A CURRAL DAS FREIRAS

Másnap reggel a nyolc hordszékes pontosan az Angol Hotel előtt várakozott. Hat órakor a maréknyira csökkent karaván útnak is indult a frissítően hűvös hajnalban.

Az „Új Úton” indultak el, s a harminckét hordár - közülük tizenhat a váltás - másfél órán át élénk tempóban haladt a jó karban tartott tengerparti úton. Nyolc óra előtt rövid pihenőt tartottak Câmara de Lobosnál, majd eltökélten nekivágtak a hegyoldalnak, azon a rendkívül meredek úton, amely méltán kapta a Mata Bois, vagyis „ökörgyilkos” nevet.

Az ökrökön kifoghatott ez az út, de az emberek megbirkóztak vele. Csoda volt látni, hogyan küzdik föl magukat a hordszékesek. Negyedórás váltásokban, két órán keresztül kapaszkodtak fölfelé a nyaktörő kaptatón, egyenletes ütemben, minden zokszó nélkül. Csak tíz óra tájt szusszantak egyet. Az út ekkor egy kiszáradt hegyi patak medrén vezetett keresztül, ahol kövek helyett puha földön taposott a láb.

Még egy óráig tartott a gyaloglás: előbb egy öreg gesztenyésen, majd egy kihalt pusztán haladtak át, ahol csak néhány fenyő őrizte egy régi erdő emlékét. A hordárok végül egy hangától illatozó mező szélén, egy kidőlt-bedőlt kerítésnél álltak meg, a Campanário nevű tanya vörös falai tövében.¹

Ez a quinta valamikor csinos lak lehetett, de azóta teljesen romba dőlt. Nem is tervezték, hogy a falai közt ebédelnek meg; inkább a szabad ég alatt telepedtek le, miután a hordárok gondosan eltakarítottak minden tüskebokrot, követ, meg mindazt a hulladékot, amit a szemetelő madeiraiak hagytak maguk után. Kicsomagolták az elemózsiát és fehér abroszt terítettek a földre: ínycsiklandó volt a látvány.

Amíg Robert felügyeletével a terítés zajlott, a turisták futó pillantást vetettek a tüneményes panorámára, és megcsodálták a quinta közelében álló két hatalmas tölgyet: a nagyobbik fa szigetszerte híres tizenegy méteres körméretéről.

De a hegymászás gyorsan meghozta az étvágyukat, s már siettek is vissza a rögtönzött ebédlőasztalhoz. Ott kellemetlen meglepetés várta őket: az ételszagra kecskék és rongyos gyerekek gyűltek a piknik köré. Az előbbieket elzavarták, az utóbbiaknak alamizsnát adtak, hisz ilyen közönség előtt - farkasétvágy ide vagy oda - nem tudtak volna zavartalanul étkezni.

Még az első fogásokat is alig költötték el, amikor különös jelenés vonta magára figyelmüket. A romos tanyaház kapujában, az ajtófélfának dőlve, egy piszkos és toprongyos alak méregette a lakmározókat. Téglavörös arcát bozontos szakáll és kócos sörény keretezte, és mind e szőrzet csak azért nem volt ősz, mert a koszmótól már teljesen színét veszítette. Végül elszánta magát, és hanyag léptekkel feléjük indult.

– Isten hozta önöket énnálam - emelte meg széles karimájú sombreróját, azaz jóformán csak a karimát, mert molyrágta kalapjából alig maradt már más.

– Önnél? - állt föl Robert, hogy viszonozza a gáláns házigazda üdvözlését.

– Bizony, énnálam, Campanário tanyán.

– Ez esetben, senhor, elnézését kérem, hogy idegen turista létünkre modortalanul betörtünk a birtokára.

– Nem történt semmi - szabadkozott a madeirai tűrhető angolsággal. - Szívemből örvendek, hogy vendégül láthatom önöket.

Robert és társai meglepve szemlélték a furcsa földbirtokost. Pillantásuk hol az éhenkórász alakra, hol romos hajlékára tévedt. A férfi mintha élvezte volna meghökkenésüket.

– Nézzék el, kérem - szólt -, hogy magam mutatkozom be a hölgyeknek, de hisz nincs, akit megkérhetnék e szívességre. Bocsássák hát meg e bárdolatlanságot: szolgálatukra, Dom Manuel de Goyaz.

Meg kell hagyni: e nincstelen nemes foszlott gönceihez nagyvilági modor társult. Behízelgő szónoklatát nagyvonalú méltósággal adta elő. De csak a szavainak volt ura, a szemének már nem tudott parancsolni, mert a dús teríték delejes hatással volt rá. Szeme a pástétomtól a sonkáig, egyik borosflaskától a másikig ugrált, és tekintete mindennél ékesebben szólt gyomra kongó ürességéről.

Alice-nek megesett a szíve a nyomorult házigazdán. Irgalmas mozdulattal helyet mutatott Dom Manuel de Goyaznak.

– Teljes szívemből köszönöm, senhora - szólt a hétszilvafás nemes, és percig sem kérette magát. - Ne gondolják, kérem, hogy rossz társaságban költik el az ebédjüket. A kissé durva külső mögött igazi morgado² rejlik, ahogy mifelénk mondják. Önök most Madeira egyik leggazdagabb földbirtokosa társaságában időznek.

A turisták tanácstalanul nézhettek, mert Dom Manuel elnevette magát.

– Haha, most nyilván az furdalja az oldalukat, hogy akkor milyen lehet a többi! Nos, képzelhetik, hogy az ő ruhájukon még több a lyuk, és a tanyájuk még jobban düledezik, mint az én quintám! Ilyen egyszerű a dolog.

A morgado szeme csillogott, látszott, hogy kedvenc témájáról beszél.

– Bizony, ilyen egyszerű - ismételte -, mert a mi országunkban rendkívül ostobák a törvények. Hiába van földünk: mi magunk nem művelhetjük, atyáink pedig, a hagyományhoz híven, nagyon hosszú lejárattal adták haszonbérletbe. Mármost a bérlő úgy bánhat a földdel, mint a sajátjával: adhatja-veheti, elajándékozhatja, örökül hagyhatja, s bér gyanánt csak jövedelme felével tartozik a tulajdonosnak. Ráadásul a bérbe vett földekre tetszés szerint építhet falat, házat, bármit, amit jónak lát, s a bérlet lejártával a tulajdonos csak akkor veheti vissza birtokát, ha mindezt önköltségi áron megvásárolja. De melyikünk volna erre képes? Elvileg földbirtokosok, valójában földönfutók vagyunk, különösen amióta a filoxéra kártételei miatt a bérlőink már egyáltalán nem fizetnek járandóságot, azzal az ürüggyel, hogy nekik sincs jövedelmük. Ez már húsz éve tart így, s láthatják, hová süllyedtünk. Annyi földet örököltem az őseimtől, hogy egész várost építhetnék rá, de a saját házamat sem tudom rendbe hozatni!

A morgado arca elsötétült. Gépiesen előrenyújtotta a poharát: készséggel teletöltötték. Jóleshetett neki a folyékony vigasz, mert még jó párszor megismételte e mozdulatot. Egyre ritkábban szólt, viszont két hétre előre evett és egy hónapra előre ivott. Tekintete egyre lágyabb és szelídebb lett, szeme elhomályosult, s végül álomra is csukódott. A morgado lassan lecsúszott a földre és üdvözült álomba merült.

Utasaink nem vették volna a lelkükre, hogy fölébresszék, csöndben szedelőzködtek.

– Nem kell tovább keresni a társadalmi problémák megoldását - jegyezte meg távozóban Roger. - Itt már megtalálták: Madeira törvényei tesznek róla, hogy a parasztból földesúr legyen!

– A földesúrból pedig paraszt - tette hozzá borongva Robert. - S a földesurak utódaiból lesznek majd az új lázadók.

Roger nem talált ellenérvet erre a szomorú gondolatra, s a kis csapat némán fölkerekedett.

A hordárok is jóllaktak, kipihenték magukat, s gyorsan haladtak tovább. Itt lefelé vitt az út. Félóra sem telt el, s a kirándulók egy keskeny és kanyargós ösvényen elértek arra a természetes kis teraszra, amely a Cabo Girão csúcspontját alkotja.

Erről a szűk oromról³ beláthatták a sziget déli partját. Átellenben a fátlan, bokortalan Porto Santo szigetének kopár partvonala rajzolódott ki. Nyugaton a Calheta nevű városkát látták, mögötte ködbe vesző, magas hegyekkel; keletre terült el Câmara de Lobos, Funchal és a São Lourenço-fok.

De nem szemlélődhettek soká, mert napnyugtáig még számos kilométert kellett megtenniük. Gyorsan fölkerekedtek hát; hamarosan visszaértek az útra, és a hordárok szapora léptekkel haladtak tovább.

Hordszékből világot látni igen pihentető módja az utazásnak, de a társaséletnek nem kedvez. Ki-ki kényelmesen ringatózva szemlélte az előttük elvonuló fenséges tájat, de benyomásaikat nem oszthatták meg egymással.

Az út hol fölfelé, hol lefelé vitt, de összességében egyre magasabb völgyekbe jutottak. Eszerint változott a növénytakaró is, a trópusi flóra átadta helyét a mérsékelt égöven honos fajtáknak. A pálmát, a páfrányt és a kaktuszt fölváltotta a tölgy, a cédrus és a juhar.

A hordárok hegynek-völgynek egyformán hosszú, rugalmas léptekkel haladtak. Fáradhatatlanul ereszkedtek le az újabb és újabb völgyekbe, hágtak föl egyik magaslatra a másik után. Épp tizenháromszor ismételték meg ezt a műveletet, mire a lenyugvó nap fényében feltűnt előttük a Madalena nevű városka.

Negyedóra múlva egy elfogadható külsejű szálloda előtt léptek le hordszékükből. Rögtön egy csapat rongyos gyerkőc gyűlt köréjük, kiabálva követeltek alamizsnát.

Robert és Roger pár tréfás nyaklevessel próbálták eltávolítani őket, de hiába. Saunders jött rá az egyetlen hatásos módszerre. Mellényzsebéből előhúzott egy marék milliós címletű bankót, pontosan leszámolta, majd az egész vagyont földobta a levegőbe. A gyerekcsapat mohón vetette rá magát a koncra, miközben Saunders elővette zsebkönyvét és akkurátusan bejegyezte a kiadást. Azzal zsebre vágta a noteszt, és az érdeklődve figyelő Robert-hoz fordult.

– Beszámolhat róla Thompson úrnak, hogy pontosan vezettem a könyvelésemet - nyekergett még a szokásosnál is támadóbb hangfekvésben.

Másnap már hajnalban fölkerekedtek. Madalenától esti szállásukig, São Vicentéig hosszú és főképp fárasztó az út.

Körülbelül két kilométeres szakaszon az előző napi úton haladtak visszafelé, majd a hordárok balra kanyarodtak, és rátértek egy keskeny, sötét völgyben kígyózó, kecskék kitaposta ösvényre.

Ezen a bokafordítóan meredek és köves úton kitartó erőfeszítéseik ellenére sem jutottak gyorsan előre. Szinte percenként váltották egymást, és már negyedóránként kellett rövid pihenőket beiktatniuk.

Amikor tíz óra tájban ismét megálltak, még mindig nem látszott az emelkedő vége. A hordárok élénk eszmecserébe kezdtek.

– Mi az? - szólt ki hordszékéből harapósan a baronet.

– Egy váratlan fejlemény - felelte Robert -; nyilván föl fog tartani bennünket egy darabig.

Példáját követve most társai is leszálltak hordszékükből.

– No de hát miről van szó? - kérdezte most Alice is.

– Semmi komoly, Lindsayné asszony, megnyugodhat - felelte sietve Robert. - Csak egy kis lestét kapunk, ennyi az egész.

– Lestét?

– Nézze csak! - a tolmács egyszerűen a tenger felé mutatott.

A légkör sajátos változáson ment át. Sárgás köd ülte meg a láthatárt: ebben az olvadt aranyhoz hasonló párában úgy remegett a levegő, ahogy forróságban szokott.

– Ez a párafelhő - magyarázta Robert - egy szaharai szélrohamot jelez, és vezetőink lehetőség szerint meg akarnak védeni tőle.

– Micsoda! - kiáltott föl újból Hamilton. - Egy vacak felhő miatt vesztegelünk?

Még be sem csukta a száját, amikor az üstökösszerű jelenség elérte az utazókat. A hőmérséklet egy pillanat alatt hihetetlen magasba szökött, s a levegő izzó homokszemcsékkel telt meg.

E szörnyű sívó szél ellen még a város sem nyújt menedéket. Hiába zárnak szorosan ajtót-ablakot, a tengeren túlról érkező homok minden résen behatol.⁴ Az ösvényen pedig, ahol semmi nem oltalmazta az utazókat, még sokkal súlyosabb volt és egy percen belül szó szerint kibírhatatlanná vált a helyzet.

Mintha az utolsó csöpp nedvesség is fölszívódott volna a levegőből: mintegy varázsütésre, megsárgult levelek pördültek meg a tűzforró légben, elszáradt faágak hajlottak meg, konyultak le. A levegő belélegezhetetlenné vált. A turisták vezetőik példáját követve befedték az arcukat, de így is csak zihálva kapkodták a levegőt. A beszívott homok köhögőrohamokat szakított föl tüdejükből, s közben a szomjúság is emésztette őket.

Ez nem mehetett így tovább. Szerencsére Robert meglelte a kiutat az egérfogóból.

Az ösvényük mindkét oldalán kezdettől ott futott egy levada: a madeiraiak roppant büszkék a kisméretű akvaduktok e rendszerére, amellyel egész szigetüket sikerült emberfeletti munkával behálózniuk, hogy a hegycsúcsokról minden lakott helyre elvigyék az ivóvizet.⁵ Robert-nak hirtelen eszébe jutott, hogy az afrikai sivatag égető lehelete elől talán nem is kell messzebbre húzódniuk, csak a legközelebbi vízvezetékig.

Intésére egy rakás kővel torlaszolták el a levadát. A víz hamarosan túlcsordult az akvadukt szélén, és zuhatagként hullott alá. A vízfüggöny mögött a domb oldalában egy bemélyedés rejlett.

A barlangocska ahhoz sajnos túl szűk volt, hogy a turisták mindnyájan bebújhassanak. Alice és Dolly azért befért, a harmadik férőhelyre pedig ötperces váltásban húzódtak be a férfiak. Mondanunk sem kell, hogy senki nem panaszkodott a ki- és belépéskor elkerülhetetlen hideg zuhanyra.

Vezetőiknek nem jutott ebből a felüdülésből. Meglehet, ők amúgy is jobban bírták a szenvedést. Mélyen a fejükbe húzták bő csuklyájukat, s a sziklafalhoz tapadva, mozdulatlanul és türelmesen várakoztak.

De a türelem csak nem akart rózsát teremni. Négy órakor még mindig ugyanaz az égető szél fújt.

De egyszer csak dalra fakadt egy kismadár, és máris rákezdték a társai is. Azután egymás után kisimultak a falevelek, vezetőik pedig hátratolták csuklyájukat és fölegyenesedtek.

Húsz másodperc múlva a leste egyik pillanatról a másikra elállt, s minden átmenet nélkül kellemesen hűs szél kezdett fújni.

– Az embate⁶ - mondta az egyik vezető, mire a turisták lelkes éljent kiáltottak.

De mielőtt továbbindultak volna, még sort kerítettek kényszerből elhalasztott ebédjükre. Elköltötték hát elemózsiájukat, s mellé a jótevő vízesésből kortyoltak, amelyet utána gondosan „elzártak”.

A bő ötórás késés sajnos alaposan megzavarta kirándulásukat. Nem is remélhették, hogy még az éj leszállta előtt elérnek São Vicentébe.

Vajon ez a bizonyosság tette komorrá vezetőiket, amikor hét óra körül fölértek a Paul da Serrára, erre az ezerötszáz méter magasan fekvő, tágas fennsíkra? Láthatóan a félelem hajtotta őket: hallgatagon, gyászos ábrázattal, teljes erőbedobással törtek előre.

Bármi is okozta az arcukról is leolvasható félelmet, az annyira túlzottnak tűnt, hogy Lindsayné asszony nyugtalanul rá is kérdezett Robert-nál, amikor a furcsa sietség miatt ritkuló rövid pihenőik egyike alatt a hordszékeik véletlenül egymás mellé kerültek. Robert megnyugtatta: csak a közelgő éj kergeti rémületbe vezetőiket. A Paul da Serrára amúgy még nappal sem nagyon merészkednének, mert egy helyi monda szerint a fennsíkon rossz szellemek tanyáznak.

A turistáknak végül még javára is vált ez a babonás ijedelem. Mihelyt a fennsíkra értek, hordszékeik szédítő vágtába kezdtek. A hordárok már nem is meneteltek, hanem némán száguldottak a kopár és megműveletlen síkon, amelynek kietlenségét csak fokozta az alkonyi homály. A néptelen tájon csak távolabb tűnt fel pár ritkás zöldet és kakukkfűt legelésző jószág.

Nyolc órára már el is érték a három mérföld széles fennsík túlsó szélét, s elindulhattak lefelé. A megkönnyebbült vezetők hálaadó dalra gyújtottak.

De a leereszkedés sem volt gyerekjáték: a nyaktörően meredek ösvényen a lankadó hordárok már alig láttak a sötétben. Két percenként váltották egymást, és dalos kedvük gyorsan elapadt.

Fél tízkor végre beértek São Vicentébe. A nyájas fogadós már a kapuban várta késői szállóvendégeit, és igyekezett mindenképp hasznossá tenni magát.

E helyen búcsút kellett venniük a hordszékektől. Előre megrendelt hátaslovak várták őket, hiszen São Vicentéből kitűnő országút visz Funchalba.⁷

Másnap reggel továbbindultak tengerparti szállásukról, és áthaladtak a takaros São Vicente falun, amely meredek sziklafalak között, egy zöldellő völgykatlan ölén bújik meg. Innentől az út ismét hurkokat vetett, s lovaik nekivágtak a hegyoldalba vágott szerpentinnek.

Az időjárás egy nap alatt alapos változáson ment át. Igaz, nem tombolt a leste, viszont az ég sem volt kék. Madeirán ritka az ilyesmi: az alsó légrétegekben szélhajtotta kövér felhők kergették egymást. Turistáink alig jutottak még kétszáz méterrel magasabbra, máris olyan sűrű ködbe kerültek, hogy alig látták a lábuk alatt a hepehupás utat. Ráadásul a levegő villamossággal telítődött, vihar fenyegetett. A villamos feszültség embert, állatot egyaránt megviselt. Az előbbiek hallgattak, pedig lóháton utazva beszélgetni is lett volna módjuk. Lovaik meg leszegett fejjel, sípoló lélegzettel küszködtek fölfelé, szőrükre már kiültek az izzadságcseppek.

De indulásuk után két órával hegymászóink az Encumeada-hágóhoz érve hirtelen kibukkantak a ködből. Lábuk alatt a sziklahátak cafatokra szaggatták a lassú szél terelte felhőket, de fejük fölött tiszta, párátlan volt a kék égbolt, és pillantásuk északon és délen egyaránt elhatolt a tenger távoli hullámaiig.

A levegő itt fönt hűvös volt. Utasok és hátasok egyaránt megérezték a hőmérsékletváltozás áldásos hatását. Ám az út sajnos ösvénnyé szűkült, így mégsem számíthattak békés sétalovaglásra.

Az Encumeada-hágónál kezdték meg a leereszkedést a sziget déli oldalán. Először a Rocha Alta félkör alakú, végeláthatatlan sziklafala mentén kellett végighaladniuk. Az egészen keskeny út itt egy szédítő szakadék mellett vitt el, amelynek mélyén furcsán eltörpült a lent folyó hegyipatak.

Másfél óráig kellett így haladniuk: egyik oldalt a sziklafal, a másikon a szakadék. A kirándulóknak az arrierók segítsége ellenére is kezdett elegük lenni az útnak ebből a szakaszából, amikor egy szűk átjáróból kiérve a sziklafal egyszerre véget ért, és az újból úttá szélesedő ösvény jobbra fordult.

Az út nem is lehetett volna kiválóbb, egyelőre mégsem tért rá senki. Szorosan egymás mellett állva nézték az elébük táruló látványt.

Madeira egykori központi kráterének peremén álltak. Lábuk előtt nyolcszáz méteres mélységben leírhatatlan meredély tátongott. Elállt a szavuk, úgy csodálták a teremtés e felülmúlhatatlan művét.

Némán tekintettek le a szakadékba, amely a történelem előtti időkben, amikor az egész sziget még óriási fároszként lángolt a végtelen tengeren, tűzben és villámok fényében fürdött. A villámok azóta ellobbantak, a száz vulkánból előtörő lávafolyás feltöltötte a part mentén a tengert és átrajzolta a part vonalát. Később a földmélyi erők ellankadtak, a tűzhányók kihunytak, s a megközelíthetetlen lángcsóva békés szigetté, az állatok otthonává szelídült. Amikor már évszázadok óta kihűlt partokat nyaldostak a habok, és az összes többi kráter elcsöndesedett, emebben még akkor is csapkodtak a villámok. De újabb századok múltán végül ennek is elült a dühe. A megolvadt sziklák ismét megkeményedtek, csak ez a páratlan, zordon szakadék maradt meg közöttük, s végül ebbe is termőföldet hordott a szél, növények csíráztak ki benne, sőt ott, ahol egykor lángok tomboltak, most falu is épülhetett, s a krátert, amelynek ölén patak csörgedezett, immár Curral das Freiras („Apáca-völgy”) néven emlegették.⁸

Még ma is lenyűgöző a látvány ott, ahol egykor a föld legbensőbb erői tomboltak. E tombolás jól látható nyomokat hagyott: ki tudná híven leírni a szédítő kőfalakat, az iromba sziklatömbök halmait, a számtalan látomásszerű részletet?

A völgyet dölyfös hegyóriások veszik körül. Az utazók balra a Torrinhas ezernyolcszáztizennyolc méteres iker ormait látták, jobbra pedig az Areeiro ezerhétszázkilencvenkét méter magas bércét; szemben emelkedett Madeira legmagasabb csúcsa, a ködfelhőkbe burkolózó, ezernyolcszáznegyvenhat méteres Ruivo.⁹

A szakadék mélyét az idő múlásával páratlan növényzet borította be, amelyből Livramento¹⁰ házai és templomtornya megannyi pontként s egy kis vesszőként tűntek elő.

Kirándulásuk útiterve szerint le kellett ereszkedniük a faluba, annál is inkább, mert ott tervezték elkölteni az ebédjüket. Kis csapatuk mégis habozott, mert lóháton semmiképp nem vághattak neki a curral mélyébe vivő, rémisztően meredek, ezer hurkot vető ösvénynek. Lejutni még könnyű lenne, de ugyanazt a nyolcszáz métert azután fölfelé is meg kellene tenniük.

Az arrieirók megnyugtatták őket. Mivel ettől a ponttól kezdve a kráter oldalfalai egyre enyhébben lejtenek, ezért a völgy mélyén megtett két mérföld után már csak száz méter szintkülönbséget kell majd leküzdeniük, hogy visszajussanak lovaikhoz az útra.

Miután ez a nehézség ártalmatlannak bizonyult, megkezdhették a szívdobogtató leereszkedést.

Egyébként nagyobb volt az ijedség, mint a veszély - habár a nők számára az ösvény alig volt járható, s ezért Alice és Dolly rászorultak Robert és Roger segítségére.

Robert csak némi habozás után ajánlotta föl karját útitársnőjének. Tőle eddig szokatlan volt az ilyen fesztelen mozdulat, de most mégis valami halvány késztetést érzett, hogy fölfüggessze tartózkodó viselkedését. Lindsayné asszony már kirándulásuk első órájától gyakran intézte Robert-hoz a szót, vele osztotta meg benyomásait: nemcsak elfogadta, de szinte kereste a férfi társaságát. Robert-t meglepte és elbűvölte e fejlemény, de arra gyanakodott, hogy Roger keze van a dologban.

Ám hiába kívánta ő is, nem sikerült azonnal túltennie magát az állása megkívánta kimért udvariasságon. Amikor elindultak lefelé, pár percig még hagyta - bár nem szívesen -, hogy útitársnője egyedül küszködjön a nyaktörő ösvénnyel, hisz mások is segédkezet nyújthattak neki: a baronet, Saunders és legfőképpen Jack Lindsay.

Csakhogy Hamilton és Saunders főként saját értékes személyükkel törődtek, míg Jack közönyös képpel, figyelmetlenül ballagott a többiek mögött. Hogy nem feledkezett meg sógornőjéről, az csak abból tűnt ki, hogy időnként mégis rápillantott. Ha valaki ekkor elkapja minden gyöngédséget nélkülöző tekintetét, ahogy előbb Alice-re, majd az ösvény szélére, a szakadék felé nézett, az elgondolkozhatott volna Jack Lindsay szándékain. Meglehet, nem taszította volna sógornőjét a mélybe, de az is biztos, hogy ha megbotlik, ő nem ugrik utána.

Robert nem tehetett hát másként, neki kellett gondjába vennie a magára hagyott asszonyt. Amikor az ösvény az eddigieknél élesebb kanyart vett, gépiesen Alice felé nyújtotta a kezét, s az a lehető legtermészetesebben fogadta a segítségét. Robert a curral fenekéig vezette Alice-t, és úgy érezte, igen gyorsan leértek Livramentóba.

Minél mélyebbre bocsátkoztak, annál fojtogatóbb lett ismét a meleg. De ebédjük vége felé frissítő szellő kerekedett: a vihar hírnöke volt ez. Az Arriero és a Ruivo csúcsát nyilván zápor verte, mert átláthatatlan esőfelhőbe burkolóztak.

A völgyben viszont nem esett. Az ég elkomorult, de egy csöpp eső sem áztatta a száraz földet, s úgy tűnt, hogy ez már így is marad. Ezt megerősítette egy helyi lakos is, akihez felvilágosításért fordultak. Bezzeg amikor meghallotta, hogy a turisták két mérföldet kívánnak gyalogolni a curral fenekén, helytelenítő képet vágott. Tekintete a Ruivo felhők takarta csúcsára tévedt, és nyugtalanítóan megrázta a fejét.

De Robert hiába ostromolta kérdésekkel a faragatlan fickót, az semmi magyarázattal nem tudott szolgálni, csak azt hajtogatta, hogy maradjanak távol a pataktól.

Robert ezzel a tanáccsal tért hát meg társaihoz.

– Ez a paraszt valószínűleg egy árhullámtól tart - mondta -: vihar idején nem ritka jelenség ez itt. Gyakran megesik, hogy a hegyekből lezúduló eső egy szempillantás alatt feltölti az ilyenkor jószerivel kiszáradt patakmedreket. Ez az árhullám néhány órán belül levonul, de azalatt borzasztó pusztítást végez. Ezért jól tesszük, ha megszívleljük a pór tanácsát.

De még félóra sem telt el, és a gyaloglók azt látták, hogy az idő lassan-lassan kiderül. A zeniten már ritkultak a felhők, s a csúcsokon még itt-ott látható ködpamacsok gyérülni, oszladozni kezdtek a fölfrissülő levegőben.

A turisták bizony megfeledkeztek az ajánlott elővigyázatosságról. Igaz, a rendkívül köves terepről amúgy is tíz-tizenöt méterrel lejjebb kényszerültek, oda, ahol az ártalmatlan erecskévé szűkülő hegyipatak partján puha homokszőnyeg terült lankadó lábuk elé.

Az utazók ráóvatoskodtak a ruganyos homokra, s úgy találták, nem is léphetnének kellemesebb talajra. A kis csapat vígan haladt előre, Robert és Roger még virágot is szedtek társnőiknek: a sziklák közti résekben százával nyílt a rózsa, a galagonya, az ibolya.

Ám a már Livramentótól kezdve mind jobban keskenyedő völgy legvégül nagyjából a meder szélességére szűkült össze. Ugyanitt a patak elkanyarodott és egyfajta vágatban haladt tovább, amelynek bal oldalát egy függőleges sziklafal alkotta, míg a jobb part, bár a szerteszét heverő sziklatömbök miatt nehéznek tűnt följutni rá, viszonylag enyhe emelkedővel vezetett az ötszáz méterrel távolabbi úthoz, ahol a lovaik várakoztak.

Mielőtt a vágatba merészkedtek volna, a turisták elővigyázatosan a hátuk mögé tekintettek. Több mint egy kilométerre elláttak, a távolban még Livramento templomtornya is fölsejlett. Az ég egyre jobban földerült. A völgyben semmi szokatlan nem látszott.

Quos deus perdere vult, dementat prius.¹¹ - tartja a mondás. Nem mondhatni, hogy az utazók nem kaptak elég figyelmeztetést, hiszen okulhattak volna mások tapasztalatából, a Robert által idézett útibeszámolókból, vagy éppen a livramentói paraszt révén a szájhagyományból is. Mégis semmibe vették az intéseket - még az is, aki átadta őket. A beköszöntő jó idő elaltatta a kis csapat óvatosságát, s gyanútlanul követték a patak új irányát.

Háromszáz méterrel odébb Robert úgy ítélte, hogy már közel lehetnek a találkozóhelyhez, ezért bejelentette, hogy rövid felderítőútra indul. Úgy is tett, ahogy mondta, s a jobb partra fölkapaszkodva gyorsan eltűnt a sziklatömbök között, míg társai folytatták lassú menetüket.

Két perc sem telt el, amikor mindnyájan sóbálvánnyá váltak. A távolból, a curral mélyéből valami rémisztő morajlás hallott, mely percről percre erősödött.

Az óvatlan utazók tüstént észbe kaptak; fülükbe csengtek a bölcs intések. Jól tudták, mit jelent e moraj. Egy emberként iparkodtak hát föl a jobb partra: Dollynak segített Roger, míg a többiek egyedül küszködtek. Lázasan iparkodtak minél följebb jutni a meredek lejtőn.

Dollyt, Roger-t, Hamiltont, Blockheadet és Saunderst egy perc múlva már nem fenyegette veszély. Jacket nem látták, mert eltakarta egy domborulat, de kissé távolabb ő is biztonságban tudhatta magát egy sziklatömb tetején.

Épp ideje volt.

A morajból előbb zúgás, robajlás, bőgés lett, majd lezúdult a bődületes, tomboló hullám, és sárgás habjai tömérdek hordalékot hurcoltak magukkal.

Alice önkéntelenül a sógorát követte. Mivel egyszer el is esett, csak addigra ért a sziklatömb lábához, amikor Jack már a tetején trónolt. Először Alice is megpróbált fölkapaszkodni a sziklára, de hamar belátta, hogy erre már nem maradt ideje. A fenyegető hullám már csak száz méterre volt tőle.

Pedig ha csak két-három méterrel följebb tudna jutni, az elegendő lehetne. De csak akkor érhet föl időben, ha segítséget kap valakitől. Hogyha Jack...

– Jack! - kiáltott.

Hívására Jack Lindsay letekint. Meglátja az asszonyt. Rögtön le is hajol, kinyújtja a kezét...

De micsoda pokoli vigyor ül most ki az ajkaira? Milyen szennyes mélységek tárulnak föl a szemében, amikor sógornőjéről a fenyegető hullámra villantja tekintetét? Egy pillanatig habozik, majd visszahúzza a kezét, fölegyenesedik. Hiába könyörög Alice segítségért, kétségbeesett kiáltását tüstént elnyeli a lezúduló ár, átcsap az asszony feje fölött, és szalmaszálként ragadja magával...

Jack elsápadt, úgy zihált, mint aki nagy erőpróbán esett túl. Egy ugrással eltávolodott bűne színhelyétől. Máris útitársai mellett állt, csöndben csatlakozott hozzájuk. Senki nem tudja hát meg soha!... Jack szeme már az alélt Dollyra tévedt: Roger előtte térdelt, úgy ápolgatta.

Robert is épp akkor ért oda rohanvást útitársaihoz, amikor Jack Lindsay. A lejtő tetejéről látta, hogyan száguld előre a romboló szökőár, és bajba jutott barátai segítségére sietett. De jaj, elkésett! Ahhoz viszont még épp időben érkezett, hogy a bűnös tudta nélkül tanúja legyen az imént lejátszódott iszonyatos drámának. Létezik hát egy tanú, a büntetés letéteményese.

De istenem, Robert-nak más jár most az eszében, nem a büntetés! Fedetlen fővel, ólomsápadtan, őrült tekintettel vágtat el megdöbbent barátai mellett, és szó nélkül a tomboló forgataggá duzzadt hegyipatakba veti magát. Dolly csak most döbben rá, micsoda csapás érte: föláll, megszámolja, hányan veszik körbe, majd szívtépő kiáltással visszahanyatlik a kővé vált Roger karjaiba.