesen, jó negyed mérföldnyi szakaszon. A kőtömbökre felmászni - ehhez bizony olyan hajlékony derék, erős láb, biztos mozgás kellett, amivel Patak doktor már nem dicsekedhetett. Deck Miklósnak csak egy órájába telt volna, ha egyedül van, s most háromba került koloncként hurcolt útitársa miatt, mert minduntalan meg kellett állnia, hogy bevárja vagy felsegítse őt valamelyik, kurta lába számára túlságosan magas sziklára. A doktor már csak egyvalamitől félt, de attól borzalmasan: hogy egyedül marad e zord magányosságban.

Eközben, míg a lejtők egyre nyaktörőbbé lettek, a Kopasz-hegy csúcsa felé a fák ritkulni kezdtek. Már csak kisebb elszigetelt csoportokat alkottak. E csoportok között elő-előbukkant a távoli hegyeknek az esti párán át kirajzolódó körvonala.

A Nyád hegyi patak, amelynek vonalát az erdész pillanatra sem hagyta el, itt már csermellyé vékonyodott, bizonyára valahol a közelben van a forrása. Néhány száz lábnyira a terep utolsó gyűrődései fölött az Orgall-fennsík domborodott, a vár épületeitől koronázva.

Miklós végül feljutott a fennsíkra, egy utolsó erőfeszítés árán - ez az erőfeszítés azonban a doktort tehetetlen tömeggé silányította. A szerencsétlennek annyi ereje sem maradt, hogy még húsz lépést vánszorogjon, lerogyott, akár az ökör a mészáros taglójától.

Az erdészen alig látszott a fáradtsága meredek kaptató után. Mozdulatlanul állt, és tekintetével szinte falta a híres kárpáti várkastélyt, amelyhez még sohasem jutott ennyire közel.

Szeme elé tárult a csipkézett várfal: mély árok védte, egyetlen vonóhídja pedig az árokfolyosó kőpárkánnyal keretezett kapuja előtt emelkedett a magasba.

A bástyafal körül az Orgall-fennsíkon magány és csend honolt.

A lenyugvó nap fényénél még végig lehetett tekinteni az egész épülettömbön, de már homályosan beleveszett az est árnyaiba. Teremtett lélek sem látszott a bástyafal mellvédjén, sem az őrtorony felső, lapos tetején, sem az első emeleti körbefutó teraszon. Egyetlen füstcsík sem gomolygott az évszázados rozsdától mart, különös alakú szélkakas körül.

– Nos hát, erdész - kérdezte Patak doktor -, elismered-e, hogy lehetetlen átkelni ezen az árkon, leengedni ezt a felvonóhidat, és kinyitni ezt a kaput?

Deck Miklós nem válaszolt.

Belátta, hogy pihenőt kell tartania a kastély falának tövében, a sötétben hogyan is bocsátkozhatna le az árok mélyére, és kapaszkodhatna fel a sáncárok oldalán, hogy a körfalon belülre jusson? Legokosabb nyilván az volt, ha megvárja a hajnalt, hogy fényes nappal láthasson a kutatáshoz.

Így is döntöttek, az erdész nagy elégedetlenségére, de a doktornak annál nagyobb örömére.