A SZABAD TENGEREN¹

Másnap reggel Johnson és Bell elvégezte a táborozás kellékeinek berakodását. Nyolc órára befejezték az indulás előkészületeit. Most, amikor elbúcsúztak ettől a parttól, a doktor megint azokra az utasokra gondolt, akiknek lábnyomaival találkoztak; ez az esemény azóta is szüntelenül aggasztotta őket.

Vajon északra tartanak azok az emberek? Rendelkezésükre áll-e valami eszköz arra, hogy átkeljenek a Sarki-tengeren? Vajon találkoznak-e még velük?

Három nap óta semmi nyom sem árulta el jelenlétüket, és bárkik voltak is, annyi biztos, hogy nem érték el Altamont-Harbourt. Ezt a helyet még nem érintette ember lába.

Ezek a gondolatok mégis annyira üldözték a doktort, hogy még egy végső pillantást akart vetni a tájra, s felhágott egy alig száz láb magas emelkedőre; onnan az egész déli látóhatáron végigtekinthetett.

Mikor a dombtetőre ért, szeméhez emelte távcsövét. De mekkora volt meglepetése, mikor semmit sem látott, sem a messzeségben, a síkon, sem közvetlen közelében! Ezt nagyon különösnek találta. Tovább nézelődött, majd szemügyre vette távcsövét... Hiányzott róla a nagyítólencse.

– A lencse! - kiáltott fel a doktor.

Érthető, hogy ez a felfedezés mit jelentett; a doktor akkorát kiáltott, hogy társai meghallották, s aggódva nézték, ahogy nagy sebbel-lobbal lemászik a dombról.

– Mi történt már megint? - kérdezte Johnson.

A doktor lélegzet után kapkodott; nem bírt szóhoz jutni; végül kinyögte:

– A lábnyomok..., a lépések..., az a csapat...

– Na, mi az? - unszolta Hatteras. - Itt vannak az idegenek?

– Nem! Dehogyis!... - hebegte a doktor - ... a lencse... az én lencsém..., az enyém...

S távcsövére mutatott.

– Úgy! - kiáltott fel az amerikai - ...szóval elvesztette?...

– El!

– Hát akkor azok a lábnyomok...

– A mieink, barátaim, a mi lábnyomaink! - kiáltott fel a doktor. - Eltévedtünk a ködben! Közben forgolódtunk, s visszakerültünk saját nyomdokainkhoz!

– És az a cipőnyom? - mondta Hatteras.

– Az a Bell cipőjének a nyoma; Bellé, aki miután a hóbocskorát eltörte, egész nap cipőben gyalogolt a hóban.

– Ez szent igaz - mondta Bell.

A tévedés olyan nyilvánvaló volt, hogy mindnyájan nevetésben törtek ki. Csak Hatteras nem nevetett, pedig ő éppúgy örült, mint társai.

– Hát mi aztán alaposan felsültünk - mondta a doktor, mikor a vidámság végre csillapodott. - Hogy miket nem képzeltünk! Még hogy idegenek ezeken a partokon! Ugyan már! Hát való igaz, hogy itt előbb gondolkozni kell, s csak azután beszélni. De végül is, mivel most már ebben a tekintetben nincs mit nyugtalankodnunk, nem marad más hátra, mint az indulás.

– Indulás! - visszhangozta Hatteras.

Negyedóra múlva mindnyájan helyet foglaltak a bárkán, amely előtörzsvitorláját kibontva, ormányvitorláját felvonva, csakhamar kihajózott Altamont-Harbourból.

Az átkelés ezen a tengeren július 10-én, szerdán kezdődött, a hajósok igen csekély távolságban, pontosan százhetvenöt mérföldnyire voltak az Északi-sarktól. Bármily kevéssé is volt valószínű, hogy földgolyónknak ezen a részén szárazföld van, a tengeri útnak nagyon rövidnek kellett lennie.

Gyenge, de kedvező szél fújt. A hőmérő +10°-ot mutatott. Most már valóban meleg volt.

A bárkának mit sem ártott a szánon tett utazás. Kifogástalan állapotban volt, s könnyen lehetett irányítani. A kormányrudat Johnson kezelte; a doktor, Bell és az amerikai meghúzta magát valahogy a sok útiholmi között, amit részben a fedélzeten, részben pedig alatta helyeztek el.

Hatteras a bárka elején foglalt helyet, s tekintete mereven szegződött ama titokzatos pont felé, ahova, úgy érezte, valami ellenállhatatlan hatalom úgy vonzza, mint a mágneses sarok az iránytű delejes mutatóját. Ha valami part bukkanna fel, ő akart az első lenni, aki megpillantja. S valóban meg is illette ez a megtiszteltetés.

Egyébként megfigyelte, hogy a Sarki-tenger rövid hullámokat vet, mint a zárt tengerek általában. Ebből föld közelségét következtette, s a doktor osztotta ebbéli véleményét.

Könnyen érthető, miért óhajtotta Hatteras olyan nagyon, hogy szárazföldre akadjon az Északi-sarkon. Mily nagy csalódást érzett volna, ha bizonytalan kiterjedésű, végtelen tengert lát ott, ahol annak az ő terveihez olyannyira szükséges szárazföldnek - akár csak egy icipici szárazföldnek - kell elterülnie! Mert hiszen hogyan is lehetne külön nevet adni a végtelen óceán egy bizonyos pontjának? Hogyan lehet a nyílt tenger hullámaiban kitűzni az ő hazája lobogóját? Hogyan lehet Őfelsége nevében birtokba venni a cseppfolyós elem egy részét?

Hatteras tehát ott állt, iránytűjével a kezében, szeme a távolba meredt, s csak úgy falta tekintetével az északi látóhatárt.

Egyébként egészen a látóhatárig sehol sem volt vége a sarki medencének; a messzeségben egybeolvadt az égboltozattal, amely tiszta ezen a tájon. Egynéhány, a nyílt víz felé úszó jéghegy szinte utat engedett a vakmerő hajósoknak.

Ez a táj különösen jellegzetes képet mutatott. Vagy talán csak a nagyon is megilletődött, túlfeszített idegzetű utasok lelkiállapota idézte elő ezt a benyomást? Nehéz volna ezt megállapítani. De a doktor az ő mindennapi jegyzeteiben lefestette az óceánnak ezt a furcsa ábrázatát; úgy beszélt róla, mint valaha Penny, aki szerint ez a vidék olyan látványt nyújt, „amelynek legszembeszökőbb ellentéte az élőlények millióitól hemzsegő tenger”.

A víztükör, amely az ultramarin legbizonytalanabb színárnyalataiban pompázott, sajátságosan áttetszőnek látszott, s hihetetlen fényszóró képességű volt. Az áttetsző vízbe mérhetetlen mélységekig hatolhatott le a tekintet, úgy tűnt, mintha az egész sarki medence egy alulról megvilágított, óriási akvárium lenne; valaminő, a tenger mélyén keletkező elektromos tünemény kétségkívül meg is világította a legmélyebben fekvő vízrétegeket. Így hát olybá tűnt, mintha feneketlen mélységek fölött függne a bárka.

E különös víz felszíne fölött úgy repdesett a madarak megszámlálhatatlan sokasága, mintha sűrű, terjedelmes viharfellegek lepnék el az eget. Átvonuló madarak, partlakó madarak, evezőmadarak együttesen képviselték a vízimadarak nagy családjának minden faját, de gigantikus arányú példányokban. Szüntelen és siketítő zajt csaptak rikácsolásukkal. Láttukra a doktort cserbenhagyta természetrajzi tudása, nem emlékezett ezeknek a csodálatos madárfajtáknak neveire, s azon kapta magát, hogy lehajtja a fejét, mikor ezek az óriási szárnyak leírhatatlan erővel csapkodják fölötte a levegőt.

Ezeknek a légi szörnyetegeknek egynémelyike a húsz láb terjedelmet is meghaladta; egynek-egynek szárnyai alatt teljesen elfért a bárka, s egész légiója volt itt az olyan madaraknak, amelyek nem szerepelnek a madártani nyilvántartásokban. A doktor elképedt, s jóformán belekábult abba, hogy így cserbenhagyta a tudománya.

Mikor pedig elfordította tekintetét az égről, hogy a békés óceán víztükrén jártassa végig, akkor az állatvilágnak éppoly meglepő példányaival találkozott, s a többi között akkora medúzákkal, hogy szélességük a harminc lábat is elérte. Ezek szolgáltatták a szárnyas népség mindennapi eledelét, s valóságos kis szigetekként úsztak az algák és óriási tengeri moszatok tömege közepette. Csodálatos látvány! Mennyire különböznek ezek a medúzák azoktól a mikroszkopikus méretű medúzáktól, amelyeket Scoresby figyelt meg a grönlandi vizeken, s amelyeknek száma e hajós szerint két négyzetmérföldnyi területen huszonháromtrilliárd-nyolcszáznyolcvannyolcbilliárd milliárdra rúg.²

Mikor aztán mélyebbre hatolt ez áttetsző vizekbe a tekintet, az ezerfajta hal éppoly természetfölötti képet mutatott. Hol villámgyorsan surrantak a folyékony tömeg mélyére, fokról fokra kisebbedve, hogy kísérteties rémképekként tűnjenek el, hol meg elhagyták az óceán mélységeit, hogy folyvást nagyobbodva bukkanjanak a hullámok felszínére. Ezek a tengeri szörnyetegek egyáltalán nem árultak el félelmet a bárka láttán; meg-megérintették irdatlan uszonyaikkal, mikor elúsztak a közelében. Ott, ahol a hivatásos bálnavadászok joggal elszörnyülködhettek volna, hajósainknak eszükbe sem jutott, hogy veszedelem fenyegeti őket, holott ezeknek a tengerlakóknak egynémelyike rettenetes arányokat ért el.

Ott hancúroztak a fiatal tengeri borjak; a fantasztikus alakú, az egyszarvúhoz hasonló hegyes, kúp alakú, a jégtáblák fűrészelésére való agyarral felfegyverzett agyaras cethal a félénkebb fajta cetféléket vette üldözőbe; a számtalan bálna, orrlikaiból víz- s nyálkaoszlopot lövellve, különös füttyentéseivel töltötte be a levegőt, a karcsú farkú, széles farkuszonyú „nord caper” mérhetetlen sebességgel szelte a hullámokat, s útközben éppoly gyors állatokkal, galócákkal és makrélákkal táplálkozott, míg a lustább fehér bálna békésen nyeldeste az önmagához hasonló természetű, sorsukat megadással viselő puhányokat.

A nagyobb mélységekben hegyes orrú bálnák, hosszúkás és feketés grönlandi anarnakok, a minden tengerben honos óriás ámbrás cetek úszkáltak a szürke ámbrazátonyok közepette, ahol olyan homéroszi küzdelmeket vívtak, hogy több mérföldnyi körzetben csak úgy piroslott az óceán felszíne; a henger alakú physal, a vaskos, labradori tegusik, a kardpengeszerűen éles uszonyzatú delfinek, mindenfajta családja fókának és rozmárnak, tengerikutyák, -lovak, -medvék, -oroszlánok; a tengerielefántok mintha csak az óceán nedves pázsitján legelnének, s a doktor olyan kényelmesen bámulhatta ezt a számtalan állatot, mintha csak az állatkert kristálymedencéjében nézné a rákféléket meg a halakat.

Mily gyönyörű, mily változatos, mily hatalmas is a természet! Milyen furcsának s csodálatosnak is látszott minden itt, ezekben a Sark körüli régiókban!

A légkör természetfölöttien tiszta lett; mintha túltelítődött volna oxigénnel; a hajósok élvezettel szívták ezt a vérpezsdítő levegőt, anélkül, hogy számot vetettek volna ezzel a hatással, valósággal olyan égési folyamat áldozatai lettek, amelyről halvány fogalmuk sem volt; vérkeringésük, emésztésük, légzésük emberfölötti erővel működött; túlfeszült agyműködésük folytán grandiózus ötleteik támadtak: egy óra alatt annyit éltek, mint máskor egy teljes nap alatt. Mindeme bámulat és csodálatosság közepette a fújdogáló s az albatroszok széles szárnyaitól is meg-meglebbenő szelíd szélben siklott a bárka.

Estefelé Hatteras és társai elvesztették szem elől Új-Amerika partjait. A mérsékelt égöv alatt éppúgy üt az éjszaka órája, mint a napéjegyenlőség zónájában; de itt csigavonalban terül szét a nap s az óceánnal pontosan párhuzamos kört von. Ezekben a ferde napsugarakban fürdött a bárka, s a fényközpont vele együtt haladt.

Az Északi-sark közvetlen közelében tartózkodó élőlények azonban mégis éppúgy érezték az est érkezését, mintha az a fényt sugárzó égitest letűnt volna a láthatárról. A madarak, a halak, a cetfélék eltűntek. Hol vannak vajon? Az ég magasságában? A tenger legmélyén? Ki a megmondhatója? De kiáltozásuk, füttyeik után, a tenger szörnyeinek lélegzésétől kelt hullámverés remegésének elültével csakhamar a teljes mozdulatlanság csöndje terült a tengerre; a hullámok észrevétlenül, végsőt verdesve szunnyadtak el, s békés éjszaka borult a napsütésben fürdő tájra.

Mióta a bárka elhagyta Altamont-Harbourt, egy foknyit haladt észak felé; másnap még semmi sem mutatkozott a látóhatáron, sem azok a magas csúcsok, amelyek messziről jelzik a szárazföldet, sem azok a sajátságos jelek, amelyekről jó előre megérzi a tengerész, hogy sziget vagy föld felé közeledik.

A szél nem volt erős, de kitartott; alig hullámzott a tenger; a madarak és halak éppoly nagy számban kísérték a bárkát, mint tegnap. A doktor a hullámok fölé hajolt, s láthatta, mint hagyják el a víz mélységeit a cetek, hogy lassanként a tenger felszínére emelkedjenek; csupán néhány jéghegy s itt-ott szétszórtan úszkáló jégtáblák szakították meg az óceán végtelen egyhangúságát.

Mindamellett jég alig volt, s ami volt, az sem zavarhatta a hajó útját. Meg kell jegyezni, hogy most tíz fokkal a hideg sarkpontja fölött volt a bárka, és a hőmérséklet szélességi köreinek szempontjából ez olyan, mintha tíz fokkal alatta lett volna. Tehát semmi csodálnivaló sincs azon, hogy ebben az évszakban itt éppoly szabad a tenger, mint amilyennek a Disko-öblön át és a Baffin-tengeren lennie kellett. Így hát a nyári hónapokban szabadon mozoghatott itt a hajó.

Ennek a megfigyelésnek nagy a gyakorlati fontossága, ha ugyanis a bálnavadászhajók akár az amerikai északi vizeken, akár pedig az észak-ázsiai tengereken valaha is feljöhetnek a sarki medencéig, itt biztosan számíthatnak arra, hogy egykettőre jó fogást csinálnak, mert úgy látszik, az óceánnak ez a része valóságos halastava, fő rezervoárja a bálnának, fókának s minden tengeri állatnak.

Délben a víz vonala még mindig egybeolvadt az ég vonalával; a doktor már kételkedni kezdett abban, hogy szárazföld van ezek alatt a magas szélességi fokok alatt.

De tovább gondolkozván, mégiscsak kénytelen volt hinni egy északi-sarki szárazföld létezésében; mert hiszen a világ első napjaiban, miután a földkéreg kihűlt, a légköri pára lecsapódásából származott vizeknek, a centrifugális erőnek engedelmeskedve, az egyenlítői zónák felé kellett áramlaniuk, s elhagyniuk a földgömb mozdulatlan sarkpontjait. A sarkkal szomszédos területeknek szükségképpen ki kellett emelkedniük a vízből.

A doktor nagyon helyesnek találta ezt az okoskodást. És Hatteras is helyesnek találta.

A kapitány hát szinte szerette volna átfúrni tekintetével a ködös látóhatárt. A világért sem vette volna el szeme elől a távcsövet. A vizek színében, a hullámok alakzatában, a széljárásban, mindenütt a föld közelségének jeleit kutatta. Homloka előrehajolt, és még az is megcsodálta volna őt, aki nem ismerte gondolatait, mert egész magatartása csupa makacs vágyakozás, csupa aggódó kérdés volt.