– Ez a Hansen asszony fogadója?

– Igen; - felelt Hulda.

– Itthon van Hansen asszony?

– Nincs; de nemsokára hazajön.

– Nemsokára?

– Ebben a percben, ha önnek tán beszelni valója van vele...

– Egyáltalában nem nincs neki semmi mondani valóm.

– Szobát óhajt ön?

– Igen; a legjobb szobát ami csak van.

– Készitsek önnek ebédet?

– Amilyen gyorsan csak lehet és legyen gondja rá, hogy ami jó csak a konyhában és pincében van, fölszolgálják nekem.

Ez a beszélgetés folyt Hulda és az utas között, még mielőtt az utóbbi leszállt a kocsiról, amelyet az őserdőkön és Közép-Norvégia völgyein át használt egész Telemark közepéig.

Ismeretesek a sok szállitási apparátusok, amelyet a skandináviák kiváltkép kedvelnek: a hosszu villásrud, amely közt a ló párjával fut, amely ló többnyire sárgaszinü és kemény sörénye van. Ezt a lovat istrángnál fogva vezetik, amely nem szájához, de orrához van erősitve. Két nagy kerék, amelyen alig két személyre való ülés van valami ládaféléből; tetőről vagy felhágóról persze szó sincs és hátul az ülés mögött egy deszka, amelyen a «skydskarl» ül. Az egész valami óriási pókhoz hasonlit, amelynek kettős hálóját a kerekek képezik. És a kocsigyártás ez ősi alkotmányán minden nagyobb teher nélkül 15-20 kilométert lehet tenni.

Az utas intésére a fiu hirtelen megállitotta a lovat. Aztán fölemelkedett az illető személyiség, megrázkódott, nyujtózkodott és nem minden erőfeszités nélkül szállt le, ami kellemetlen mormolásából tünt ki.

– Remélem, beállhat a lovam?

– Mindenesetre; - biztositotta Hulda.

– És kaphat enni a lovam?

– Majd elvezetem az istállóba.

– Csakhogy jól ellássák.

– Ne aggódjék e miatt. Szabad kérdeznem, hogy több napig szándékozik ön Dalban időzni?

– Azt még nem tudom.

A lovat elvezették egy nyitott félszerbe, amely a hegy lábánál volt egy fa koronájának védelme alatt. Ez volt az egyetlen félszer és istálló egyszersmind, amely azonban mindig elég jónak bizonyult az itt időző vendégek részére.

A vendéget, amint óhajtotta, csakhamar elvezették a ház legjobb szobájába. Miután levetette a bő felöltőt, melegedni kezdett a vigan lobogó tüznél, amit ő gyujtatott. Hogy némileg otthoniasan érezze magát, Hulda rendelést adott a pigának, hogy a lehető legjobb ebédet készitse. Ez a piga egy környékbeli erőteljes leányzó volt, aki nyáron a konyhában volt és a durvább munkánál segitett ki.

Az uj jövevény, dacára annak, hogy már tulhaladta a hatvanat, jó erőben levő férfi volt. Sovány, kissé hajlott alak, középnagyságu; szögletes fej, sima arc, hegyes orr és a nagy pápaszem mögül apró, átható nézésü szemek csillogtak elő. A homloka sürün barázdált és ajkai oly keskenyek, hogy alig ejthetek ki egy barátságos szót is és végre hosszu, jóformán állatias kezek adták meg nála az uzsorás jellegzetét.

Huldának olyan előérzete volt, hogy ez az ember nem hozhat szerencsét a Hansen-házra. Hogy születésére norvég, azt elárulta komoly tekintete, de egész megjelenése arra vallott, hogy csak alacsony oldalaival bir a skandináviainak. Utazó öltözete egy széles pereméjü kalap, fehéres posztóból készült kabát, a mellen kereszteződő mellény, a lábszárán bőrharisnya szoritotta le a nadrágszárat és mindezek hegyébe barnás bunda, amely juhbőrrel volt bélelve, tekintettel Telemark magas fensikjaira és mély völgyeire, amelyek este és éjszakán ugyancsak hüvösek.

A nevét még nem kérdezte Hulda. Hisz ezt nemsokára megtudja, ha beirja a vendégkönyvbe.

E percben tért vissza Hansen asszony. A leánya értesitette, hogy utas érkezett, aki a legjobb szobát és a legkitünőbb ebédet rendelte. Ha vajjon hosszabb ideig marad-e Dalban, azt nem mondhatta meg, mert az utas nem nyilatkozott ez irányban.

– Nevét se mondta meg? - kérdezte Hansen asszony.

– Nem, anyám.

– Azt se mondta, hogy honnan jött?

– Nem.

– Kétségkivül kéjutazó lesz és csak azt sajnálom, hogy Joél nincs itthon, aki szolgálatára állhatna. Mit csinálunk, ha vezetőt óhajt?

– Én nem nézem kéjutazónak; - mondta Hulda. - Már koros ember.

– De ha nem kéjutazó, mit keres Dalban? - jegyezte meg Hansen asszony, inkább magához, mint leányához intézve szavait, olyan hangon, amely némi nyugtalanságot árul el.

Az utóbbi kérdésre nem felelhetett Hulda, amennyiben az utas nem közölte vele szándékát.

Megérkezése után egy órával a szobájával szomszédos nagy szobába lépett a kérdéses férfi. Megpillantva Hansen asszonyt, pár percig megállt a küszöbön.

Eddig kétségkivül ép oly kevéssé ismerte személyesen a fogadósnőt, mint ez őt. Aztán pár lépést tett feléje, miután élesen szemügyre vette pápaszeme mögül és meg sem érintve kalapját, amely a fején volt, igy kezdte:

– Hansen asszony, ha nem tévedek?...

– Én vagyok, uram; - felelt a fogadósnő.

Ez ember láttára, mint a leánya, ő is bizonyos szorongást érzett, ami nem kerülte el amannak tekintetét.

– Tehát ön a dali Hansen asszony?

– Természetesen. Talán valami különös közlendője van önnek?

– Semmi esetre; csak közelebbről óhajtottam önt ismerni. Hisz a vendége vagyok. Lenne szives gondoskodni, hogy lehetőleg gyorsan kapjak enni.

– Az ön ebédje készen van; - jelentette Hulda. - Lenne szives az ebédlőbe fáradni.

– Helyes.

És az utas ama ajtó felé tartott, amelyet a fiatal leány jelölt ki. Egy pillanat mulva már az ablak mellett lévő, ragyogó tisztaságu asztalnál ült.

Az ebéd kifogástalan jó volt.

Még a legkényesebb kéjutazó se találhatott volna kifogásolni valót. De ez a személyiség, ha szóval nem is, jelekkel elégedetlenséget fejezett ki; jelekkel, amennyiben igen szófukarnak látszott. Csak az a kérdés: rossz gyomra vagy kelletlen természete okolható-e a tulkövetelésért. A cseresznye és ribiszke leves, dacára, hogy kitünően volt készitve, nem izlett neki. Hozzá sem nyult sem a lazacszeletekhez, sem a besózott heringhez, a nyers sonka, az izletes csirke és egyéb remekül készitett főzelékek, ép oly kevéssé nyerték meg tetszését. Még a fél üveg Saint-Juliennel és pezsgővel is elégedetlen volt, habár ezek Franciaország legjobb pincéiből kerültek.

Ennek aztán az a természetes következménye lett, hogy az utas, mikor az asztaltól fölkelt, elmaradt a «take for made» a vendéglősnével szemben.

Ebéd után pipára gyujtott dörmögve s elhagyva a szobát, a Maon partjára ment sétálni.

A folyóhoz érve, visszafordult; tekintete szünösszüntelen a fogadón függött. Mintha a szó szoros értelmében tervezet után tanulmányozta volna a fogadó nagyságát, magasságát, mintha lehetőleg pontosan akarná megállapitani az értékét. Megszámlálta a ház ajtajait, ablakait és mikor a vizszintesen rakott gerendázathoz ért, dolknifja hegyével háromszor belemetszett, hogy a fa minőségét értékelje és hogy milyen karban van. Vajjon tényleg arról akart meggyőződni: mit érhet Hansen asszony fogadója? Meg szándékozta tán venni, de hisz nem eladó. Viselkedése legalább is feltünőnek látszott. A ház után a hozzátartozó kis földecskét mustrálgatta, amelynek fáit, bokrait számlálta. Végül egyforma lépésekkel mérte ki és aztán a jegyzőkönyvébe irkált.

Emellett azonban folyton a fejét csóválta és szemöldökeit összeráncolva, mintegy rosszalólag mormolt.

Alá s föl jártát a nagyszoba ablakából figyelte Hansen asszony és leánya, csodálva, hogy miféle különös alakkal van dolguk és mi célja lehet e féleszü utjának. Igazán sajnálatos, hogy mindez Joél távollétében történik, ami miatt az utasnak legalább is egy éjet a fogadóban kell töltenie.

– Hátha valami eszelős! - jegyezte meg Hulda.

– Őrült?... Nem; - felelt Hansen asszony; - de egy igen különös ember.

– Mindig nagyon boszantó, ha nem tudja az ember, hogy kit fogad be házába; - mondta a fiatal leány.

– Hulda, - szólt az anya, - legyen gondod rá, hogy mielőtt az utas visszatér, az idegenek könyve ott legyen szobájában.

– Igen, mindenesetre, anyám.

– Akkor tán rászánja magát, hogy beirja a nevét.

Nyolc óra felé, mikor alkonyodott, apró sürü cseppekben kezdett esni az eső, mely a völgyet nedves párázattal töltötte meg. Ez az idő éppen nem volt alkalmas sétára.

Hansen asszony uj vendége is visszakerült, miután jó messzire ellépdelt a keskeny gyaloguton. Egy pohárka pálinkát rendelt. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna többet vagy valakinek legalább jóéjt kivánt volna, kezébe vett egy fagyertyatartót égő gyertyával, visszavonult szobájába és bezárta ennek ajtaját. Egész este és éjjel neszét se hallották többé.

A kocsisa (a skydskarl) a félszer alatt huzódott meg. Itt aludt az ő sárga lova mellett, nem törődve a künn tomboló viharral.

A következő nap Hansen asszony és leánya már hajnalhasadtával fölkeltek. Az utas szobájából semmi nesz sem hallszott. Csak valamivel 9 óra után lépett a nagy vendégszobába, még a tegnapinál is mogorvább ábrázattal. Az ágy ellen tett kifogást, amely nagyon kemény, a zaj miatt, amely fölébresztette, de megelőzőleg senkit se méltatott köszöntésre. Aztán kinyitotta az ajtót s az időt nézte.

Nem a legjobbal kecsegtetett. Éles szél fütyült a Guszta orma felől, amelyet ködpárázat takart.

Az utas habozni látszott, hogy kilépjen-e, de nem vesztegelt tétlenül. Sürün eregetve a füstöt pipájából, körüljárta a fogadót, a belső berendezést vette szemügyre; megnézte a szobákat, a butorokat mustrálgatta, kinyitotta a fali, a fiókos szekrényt s egyáltalában ugy viselkedett, mintha a saját házában lenne. Valami hatósági egyénnek is tarthatta az ember, aki leltárt vesz fel.

Majd a vendégszobában levő nagy karosszékbe ült és nyugodt hangon rövid, szaggatott kérdéseket intézett Hansen asszonyhoz. Mikor épült a fogadó; vajjon férje alapitotta-e vagy már örökbe kapta; volt-e már javitva; milyen a térfogata a háznak és a hozzátartozó kertnek; vannak-e jó állandó vendégei; hány vendég fordul meg ugy átlag egy évben és egy vagy több napig tartózkodnak itt; és igy tovább.

Ugy látszott, hogy az utas nem szerzett betekintést a szobájába betett vendégkönyvből, mert ez az utolsó kérdést illetőleg legalább tájékoztatta volna.

A könyv még tényleg azon a helyen volt, ahova Hulda letette és az utas neve még nem volt benne.

– Voltaképen nem értem, uram, - szólt végre Hansen asszony, - hogy miféle érdekkel birhatnak önre nézve ezek a dolgok. De ha tudni akarja, hogyan megy az üzletünk, ennél mi sem egyszerübb. Csak át kell lapoznia a vendégkönyvet. És kérném is önt, amint ez már szokás, irja bele a nevét.

– A nevemet?... Mindenesetre beirom a nevemet, Hansen asszony... Beirom, mikor bucsut veszek öntől.

– Fönntartsuk még az ön számára a szobát?

– Fölösleges; - felelt az utas fölemelkedve. - Reggeli után már elutazom, hogy ma estére ismét Drammenben lehessek.

– Drammenben?... - mondta Hansen asszony.

– Igen; gondoskodjék hát róla, hogy szolgáljanak ki mielőbb.

– Ön tehát Drammenben lakik?

– Igen; valami rendkivüli van abban, hogy én Drammenben lakom?

Amint Dalba jött vagy jobban mondva a fogadóba, ugy fordult tehát vissza az utas, anélkül, hogy valamennyire is körülnézett volna a vidéken. Legkevésbbé se törődött Gusztával, Rjukanfos-szal vagy a nyugati fjordok csodáival. Nem szórakozás, de valami üzlet miatt hagyta el Dramment, ahol lakott és mintha egyedüli célja az lett volna, hogy Hansen asszony házát a legtüzetesebben szemügyre vegye.

Hulda észrevette, hogy az anyja fölötte aggódásteli. Hansen asszony ismét beült a nagy karosszékbe, eltolta a rokkát és szótlanul, mozdulatlanul ült helyén.

Az utas eközben az ebédlőbe ment és asztalhoz ült.

Mint a tegnapi gonddal készitett ebéd, épp oly kevéssé felelt meg neki a reggeli, de ennek dacára jól befalatozott és ivott emberül; főfigyelme azonban az ezüst evőeszköz értékelésére fordult; ez olyan fényüzési cikk a norvégeknél, amire sokat tartanak; egyes kanalak és villák apáról fiura szállnak és a családi kincsek közt őrzik.

Ezalatt skydskarl megtette az utra való előkészitést. Tizenegy órára a fogadó elé állt a kocsi és ló.

Az idő még mindig nem volt kedvező, az ég szürke és viharterhes. Az eső időnkint jég gyanánt kopogtatta az ablaküvegeket. Az ő nagy bundájába burkolódzva, az utas édes keveset törődött vele.

Reggeli végeztével még egy pohár pálinkát ivott; pipára gyujtott és magára öltötte bundáját, azután visszajött a vendégszobába és elkérte a számláját.

– Azonnal összeállitom; - szólt Hulda, leülve a kis iróasztal mellé.

– Siessen; - sürgette az utas. - De most jut eszembe: adja ide a vendégkönyvet, hogy beirjam nevemet.

Hansen asszony fölállt, hogy elhozza a szóban forgó könyvet és letette a nagy asztalra.

Az utas tollat vett kezébe és utoljára élesen nézett pápaszeme mögül Hansen asszonyra, aztán feltünő nagy betükkel irta nevét a könyvbe, aztán becsapta.

Hulda aztán elhozta a számlát.

Az utas átvette, felülvizsgálta az egyes tételeket és mormolva adta ujra össze.

– Hm, - mondta, - ez sok pénz. Hét és fél márka egy éj és két étkezésért?

– Bele van számitva a skydskarl és a ló ellátása is.

– Mindegy, én mégis soknak találom. Igy aztán nem csodálkozom, ha jó üzletet csinál a fogadójában.

– Ön semmivel sem tartozik; - hangzott egyszerre Hansen asszony elfojtott, alig hallható szava.

E pillanatban csapta föl a könyvet s a beléje irt nevet olvasta. Hirtelen a számla után nyult és összetépte, ezt ismételve:

– Ön semmivel sem tartozik nekünk.

– Ezt gondolnám én is! - felelt az utas.

És bucsut sem véve, amint jövet még jónapot se kivánt, beleült a szekérbe, mialatt a fickó mögötte foglalt helyet. A következő pillanatban az ut egy kanyarulójánál eltünt szem elől.

Mikor Hulda felnyitotta a könyvet, csak ezt a nevet olvasta:

– «Sandgoist. Drammenből.»