TÉRKÉPÉSZETI VITA

A telelés előkészületei idején Altamont teljesen visszanyerte egészségét és erejét. Már a hajó kirakodásánál is hasznát lehetett venni. Erőteljes szervezete végül is győzedelmeskedett, és egészséges vére a sápadtságán is diadalmaskodott.

Szemlátomást vált ismét olyan izmos, vérmes, erélyes, értelmes és határozott fellépésű emberré, amilyenek többnyire az Egyesült Államok fiai lenni szoktak. Ugyanaz a vállalkozó szellemű, vakmerő, mindenre kész amerikai lett, aki volt. New York-i származású volt, s amint ezt új útitársainak is elmondta, gyerekkora óta hajózott. Hajóját, a Porpoise-t egy gazdag amerikai nagykereskedőkből álló társaság szerelte fel, s bocsátotta tengerre; ennek a társaságnak élén a hírneves Grinnel állott.

Hatteras és Altamont közt volt némi jellembeli hasonlóság, de ők maguk nem voltak rokonszenvesek egymásnak. Nem az a fajta hasonlóság volt ez, amely barátságot ébreszt, éppen ellenkezőleg. Egyébként a jó megfigyelő jelentős eltéréseket találhatott a két férfiú jelleme között; így például annak ellenére, hogy kifelé Altamont mutatott több őszinteséget, mégis Hatteras volt az őszintébb ember. Altamontban több volt a nemtörődömség, kevesebb a megbízhatóság. Nyílt természete nem keltett annyi bizalmat, mint Hatteras komor vérmérséklete. Hatteras egyszer alaposan kifejtette meggyőződését, aztán magába zárkózott. Altamont sokat beszélt, de sokszor semmit sem mondott.

Ilyennek ismerte meg lassacskán a doktor is az amerikai jellemét, s igaza volt abban, hogy ha nem is éppen gyűlöletet, de csírázó ellenségeskedést érzett a Porpoise és a Forward kapitánya között.

Márpedig a két parancsnok közül itt csak egyik parancsolhatott. Hatteras kétségtelenül elvárhatta az engedelmességet az amerikaitól, az elsőbbség és az erő jogán. Igen ám, de ha az egyik az emberei élén volt itt, a másik viszont saját hajója fedélzetén. És Altamont ezt éreztette is.

Altamont, számításból-e vagy ösztönösen, eleinte a doktorhoz húzott; neki köszönhette életét, de inkább a rokonszenv vonzotta ez érdemes férfiú felé, mintsem a háládatosság. Hiába, ez már a derék Clawbonny jellemének elkerülhetetlen hatásából adódott. Úgy nőttek körötte a barátok, mint a napfényen a búza. A közmondás szerint van olyan ember, aki reggel ötkor kel, csakhogy mielőbb ellenségre tehessen szert; a doktor akár hajnali négykor is kelhetett volna, s ez nem sikerült volna neki.

De elhatározta, arra használja fel Altamont barátságát, hogy megtudakolja, mi az indítóoka sarkvidéki útjának. Ám az egyébként oly bőbeszédű amerikai azzal felelt, hogy - nem felelt, és megint csak azt a régi nótáját ismételgette, az Északnyugati átjáróról.

A doktor mást gyanított az expedíció okául, ugyanazt, amitől Hatteras félt. Így hát ügyelni akart arra, hogy az ellenfelek emiatt össze ne szólalkozzanak, de ez nem mindig sikerült neki. A legegyszerűbb beszélgetések akaratlanul is minduntalan azzal fenyegettek, hogy vitává fajulnak, s minden szó lángra lobbanthatta az érdekellentétek szikráját.

S nemsokára valóban így is történt. Mikor a ház elkészült, a doktor elhatározta, hogy pompás lakomával szenteli fel. Ez jó ötlet volt; Clawbonny így akarta meghonosítani ezen a sarki tájon az európai élet örömeit és szokásait. Bell pontosan szállította is a lőtt vadat: néhány hófajdot meg egy fehér nyulat, az új tavasz első hírnökeit.

Április 14-én, a húsvét utáni második vasárnapon rendezték a házszentelő lakomát. Szép, nagyon száraz idő volt, s csikorgó hideg. De a hideg nem merészelt behatolni a jégházba, mert a doromboló kályhák könnyen végeztek volna vele.

Nagy kanállal ettek! A friss hús kellemes változatosság volt az örökös pemmican és sózott hús után. A megint csak a doktor keze munkáját dicsérő csodafinom pudingot a repetálás tisztessége érte, mindenki kétszer kért belőle. A tudós főszakács, kötényével a derekán, s késével az övében, az angol lordkancellár konyhájára se hozott volna szégyent.

A csemegénél megjelentek az italok is; az amerikai nem volt antialkoholista, mint az angolok, így hát semmi oka sem volt arra, hogy ne hajtson fel egy pohár gint vagy brandyt. De többi - egyébként józan életű - asztaltársa is baj nélkül megengedhette most magának a szabály áthágását, tehát, mondhatni, egyenest „orvosi rendeletre”, a vidám lakoma végén összecsendülhettek a poharak. Az Egyesült Államokra mondott felköszöntők alatt Hatteras egyszerűen hallgatott.

Ekkor a doktor révén érdekes kérdés került szőnyegre.

– Barátaim - kezdte -, az nem minden, hogy átkeltünk a tengerszorosokon, a hómezőkön, a jégpusztaságokon, és eljutottunk idáig. Még maradt valami tennivalónk. Azt indítványozom most önöknek, hogy adjunk nevet ennek a vendégszerető földnek, ahol jólétre és pihenőre találtunk. A világ minden hajósa ezt a szokást követi, s egy se akad köztük, aki ezt, hasonló körülmények között elmulasztotta volna. Ha majd egyszer hazatérünk, e partok vízrajzi leírásával együtt azokat a hegyfokokat, öblöket, földnyelveket és emelkedéseket is nevükön kell neveznünk beszámolónkban, amelyek e partokat megkülönböztetik. Ez feltétlenül szükséges.

– Ez aztán az okos beszéd! - kiáltott fel Johnson. - De egyébként is: mihelyt ezeknek a területeknek megvan a külön nevük, mindjárt komolyabb képet ölthetnek, mert akkor senkinek sincs joga őket holmi elhagyott, ismeretlen szárazföldeknek tekinteni.

– Nem is számítva azt - lódította Bell -, hogy ez egyszerűsíti az utazási tájékoztatást, s megkönnyíti az utasítások végrehajtását. Egynémely expedíción vagy vadászaton arra kényszerülhetünk, hogy elváljunk egymástól; márpedig leghamarabb akkor találhat rá az ember a visszafelé vezető útra, ha a nevét tudja.

– Nos hát mivel ebben a tárgyban mindnyájan egyetértünk, kíséreljük meg az adandó nevek tekintetében is megegyezésre jutni, és a nevek megállapításánál ne feledkezzünk meg se hazánkról, se barátainkról. Ami engem illet, ha én ránézek egy térképre, az a legnagyobb örömöm, ha egy hegyfok végén, egy sziget mellett vagy egy tenger közepén valamelyik honfitársam nevét pillantom meg. Ez amolyan kedves baráti szolgálat a földrajzban.

– Igaza van, doktor - felelte az amerikai -, s ráadásul ön úgy tálalja ezeket a dolgokat, hogy az még emeli az értéküket.

– Hát nézzük sorjában - felelt a doktor.

Hatteras eddig még nem vett részt a beszélgetésben. Elgondolkozva ült ott. De most, mikor minden tekintet ráirányult, felállt, s ezt mondta:

– Ha nincs jobb indítvány s ha senkinek sincs kifogása ellene - (itt Hatteras Altamontra nézett) illendőnek tartom, hogy ezt a mi lakhelyünket nevezzük el ügyes építészéről, aki a legkülönb közöttünk. Legyen Doktor-lak a neve.

– Helyes! - felelt Bell.

– Helyes! - kiáltott fel Johnson. - Doktor-lak.

– Ennél okosabbat ki sem találhatnánk - szólt hozzá Altamont is. - Éljen dr. Clawbonny!

Háromszoros, de egy szívvel kiáltott hurrá harsant fel; Duk csaholással járult hozzá az ünnepléshez.

– Tehát nevezzük így ezt a házat, addig is, míg majd egy új földet nem nevezhetünk el barátunkról.

– Ó, ha a földi paradicsomnak még nem lenne neve - lelkesedett a doktorért Johnson -, remekül illenék rá a Clawbonny név!

A doktor meghatottan próbált szerénykedni, de hiába, ezen keresztül kellett esnie, így hát annak rendje és módja szerint kimondták, hogy ezt a Doktor-lak konyhájában készült ünnepi lakomát most a Doktor-lak szalonjában költik el, hogy utána a Doktor-lak hálószobájában térjen nyugovóra a jókedvű társaság.

– Most pedig vegyük sorra a legfontosabb pontokat, amelyeket felfedeztünk - tért rá a tárgyra a doktor.

– Itt ez a végtelen tenger, amely körülvesz bennünket - emelt szót Hatteras -, s melynek hullámait nem szelte előttünk senki hajója.

– Senki hajója! - vetette közbe élesen Altamont. - Véleményem szerint nem lenne szabad megfeledkezni a Porpoise-ról. Ha ugyan nem a szárazföldön át került ide - tette hozzá gúnyosan.

– Azt lehetne hinni, hogy a szárazföldön át jött ide - vágott vissza Hatteras -, ha azokat a sziklákat látjuk, amelyeken most ringatózik.

– Igaza van, Hatteras - mondta Altamont sértődötten -, de ha mindent egybevetünk, nem ér-e ez vajon többet, mint hamuként szóródni szét a levegőben, ahogyan ezt a Forward cselekedte?

Hatteras éles visszavágásra készült, amikor a doktor közbelépett.

– Barátaim - csillapította őket -, itt egyáltalán nem hajóról, hanem egy ismeretlen tengerről van szó...

– Ez a tenger nem ismeretlen - felelt Altamont. - Minden sarkvidéki térképen rajta van már a neve. Északi-Jeges-tengernek hívják, és én nem tartom helyénvalónak, hogy megváltoztassuk a nevét. Majd később, ha netán felfedezzük, hogy csak egy tengerszorosról vagy öbölről van szó, meglátjuk, mi a teendőnk.

– Ám legyen - bólintott Hatteras.

– Hát ebben megegyeztünk - felelt a doktor, s már félig-meddig meg is bánta, hogy ilyen, hazafias vetélkedésekre alkalmat adó vitát vetett fel.

– Térjünk rá hát akkor ennek a földnek az elnevezésére, amelyre most lábunkat tettük - folytatta Hatteras. - Nem hinném, hogy volna neve akár a legújabb térképeken is!

Beszéd közben mereven tekintett Altamontra, de az állta pillantását, s így felelt:

– Hát ebben is téved, Hatteras.

– Hogy tévedek? Micsoda? Ennek az ismeretlen területnek, ennek az új földnek...

– ...már van neve - fejezte be a mondatot nyugodtan az amerikai.

Hatteras hallgatott. Ajka remegett.

– És mi az a név? - kérdezte az amerikai állításán kissé csodálkozó doktor.

– Kedves Clawbonny - felelt Altamont -, minden hajósnak megvan az a szokása, hogy ne mondjam: jogos szokása, hogy nevet ad annak a szárazföldnek, amelyre ő lép elsőnek. Nekem hát úgy tűnik, hogy ez alkalommal én is élhettem, nekem is élnem kellett ezzel a vitathatatlan jogommal...

– Azonban... - szólt közbe Johnson, akinek nem tetszett Altamont hideg, éles hangja.

– Szerintem nehéz lenne azt állítani - folytatta Altamont -, hogy a Porpoise nem kötött ki ezen a ponton, még ha elfogadjuk is, hogy „szárazföldön át érkezett ide” - tette hozzá, Hatterasra nézve. - Ez a tény egy percig sem kérdéses.

– Ezt az állítást nem áll módomban elfogadni - felelt komolyan, indulatain erőt véve Hatteras. - Ahhoz, hogy nevet adjunk, legalábbis fel kell fedeznünk azt, amit el akarunk nevezni. S én úgy vélem, hogy amit ön tett, az nem felfedezés. De egyébként is: hol lenne ön nélkülünk, uram? Ön, aki itt most feltételeket szab nekünk! Húsz láb mélyen a hó alatt!

– Hát ön hol lenne énnélkülem és a hajóm nélkül, uram? - vágott vissza élesen az amerikai. - Éhen halt volna! Megfagyott volna!

– Ugyan, barátaim! - lépett közbe ismét, tőle telhető szelídséggel a doktor. - Nyugalom! Mindent el lehet intézni! Hallgassanak meg.

– Ez az úr - folytatta Altamont a kapitányra mutatva - énfelőlem minden földet elnevezhet itt, amit felfedez. Ha felfedezi! De ez a szárazföld itt az enyém! Még annak a követelésnek sem adhatnék helyet, hogy két neve legyen, mint a Grinnel-földnek, amelyet Prince Albert-földnek is neveznek, mivelhogy egy angol meg egy amerikai egyszerre fedezte fel. De ez itt más dolog. Az én elsőbbségi jogom vitathatatlan. Az én hajóm előtt egyetlenegy hajó sem érintette ezt a partot. Ember nem tette a lábát énelőttem erre a szárazföldre, hát én adtam neki nevet, s ez is marad a neve.

– És mi ez a név? - kérdezte a doktor.

– Új-Amerika - felelte Altamont.

Hatteras keze ökölbe szorult az asztalon, de szörnyű erőfeszítéssel sikerült erőt vennie magán.

– Be tudja ön nekem bizonyítani - fordult Hatteras felé Altamont -, hogy valaha is angol ember lába lépett volna egy amerikai előtt erre a földre?

Johnson és Bell hallgatott, ámbár meglehetősen bosszantotta őket a kapitányuk ellenfelének ez a parancsolgató fennhéjázása. De ők sem tudtak mit válaszolni.

Néhány pillanatnyi kínos szünet után a doktor emelt szót:

– Barátaim - mondta -, az első emberi törvény az igazság törvénye. Ez minden más törvényt magában foglal. Legyünk hát igazságosak, és ne engedjünk utat gonosz érzéseknek. Altamont elsőbbségét én vitathatatlannak vélem. Ezen tehát nem is kell vitatkoznunk. Halasszuk későbbre a revánsot. Angliának még bőven lesz része a mi felfedezéseinkben. Hagyjuk meg tehát ennek a földnek az Új-Amerika nevet. De úgy vélem, azzal, hogy elnevezte, még nem rendelkezik Altamont azok felett a tengeröblök, hegyfokok, földnyelvek és emelkedések felett is, amelyeket ez a terület magában foglal, s így én semmi akadályát sem látom annak, hogy ezt az öblöt Viktória-öbölnek¹ nevezzük el.

– Semmi akadálya - felelt Altamont -, ha viszont amott, azt a tengerbe nyúló hegyfokot Washington-foknak nevezzük.

– Olyan nevet is választhatott volna, uram - kiáltott fel magánkívül Hatteras -, amely angol fülnek kevésbé kellemetlenül hangzik.

– De olyat nem - vágott vissza nagy büszkén Altamont -, amely drágább név lenne egy amerikai fülének.

– Ugyan, ugyan! - szólt bele a vitába ismét a doktor, akinek ugyancsak meggyűlt a baja, hogy e kis világ békességét megőrizhesse -, ne vitatkozzunk erről! Hadd büszkélkedhessek egy amerikai az ő nagy embereikkel. Becsüljük meg a lángelmét, bárhol is találkozunk vele, s minthogy Altamont már kiválasztotta a magáét, beszéljünk most hát magunkról és a mieinkről. A mi kapitányunk...

– Doktor - szakította félbe Hatteras -, tekintve, hogy ez amerikai föld, nem óhajtom, hogy a nevem vele kapcsolatban szerepeljen.

– S ez az elhatározása megmásíthatatlan? - kérdezte a doktor.

– Tökéletesen megmásíthatatlan - felelt Hatteras.

A doktor nem ellenkezett tovább.

– Nos hát, akkor maradjon legalább annak valami nyoma, hogy mi itt jártunk - fordult az öreg tengerészhez meg a hajóácshoz. - Indítványozom, hogy azt a szigetet, amit itt látunk magunk előtt, hárommérföldnyi távolságban, a mi főmatrózunk tiszteletére nevezzük el Johnson-szigetnek.

– Ó, Clawbonny úr! - dünnyögte kissé zavartan Johnson.

– Ami pedig ezt a nyugaton felfedezett hegyet illeti, ennek, ha a hajóácsunknak nincs ellenére, a Bell-hegység nevet adjuk.

– Ez túl nagy tisztesség számomra - felelt Bell.

– Így igazságos - mondta a doktor.

– Találóbb nevet nem is adhatnánk neki - helyeselt Altamont is.

– Most már hát nem marad több keresztelnivalónk, csak az erődítményünk - folytatta a doktor. - Efölött nincs is mit vitáznunk; mivel azt, hogy itt menedékre találtunk, nem Viktória királynőnek vagy Washingtonnak, hanem a gondviselésnek köszönhetjük, aki összehozott, s így megmentett bennünket, legyen hát ennek az erődítménynek a neve Gondviselés-erőd!

– Nagyon helyes - bólintott Altamont.

– Gondviselés-erőd, ez jól hangzik! - szólt Johnson. - Így hát ha majd északi kirándulásainkról visszatérünk, a Washington-hegyfokon át érkezünk a Viktória-öbölbe, onnan a Gondviselés-erődbe, ahol a Doktor-lakban találunk ellátásra, s térhetünk pihenőre.

– Hát akkor ebben szépen megegyeztünk - felelt a doktor. - Később, felfedezéseinkhez mérten, majd más neveket is kell adnunk, amelyek remélhetőleg nem adnak okot a vitára. Mert itt nekünk támogatnunk és szeretnünk kell egymást, barátaim; ne adjuk hát át magunkat azoknak az utálatos szenvedélyeknek, amelyek a társadalmakat gyötrik. Legyünk egy szív, egy lélek, hogy minden ellenféllel szemben erősek és megingathatatlanok maradhassunk. Ki tudja, milyen veszélyeket tartogat még számunkra az ég, s milyen szenvedéseket kell még elviselnünk, míg hazánkat viszontláthatjuk! Egy emberként fogjunk hát össze öten; félre a vetélkedéssel, aminek itt még kevesebb a létjogosultsága, mint bárhol másutt. Érti, Altamont? És ön is, Hatteras?

A két kapitány nem felelt, de a doktor olybá vette, mintha válaszoltak volna.

Ezek után másról folyt a szó. Azt is megbeszélték, hogy vadászatokat kell szervezni, mert ki kell egészíteni, s változatosabbá kell tenni húskészleteiket. Tavasszal majd visszatér a nyúl, a fogoly, sőt még a róka meg a medve is. Elhatározták hát, hogy egyetlen kedvező napot sem mulasztanak el, hogy felfedezőútra ne induljanak Új-Amerika földjén.