KÖZELEDÉS A SARK FELÉ

E bizonytalanság közepette telt az idő. Semmi sem mutatkozott e kerek világ zárt látóhatárán. Csak ég és víz körös-körül. Még a hullámok tetején sem úszkált egyetlen olyan szárazföldi fűszálacska sem, amilyen Kolumbusz Kristóf szívét remegtette meg, amikor útban volt Amerika felé.

Hatteras csak figyelt, figyelt.

Végre, este hat óra tájban bizonytalan alakú, de észrevehetően felfelé szálló pára jelent meg a tenger felszíne fölött, mint valami füstoszlop; az ég teljesen derült volt, tehát felhő nem lehetett; hol eltűnt egy-egy pillanatra, hol ismét megjelent, mintha mozogna.

Hatteras vette észre elsőnek ezt a jelenséget; távcsöve látómezejébe fogta ezt a bizonytalan pontot, ezt a megmagyarázhatatlan páratömeget, s egy álló órán át vizsgálta egyfolytában.

Egyszer csak valami jelt, valami jelenséget láthatott, mert két karját kitárta a látóhatár felé, s izgatottan felkiáltott:

– Föld! Föld!

Erre a szóra úgy ugrott fel valamennyi társa, mintha villanyütés érte volna őket. Valamiféle füst emelkedett, észrevehetően, a tenger fölött.

– Látom! Látom! - kiáltott fel a doktor.

– Igen! Egész biztos... - mondta Johnson is.

– Az egy felhő - jelentette ki Altamont.

– Föld! Föld! - ismételte rendíthetetlen meggyőződéssel Hatteras.

Az öt hajós nagy figyelemmel tovább vizsgálgatta a jelenséget.

De miként gyakran megtörténik, hogy a távoli tárgyak bizonytalanná válnak, most is úgy látszott, hogy a megfigyelt pont eltűnt. Végre ismét elfogta a tekintetük, sőt a doktor most északon mintegy húsz-huszonöt mérföldnyire egy gyors villanást is vélt látni.

– Tűzhányó! - kiáltott fel.

– Tűzhányó? - hitetlenkedett Altamont.

– Kétségkívül.

– Ennyire fent északon?

– Miért ne? - folytatta a doktor. - Vagy talán Izland nem vulkanikus terület, hogy úgy mondjam, vulkán alkotta föld?

– Izland az! - felelte az amerikai. - Izland. De ilyen közel a Sarkhoz!

– Nos hát a mi illusztris hazánkfia, James Ross parancsnok nem talált-e vajon két működő tűzhányót is, Az *Erebus*t meg a *Terror*t a sarki szárazföldön, a nyugati hosszúság 170°-a és az északi szélesség 78°-a alatt? Hát akkor miért ne lehetnének vulkánok az Északi-sarkon is?

– Akkor valóban lehetséges - felelte Altamont.

– Ó, most már tisztán látom: tűzhányó! - kiáltott fel a doktor.

– Hát akkor gyerünk egyenest oda - mondta Hatteras.

– Kedvezőtlenre fordult a szél - jelentette Johnson.

– Vonja be egészen az előtörzsvitorlát.

De ez a manőver csak azt eredményezte, hogy a bárka eltávolodott a megfigyelt ponttól, s most már a legélesebb szem sem találta azt meg újra.

De mégsem kételkedhettek abban, hogy már közel a part. Itt voltak hát, utazásuk végcéljánál, ha még nem is érték el, semmi kétség, hogy egy nap sem telik bele, s ez új földre lépnek, amelyet még nem érintett ember lába. Ha már a gondviselés megengedte nekik, hogy ily közel jussanak hozzá, bizonyára nem akadályozza meg, hogy a vakmerő tengerészek ki is kössenek rajta.

Ám a jelen körülmények között egyik sem tudott annyira örülni, amennyire egy ilyen felfedezésnek örülniük kellett volna. Mindegyik magába zárkózott, s azon tűnődött, milyen is lehet ez a sarki föld. Úgy látszott, az állatok menekülnek innen; az esti órákban a madarak, ahelyett, hogy itt kerestek volna menedéket, nyílsebes szárnycsapásokkal délnek szálltak! Hát olyan barátságtalan ez a vidék, hogy még a sirály vagy a hófajd sem lel itt menedékre? Még a halak, a nagy cetek is sietve menekültek ezekről a partokról, az áttetsző vizeken át. Honnan származik a viszolygásnak, sőt rettegésnek ez az érzése, amely a földgolyó e részének minden élőlényét eltölti?

A hajósok ez általános benyomások után megadták magukat a helyzetnek, s lassanként mindegyikük úgy érezte, hogy leragad a szeme az álmosságtól.

Most éppen Hatterasra került az őrszolgálat sora! Átvette a kormányrudat. A doktor, Altamont, Johnson és Bell elnyújtózott a padokon, egymás után szunnyadtak el, s nemsokára az igazak álmát aludtak.

Hatteras megpróbálta leküzdeni álmosságát; semmit sem akart veszíteni ezekből az értékes órákból; de a bárka himbálózása észrevétlenül elringatta, s hiába küzdött ellene, ellenállhatatlanul el-elszundított.

Ezalatt alig haladt a bárka; a lanyha szél még a petyhüdt vitorlát sem duzzasztotta meg. Nagy messze, nyugaton néhány mozdulatlan jéghegy verte vissza a fénysugarakat, s vörös lemezként izzott a nyílt tengeren.

Hatteras álmodozott. Gondolatai sebesen végigfutottak egész életén; az álomnak ezt a sajátosságát, ezt a gyorsaságot, amely egész életén végigvitte, még egyetlen tudós sem volt képes kiszámítani. Így álmodozva ismét átélte az elmúlt napokat, viszontlátta telelőhelyüket, a Viktória-öblöt, a Gondviselés-erődöt, a Doktor-lakot, s találkozását a jég alól előkerült amerikaival.

Majd messzebbre fordult vissza a múltba. Hajójáról, a felgyújtott *Forward*ról álmodott, áruló társairól, akik cserbenhagyták. Vajon mi lett velük? Shandonre gondolt, Wallra, a goromba Penre. Vajon merre vannak? Elérték-e a Baffin-tengert a jégmezőkön át?

Álmodozó képzelete most még messzebbre ragadta vissza a múltba. Megint ott volt az indulásnál, Angliában, átélte előbbi utazásait, meghiúsult kísérleteit, balszerencséjét. S ekkor elfeledte mostani helyzetét, közeledő sikerét, félig megvalósult reményeit. Álmodozása az örömből az aggodalomba vetette vissza.

Két óra hosszat tartott ez így, majd új irányba terelődtek gondolatai, a Sark felé vitték; látta önmagát, amint végre a szárazföldre lép a lába, s kitűzi az Egyesült Királyság lobogóját!

Míg így álmodozott, óriási, zöldes színű felleg emelkedett a látóhatárra, s elsötétítette az óceánt.

El sem lehet képzelni, mily villámgyorsan tör rá az orkán a sarki tengerekre. Az egyenlítői tájakon keletkezett párák a végtelen északi jégmezők fölött sűrűsödnek össze, s ellenállhatatlan erővel vonzzák a légtömegeket. Ez magyarázza a sarki viharok erejét.

A kapitány és társai az első szélrohamra felserkentek szunyókálásukból, hogy irányítsák a bárkát. A tenger keskeny, hegyes hullámokat vetett, a bárka hol mélyen alámerült, hol meg negyvenöt fokos szögben megdőlve ingott egy hegyes hullám taraján.

Hatteras kemény kézzel ragadta meg a kormányrudat, amely nyikorogva forgott; olykor egy-egy hirtelen fordulatnál, bárhogy is küzdött ellene, eltaszította s meggörnyesztette a kormányrúd. Valahányszor hullámvölgybe zuhant a bárka, Johnson és Bell szakadatlanul merte ki belőle a vizet.

– Hát erre a viharra egyáltalán nem számítottunk - mondta, görcsösen a padba kapaszkodva Altamont.

– Itt mindenre számítani kell - felelt a doktor.

Ezek a szavak a szél süvítése s a hullámok robaja közepette hangzottak el, vízporrá verte szét a hullámokat a szél; tulajdon szavukat is alig hallották.

Nehéz volt tartani az északi irányt; a sűrű vízpárától alig lehetett néhány ölnyire látni; most már nem volt a szemnek támaszpontja sehol. Ez a hirtelen, úgyszólván a cél elérésének percében támadt vihar súlyos figyelmeztetést rejtett magában; a túlfeszített idegzetű utasok szinte tilalomnak érezték: ne tovább! A természet akarta hát megtiltani a Sark elérését? Orkánok és viharok védőerődjével van körülvéve a földgolyónak ez a pontja, hogy ne lehessen megközelíteni?

Ám e kemény férfiarcok láttán akárki tudhatta volna, hogy ezek nem engednek sem szélnek, sem hullámnak, s hogy kitartanak a célig.

Így küzdöttek egész nap, minden percben szembenézve a halállal; ha nem is haladtak semmit sem északnak, de nem is vesztettek tért, bőrig áztatta őket a langyos eső, s arcukba csapkodtak a vihar korbácsolta tenger óriási hullámai. A szélvihar süvítésébe olykor belevegyült a madarak rémült rikácsolása.

De a tomboló hullámok legvadabb dühöngésének közepette, este hat óra tájban hirtelen elcsitult a vihar. Úgy ült el egyszerre a szél, mintha csoda történt volna. A tenger olyan sima lett, mintha fél napon át nem is vetett volna házmagasságnyi hullámokat. Úgy látszott, hogy még az orkán is tiszteletben tartja a Sarki-tengernek ezt a részét.

Mi történt hát? Rendkívüli, megmagyarázhatatlan jelenség volt ez, amelynek Sabine kapitány is tanúja volt, amikor a grönlandi vizeken hajózott.

Anélkül, hogy felszakadt volna a köd, különös fényesség öntötte el a tájat.

Elektromos zónában úszott a bárka, mintha nagy tűz lobogna, amely tűz azonban nem adott meleget. Az árboc, a vitorla, a kötélzet feketén s rendkívül élesen rajzolódott a foszforeszkáló égboltra, a hajósok átlátszó sugarak fényességében fürödtek, s lobogó lángok visszfénye színezte arcukat.

Az óceán egy részének hirtelen lecsillapodását kétségkívül a légoszlopok felszállása okozta, míg a ciklonszerű vihar nagy sebességgel száguldott a lecsendesedett középpont körül.

De ez a tűzben álló légkör eszébe juttatott valamit Hatterasnak.

– A tűzhányó! - kiáltott fel.

– Lehetséges? - kérdezte Bell.

– Nem lehetséges! - felelte a doktor. - Megfulladnánk, ha a lángjai idáig érnének.

– Talán a vulkán visszfénye a ködben? - találgatta Altamont.

– Az sem. Akkor azt kellene feltételeznünk, hogy föld közelében vagyunk, s ebben az esetben hallanánk a kitörés zaját.

– Hát akkor?... - kérdezte a kapitány.

– Ez egy kozmikus tünemény - felelte a doktor -; olyan tünemény, amelyet eddig még ritkán figyeltek meg!... Ha folytatjuk utunkat, nemsokára kiérünk ebből a fénylő szférából, s ismét a sötétségbe és a viharba kerülünk.

– Bármint legyen is, előre! - döntött Hatteras.

– Előre! - kiáltottak társai is, akik még lélegzethez sem akartak jutni ebben a mozdulatlan medencében.

Tűzláng volt a vitorla vászna, s vörösen sziporkázó árbocról lógott alá; lánghullámokba merültek az evezők, s mikor kiemelkedtek, szikraesőként hullottak róluk a rubinszerű vízcseppek.

Hatteras, kezében az iránytűvel, ismét északnak fordította a bárkát; a köd lassanként elvesztette fényét, majd áttetszőségét is; néhány ölnyire tőlük újra felbődült a szél, és a vad szélrohamtól oldalára dőlt bárka ismét a viharzónába jutott.

De az orkán szerencsére egy földrajzi ponttal délebbre fordult, és a bárka, hátszéllel futva egyenest a Sark felé tartott; félő volt, hogy már-már elsüllyed, eszeveszett sebességgel száguldott; bármely pillanatban zátonyra, sziklára vagy jégtömbre futhatott, hogy menthetetlenül ízzé-porrá törjön.

De e férfiak egyikének sem volt kifogása ez ellen, egyikük sem emelt szót az óvatosság érdekében. A veszély őrülete ragadta magával, s az ismeretlen utáni szomjúság töltötte el őket. Nem vakon, hanem elvakultan rohantak így, s égő türelmetlenségükben még lassúnak is találták a bárkának ezt az eszeveszett futását. Hatteras a vihar korbácsolta tajtékzó hullámok hátán rendíthetetlenül tartotta kezében az északnak száguldó kis jármű kormányrúdját.

Most már érezni lehetett a part közelségét; különös jelek voltak a levegőben.

Hirtelen kettészakadt a köd, mint mikor egy nagy függönyt szakít szét a szél, s szemvillanásnyi időre óriási lángcsóvát lehetett látni, amint égnek emelkedik a látóhatáron.

– A vulkán! A vulkán!

Egyszerre kiáltotta ezt valamennyi száj; de már el is tűnt a fantasztikus látomás; a hirtelen délkeletre váltó szél most keresztbe fordította a bárkát, s arra kényszerítette, hogy ismét csak eltávolodjék ettől az ismeretlen földtől.

– Ezer átok! - szitkozódott Hatteras, miközben bevonta az előtörzsvitorlát. - Már három mérföldre sem voltunk a parttól!

Hatteras nem volt képes ellenállni a vihar erejének, de anélkül, hogy megadná magát, ferdén lavírozott a leírhatatlan erővel nekiszabadult szélben. Olykor a bárka annyira oldalára dőlt, hogy attól tartottak: a hajó oldala egész a tőkéig kiemelkedik a vízből, de a kormányszerkezet segítségével mindannyiszor sikerült visszafordítani, mint mikor a rogyadozó versenylovat kantárszárral és sarkantyúval cibálja talpra lovasa.

Hatteras, amint ott állt, csapzott hajával, a szinte kezéhez nőtt kormányrudat szorítva, olyan volt, mintha a lelke lenne ennek a bárkának, mintha egy test, egy lélek lenne vele, mint ember és ló a kentaurok korában.

Most hirtelen rettenetes látvány tárult a kapitány szeme elé.

Nem is egészen tízölnyi távolságban egy jéghegy lebegett az őrjöngő hullámok tetején; fel a hegyre, le a völgybe, mint a bárka, amelyet rázuhanással fenyegetett, mert szétmorzsolta volna, ha csak hozzá is ér.

De azzal a veszéllyel, hogy a mélybe süllyed a bárka, még egy másik, nem kisebb veszedelem járt együtt, mert a vakvilágba rohanó jéghegy tele volt egymáshoz szorult, a félelembe beleőrült jegesmedvékkel.

– Medvék! Medvék! - kiáltott fel Bell elfúlt hangon, s a rémülettől dermedten látták valamennyien, amit ő látott.

A jéghegy szörnyű bakugrásai közben, olykor annyira megdőlt, hogy az állatok hanyatt-homlok zuhantak egymásra. Ilyenkor olyan dörmögésbe csaptak, amely versenyre kelt a vihar szavával, s az úszó menazséria rettentő koncertbe fogott.

Ha ez a jégtutaj felborulna, a medvék a bárka felé gurulnának róla, s megkísérelnék, hogy felkapaszkodjanak rá.

Egy évszázadnak tetsző negyedórán át együtt táncolt a hullámokon a bárka meg a jéghegy, hol húszölnyire egymástól, hol meg olyan közel egymáshoz, hogy csaknem összeütköztek. Olykor egyik a másik hegyiben volt, és a szörnyetegeknek csak le kellett volna gurulniuk a bárkára. A grönlandi kutyák reszkettek a félelemtől. Duk meg se moccant.

Hatteras és társai szinte megnémultak; még csak az sem jutott eszükbe, hogy fordítsanak a kormányrúdon, s így távolodjanak el a félelmetes szomszédságtól. Hajlíthatatlan akaraterővel tartottak ki útirányuknál. Bizonytalan érzés szállt agyukra, inkább csodálkozás, mintsem rémület, ámulva nézték ezt a borzalmas látványosságot, amely betetőzte az elemek harcát.

Végre, míg a bárka a szorosan bevont előtörzsvitorlával ellen tudott állni a szélnek, a jéghegy a szélnyomástól lassanként távolodni kezdett, s eltűnt a köd közepette.

Most megkettőződött a vihar ereje, a légkör hullámzásának őrjöngő nekiszabadulása volt ez, a szédületes sebességgel rohanó bárka úgy táncolt a hullámhegyek hátán, hogy olykor teljesen a levegőben lebegett, letépett előtörzsvitorlája úgy szállt tova a sötétben, mint egy nagy fehér madár; kör alakú örvényt formáltak a forrongó vizek; ez a forgatag magával ragadta az utasokat, s olyan gyorsasággal pörgette őket, hogy a kört alkotó víz kiszámíthatatlan sebességgel rohanó vonalai mozdulatlannak látszottak. Lassanként süllyedni kezdtek. Az örvény mélyén valami hatalmas szívóerő ellenállhatatlanul szippantotta be a bárkát, s vonta magához, hogy elevenen nyelje el őket.

Mind az öten felálltak. Szemükben a borzadály. Szédület fogta el őket. Húz, húz a mélység... - ez a meghatározhatatlan érzés fogta el őket.

De most hirtelen függőlegesen emelkedett égnek a bárka. Eleje kilendült az örvény forgatagából; a vonzás középpontján kívülre vetette az örvény adta sebesség, s kikerülve ennek a percenként több mint ezer fordulatszámú körnek a kerületéből, az ágyúgolyó sebességével repült kifelé.

Altamont, a doktor, Johnson és Bell hátraesett a padon.

Mikorára feltápászkodtak, Hatteras eltűnt. Hajnali két óra volt.