Hog Sylvius, igy hangzott a név, amelyet még azon este bevezettek a vendégkönyvbe és pedig mindjárt Sandgoist neve után. Nem lehet tagadni, hogy e két név közt éppen oly nagy a különbség, mint a két férfi közt, akik viselték. Sem külsejükben, sem jellemükben és fellépésükben nem volt egy hajszálnyi közös vonás. Az egyik bőkezü, a másik kapzsi, fukar. Az egyik maga volt a szivjóság, a másik egy száraz lélek rut hüvelye.

Hog Sylvius még alig volt hatvan éves és sokkal fiatalabbnak látszott. Magas, egyenes tartásu, szép növésü; ép lélek ép testben: jó és szeretetreméltó ábrázatával az első tekintetre megnyert mindenkit, akivel csak összekerült. A simára beretvált arcot deres, kissé hullámos haj keritette be. Ajkai mosolyogtak, mint szemei; a széles homlok mögött a legnemesebb gondolatok fészkelhettek és a széles mellben egyenes sziv doboghatott. Ez előnyei mellett a jó kedély kiapadhatlan készletével rendelkezett. Előkelő és öntudatos fellépése mellett nyájas, jó természet, amely ha arra került, minden áldozatra kész volt másokért.

Hog Sylvius Christianiából, ezzel elég volt mondva. Ez a név nemcsak Norvégia fővárosában volt ismert, becsült, szeretett és tisztelt, de az egész országban; t. i. Norvégiában. A lakosság másik fele, a Skandináv birodalom ugyanis, tehát a svédek, nem igy itéltek felőle.

Ez bővebb magyarázatra szorult.

Hog Sylvius jogtanár volt Christianiában. Más városokban az illető, aki ügyvéd, orvos vagy kereskedő, a legmagasabb társadalmi rangosztályt foglalja el. Norvégiában nem áll az az eset; itt a tanár az első személy.

És amint Svédországban négy osztályt különböztetnek meg, u. m. nemességet, papságot, polgárt és pórt, Norvégiában csak három részre oszlik a társadalom, mert itt teljesen hiányzik a nemesi osztály; itt éppen nincs képviselve a főnemesség, még a legmagasabb hivatalnokok közt sem. Ebben az u. n. kiváltságos országban nem léteznek kiváltságok. A tisztviselő nem egyéb, mint alárendelt szolgája az egész népnek.

Miután Hog Sylvius országának egyik legjelentékenyebb férfia volt, senki sem csodálkozott rajta, hogy a storting¹ tagjává választották.

Ebben a nagy gyülekezetben ugy tudományos képzettsége, mint magánélete mocsoktalan volta által vezető szerepet vitt, amely előtt az összes képviselők, akik közt az ország pórjai is nagy számban voltak, készséggel meghajoltak.

1814-iki konstitució óta joggal el lehet mondani: Norvégia köztársaság, melynek elnöke a svéd király.

Magától értetődik, hogy a kivételes állapotára féltékeny Norvégia önkormányzatát gondosan megőrizte. A storting semmiben sem közös a svéd országgyüléssel. Megérthető tehát, hogy egy olyan rendkivüli befolyásos és hazafias tagot ott amaz ideális határon, mely Svédországot Norvégiától elválasztja, nem valami jó szemmel néztek.

Igy történt ez Hog Sylviusszal is.

Ő azonban szivvel-lélekkel az ő norvégjainak élt, akiknek érdekeit minden alkalommal megvédelmezte.

És mikor 1854-ben az a kérdés vetődött föl a stortingban, hogy ne türjenek tovább vicekirályt, sem helytartót a birodalom élén, Hog Sylvius azokhoz tartozott, akik legtöbb eredménynyel bocsátkoztak a vitába és győzelemre segitették az elvet.

Érthető tehát, hogy a királyság keleti részén nem valami kedvelt alak volt, ellenben nyugaton annál nagyobb népszerüségnek örvendett. A hegyvidékes Norvégia Christiania környékétől az északi sark utolsó sziklacsucsáig visszhangozta nevét. Igazi norvég volt, de élénk vérü norvég, akiben nem volt meg honfiainak veleszületett flegmája és szóban-tettben sokkal gyorsabb, mint a skandináv véralkat általában.

Elárulta azt szavainak melegsége, mozdulatainak fürgesége és gesztusainak élénksége. Ha Franciaországban született volna, senki se nevezhette volna máskép, mint a dél gyermekének.

Hog Sylvius vagyoni állapotát igen kedvezőnek lehet mondani, habár nem is volt krőzus. Mint önzetlen lélek, jóformán sohase törődött magával, de annál többet másokkal. Éppoly kevéssé kapaszkodott magas hivatalok vagy nagy állások után; képviselő volt s ez teljesen kielégitette; többet nem kivánt.

Most éppen három hónapos szabadságát élvezte Hog Sylvius, hogy kipihenje fáradalmait, amelyeket egy munkadus esztendő, törvényhozási tevékenység tett ránézve kivánatossá. Hat hét előtt hagyta el Christianiát azzal a szándékkal, hogy az egész tartományrészt Drontheimig, Hardanger, Telemark, Kongsberg környéke és Drammaig beutazza, szóval meg akarta látogatni a vidéket, melyet még nem ismert saját tapasztalatai nyomán. Igy hát tanulmányt és egyidejüleg kéjutazást csinált.

A kéjutazás egy részén már átesett Hog Sylvius és az északi hivatalos járásokból visszatérőben akarta megtekinteni a hires vizesést, a telemarki természeti tüneményt. Helyszinére érve, szemügyre vette az előtte fekvő vasut tervrajzot, mely Drontheimból Christianiába vezet s vezetőt kért, aki Dalba kisérje és ugy számitott, hogy a vezetővel a Maon balpartján találkozik. De minden habozás nélkül, a Maristien csodás látványától csábitatva, arra a veszedelmes utra tért, csaknem oktalanságot követve el azáltal, amint tudjuk, amely oktalanság, kevésben mult, hogy életébe nem került. Igen, bizvást állitható, hogy Joél és Hulda idejekorán történt érkezése nélkül, az egész utazás és az utas a Rjukanfos mélységében leli végét.