Hulda valósággal megütközött a szivósságon, melylyel Ole minden levélben folyton arról a szerencséről beszélt, amely visszatértekor várakozik rá. Mire épitette a fiatal ember e reményt? Hulda nem birta megfejteni és annyira szerette volna tudni. Már meg kell bocsátani e kiváncsiságot, amelyet tulajdonkép a szerelmes türelmetlenségének lehet nevezni. A derék, egyszerü gyermek éppen nem volt nagyralátó s a jövőről való álmai korántsem voltak oly merészek, hogy gazdagságra gondoljon. Hisz Ole szerelme elég volt most neki és elegendő lesz mindig. Ha egyszer gazdagok lennének, hát nagyon örvendene rajta; ha nem, ugy bizonyára nem buslakodik miatta.

Igy gondolkodtak Hulda és Joél azon a napon, mikor Ole utolsó levele érkezett; e tekintetben mind a ketten egy nézeten voltak, mint egyáltalában minden más dologban.

Joél azonban mégis azt jegyezte meg:

– Nem, az lehetetlen, testvérkém; neked okvetlen titkolnod kell valamit előttem.

– Titkolnom előtted?

– Igen; hogy Ole elutazott volna anélkül, hogy legalább is valamit eláruljon előtted e titokból, az teljes lehetetlen.

– Emlitett neked felőle egy szót is, Joél? - felelt Hulda.

– Nem; de én nem vagyok te.

– De igen, te a bátyám vagy.

– Én nem vagyok Ole mátkája.

– Majdnem; - mondta a fiatal leány, - mert ha valami szerencsétlenség érné őt, ha nem térne vissza erről az utról, ép ugy érintene téged, mint engem és könnyeid ép ugy hullanának, mint az enyémek.

– De nem, nem, testvérkém, - felelt Joél; - nem szabad helyt adnod az ilyen gondolatoknak. Ole ne térne vissza erről az utjáról! Igazán komolyan beszélsz, Hulda?

– Nem, bizonyára nem, Joél! És mégis... Én nem tudom... bizonyos előérzetek gyötörnek... Gonosz álmok...

– Álmok, édes Hulda; nem egyebek, mint álmok.

– Természetes, de hát honnan kerülnek?

– Magunkból és nem onnan felülről. Aggályaid vannak és az aggályok kinoznak álmaidban is. Hisz ez majd mindig igy van, ha az ember nagyon élénken kiván valamit és közeledik az idő, mikor e kivánságnak be kell teljesülnie.

– Tudom, Joél.

– Én igazán erősebbnek tartottalak, kedves testvér; igen, szilárdabbnak! Hát gondold meg, hogy csak most kaptál levelet Oletól, melyben tudatja, hogy a hajó egy hónap előtt megérkezik és ilyen bogarakat veszel a fejedbe.

– Nem a fejembe, a szivemben vannak, Joél.

– Nos, ma már április 19-ike van, - folytatta Joél; - Olenak május 15-20-ika közt kell hazatérnie és nem tartom korainak, ha megkezded előkészületeidet esküvőtökre.

– Már arra gondolsz, Joél?

– Ha arra gondolok-e Hulda! Sőt azt tartom: kissé meg is késtünk vele. Gondold csak meg: esküvőről van szó, amely nemcsak Dalt, de a szomszéd gaardekat¹ izgalomba hozza. Én azt hiszem, hogy esküvőtök nagyon szép lesz és én is közre akarok benne működni.

Az eféle ünnepség Norvégiában általában, de Telemarkban meg kiváltképen nem csekélység; nem, ez nem folyhat le simán, zaj nélkül.

Még ugyanazon napon tehát Joél megbeszélte a dolgot anyjával, habár nagyon rövidesen, mert Hansen asszonyt fölötte kinosan lepte meg azon férfival való találkozás, aki Sandgoistnak Drammenből való közeli látogatását jelezte. A nagyszobában levő kényelmes karosszékben ült és gondolataiba mélyedve gépiesen forgatta a rokka kerekét.

Joél azonnal észrevette, hogy anyja szokatlanul nyomott hangulatban van. De miután minden kérdésére, melyet lehangoltsága okairól tett, «semmi» felelettel tért ki, azt hitte fia, hogy szóba hozhatja Hulda esküvőjét.

– Tudod, anyám, - kezdte Joél, - hogy Ole utolsó levelében Telemarkba való mielőbbi visszatértét jelzi, ahova már pár hét alatt érkezik.

– Ez igazán kivánatos volna, - felelt Hansen asszony; - és vajha minden akadály elhárulna utjából.

– Kifogásod volna ellene, ha május 28-ára tüznénk ki az esküvőt?

– Ha Hulda beleegyezik, éppen semmi.

– Annyi, mintha már is beleegyezett volna. Még azt akarom kérdezni, anyám, nem azt tartod-e te is, hogy ezt a napot istenigazában megünnepeljük?

– Mit értesz az istenigazában való megünneplés alatt? - kérdezte Hansen asszony anélkül, hogy szemét felemelné a rokkáról.

– Nos, azt értem alatta, természetesen a te beleegyezéseddel, hogy a szertartás állásunkhoz méltón tartassék. Minden ismerősünket meg kell hivni és ha házunk nem is elég téres a vendégek befogadására, a szomszédok ez egyszer szivesen adnak nekik szállást.

– Kiket értesz a vendégek alatt?

– Oh, én azt tartom, hogy minden barátunkat meg kell hivnunk Maelből, Tinessből és Bambleből, ez majd az én gondom lesz. Ugy vélem, hogy a Help fivérek is jelen lehetnének, a bergeni révész, akiket - ismétlem, beleegyezéseddel - meghivnék Dalba. Ezek derék emberek, akik igazán szeretik Olet és én bizonyos vagyok felőle, hogy elfogadják a meghivást.

– De hát szükséges az, hogy ilyen nagy, fényes esküvőt tartsunk?

– Azt hiszem, anyám, már fogadónk érdekében is, amely amennyire én tudom, atyám halála óta sem értékéből, sem tekintélyéből nem veszitett.

– Nem... Joél... Nem!

– Nem kötelességünk-e, hogy legalább is ugyanolyan állapotban tartsuk fönn, ahogyan ránk maradt? Azért szükségesnek látom, hogy testvérem esküvőjének egy kis külső fényt adjunk.

– Nos igen, igazad van, Joél.

– És nem ideje-e már, hogy Hulda az előkészületekre gondoljon, hogy az ő részéről semmi akadály se legyen. Mit vélsz erről, édes anyám?

– Te és Hulda gondoskodjatok mindenről, amit szükségesnek véltek; - felelt Hansen asszony.

A föntebbiek ugy tüntetik fel a dolgot, mintha Joél tán nagyon is siettetné, pedig hát helyesebb lett volna, ha bevárjak Ole hazaérkezését az egybekelés napjának meghatározása végett és csak a szükséges előkészületeket tegyék meg. De hát Joél ugy gondolkozott, hogy aminek meg kell történni, az történjék meg; aztán Hulda részére szórakozás, ha ezzel az ezer aprólékossággal foglalkozik, amit az eféle ténykedés rendesen maga után von. A fiatal ember előnyösnek látta, hogy nővére ne foglalkozzék azokkal a rossz előérzetekkel, amelyeknek eddig éppen semmi alapja sem volt.

Első teendő volt a nyoszolyóleány megválasztása, ami nem ütközött nehézségekbe. E tisztséget egy kedves bamblei leány latja el, Hulda legbizalmasabb barátnője. Az atyja, Helmboe bérlő a legnagyobb gaardot birta az egész vidéken. Ez a derék ember nem volt egész vagyontalan. Már hosszabb idő óta ismerte Joél tiszteletreméltó jellemét és - mondjuk ki bátran - a leány nem kevésbé becsülte a fiatalembert és amint a viszonyok alakultak, valószinünek látszott, hogy miután Sigrid töltötte be Huldánál a nyoszolyóleány szerepét, rövidesen viszonozhatja neki a kedves szolgálatot. Ez ugyanis nem ritka eset Norvégiában. Ez tehát bizonyos előny volt Joél javára hogy Helmboe Sigrid e megtisztelő szolgálatot tette Hansen Huldának.

Fontos kérdés volt ugy a menyasszonyra, mint a nyoszolyóleányra nézve a toilette, amelyet az esküvő napján viselnek.

Sigrid, a tizennyolcéves bájos szőke leány ez alkalomból a legelőnyösebb benyomást akarta tenni. Barátnője, Hulda bizalmas utasitása szerint, amit Joél személyesen vitt meg neki, pillanatnyi pihenőt se tartva, serényen dolgozott.

Egy derékra volt ugyanis szüksége, melynek himzése szabályosan kieszelt mintájával, ragyogó zománcként fogta körül Sigrid termetét. Továbbá egy szoknya kellett hozzá, amely egész sereg alsószoknyát takart el. Ami az ékszert illeti, ez is fogós kérdés volt. A nyaklánc filigrán ezüstből és gyöngyökből legyen, a derék csatja aranyozott ezüst vagy réz, a függő szivalaku szabadon lógó karikába foglalva; kettős gombok, amelyek arra szolgálnak, hogy az inget agraffszerüen foglalják össze a nyakon. Vörös szövet vagy selyem öv, amelyről négysoros lánc lóg meg apró makkos gyürük, amelyek összhangzón illeszkednek egymáshoz; a karkötők áttört ezüstből; szóval egészen az a viselet az ékszerekben is, mely e vidéken divik s amelyben az arany csak igen csekély mennyiségü, amelynél a cinezés pótolja az ezüstöt s a gyöngyök csak hólyagüvegből vannak és a gyémántot olcsó kristály helyettesiti. Az összbenyomásnak azonban kielégitőleg kellett hatni a szemre. Ha a szükség ugy hozta volna magával, Sigrid nem idegenkedett volna attól, hogy ellátogasson Benett dús raktárába Christiániába, hogy ott csinálja bevásárlásait. Az atyja bizonyára nem tett volna ellenvetést, ellenkezőleg. A derék ember készséggel teljesitette leánya óhaját. Másfelől Sigrid elég okos leány volt, hogy ne vegye túlontúl igénybe atyja tárcáját. Hisz a főkérdés csak az volt nála, hogy ama bizonyos nagy napon a legjobb világitásban álljon Joél előtt.

Huldára nézve sem volt kevésbbé komoly ez a kérdés. A divat végre is kérlelhetlen zsarnok és sok gondot okoz a toilette megválasztása a menyasszonynak.

A fiatal leánynak első sorban össze kellett fonni a szalagdiszt, mely egyébkor szabadon lógott le kis sipkájáról és le kellett tennie a széles, csattos övet, mely egyszersmind a kötényt szoritotta a haragosvörös szoknyához. Azontúl már nem kellett viselnie a háromsarkos jegykendőt, amelyet elutazása előtt ajándékozott neki Ole; sem a zsinórt, melyen az apró himzett bőrzacskó függött a rövidnyelü ezüst kanállal, késsel és villával és varróeszközzel, mert ezek olyan tárgyak, melyekre az asszonynak minden percben szüksége van a háztartásban.

Ezenkivül a menyegző utáni napon Hulda hajának szabadon kellett vállára omolnia s amennyiben haja elegendő dús volt, fölösleges lenszálakból készült hamis hajat vegyiteni közéje, amint ezt gyakran cselekszik Norvégiában a természettől mostohábban ellátott asszonyok. Ami a voltaképeni ruházatot és ékszert illeti, Huldának csak az anyja ládájába kellett nyulnia. A menyasszonyi öltözet egyes darabjai ugyanis generációról-generációra szállottak egy és ugyanazon családban. Igy mindig ugyanaz az aranynyal himzett derék szerepel, ugyanaz a bársonyöv, egyszinü vagy tarka selyemszoknya, a harisnya, az arany nyaklánc és a menyasszonyi korona, ama hires skandináv korona, amelyet gondosan őriznek a legjobb ládában. Ez egy remek aranyozott skatulya-munka, meglehetős magas, mely csillagokkal és levéldiszszel van ékitve, amely Európa egyéb országaiban szokványos myrtus- vagy egyéb szimbolikus koszorut helyettesit. Ez a ragyogó sugár az összhangzó fülbevalókkal és szines üveggyöngyökkel előnyös keretül szolgált Hulda csinos arcocskájához. A megkoronázott menyasszony, ahogy ott nevezik, becsületére vált a fiatal férjnek. De viszont neki is hozzá méltón kellett megjelennie, fényes esküvői pompában; rövid kabátkában sürün varrt ezüstgombokkal, kemény inggallérral, ezüst himzéssel szegélyezett mellénynyel, szük térdnadrág, finom harisnyák, sárgás cipellők és az övben a bőrhüvelybe rejtett skandinaviai kés, a dolknif, amelylyel mindig föl van fegyverkezve az igazi norvég.

Efféle elfoglaltságok közt multak április utolsó és május első hetei. A meghivásokat Joél vállalta magára, amennyiben vezetői foglalkozása most még megengedte. Különben Bambleben lehetett sok barátja és ismerőse, mert oda sürün járt. És mert nem ment el maga Bergenbe, hogy meghivja a Help fivéreket, irt nekik. Amint előre megmondta, ez urak postafordultával adták kedvező válaszukat, hogy szivesen jelen lesznek Kamp Ole, a fiatal kormányos esküvőjén.

Eközben elérkezett május 15-ike. Napról-napra lehetett tehát várni, hogy Ole szekere begördül, kinyilik az ajtó és igy kiált be:

– Én vagyok!... Itt vagyok!

Csak egy kis türelemről volt tehát szó. Máskülönben minden készen volt. Sigrid csak egy intésre várt, hogy ünnepi diszben megjelenjék.

Elmult 16-17-ike, anélkül, hogy az ügyállás változott volna és az ujhollandi postahajó se hozott több levelet.

– Efölött nincs mit csodálkoznod, testvérkém; - ismételgette Joél. - Egy vitorláshajó könnyen megkésik. Saint Pierre Miquelontól Bergenig meglehetős ut. Oh, hogy nem gőzös a «Viken»-jök és nem állhatok én a gépnél! Én erővel is elhoztam volna szél és hullámok dacára, még ha szétrobbant volna is a kazán, mire kikötőt érnénk.

Efféle beszédekkel csititgatta Joél Huldát, akinek nyugtalansága napról-napra növekedett.

Egyebekben épp most nagyon rossz idők jártak Telemarkban. Zord szelek dühöngtek és ezek a nyugati szelek Amerika felől jöttek.

– De ennek tulajdonképen siettetni kellene a hajó utját, - ismételgette a fiatal leány.

– Kétségkivül, - felelt Joél; - de ha tulságos erős a szél, hátráltatja is és a szél ellen üzi. A tengeren nem teheti az ember mindig azt, amit akar.

– Te hát nem vagy nyugtalan, Joél?

– Nem, Hulda; éppen nem! Az eféle késések nagyon sajnálatosak ugyan, de épp oly természetesek Nem én nem vagyok nyugtalan emiatt és nincs is semmi ok rá, hogy azok legyünk.

19-én egy utas lépett a vendégfogadóba, aki vezetőt óhajtott, hogy a hegyeken át Hardanger határáig kisérje. Habár igen kellemetlen volt rá nézve, hogy magára hagyja Huldát, Joél még se tagadhatta meg az idegen kivánságát. Ugy számitott, hogy legfeljebb huszonnégy óráig lesz oda és azt remélte, hogy visszatértekor találkozik Oleval. Mert igazság szerint a fiatal ember már kezdett komolyan nyugtalankodni. Ezen a reggelen tehát nagyon nehéz szivvel ment el.

Következő nap, ugy délután egy óra felé valaki kopogott a fogadó ajtaján.

– Talán Ole jön? - kiáltott Hulda.

Fölugrott, hogy ajtót nyisson.

A házajtóban még szekéren ülve egy utazóköpenybe burkolt férfit pillantott meg, akinek arca teljesen ismeretlen volt előtte.