KIRÁNDULÁS A VIKTORIA-ÖBÖLTŐL ÉSZAKRA

Másnap, mihelyt fölkelt a nap, Clawbonny megmászta annak a sziklafalnak meglehetősen meredek kaptatóját, amelyhez a Doktor-lak támaszkodott. A sziklafal minden átmenet nélkül csonka kúp alakban végződött. A doktor némi fáradsággal felkapaszkodott a csúcsára, s onnan messzire ellátott e nyilván vulkanikus eredetű, tágas síkság fölött. Óriási fehér lepel fedte a szárazföldet és a tengert, úgyhogy a kettőt nem is lehetett egymástól megkülönböztetni.

Mikor a doktor látta, hogy erről a pontról az egész fennsík áttekinthető, olyan ötlete támadt, amely senkit sem lepett meg, aki őt ismerte.

Mire hazaért, az ötlet annyira megérlelődött, kialakult, elmélyült agyában, hogy teljesen megfontoltan közölhette társaival.

– Az jutott eszembe - mondta nekik -, hogy ennek a fejünk fölött emelkedő kúpnak a csúcsára világítótornyot kellene állítani.

– Világítótornyot? - kiáltottak fel valamennyien.

– Azt. Világítótornyot! Kétféle előnye is lenne. Egyik az, hogy ha távoli kirándulásainkról hazatérünk, éjszaka is mutatja majd nekünk az utat, a másik meg az, hogy a nyolc téli hónap idején megvilágítja a fennsíkot.

– Egy ilyen készülék minden bizonnyal hasznos lenne - felelte Altamont -, de hogyan tudja megcsinálni?

– A Porpoise egyik hajólámpájával.

– Mondjuk. De mi égne abban a lámpában? Fókaolaj?

– Dehogy! A fókaolaj nem ad elegendő fényt. Az alig hatolna át a ködön.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy ki tudja vonni a mi olajunk hidrogéntartalmát, s így világítógázt képes előállítani?

– Ha mondjuk, ezt csinálnám, még ez a világítás sem lenne elég erős; és azzal a súlyos következménnyel járna, hogy felemésztené a tüzelőnk egy részét.

– Akkor hát nem látom, hogy... - mondta értetlenül Altamont.

– Ami engem illet - szólt bele Johnson -, a higanypuskagolyó és a jéggyűjtőlencse óta, no meg a Gondviselés-erőd felépítése óta én mindenre képesnek tartom Clawbonny urat.

– Nos hát, akkor mondja meg, miféle világítótornyot szándékszik felállítani - sürgette Altamont.

– Nagyon egyszerű - felelt a doktor. - Villanyfényű világítótornyot.

– Villannyal akar világítani?

– Hát persze. Vagy nincs tán önnek a Porpoise fedélzetén egy kifogástalan állapotban levő Bunsen-szárazeleme?

– De van - felelte az amerikai.

– Márpedig nyilvánvaló, hogy mikor ön ezt magával hozta, bizonyos kísérletekre gondolt, mert semmi sem hiányzik, sem a tökéletesen szigetelt vezetőhuzalok, sem az elemek üzembe helyezéséhez szükséges sav. Tehát mi sem könnyebb, mint villanyáramot fejleszteni, így majd jobban látunk, és nem kerül semmibe.

– Ez aztán a remek dolog! - lelkesedett a főmatróz. - És minél hamarabb fogunk hozzá, annál...

– Nos, az anyag megvan - felelte a doktor -, és egy óra alatt emelhetünk egy tíz láb magas jégoszlopot, ami teljesen elég is lesz.

A doktor társaival együtt felmászott a kúp csúcsára; a jégoszlop egykettőre állt, s mindjárt meg is koronázták a Porpoise hajólámpájával.

Most a doktor bevezette a szárazelemhez csatolt huzalokat. Az elemet a jégház társalgójában helyezték el, ahol a kályha melege óvta a befagyástól. Innen vezetett aztán a huzal a világítótorony lámpájáig.

Mindez hamarosan elkészült, s már alig várták a naplementét, hogy a látványban gyönyörködhessenek. Mikor leszállt az este, a lámpában egymástól kellő távolságban levő szénrudak két végét egymáshoz közelítették, s a hajólámpából erős fénynyaláb áradt, olyan fény, amelyet a szél nem gyengíthetett, s ki sem olthatott.

Csodálatos látványt nyújtottak az éjszakát remegve elárasztó sugarak, fényük versenyt ragyogott a hómezők fehérségével, s élesen kirajzolta a környező kiszögellések árnyait. Johnsont akaratlanul is tapsra ragadta a látvány.

– Hát Clawbonny úr most meg napot csinált nekünk! - mondta.

– Mindenhez kell konyítani egy kicsit - szerénykedett a doktor.

Az általános álmélkodásnak a hideg vetett véget, s mindenki sietve kuporodott a takarója alá.

Most már rendszeres élet folyt a Doktor-lakban. A következő napokon, április 15-től 20-ig bizonytalan volt az idő. A hőmérséklet hirtelen húsz fokkal is le s fel ugrált. A légkör váratlan változásokat szenvedett, hol hófellegek kavarogtak, s szélvihar tombolt, hol meg olyan farkasordító hideg uralkodott, hogy kellő elővigyázat nélkül a lábukat sem tehették ki a házból.

De szombatra elült a szél, így aztán lehetővé vált, hogy egy kirándulásra szánják el magukat. Úgy határoztak hát, hogy egy napot az élelemkészletek felfrissítése végett a vadászatnak szentelnek.

Korán reggel Altamont, a doktor és Bell kétcsövű vadászpuskákkal, kellő lőszerrel meg egy-egy szekercével felfegyverkezve, borús időben indultak útnak. Hókéseket is vittek magukkal, arra az esetre, ha menedék építésére szorulnának.

Távollétük alatt Hatterasnak a parton kellett kutatóutat tennie, s néhány földrajzi meghatározást végeznie. A doktor gondoskodott róla, hogy üzembe helyezze a világítótornyot, amelynek sugarai szinte felvehették a versenyt a napsugarakkal; a háromezer gyertyafényű vagy háromszáz gázlámpának megfelelő villanyvilágítás valóban az egyedüli, amelyet a napfénnyel össze lehetett hasonlítani.

Csikorgó, szélcsendes, száraz hideg volt. A vadászok a Washington-fok felé tartottak; könnyen haladtak a keményre fagyott havon. Fél óra alatt megtették a hegyfok és a Gondviselés-erőd közti hárommérföldes utat. Duk ott ugrándozott körülöttük.

A part nyugatnak kanyarodott, és a Viktória-öböl magas hegycsúcsai észak felé lejtősödni kezdtek. Ebből arra következtettek, hogy Új-Amerika csak egy sziget lehet, de most nem volt szó arról, hogy alakzatát meghatározzák.

A vadászok szaporán haladtak a tengerpart mentén. Sehol lakhely nyoma, kunyhórom sem, sehol. Szűz földön jártak, amelyet ember lába még nem érintett.

Az első három óra alatt vagy tizenöt mérföldet tettek meg így; nem álltak meg sehol, útközben kaptak be egy-egy falatot, de attól tartottak, hogy vadászatuk eredménytelen lesz, mert alig láttak nyúl-, róka- vagy farkasnyomot. Csak néhány jégmadár repdesett itt-ott, a tavasz hírnökeként jelezve a sarkvidéki állatok visszatértét.

A három vadásznak a szárazföld felé kellett nyomulnia, hogy megkerüljék a mély szakadékokat és a Bell-hegységgel összefüggő meredek sziklákat. De némi késedelemmel visszatérhettek a partra. A jégmező még nem mozdult. Hol van még az! Még mindig a befagyott tenger terült el előttük. De a fókanyomok már e kétéltűek első látogatásáról tanúskodtak, s arról, hogy lélegzés céljából már fel-felbukkannak a jég felszínére. Sőt széles mellük nyomaiból és a jégtáblák friss töredezéseiből az is nyilvánvaló volt, hogy sok fóka nemrég már partra is mászott.

Ezek az állatok mohón vágyakoznak a napsugárra, s boldogan sütkéreznek a parton, élvezve a nap áldott melegét.

A doktor felhívta társai figyelmét erre a különös jelenségre.

– Jegyezzük meg jól ezt a helyet - mondta nekik -, nagyon valószínű, hogy majd nyáron százával találunk itt fókát. Ember nem járta partokon könnyen lehet megközelíteni, kézre keríteni őket. De őrizkednünk kell attól, hogy elriasszuk az állatokat, mert akkor úgy eltűnnek, mintha elvarázsolták volna őket, s nem jönnek vissza többé. Így történik aztán, hogy ügyetlen halászok - ahelyett, hogy egyenként végeznének velük - gyakran nagy zaj és ordítozás közepette rontanak rá a fókatömegre, s így vagy elvesztik, vagy veszélyeztetik a zsákmányukat.

– Csak a bőréért vagy az olajáért vadásszák a fókát? - kérdezte Bell.

– Az európaiak csak azért, de szavamra, az eszkimók megeszik. Abból élnek, pedig bizony azok a fókahúscafatok, amelyeket még vérrel és zsírral is összekevernek, nem valami étvágygerjesztőek. De végül is mindent meg lehet szokni, és én vállalom, hogy olyan finom szeleteket készítek a fóka húsából, hogy az egyáltalán nem lesz megvetendő falat, ha csak a feketés színe miatt nem.

– Majd meglátjuk, hogyan válik be, Clawbonny úr! - felelt Bell. - Jómagam teljes bizalommal vállalom, hogy megeszem a fókahúst, ha ezzel önnek örömet szerzek. Hallja, Clawbonny úr?

– Talán azt akarja mondani, kedves Bell barátom, hogy megeszi, ha ez önnek szerez örömet? De akárhogy igyekszik is, ön sose lehet olyan falánk, mint a grönlandiak, akik naponta tíz-tizenöt fontnyit is elfogyasztanak ebből a húsból.

– Tizenöt fontot! - szörnyűködött Bell. - Micsoda gyomor!

– Sarkvidéki gyomor - felelte a doktor -; ezeknek olyan csodálatos a bendőjük, hogy tetszés szerint tágítható; és hozzáteszem, hogy éppúgy össze is húzódik, s egyaránt bírja a szükséget meg a bőséget. Mikor az eszkimó leül az ebédjéhez, sovány. Mikor megebédelt, olyan kövér, hogy rá sem lehet ismerni! De az is igaz, hogy gyakran egy teljes napig tart az ebédelése.

– Ez a falánkság nyilván a hideg földrészek lakóinak sajátsága - mondta Altamont.

– Én is azt hiszem - felelte a doktor -; a sarkvidéken sokat kell enni. Ez itt már nem csupán erő kérdése, hanem egyenest életkérdés. Így hát a Hudson-öböl Társulat fejenként s naponta nyolc font húst vagy tizenkét font halat juttat az embereinek.

– Ez aztán kiadós étrend - jegyezte meg a hajóács.

– De nem olyan kiadós, mint gondolja, barátom. Mert például egy indián, akit így tömnek, nem dolgozik többet és jobban, mint egy angol munkás, aki pedig beéri az ő napi egyfontnyi húsételével meg a pint sörével.

– Akkor hát minden rendben van, Clawbonny úr.

– Persze hogy rendben. De azért joggal csodálkozhatunk az eszkimók étkezésén. Sir John Ross is, mikor a Boothia-földön telelt, nem győzte csodálni bennszülött vezetőinek falánkságát. Többek között azt is elmesélte, hogy két ember - értsék meg jól: két ember! - egy délelőtt felfalt egy negyed pézsmaökröt; hosszú csíkokra szabdalták fel a húst, s úgy eregették a nyeldeklőjükbe; aztán mindegyik, közvetlenül az orra előtt, késsel levágta, ami már nem fért a szájába, s átadta társának. Vagy pedig úgy étkeztek ezek a nagybélűek, hogy lassacskán nyeldesték a földig érő hússzalagot, olyanformán, mint ahogyan az óriáskígyó emészti el az ökröt, s eközben ők is hasmánt nyúltak el a földön, mint az óriáskígyó.

– Pfuj! - utálkozott Bell.

– Ahány ház, annyi szokás - felelt bölcselkedően az amerikai.

– Szerencsére! - vágott vissza a doktor.

– Nos hát, mivel ezeken az északi szélességeken ily parancsoló szükségesség a bő táplálkozás - folytatta Altamont -, nem csodálkozom azon, hogy a sarkutazók elbeszéléseiben mindig szerepel az étkezés kérdése.

– Igaza van - felelt a doktor -, ezt én is észrevettem. Ennek az a magyarázata, hogy itt nemcsak bőséges táplálékra van szükség, de gyakran nagyon nehéz a táplálékot megszerezni. Így hát szüntelenül erre gondol az ember, s következésképp folyvást erről beszél.

– Mindazonáltal, ha jól emlékszem, Norvégia leghidegebb vidékein sincs szükségük a parasztoknak ilyen túl kiadós étkezésre - mondta Altamont -; némi tejtermék, tojás, nyírfakéregből készült kenyér, olykor lazac elég nekik, s húst sose esznek. S mégis jókötésű, markos fickók.

– Ez alkat kérdése - felelte a doktor -, s ennek a megmagyarázására nem vállalkozom. De mégis azt gondolom, hogy ha norvégokat telepítenénk át Grönlandba, akkor a második vagy harmadik nemzedék végül is a grönlandiak módjára táplálkoznék. És mi magunk is, barátaim, ha itt maradnánk ezen az áldott vidéken, a végén úgy élnénk, mint az eszkimók, hogy ne mondjam, úgy, mint a javíthatatlan nagybélűek.

– Claybonny úr, én már ettől a beszédtől is megéheztem - mondta Bell.

– Én nem - jegyezte meg Altamont -; én inkább úgy megundorodtam, hogy borzadállyal gondolok a fókahúsra. Ej, de hisz nemsokára megkóstolhatjuk. Mert ha nem csalódom, amott, azon a jégtáblán valamit elnyúlva látok, ami mintha mozogna.

– Rozmár! - kiáltott fel a doktor. - Csend! És előre!

S valóban, kétszáz yardnyira tőlük ott fickándozott a kétéltű, fajának leghatalmasabb példánya; kéjesen elnyúlva hempergett a nap sápadt sugaraiban.

A három vadász három irányban indult el, hogy körülvegyék az állatot, s elzárják előle a visszavonulás útját. Így, a jégbuckák mögött lopakodva néhány ölnyi távolságra sikerült megközelíteniük, s egyszerre dördült el a három fegyver.

A rozmár hátratántorodott, de még teljesen erejében volt, csak úgy tördelte a jégtáblákat maga körül, s menekülni akart, de Altamont fejszével állta útját.

Sikerült lecsapdosnia uszonyait. A rozmár kétségbeesetten próbált védekezni, de a második sortűz végzett vele; mozdulatlanul terült el a vérétől pirosló jégmezőn.

Hatalmas példány volt; orrától a farka végéig közel tizenöt láb hosszú; bizonyára több hordó olajat szolgáltatott volna.

A doktor a rozmár húsából kivágta a legízletesebb darabokat, és a tetemet átengedte annak a néhány hollónak, amely már ott keringett fölöttük.

Estére járt az idő. Már arra gondoltak, hogy visszatérnek a Gondviselés-erődbe. A teljesen derült égen mindjárt feltűnik a hold, de addig is felragyognak a szikrázó csillagok.

– Hát akkor indulás - mondta a doktor -; már későre jár; mindent egybevetve, nem mondhatom, hogy valami szerencsés volt a vadászatunk, de ha annyit hoz, hogy van miből vacsorázni, akkor már nincs joga panaszkodni a vadásznak. Csakhogy most a legrövidebb úton menjünk, s ügyeljünk, nehogy eltévedjünk; a csillagok majd mutatják az utat.

Csakhogy ezen a tájon, ahol a sarkcsillag az utas feje fölött ragyog, bajos dolog utána igazodni, mert ha észak pontosan az égbolt legmagasabb pontjára esik, akkor nagyon nehéz a többi égtájat meghatározni; a hold meg a nagy csillagzatok szerencsére segítségére voltak a doktornak a helyes útvonal megállapításában.

A doktor úgy határozott, hogy az út rövidítése végett kerülik a part kanyarulatait, s a szárazföldön vágnak keresztül. Ez az út egyenesebb volt, de bizonytalanabb, így aztán, néhány órai menetelés után a kis csapat teljesen eltévedt.

Az az indítvány vetődött fel, hogy töltsék az éjszakát egy jégkunyhóban, ott kipihenik magukat, bevárják a reggelt, s majd nappali világosságnál tájékozódhatnak, vissza kell-e térniük a partra, hogy a jégmezőre jussanak. De a doktor attól félt, hogy Hatteras és Johnson nyugtalankodnak miattuk, s ragaszkodott az út folytatásához.

– Majd Duk vezet bennünket, és Duk nem tévedhet; az ő ösztöne nekünk minden iránytűnél s csillagnál többet ér. Kövessük hát a kutyát.

Duk a menet élén haladt, s a vadásztársak rábízták magukat az értelmes állatra. És igazuk volt. Nemsokára erős fény tűnt a szemükbe, messze a láthatáron. Nem lehetett valami csillaggal összetéveszteni, mert az nem ragyoghatott volna át ilyen alacsony ködfelhőn.

– Nini! A világítótornyunk! - kiáltott fel a doktor.

– Azt hiszi, Clawbonny úr? - kérdezte a hajóács.

– Biztos vagyok benne, hogy az. Gyerünk.

Minél közelebb értek a vadászok, annál élesebb lett a fény, s nemsokára valóságos fénypornyaláb lepte el őket. Tündöklő fénysugárban meneteltek tovább, s gigászi, mérhetetlenül elnyúló árnyékuk élesen rajzolódott mögöttük a hószőnyegre.

Megkettőzték lépteiket, s fél óra múlva elérték a Gondviselés-erődöt.