Másnap reggel hajnalhasadtával keltek utra mind a ketten. Daltól a hires vizesésig tizenöt kilométer az ut és ugyanannyi visszafelé. Joélnek ez csak egy séta lenne, de tekintettel kellett lennie Huldára. Joél hát megszerezte Lengting munkavezető szekerét, de mivel ennek a kocsinak csak egy hátsó ülése volt s a jó ember hatalmas térfogata elfoglalta az első ülést, Hulda és Joél ketten szorongtak a hátsó ülésen s ha esetleg a bemondott utas tényleg ott lesz Rjukanfosnál, Joél átadja helyét és gyalog tér vissza.

Ha vannak is némi akadályok. Daltól csodaszép ut visz a vizesésig, persze inkább gyalogösvény, mint országut. Girbe-gurba tuskók vannak lerakva a Maon mellékágánál, amelyek pár lépésnyire egymástól kis hidakat képeznek. De a norvég ló már hozzászokott, hogy biztos lábakkal gázol át ezeken és ha a szekérnek nincs is ruganya, a ló ügyes járása zsongitja valamelyest az erős rázkódást.

Az idő szép volt. Joél és Hulda csöndes lépésben haladtak a zöld réten, amelynek baloldalát a Maon áttetsző vize mossa. Pár öreg nyirfa adott itt-ott kellemes árnyékot a naptól beteritett uton. Az éj párázata ragyogó csöppekben függött a füszálakon. A hegyi folyótól jobbra, mintegy két méternyi magasságban a Guszta jégmezői ragyogtak a távolból.

Egy óra alatt meglehetős előre haladtak, mert az ut észrevétlenül emelkedett; de aztán szükebb lett a völgy. Imitt-amott zuhogó patakká váltak a vizesések. Igy hát időnkint nehézségekkel kellett küzdeniük, hogy haladhassanak, habár Joél is ügyesen tudott hajtani. Az ő oldalán Hulda nem ismert félelmet. Ha valami tulságos meredek helyre értek, erősen belecsimpaszkodott fivére karjába. Az üde levegő pirosra szivta egy idő óta meglehetős sápadt arcocskáját.

Két órai ut után, egy ezerötszáz lábnyi magas vizesés szélén föltünt a kétkerekü vizimalom.

Ideérve Joél és Hulda leszálltak.

– Egy félórai ut nem fáraszt el tulságosan, testvérkém, ugy-e? - kérdezte Joél.

– Nem, bátyám, éppenséggel nem vagyok fáradt; sőt egy kis gyalogséta javamra válik.

– Egy kicsi... no elég nagy és hozzá folyvást hegynek föl.

– Akkor a karodra támaszkodom, Joél.

Itt föltétlenül vissza kellett hagyniok a kocsit, mely a meredek uton képtelen lett volna előre jutni, az egész szük átjárókon a sziklás szakadékokon.

Sürü ködszerü valami emelkedett a kékes távolságban. A Rjukan szétszóródó vizei felhőszerüen emelkedtek a magasba.

Hulda és Joél a vezetők által használt gyalogutra csaptak át, amely a völgy legszükebb részéhez vezet le és ahova fák és bokrok közt kellett áttörtetniök. Kis idő mulva már mindketten egy sárgás mohával benőtt sziklán ültek, csaknem szemközt a vizeséssel, amelyet csupán innen lehet megközeliteni.

Itt aligha megértették volna egymást, ha társalogni kezdenek. Itt azonban csak a gondolat beszélt, mely szivtől szivhez szólt.

A Rjukan vizmennyisége mérhetetlen, a magassága hatalmas és mennydörgésszerü zugása rettenetes. Kilencszáz lábnyiról esik itt vissza ágyába a Maon. Kilencszáz láb magas, azaz hatszor oly magas, mint a Niagara, amelynek szélessége az amerikaitól a canadai partig 300 angol mértföld.

Innen a Rjukanfos olyan remek látványt nyujt, amelyet leirni alig lehet, még a szemléltető festőművészet is képtelen lenne igaz mivoltában visszaadni. Vannak a természetnek olyan csodái, amelyeket látni kell, hogy szépségüket meg birjuk érteni, ezekhez tartozik e vizesés, mely a legnevezetesebb az összes európai szárazföldek között.

E tüneményszerü látványba elmerülve ült e percben egy kéjutazó is a Maon baloldali sziklafalán, ahonnan a Rjukanfost egészen közelről és legmagasabb pontjáról szemlélhette.

Sem Joél, sem Hulda nem vették őt észre e percig, habár arról a helyről, ahol ültek, egészen jól láthatták.

E pillanatban az utas fölemelkedett és egész bátran kilépett egy kiálló sziklacsucsra, mely kupolaszerüen függött a Maon fölött.

Valószinüleg a Rjukanfos üregeit akarta jobbról és balról szemügyre venni.

A turista egyre előbbre haladt ez uton, ahol se fü, se fagyökér nem mutatkozott.

Az elővigyázatlan kétségkivül nem ismerte a mesét, a mely hiressé tette e helyet. Egy szép napon e veszélyes uton akarta Eystein meglátogatni a nyugotfjordali szép Marit. A hegyszakadék tulsó feléről menyasszonya nyujtotta feléje karját. A férfi egyszerre elvesztette az egyensulyt, leesik és anélkül, hogy a tükörsima sziklában megkapaszkodhatnék, zuhan le, ahol a mélységben eltünik, anélkül, hogy a Maon rohanó árja valaha is kivetette volna holttestét.

Ami a szerencsétlen Eysteinnal megesett, ugyanez történjék azzal a meggondolatlannal, aki mindelőbbre haladt a vészes uton?

Félő volt, hogy igen. A meggondolatlan ember végre maga is észrevette a veszélyt, de sajna, már későn. A lába egyszerre elvesztette a támpontot. Egy kiáltást hallatott és mintegy husz lépésnyire gurult lefelé, csak annyi időt nyerve, hogy egy kiálló sziklába megkapaszkodjék, mely a mélység szélén szögelt ki.

Joél és Hulda még most se vették észre az utast, de meghallották kiáltását.

– Mi volt ez? - kiáltott Joél fölemelkedve.

– Egy kiáltás; - felelt Hulda.

– Melyik oldalról?

– Hallga!

Mindketten a vizesés jobb, majd baloldalára tekintettek: semmit sem láttak. De tisztán hallották e szavakat: «segitség! segitség!», mikor a Rjukan esése közben, mint rendesen, egy-egy pillanatnyi szünetet tartott.

A segélykiáltás ismétlődött.

– Joél, - szólt Hulda, - egy utas foroghat veszélyben, aki segitségért kiált. Hozzá kell mennünk.

– Föltétlenül, Hulda; nem is lehet messze tőlünk. De melyik oldalon? Hol van?.... Én semmit se látok.

Hulda a szikla mögé lépett, ahol ültek s amely a Maon jobbpartja fölé borult.

– Joél! - kiáltott végre.

– Látod őt?

– Igen; ott... ott!...

Hulda az elővigyázatlan utas felé mutatott, aki jóformán az örvény fölött lebegett. Ha lába alól kisiklik a kis sziklacsucs, hacsak egy gondolatnyit lejebb gurul, vagy megszédül, ugy menthetetlen elveszett.

– Meg kell őt mentenünk! - sürgette Hulda.

– Az természetes! - felelt minden gondolkozás nélkül Joél. - Elővigyázattal s a szükséges hidegvérrel hozzájuthatunk.

Joél hosszu kiáltást hallatott. Az utas meghallotta, mert fejét arrafelé forditotta. Joél aztán pár pillanatig tünődött, hogy szabaditsa meg amaz embert leggyorsabban és legbiztosabban veszélyes helyzetéből?

– Hulda, - szólt; - csak nem félsz?

– Nem, bátyám.

– Jól ismered a Maristient.

– Már többször átmentem.

– Nos, menj akkor a hegyhátra és igyekezz, amennyire lehet az idegenhez közel férkőzni. Akkor csuszszál le hozzá és fogd meg a kezét. De meg ne próbáljon fölállni, mert akkor megszédül, leránt téged is és mindketten elvesztetek.

– És te, Joél?

– Nos, mig te felülről ideérsz, én a Maon mentén a sziklára kuszok. Én már ott leszek, mire te odaérsz és ha ő meg is csuszik, én tán mindkettőtöket föltartóztathatlak.

Aztán a Rjukanfos egy ujabb pauzája alatt messzire elhallszó hangon kiáltott Joél:

– Meg ne mozduljon, uram!... Várakozzék!... Megkisérjük, hogy önhöz juthassunk.

Hulda már eltünt a lejtő magas bokrai közt, hogy a másik oldalról jusson a hegyháthoz.

A fák közt ismét látta Joél a bátor leányt föltünni.

Ő maga lassan kezdett lecsuszni a Rjukanfos szélén kiálló sziklacsucson. Micsoda hidegvér, micsoda biztonság a lábakban és a kezek milyen ügyesen kapaszkodnak a szakadékba, melynek falai a rája hulló vizeséstől folyton nedvesek voltak.

Vele egy vonalban, de pár száz lépéssel magasabban törtetett előre Hulda, hogy arra a helyre jusson, ahol az idegen mozdulatlanul feküdt. Az esés közben a vizesés felé fordult arcát nem lehetett látni.

Mikor odaért, Joél megállapodott. Miután egy sziklahasadékba erősen belecsimpaszkodott, hangosan kiáltotta:

– Hej!... Uram!...

Az utas odaforditotta a fejét.

– Ne mozogjon hát, - folytatta Joél; - egy mozdulatot se tegyen és fogódzék meg erősen.

– Ne aggódjék, barátom, alaposan megfogództam! - felelt amaz olyan hangon, amely megnyugtatta Joélt. - Ha nem tartanám magamat erősen, már egynegyed óra óta ott feküdnék a Rjukanfos alján.

– A nővérem lecsuszik önhöz, - folytatta Joél; - és megfogja a kezét. De mig én nem értem önhöz, ne próbáljon fölkelni!... Legjobb, ha meg se mozdul.

– Mozdulatlan maradok, akár egy szikla, - felelte az utas.

Hulda már előre kezdett csuszni, miközben a kevésbbé sikos kövezetet kereste és lábát kisebb szakadékokba támasztotta meg, ahol biztos támpontot talált. Mindig bátran, biztosan, amint ettől a telemarki leánytól el lehetett várni, aki jó ismerős a lejtős utakkal.

És amint Joél, ő is igy kiáltott:

– Erősen kapaszkodjék meg, uram.

– Igen, erősen fogódzom és fogódzom mindaddig, amig csak birok.

– Nagyon jól van! Ne féljen; - tette hozzá Hulda.

– Én nem félek!

– Mi megmentjük önt! - kiáltott Joél.

– Remélem is, mert - szent Olafra - saját magamat képtelen lennék megmenteni.

Nyilvánvaló, hogy az idegen megőrizte teljesen lélekjelenlétét. Esés közben karja, keze és lába fölmondta a szolgálatot és amit most tehetett, csak abból állt, hogy jól belekapaszkodjék a kiálló kis szikladarabba, amely a mélységtől elválasztotta.

Hulda eközben lejebb jött. Pár pillanat mulva az idegen mellett volt és miután lábát egy szilárdabban álló kövön megvetette, megragadta az idegen kezét.

Amaz megkisértette, hogy kissé fölemelkedjék.

– Ne mozduljon, uram!... Ne mozduljon!... - szólt Hulda. - Engem is magával ránthat és nekem nincs elég erőm, hogy visszatartsam. Meg kell várnunk a bátyámat. Ha ő itt lesz, akkor megmozdulhat, hogy...

– Hogy fölemelkedjem, kedves gyermekem, azt könnyebb mondani, mint megcselekedni; sőt attól félek, hogy erre alig is leszek képes.

– Talán megsérült?

– Hm; el nem tört és nem rándult ki semmim, legalább remélem, de a lábszáraimat alaposan fölhorzsoltam.

Joél már csak mintegy husz lépésnyire volt a helytől; ahol az utas és Hulda tartózkodtak. A szikla hepehupás része nem engedte, hogy egyenesen hozzájuk mászszék és kerülő uton kellett odakusznia. Ez volt a legnehezebb és a legveszélyesebb munka; ez életre-halálra ment.

– Egy mozdulatot se! - intette utoljára az idegent. - Ha megcsusznak, az én állapotom is oly bizonytalan most, hogy képtelen volnék önt megmenteni és mind a ketten elvesztek.

– Ne aggódj, Joél; - felelt Hulda. - Gondolj magadra és Isten oltalmazzon.

Joél hasmánt kezdett csuszni, miközben igazi kigyómódra tekergetődzött előre. Két vagy három izben azt érezte, hogy elveszitett minden támpontot, végre mégis sikerült neki, összeszedve minden erejét, az utashoz följutni.

A már kissé éltes, de erőteljes, izmos férfi csinos, megnyerő arca mosolyogva nézett rá, Joél voltaképen egy fiatal, merész férfit képzelt benne, aki elég meggondolatlan volt ez uton átmenni.

– Ugyancsak nagy oktalanság volt, amit elkövetett, kedves uram; - szólt a fiatal ember félig ledőlve, hogy lélegzetet vehessen.

– Mit, oktalanság? - felelt az utas; - mondja inkább, kedves barátom, hogy igazi őrültség volt.

– Ön az életével játszott.

– És az én hibám miatt, ön is azt tette.

– Én... Oh, hisz ez ugyis az én mesterségem; - felelte Joél.

Aztán fölállott.

– Most arról van szó, hogy ismét följussunk. De hát a legnehezebbjén már tulestünk...

– Ah, a legnehezebb!...

– Igen, kedves uram; a legnehezebb az volt, hogy idejussunk önhöz. Most csak egy kis lejtőn kell felkusznunk.

– Ebben már természetesen jó lesz, ha nem igen számit rám, fiatal ember. Egyik lábszáram, ugy látszik, föladja a szolgálatot, épugy most, mint kétségkivül több napig.

– Próbáljon meg fölemelkedni.

– Igen szivesen... illetve az ön segitségével.

– Támaszkodjék a nővérem karjára; én majd tolom hátulról.

– Elég erős, hogy megtartson?

– Elég.

– Nos, jól van, kedves barátom; egészen rátok bizom magamat. Ha már arra szántátok magatokat, hogy megmentsetek, lássátok: hogy boldogultok velem.

Ahogy Joél akarta, oly módon vették utjukat visszafelé. Ha a vállalkozás nem is volt teljesen veszélytelen, mégis könnyebben ment a dolog, semmint remélték. Az utas tényleg minden csonttörés és hibbanás nélkül menekedett meg, csak alapos bőrhorzsolásokat szenvedett, amely sokáig nyomot hagy.

Lábszárait sokkal jobban birta, mint eleve hitte volna, ha nem is minden fájdalomtól menten. Tiz perc alatt mind a hárman biztonságban voltak.

Az idegen itt kissé megpihenhetett volna; de Joél még egy kis megerőltetésre serkentette. Arra a gunyhóra gondolt ott a fák között, ahol nővérével pihent, mikor a vizeséshez értek. Az utas készségesen próbált eleget tenni a felszólitásnak s egyik oldalról Huldától, a másikról Joél által támogatva sikerült is neki a vállalkozás, amennyiben csakhamar minden nagyobb fájdalom nélkül odaért a gunyhó ajtójához.

– Lépjen be uram, - szólt a fiatal leány; - itt jobban pihenhet pár percig.

– Szabad e pillanatnak egy pár negyedórára is kinyulni?

– Hogyne, tisztelt uram; de akkor aztán el kell ám velünk jönnie Dalig.

– Dalba?... Oh, hisz éppen oda szándékoztam menni.

– Tán ön az az utas, aki északról jön ide és akinek Hardangerből való jöttét jelezték nekem? - kérdezte Joél.

– Ugyanaz.

– Engem ugyse, ez esetben ön nem a legjobb utat választotta.

– Magam is kétkedem benne.

– És ha előre láthattam volna, ami önnel történt, bizonyára a Rjukanfos tulsó oldalán vártam volna.

– Ez igen szerencsés ötlet lett volna, derék fiatal ember. Ezzel ön egy, koromban meg nem bocsátható oktalanságtól és ennek következményeitől kimélt volna meg.

– Minden korban megbocsáthatatlan, tisztelt uram; - jegyezte meg Hulda.

Mind a hárman beléptek a gunyhóba, amelyben egy egész parasztcsalád: apa, anya és két leány lakott. Valamennyien fölálltak és udvariasan üdvözölték a váratlan vendégeket.

Joél meggyőződött róla, hogy az utasnak csak a térde alatt van egy meglehetős hosszu sebe a bőr felületén, amelynek gyógyitásához egy heti nyugalom föltétlenül szükséges. Lábszára azonban sem nem ficamodott ki, sem nem tört el; egyáltalán csont sem sérült és ez volt a fődolog.

A gunyhó lakói kitünő tejjel szolgáltak a vendégeknek, fölös mennyiségü eper és egy kis fekete kenyérrel, amit ezek szintoly szivesen fogadtak.

Joél nem sokat kináltatta magát és hatalmas étvágygyal látott hozzá s ha Hulda ezzel ellentétben csak keveset evett, az utas annál inkább követte a fivér példáját.

– Meg kell vallani, hogy ez a testgyakorlat jó étvágyat csinált. De ugyancsak nagy oktondiság a szerencsétlen Eystein szerepére vállalkozni, mikor az ember az apja, sőt a nagyapja lehetne neki.

– Ah, ön ismeri ezt a mondát? - kérdezte Hulda.

– Ha ismerem-e... Már a dajkám is azzal a dallal altatott el, abban a boldog időben, mikor még dajkám volt. Igen, ismerem, kedves, bátor gyermekem és ezáltal még kétszerte hibásnak tünöm föl. És mondja csak, barátom, Dal nincs egy kissé messzire egy olyan rokkantra nézve, amilyen én most vagyok?

– E miatt ne nyugtalankodjék, uram; - felelt Joél. - A szekerünk lenn várakozik a gyaloguton. Legfeljebb háromszáz lépést kell tennie odáig...

– Hm, háromszáz lépést?...

– És lefelé; - tette hozzá a fiatal leány.

– Oh, ha lefelé kell menni, akkor hagyján, kedves barátom; akkor egyetlen kar támasza is elegendő.

– És miért nem akar kettőt, miután négy is áll rendelkezésére?

– Nos legyen hát kettő vagy négy! Ez már nem kerül többe, ugy-e bár?

– Ez semmibe se kerül.

– De egy köszönetbe legalább és most jut eszembe: én még köszönetet sem mondtam önöknek.

– Miért, kedves uram? - kérdezte Joél.

– Nos, hát azt gondolom azért, hogy életemet megmentették a saját életük veszélyeztetésével.

– Ha igy tetszik önnek; - szólt Hulda, aki felállt, hogy végét vesse minden dicséretnek.

– Hogyan? természetesen, hogy tetszik!... Ami engem illet, én mindent nagyon szivesen megteszek, amit csak kivánnak.

E szavaknál az utas kiegyenlitett mindent, amivel csak tartoztak a gunyhóbeli parasztoknak. És ezzel kissé Hulda, de még inkább Joél által támogatva, megindult a gyalogösvényen, amely a Maon partjához vezetett, ahonnan Dalba torkollik az ut. Vigyázatosan lépdelt előre.

Ez persze nem ment minden «Ah!» és «Oh!» nélkül, de a felkiáltások jóizü kacagásba fulladtak mindannyiszor. Végre a fürészmalomhoz értek és Joél rögtön rendbehozta a kocsit.

Öt perc mulva az utas már ott ült a fiatal leány mellett.

– És ön? - fordult kérdőleg Joél felé. - Én elvettem az ön helyét...

– Amely helyet én szivesen átengedem önnek.

– De tán nehéz szivvel?

– Nem, nem! nekem megvannak épségben a lábszáraim, hatalmas lábszáraim, amely országutra vannak teremtve.

– És ilyen kitünő országutra, ugy-e fiatal barátom?

És ezzel megindult az uton, amely a Maonhoz vezet.

Joél a ló mellett ment, amelyet zablájánál fogva vezetett, hogy könnyebben kikerülhesse az ut hepehupás részeit.

Az idő kellemesen mult hazatérőben, legalább ami az idegent illeti. Már ugy fecsegett, mintha régi barátja lenne a Hansen-családnak. Mielőtt még hazaértek, a fivér és nővér már csak «Sylvius urnak» nevezték és Sylvius ur csak Joélnek és Huldának szólitotta őket, mintha Isten tudja milyen régi ismerősök lennének mind a hárman.

Négy óra felé előtünt a fák közül a dali templom tornyának csucsa és pár perc mulva a ló megállt a fogadó előtt. Az utas, bár nem minden nehézség nélkül, leszállt a kocsiról. Hansen asszony megjelent fogadásukra az ajtóban és ha az utas nem is kérte a legjobb szobát, mintha ez már magától értetődnék, mégis oda vezették.