EGY BETŰREJTVÉNY MEGFEJTÉSE

Madeira szigete, amely körülbelül hetven kilométer hosszú, nagyjából az északi szélesség harmincharmadik és a nyugati hosszúság tizenkilencedik fokán terül el¹, Európa legközelebbi pontjától kilencszáz, Marokkótól hétszáz, a Kanári-szigetektől pedig négyszáz kilométerre; az azori-szigeteki Santa Mariától négyszázhatvan tengeri mérföld választja el.

Képzelni sem lehetne lenyűgözőbb oázist a tenger sivatagában.

A sziget gigászi gerincoszlopát alkotó hegyvonulat az északi parthoz közel húzódik, legmagasabb csúcsa majd ezerkilencszáz méter magasba tör föl. Oldalvást több kisebb hegylánc csatlakozik hozzá, úgy, ahogy patakok torkollnak egy széles folyamba. E vonulatok északon és délen is lenyúlnak a tengerpartig, és szilaj hegyfokokkal csipkézik ki azt; hihetetlenül dús növényzettel borított, mély völgyek szabdalják őket.

Dacosan, ridegen, végérvényesen magaslik a habok fölé az Atlanti-óceán északi felének királynője. Mintha csak valami irdatlan lyuggató hozta volna felszínre a föld masszájából a sziget tömegét: a mélység őskori erői egyetlen lökéssel taszították a magasba, az itt négyezer méteres mélységet is elérő víz fölé.

S mégis, bármilyen zordak a tufa minden elgondolható színárnyalatában játszó sziklái, bármily nyaktörőek a szintkülönbségei, a sziget szelíd és hívogató látványt nyújt. Hasonlíthatatlan növénytakarója lekerekíti a szögleteket, tompítja a bércek csúcsait, s lágy hullámokban omlik le egészen a sziklafalak lábáig.

Földgolyónk egyetlen más pontján sem tenyészik a növényzet ilyen bőségben, ily buján, mint itt. Ami nálunk cserje, az Madeirán fának nő meg, s a mi fáink itt roppant méreteket érnek el. Madeirára még az Azori-szigeteknél is jellemzőbb, hogy egymás szomszédságában tenyésznek a legkülönbözőbb éghajlatokon honos fajták. Megteremnek itt mind az öt világrész virágai és gyümölcsei. Az ösvényeket rózsatövek szegélyezik, és aki nem rest lehajolni, az epret csemegézhet a harmatos fű közül.

Hát még milyen lehetett e paradicsomi sziget a fölfedezése idején², akkor, amikor a mai, viszonylag fiatal fák helyén még több évszázados óriások emelték terebélyes koronájukat a hegyormok fölé! Akkoriban az egész szigetet összefüggő őserdő borította, talpalatnyi művelhető hely sem akadt. A sziget első kormányzója kénytelen volt fölégetni az áthatolhatatlan szövevényt. A kortárs följegyzések szerint hat álló esztendeig lángolt a tűz; van, aki ennek a kíméletlen, de talán szükséges pusztításnak tudja be a talaj mai termékenységét.

Madeira mindenekelőtt kedvező éghajlatának köszönheti dús növényzetét. E tekintetben nem sok ország állja ki vele az összehasonlítást. A nyár itt hűvösebb, a tél enyhébb, mit az Azori-szigeteken, s a két évszak átlaghőmérséklete alig tíz fokkal tér el. A betegek paradicsoma ez.

S jönnek is a betegek seregestül minden télelőn, főképpen Angliából, hogy az azúrkék, langyos égtől kérjék felgyógyulásukat. Pusztán ebből a bevételi forrásból évi hárommillió frank vándorol a madeiraiak zsebébe, miközben a soha többé vissza nem térők számára ásott sírok - egy csípős szólás szerint - „London legnagyobb temetőjévé” teszik a szigetet.

A sziget déli oldalán, közvetlenül a tenger partján emelkedik a főváros, Funchal. Minden évben ezerre tehető a város védművek nélküli kikötőjében horgonyzó hajók száma. Nappal a megszámlálhatatlan halászbárka fehér vitorlái, éjjel csalóka jelzőfényeik keresztezik egymás útját.

Alig eresztette még le horgonyát a Seamew, máris félpucér lurkók rajzottak köréje ladikjaikon. Kiabálásuk iszonyú hangzavarba torkollt. Angol-portugál keveréknyelven virágot és gyümölcsöt kínálgattak, vagy az utasok derültségére azt javasolták, hogy kiváló úszók lévén fölhozzák a víz mélyéről a bedobott pénzdarabot.

Amikor az egészségügyi vizsgálat szabad bejárást engedélyezett a hajónak, e helyi csónakok máris beálltak melléje, és ajánlatokat tettek a partraszállóknak.

Ehhez azonban aznap már késő volt. Öt óra elmúlt: ilyenkor már nem érdemes belevágni Funchal megtekintésébe.

Csak két utas döntött úgy, hogy tüstént partra száll. E két türelmetlen nem volt más, mint az örök párocska, akik újabb és újabb vidékekre vitték el hervadatlan szerelmüket. Feltűnés nélkül odaintettek az egyik csónakosnak, majd férj és feleség, kezükben útitáskájukkal, az utasok között gyorsan a ladikhoz surrant. Társaik meleg tekintettel, hosszan néztek a szégyenlős képet vágó, szemét lesütő, ám valójában dévaj pillantásokat váltó párocska után.

A többiek a fedélzeten maradtak. A program hat teljes napot szánt Funchalra, s ezt annál is inkább kihasználhatták, mert más kirándulás nem is szerepelt az útitervben.

„Május 26, 27, 28, 29, 30 és 31, funchali tartózkodás” - ennyi állt csak a programban. Tévedett volna Thompson? Vagy Madeira szigete csakugyan nem tartogat semmi látnivalót, amiért érdemes volna kimozdulni a városból? A programból ezt nem lehetett kihüvelyezni.

Hamilton fejébe vette, hogy utánajár a dolognak.

Mióta legutóbb összeakasztották a bajszukat, Thompson és Hamilton nem voltak beszélő viszonyban. A két örökös zúgolódóval, Hamiltonnel és Saundersszal szemben Thompson már csöppet sem feszélyezte magát. Bokros teendői ellenére a többi utassal mindig túláradó kedvességgel bánt, míg emezeket pusztán hűvös udvariassággal kezelte. A baronet tehát erőszakot tett magán, és odament a gyűlöletes Thompsonhoz.

– Hogyan lehetséges, uram - kérdezte gőgösen -, hogy madeirai tartózkodásunk hat napjára egyetlen kirándulást sem tervezett?

– Nézze meg a programot, uram - felelte szárazon Thompson.

– Jól van - harapta össze ajkát Hamilton. - Azt legalább megmondaná, hogy hol szerzett nekünk szállást?

– Nézze meg a programot, uram - ismételte Thompson rendületlenül.

– De erről a maga programja hallgat, mint a sír. Egy sorral sem említ egyetlen szállodát sem.

– S mit szólna ehhez a hajóhoz, uram? - vetette föl Thompson.

– Hogyan? - háborodott föl Hamilton. - Képes volna hajófogságban tartani minket a Seamew-n? És ezt nevezi madeirai látogatásnak?

– Nézze meg a programot, uram - szólt harmadszor is Thompson, és hátat fordított ingerlékeny ügyfelének.

De a balszerencsés ügyintéző csak Szküllától Kharübdiszhez³ csapódott, mert máris újabb ellenféllel találta magát szemközt.

– Hogyne, uram - csikorgott Saunders hangja, mint egy kenetlen sarokvas -, meg kell nézni a programot! De a maga híres programja nagy porhintés, mint az urak is tanúsítják.

Azzal Saunders körbemutatott, mintegy az utasok összességét híva tanúnak, akik lassan kört vontak a hadviselő felek köré.

– Hogyan - folytatta közben Saunders -, hát nincs ezen a szigeten semmi, amit megtekinthetnénk? Először néptelen tájakon, járhatatlan utakon hajszol minket végig, mint egy marhacsordát, aztán nem átall visszatartani ezen a... ezen a...

Saunders találó szót keresett.

– ...ezen a rakás ócskavason, éppen akkor, amikor végre fejlettebbnek mondható vidékre érkeztünk!

Thompson egy kulcscsomót babrált a zsebében, s égre emelt szemmel, egykedvűen várta, hogy elvonuljon a vihar. Saunders csak annál nagyobb dühbe gurult.

– Ezt egy pillanatig sem tűrjük tovább! - kiáltotta.

– De nem ám! - visszhangozta Hamilton.

– Majd meglátjuk, van-e még bíróság Londonban!

– De meg ám! - harsogta a baronet.

– Az én első dolgom az lesz, hogy partra vitetem magam! Szállodát keresek, méghozzá elsőosztályút! S a maga költségére veszek ki szobát, uram!

Azzal Saunders máris leszáguldott a kajütjébe. Pár perc múlva ismét feltűnt a bőröndjével, odaintett egy csónakosnak, majd méltóságteljesen, ám zajosan távozott a hajóról.

A többiek nem tiltakoztak ilyen hevesen, ám legtöbb útitársa azért igazat adott neki. Mindenki elítélte a Thompson Ügynökség nemtörődömségét, és sokan tervezték, hogy nem érik be Madeira fővárosának meglátogatásával.

Alice és Dolly is úgy döntöttek, hogy bebarangolják a szigetet, természetesen Roger kíséretében. Ez utóbbi fölkereste hát Robert-t, hogy kikérdezze a legszükségesebb tudnivalókról. Roger azt is föltette magában, hogy egyúttal fényt derít az őt régóta bosszantó rejtélyre, amely a Seamew tolmácsát övezte a szemében.

– Felvilágosítást szeretnék kérni öntől, kedves uram - lépett hozzá ravaszkás mosollyal a vacsora után.

– Parancsoljon velem - szólt Robert.

– Lindsay-ék és jómagam szívesen kirándulnánk Madeira belsejébe - kezdte Roger. - Szeretnénk megtudni öntől, hogy melyik a legérdekesebb útvonal.

– Tőlem? - kiáltott föl Robert, és Roger a jelzőlámpák pisla fényében is jól látta, hogy elvörösödik. - Az lehetetlen, hisz én semmit nem tudok Madeira szigetéről!

Robert-ral másodszor esett meg, hogy teljesen elhanyagolta a kötelességét. Elkeserítette, hogy így megszégyenül. Nincs elég akaratereje? Vagy másféle gondolatok térítik el attól, amivel első renden kellene foglalkoznia?

Úgy tűnt, Roger-t igen bosszússá teszi ez a gyámoltalanság.

– Hogyan? Talán nem ön a tolmács és idegenvezető ezen a hajón?

– De én - szólt hidegen Robert.

– Akkor hogy lehet ilyen tájékozatlan Madeirát illetőleg?

Robert megalázó mentegetőzés helyett a hallgatást választotta, s csupán bizonytalanul intett.

Roger csúfondáros hangot ütött meg.

– Talán azért ilyen fölkészületlen, mert nem volt ideje szokása szerint elmélyülni a kézikönyveiben? Már jó ideje nem látok este fényt a fülkéjében.

– Mire céloz? - Robert rákvörös lett.

– Épp arra, amire gondol!

Robert tanácstalanul hallgatott. Roger gúnyos szavaiból ugyan baráti csipkelődést vélt kihallani, mégsem mehetett biztosra. De nem mardoshatta soká a kétség, mert nagy meglepetésére Roger hirtelen bizalmasan karon fogta, és ezt a kérdést szegezte neki:

– Ugyan, öregem, miért nem vallja be: úgy tolmács maga, ahogy én római pápa vagyok!

– Bevallom, nem értem... - próbált védekezni Robert.

– Én viszont nagyon is értem, s ez épp elég - folytatta Roger. - Hogyne, most tolmácsnak csapott föl, ahogy én is beállhatnék matróznak. De hogy hivatásos lenne...? Igaz, rajtam sem látszik, hogy fölszentelt pap vagyok...! Akárhogy is, kedves barátom, ha valóban tolmács, akkor annak nem valami fényes!

– No de... - kezdett tiltakozni Robert egy félmosollyal.

– De nem bizony! - kötötte Roger az ebet a karóhoz. - Csapnivalóan végzi a munkáját. Nem maga vezet; magát vezetik, az orránál fogva. S mást se ad elő, csak azt a pár bedekkerből betanult szólamot, amit el szokott szajkózni. Idegenszerű idegenvezető maga, hallja...!

– De hisz... - próbált szóhoz jutni Robert.

Roger megint a szavába vágott. Ajkán jóindulatú mosollyal kinyújtotta a kezét, megállt Robert előtt, és így szólt:

– Ne makacskodjon, lelepleztem az inkognitóját. Úgy professzor maga, mint az én sétabotom, és úgy idegenvezető, mint a szivarom. Vallja be, barátom, hogy álruhában él közöttünk.

– Álruhában?

– Bizony: úgy öltötte magára a tolmács-idegenvezető álruháját, ahogy jelmezbálban szokás.

Robert összerezzent. Roger jó szándékához nem fért kétség, de vajon ő maga képes lesz-e magányos gőgjén fölülkerekedve elfogadni a feléje nyújtott baráti jobbot?

– Így igaz - mondta végül.

– Az ördögbe! - szólt higgadtan Roger, megszorította a kezét, és baráti sétára invitálta. - Régóta sejtettem én ezt. Jó házból való ember akkor is megismeri a magafajtát, ha az kéményseprőnek kormozza magát. De ha már megtisztelt a bizalmával, remélem, nem hagyja ennyiben. Elmondaná azt is, mi vitte rá, hogy elfogadja a mostani állását?

Robert nagyot sóhajtott.

– Talán bizony...? - sugalmazta társa.

– Talán bizony micsoda?

– A szerelem?

– Nem - szólt Robert. - A nélkülözés.

Roger megtorpant, és két kezébe fogta honfitársa kezét. Melegsége szíven találta Robert-t, s már nem esett annyira nehezére, hogy Roger újabb kérdésére kitárulkozzék.

– A nélkülözés! Magyarázza csak el, kedves barátom. Aki elmondja a baját másnak, állítólag félig meg is szabadul tőle, márpedig a mostani hallgatóságánál keresve sem talál érdeklődőbbet. Kik a szülei?

– Már meghaltak.

– Mind a ketten?

– Mind a ketten. Édesanyám tizenöt éves koromban, édesapám pedig fél évvel ezelőtt. Egészen addig úgy éltem, mint bármely gazdag, sőt dúsgazdag csemete, s csak apám halála óta...

– Értem már - szólt Roger mély együttérzéssel. - Az édesapja afféle nagyvilági ember volt, aki habzsolta az életet...

– Nem hibáztatom érte! - vágott közbe Robert. - Egész életében gondot viselt rám, jószívű volt és bőkezű. Hogy miképp rendezte be az életét, az csak őrá tartozik. A halála után viszont egyik napról a másikra egy huncut krajcárom sem maradt: a hitelezők követelései két hét alatt mindenemet fölemésztették. Kenyérkereset után kellett hát néznem. Be kell vallanom, hogy tapasztalatlanságomban nem tudtam szembenézni a nehézségekkel, és kicsúszott a lábam alól a talaj. Pedig ha állom a sarat, Párizsban gyümölcsöztethettem volna a kapcsolataimat, ám én ostoba módon röstellkedtem, nem akartam, hogy ilyen helyzetben lássanak. Elhatároztam, hogy eltűnök szem elől: nevet változtattam és Londonba mentem, ahol egykettőre feléltem tartalékaimat. Mégis kedvezett a sors: találtam egy házitanítói állást, és már éppen kezdtem kiheverni a csapást, terveket is szőttem, például hogy egy francia gyarmaton próbálok szerencsét, amikor útilaput kötöttek a talpam alá. Nem szalaszthattam el az első kínálkozó alkalmat. Nos, ezt az alkalmat Thompsonnak hívták. Dióhéjban ennyi a történetem.

– Nem valami vidám história - jelentette ki Roger. - Mintha azt mondta volna, hogy nevet is változtatott?

– Igen.

– És mi a valódi neve? Amit elmondott, azután talán már nem tapintatlanság...

Robert kesernyésen elmosolyodott.

– Istenem, hogy kiöntöttem a szívemet! Arra kérem csupán, tartsa titokban, amit hallott, hogy senki se köszörülhesse rajtam a nyelvét. Különben, mint az imént be is vallottam, ma már ostobának érzem a gőgömet: nevetséges, hogy inkább átkereszteltem magam, csak hogy ne tegyem ki gúnynak a valódi nevemet. Úgy éreztem, máris folt esett rajta. Micsoda butaság! Új nevet fabrikáltam hát magamnak: jobb ötlet híján gyerekes módon betűrejtvényt szerkesztettem.

– Vagyis a Morgand névben...

– A Morgand névben ott rejlik a Gramond. S ha még a mostani helyzetemben rendkívül hasznos nemesi „de” szócskát is elébe teszi, utána meg a hasonlíthatatlanul előnyös „márki” címet, akkor már minden tudhatót tud rólam.

Roger fölrikkantott.

– Ördög és pokol! Tudtam, hogy ismerem valahonnan! Maga sem felejthette el, hogy gyerekkorunkban találkoztunk néha. Édesanyja is megtisztelt vele, hogy vendégül látott. Sőt, azt hiszem, szegről-végről rokonok is vagyunk.

– Pontosan úgy van, ahogy mondja - erősítette meg Robert. - Nekem is fölrémlett mindez, amikor meghallottam a nevét.

– És mégsem fedte föl a kilétét! - kiáltott föl Roger.

– Miért tettem volna? De a közös emlékek fölidézésével legalább rábírt arra, hogy válaszoljak a kérdéseire.

A két honfitárs egy percig csöndben sétált tovább.

– És mi lesz a tolmácsi állásával? - kérdezte egyszeriben Roger.

– Hogy érti?

– Nem hagyja ott? Én mindenben a segítségére leszek, ez magától értetődik.

– De hogyan téríteném meg az adósságomat? Nem, kedves uram. El sem tudom mondani, mennyire meghat az ajánlata, de nem fogadhatom el. Nem azért jutottam koldusbotra, nem azért hagytam el hazámat és barátaimat, hogy megint adósa legyek valakinek. Ettől az elhatározásomtól senki nem téríthet el.

– Tudja mit: igaza van - tűnődött el Roger.

A két honfitárs még sokáig sétált kart karba öltve, s lassacskán Roger is kezdte beavatni titkaiba Robert-t.

Ha két fiatalember így megnyílik egymás előtt, az nem maradhat hasztalan. Útitársakként elegyedtek beszédbe, s miután elhárultak köztük az akadályok, a Seamew ezentúl legalább két barátot tarthatott nyilván a fedélzetén.

Robert-t jóleső érzéssel töltötte el e váratlan változás. A lelki magány, amely hat hónapja szinte már második bőreként tapadt rá, ezennel lefoszlott róla. Lehetett bár mindenki tolmácsa, neki mégis sokkal többet ért, ha csak egyetlen ember szemében visszanyerhette teljes méltóságát.

Ilyen kellemes gondolatok közepette gyújtott gyertyát, hogy elmerüljön a Madeiráról, különösen pedig Funchalról szóló tudnivalók tanulmányozásába. Roger csipkelődése ráébresztette, hogy ezt nem hanyagolhatja el. Megpróbálta behozni az elvesztegetett időt, még késő este is pislákolt nála a gyertya. Mire eljött az indulás órája, a téma avatott szakértőjévé vált, akin a legnehezebb kérdés sem foghat ki.

Funchalban nehéz a partraszállás, a feltorlódó hullámtarajok lépten-nyomon víz alatti szirtekről árulkodnak. A fél mérföldes távra nem volt érdemes a hajó csónakjait veszélynek kitenni. Az utasok biztonságát az itteni vízi alkalmatosságok és a helyi viszonyokat jól ismerő matrózok csak együtt szavatolhatták.

– Tudja, professzor úr - szólt Thompson Robert-nak, amikor egy csónakba szálltak -, Madeirán mindenki beszél angolul, úgyhogy magának ez valódi üdülés lesz. Csak tizenegy órára várjuk el az Angol Hotelba, este pedig nyolcra a hajóra, ha részt kíván venni a közös étkezéseken.

A ladikok, élen a Thompsonéval, pár percen belül partközelbe értek. Ám balszerencséjükre forgalmi torlódásba kerültek. Piacnap van, magyarázta egy matróz: ezért állták hát útjukat mindenféle bárkák és csónakok, amelyekből fülsiketítő hangzavar csapott ki. A bezsúfolt állatok iszonyúan bőgtek, bégettek, morogtak, mindegyik a maga nyelvén panaszolta föl szorultságát.

Egyik jószágot a másik után rakták ki. Nem is a „kirakás” a jó szó: nagy nevetéssel és kiáltozással egyszerűen behajigálták mindet a vízbe. A Seamew utasainak e zajos seregletbe vegyülve, kétfajta közönség szeme láttára kellett partra jutniuk. Akik a kavicsos parton a piacra szánt állatokat várták, azok jóformán nem is hederítettek rájuk; annál érdeklődőbben figyelt viszont az a nagyrészt angolokból álló, jól öltözött sokaság, akik a parti gáton sétálva nézték, nem lelnek-e ismerőst az újonnan érkezők között.

A sétálókat egyébként nemcsak az a homályos remény vonzotta ide, hogy a sziget látogatói között akadhat egy-két barát, hanem az is, hogy minden partraszállás tartogathat érdekes mozzanatokat. Mindig lebilincselő az a pillanatnyi bizonytalanság, amely a partra lépők számára viszont annál idegtépőbb.

A partraszállás úgy történik, hogy a matrózok a parttól húsz méterre behúzzák evezőiket, és bevárják az utolsó, habos tarajú hullámot, amely ijesztő, ám veszélytelen bugyborgással a kavicsra teszi őket. A madeirai matrózok figyelemre méltó ügyességgel választják meg és nagyon ritkán vétik el a lélektani pillanatot.

Ezúttal egy ízben mégis elhibázták. Az egyik ladik a parttól túl messze állt meg, s a hullám ugyan hátára kapta, de nem tudta teljesen kivinni. Amikor a víz visszahúzódott, a ladik egy percre szárazra került. Három utasa gyorsan ki is ugrott belőle, ám máris jött és átcsapott rajtuk a következő hullám, földöntötte, meghempergette és eláztatta őket, csónakjuk pedig fölborult. Az utasok csuromvizesek lettek: csöppet sem jártak különbül, mint a váltig bőgő és bégető jószágok.

S ki volt ez a három utas? Senki más, mint Edward Tigg és Absyrthus Blockhead urak, illetve sir George Hamilton, baronet. A nagy kavarodásban valahogy egy csónakba kerültek, s most egymás társaságában ismerkedtek ezen a sajátos módon Madeirával.

A három botcsinálta fürdőző mind másképp fogadta e viszontagságot.

Tigg szenvtelenül: mihelyt elvonult a hullám, ő egykedvűen megrázta magát, és nyugodt léptekkel biztonságba vonult, oda, ahol már nem lesz kitéve az elemek szeszélyeinek. Meghallotta egyáltalán Mary és Bess Blockhead kisasszonyok ijedt sikoltását? Ha meg is hallotta, szerényen úgy ítélhette, hogy mi sem természetesebb a sikoltozásnál, amikor valakinek az apját úgy görgeti a tenger, akár egy kavicsot.

A görgetett atya viszont repesett örömében. Mindenki nevetett körülötte, de őnála jobban senki. Majd belefulladt a tengerbe, s ő mégis a boldogságban úszott. Ha a kétbalkezes tengerészek, minden bajnak okozói, ki nem rángatják a szárazra, ő bizony tapodtat sem mozdul, bevárja a következő zuhanyt is. Képzelni sem lehet szerencsésebb természetet, mint a visszavonult vegyeskereskedőé!

Tigg tehát nem jött ki a sodrából; Blockhead repesett az örömtől; Hamilton bezzeg toporzékolt dühében. Alig állt talpra, máris a mindent megúszó Thompson felé indult, miközben a parton a mindkét fajtabéli bámész népség teli torokból nevette a váratlan fürdőzést. Hamilton szó nélkül mutatta minden baja vélt okozójának, hogy a ruhájából facsarni lehet a vizet.

Thompson belátta felelősségét, és pórul járt utasa segítségére sietett. Vissza akar-e menni egy csónakon a Seamew-ra, hogy száraz ruhát öltsön? Hamilton makacsul nemet intett.

– Gondolja, uram, hogy még egyszer beleülök egy ilyen lélekvesztőbe?

Hamiltont még jobban feldühítette, hogy Saunders is kárörvendő szemtanúja volt viszontagságos partraszállásának. „Látja, miért nem tartott velem tegnap? Akkor megúszta volna szárazon!” - tekintete mintha ezt üzente volna a baronetnek.

– Nos, akkor nincs mit tenni, uram - felelte Thompson -, hacsak valamelyik útitársa...

– Hogyne, készséggel! - tüsténkedett Blockhead. - Máris elhozom sir George Hamiltonnek, amire csak szüksége lehet. Én nem bánom...!

Mit nem bánt volna a visszavonult vegyeskereskedő? Nyilván egy újabb tengeri zuhanyt!

De ebben az örömben nem lehetett része. Második csónakútja zökkenőmentesen zajlott le, és a baronet ruhái szárazon értek el tulajdonosukhoz.

A legtöbb utas időközben már szétszéledt. Roger tüstént lecsapott Robert-ra.

– Szabad most? - kérdezte.

– Mint a madár - felelte Robert. - Az előbb tudtam meg ezt a jó hírt Thompson úrtól.

– Ez esetben nem szegődne el egy kicsit idegenvezetőmnek?

– Hogyisne, a legnagyobb örömmel - közölte újdonsült barátja a tiszttel.

De még három lépést sem tettek meg, amikor amaz megtorpant, és évődve rászólt Robert-ra:

– De ugye nem fog eltévedni?

– Efelől nyugodt lehet - felelte vígan Robert, aki csak az imént biflázta be Funchal térképét.

S valóban, az első félórában legfeljebb ötször tájolta el magát, amin Roger pompásan mulatott.

A két utazó a jelzőárboc tornyához közel lépett partra, és tüstént Funchal kanyargós, szűk sikátoraiban találták magukat. De még száz lépést sem tettek meg, máris lassítaniuk kellett, s hamarosan meg is álltak, mert a talpgyötrő macskakő fájdalmas fintorokat csalt az arcukra. Földgolyóbisunkon sehol nem találni borzasztóbb utcakövet, mint a metsző élű bazaltforgácsból készült madeirai, amely a legvastagabb talpú cipőt is tönkreteszi. Járdára gondolni sem lehetett, az ismeretlen fényűzés Madeirán.

Tizenegy órakor a Seamew összes utasa az Angol Hotel ebédlőasztalához gyűlt, eltekintve a szokás szerint kámforrá vált ifjú pártól, illetve Johnsontól, aki az Azori-szigetekről jól ismert magánszámát adta elő.

Mennyire más volt ez az ebéd, mint a faiali! A turisták nagyra értékelték e változást, és úgy érezték, hogy az Ügynökség most először tartja be, amit ígért. Akár azt is hihették volna, hogy Angliában vannak, ha utóételnek nem a Santa-Clara zárda apácái által készített burgonyalekvárt kapják. Ez az egzotikus, ám elég íztelen csemege nem volt ínyére az asztaltársaságnak.

Ebéd után Roger ismét lecsapott társára: feltétlenül számít rá, mondta, hogy Lindsay-ékkel együtt az ő vezetésével tekinthetik meg Funchalt.

– Csakhogy a hölgyek aligha jöhetnek gyalog - vonta félre Robert-t -, hisz a ma reggel megtapasztalt ördögi macskakő öt perc alatt föltörné a lábukat. Hát nem ismerik ezen a vidéken a lovaskocsit?

– Legalábbis nem szerelnek kereket a kocsikra - felelte Robert.

– Micsoda? - hökkent meg Roger.

– Sőt, van itt a kocsinál jobb is.

– Mégpedig?

– A hordszék.

– Hát persze, a hordszék! Milyen bájos ötlet! Elragadó lesz hordszékből várost nézni! De hol találjuk ezeket a kellemes székeket, tudós idegenvezetőm?

– A Chafariz téren - mosolyodott el Robert -, s ha kívánja, e minutában oda is vezetem.

– Most meg már az utcák nevét is kívülről tudja! - bámult el Roger.

Megkérte Alice-t és Dollyt, hogy várják meg őket, s honfitársával együtt nekiindult. De emennek mégis egykettőre csődöt mondott a helyismerete, és szégyenszemre útbaigazítást kellett kérnie valakitől.

– Így én is elboldogulnék - szögezte le könyörtelenül Roger. - Hát nincs térkép a bedekkerében?

A tágas Chafariz téren, amelynek közepét szökőkút díszíti, vígan nyüzsgött a piacozó vidéki népség. A két francia könnyen rátalált a hordszékek bérlőhelyére, s rögtön bérbe is vettek két lágyan ringó alkalmatosságot.⁴

Miután Alice-t és Dollyt beléjük segítették, a kis csapat útnak indult.

Először a São Lourenço-palota szabálytalan erődítései mellett haladtak el, amelyet sárgára festett, kerek oldaltornyok védenek: itt székel Madeira kormányzója. Azután kelet felé haladva átszelték a városi színház melletti pompás és szépen rendben tartott közparkot.⁵

A hölgyek csak a székesegyháznál szálltak ki hordszékükből. Kár volt a fáradságért, mert a túl gondos hatóságok által rendszeresen átmeszeltetett falak már régen elvesztették eredeti, XV. századi hangulatukat.⁶

Mivel a többi templomról Robert azt állította, hogy nem érdemes útba ejteni őket, úgy döntöttek, hogy nem is keresnek föl mást, csak a ferences kolostort, mivel ott - Robert szavával - egy „nevezetesség” látható.

A kolostorhoz menet turistáinknak szinte egész Funchalt át kellett szelniük. Egyik kanyargós sikátorból a másikba fordultak: mindenütt zöld zsalus, kovácsoltvas erkélyes, fehérre meszelt házak, járda viszont sehol, mindenütt csak ugyanaz a nyaktörő macskakő. A házak földszintjén boltok próbálták becsalogatni a járókelőket, de szegényes kirakataik a legigénytelenebb vevőket sem kecsegtették sok jóval. Némelyik üzlet Madeira különlegességeit kínálta az ilyet kedvelőknek: hímzéseket, agávérostból vert csipkét, gyékényt, berakásos kis bútort. Az ékszerészek kirakatában az ekliptika⁷ kicsinyített másai, égövi jegyekkel díszített karperecek hevertek.

Időnként félre kellett húzódniuk, hogy utat engedjenek egy-egy szembejövőnek. Gyalogost alig láttak, hordszéken hordozott embert annál többet. Mások lovon közlekedtek: ezeket szinte mindig egy fáradhatatlan arriero⁸ követte, akinek az a feladata, hogy elhajtsa a moszkitókat. Az arriero igazán sajátos madeirai figura. Akár üget előtte a ló, akár vágtat, ő egy lépésre le nem maradna, és soha nem panaszkodik sem a sebességre, sem a távolságra.

Megint mások láthatatlanul siklottak tova baldachinos „carró”-jukban: ez a jármű sajátos talpán valóban siklik a simára kopott utcaköveken. A carro megfontolt lassúsággal halad: ökrök húzzák, nyakukban kis kolomp, s az ökröket a kocsison kívül egy előttük haladó gyerek is irányítja.⁹

– „Az országúton végig a szekérrel a négy ökör lassacskán ballagott” - idézte Roger.

– Ám Funchal girbegurba utcácskáin sok méla brit turista andalog - rögtönzött kínrímet Robert.

Közben fokozatosan megváltozott az utcák jellege. Egyre kevesebb lett a bolt, mind szeszélyesebben kanyarogtak az egyre szűkebb utcácskák, a macskakő kezdte kirázni a lelküket. Meredek lejtőkre értek. Ez már a szegénynegyed volt, a kitárt ablakokon át jól láthatták a sziklákhoz tapadó házak nyomorúságos berendezését. E sötét és nyirkos lakok láttán világossá vált, hogyan tizedelhetik a sziget lakosságát olyan kórok, melyek e szerencsés éghajlaton máskülönben nem lelnének otthonra: a görvély, a lepra, sőt a tüdővész, amelyet épp a gyógyulni vágyó angolok hurcoltak be Madeirára.

Az izmos székhordozókat nem riasztották el a meredek lejtők. Biztos léptekkel haladtak tovább, s közben még köszöngettek is jobbra-balra.

E kaptatókra nem merészkedhettek a carrók. Helyettük az alkalmazkodás csodája, a hegyiszánnak is nevezhető carrinho lépett színre. Lépten-nyomon suhantak el mellettük ezek a carrinhók, két-két erős férfi kormányozta őket a jármű elejére kötött kötelekkel.¹⁰

A hölgyek csak a kapaszkodó felső vége felé, a ferences kolostornál léptek le a kövezetre. A bejelentett „nevezetesség” nem volt más, mint egy kápolnának használt tágas helyiség, amelynek falába háromezer emberi koponyát illesztettek. E furcsaság eredetét egyébként sem idegenvezetőjük, sem a helyiek nem ismerték.

Miután kellő csodálattal adóztak a „nevezetességnek”, leereszkedtek a lejtőn. A két gyalogos persze jócskán lemaradt a többiektől a kibírhatatlan kövezeten, amelyet a legcifrább jelzőkkel illettek.

– Milyen irgalmatlanul elhanyagolják itt az utcákat! - torpant meg Robert. - Nem volna ellenére, ha szusszannánk egyet, vagy legalább lassítanánk a lépteinken?

– Magam is épp ezt akartam javasolni - felelte Robert.

– Pompás! S ha már így egyedül maradtunk, hadd intézzek magához egy kérést.

Roger emlékeztette társát, hogy másnapra a két Lindsay nővérrel kirándulást terveznek a sziget belsejébe. Ezen a kiránduláson nélkülözhetetlen lesz a tolmács: számíthat-e új barátja segítségére?

– Ennek a kívánságnak bajosan tehetek eleget - szólt Robert.

– Miért? - kérdezte Roger.

– Azért, mert velem az összes utastárs rendelkezik, nemcsak néhányuk.

– Mi nem önállósítjuk magunkat, aki akar, velünk jöhet - szögezte le Roger. - A Funchalban maradóknak úgysem kell tolmács, hiszen ott mindenki tud angolul; a látnivalókat meg egyedül is megnézhetik két óra alatt, a koponya-kápolnát is beleértve. De ez úgyis Thompson úrra tartozik, majd beszélek vele ma este.

A két francia hamarosan beérte társait: a lejtő alján meglehetősen népes sokadalom késztette őket megállásra. A tömeg egy ház felé tartott, ahonnan nevetés és kiáltozás hallatszott ki.

Az emberek hamarosan menetoszlopba rendeződtek, vidám zene csendült fel, s a menet ünnepi énekeket zengve elvonult a turisták előtt.

Roger meglepve kiáltott föl.

– De hisz... de hisz, Isten ne vegye vétkemül, ez egy temetés!

Valóban, az elöl haladók mögött négyen egy hordágyfélét hoztak, amelyen egy örök álomba szenderült leányka kis teste feküdt.

Onnan, ahol álltak, a turisták a legapróbb részletet is jól kivehették. Látták a kis halott fehér virágokkal övezett homlokát, lezárt szemét, egymásba kulcsolt két kezét. Általános vigasság övezte utolsó útját.

Talán mégis valami más szertartásról van szó, s mégsem halott a leányka? Nem, nem lehetett kétség: a sárgás homlok, a beesett orrcimpák, a ruha ráncai alól kibukkanó merev lábacskák mind végső mozdulatlanságba dermedtek.

– Mi ennek a rejtélynek a magyarázata? - kérdezte súgva Roger, míg a tömeg lassan tovahullámzott.

– Nincs ebben semmi rejtély - felelte Robert. - Ezen a mélységesen hivő, katolikus földön úgy tartják, hogy a szeplőtlen lelkű gyermekek egyenest az angyalok közé szállnak az égbe. Akkor miért is siratnák meg őket? Sőt, annál nagyobb az örömük, minél inkább szerették őket ezen a világon. Ezért ilyen örömteliek a dalaik. A szertartás után a család barátai egytől egyig gratulálnak az elhunyt leányka szüleinek, akiknek ekkor még mindig magukba kell fojtaniuk mély, emberi fájdalmukat.

– Micsoda különös szokás! - szólt Dolly.

– Valóban különös - dünnyögte Alice. - De egyben szép, gyöngéd és vigasztaló is...

Alig értek vissza gyülekezőhelyükre, a szállodába, ahonnan a turisták majd együtt térnek vissza a Seamew-ra, Roger máris Thompson elé terjesztette kérését. Amaz boldog volt, hogy több fő étkezési költségét megtakaríthatja, s így nemcsak hogy akadályt nem támasztott, de még melegen ajánlgatni is kezdte fűnek-fának a hivatalos programon kívüli kirándulást.

De úgyszólván kötéllel kellett fognia az érdeklődőket. Hisz ki akarná külön költségbe verni magát, ha egyszer már leszurkolta az utazás borsos árát?

Mégis akadt egyvalaki, aki percet sem habozott, és fenntartás nélkül csatlakozott a kirándulókhoz, sőt gratulált Roger-nak az ötletéhez:

– Higgye meg, drága uram - zengte sztentori hangon - jobban jártunk volna, ha maga szervezi meg az egész körutazást!

Ki más lehetett volna ez a szemtelen utas, mint a javíthatatlan Saunders?

Példáján fölbuzdulva a baronet is bejelentette, hogy velük tart. Blockhead csak annyit mondott, hogy őt is elbűvöli az ötlet.

Rajtuk kívül senki nem akart a túrázókkal tartani.

– Akkor hát nyolcan leszünk - szögezte le kurtán Jack.

Alice fölvonta a szemöldökét, és meglepve, hidegen pillantott sógorára. Tekintve a köztük fennálló viszonyt, nem illenék tapintatosabban viselkednie? De Jack már hátat is fordított, hogy ne lássa, amit nem akart látni.

Lindsayné asszony kénytelen volt magába fojtani a bosszúságát, s ettől oda is lett a szokásos jókedve. Miután a Seamew utasai a másnapi kirándulás résztvevői kivételével visszatértek a hajóra, Alice nem állta meg, hogy szemrehányást ne tegyen Roger-nak: miért verte nagydobra a terveiket? Roger mentegetőzött, ahogy tudott: ő úgy gondolta, hogy a sziget belsejében jól jön majd egy tolmács, arról nem is szólva - tette hozzá teljes komolysággal -, hogy Morgand úr, aki úgy ismeri a vidéket, mint a tenyerét, egyúttal vezetőül is szolgálhat.

– Lehet, hogy igaza van - ismerte el Alice -, de meg kell mondanom, nem örülök neki, hogy őt is bevette kis csapatunkba.

– Ugyan miért nem? - lepődött meg őszintén Roger.

– Azért, mert egy ilyen kirándulás - magyarázta Alice - elkerülhetetlenül némi bizalmas jelleget kölcsönöz kapcsolatunknak. Kényes dolog ez két nő számára, ha olyasvalakiről van szó, mint Morgand úr. Elismerem, hogy fölöttébb megnyerő figura. De ha jobban meggondoljuk, azt sem tudjuk erről a szerény állást betöltő férfiúról, hogy honnan származik, hogy miféle ember, és jótállója sincsen közöttünk...

Roger meglepetten hallgatta, hogy egyszeriben milyen szigorú elveket hirdet a szabad Amerika eme polgára. Eddig nem ilyen bizalmatlannak ismerte Lindsaynét. Valami rejtélyes örömmel állapította meg, hogy ez az asszony, akit gazdagsága oly magas polcra helyezett tolmácsukhoz képest, mégis milyen kitüntető figyelmet szentel a Thompson Ügynökség egyszerű alkalmazottjának. Vagy talán nem „bizalmas kapcsolatról” beszélt? Nem az izgatta, hogy honnan származik a férfi, és hogy van-e jótállója?

– Elnézést - szólt közbe -, de van, aki jótállhat érte.

– És ki az?

– Én magam. Határozottan kijelentem, hogy kezességet vállalok érte - szólt komolyan Roger, majd nyájasan, de sietve elköszönt.

Az asszonyok legfőbb szenvedélye a kíváncsiság, és Roger utolsó szavai roppant kíváncsivá tették Lindsayné asszonyt. Hiába ment föl szobájába, nem jött a szemére álom. Izgatta Roger iménti rejtélyes kijelentése, másrészt bosszantotta a sógorával fennálló tisztázatlan helyzet. De miért is ne hagyná el a hajót, miért ne szakítaná félbe ezt az utazást, amelybe amúgy is kár volt belevágnia? El kellett ismernie, hogy nincsen más ésszerű megoldás, csak ettől fordulhat jóra minden. De a lelke legmélyén valami mégis azt diktálta, hogy nem szabad ilyen elhatározásra jutnia.

Alice kinyitotta az ablakot. Arcát jólesően fürdette a langyos, simogató szellő.

Újhold éjszakája volt, sötét az égbolt és sötét a tenger; csak a csillagok fénye pöttyözte az előbbit, s a horgonyzó hajók lámpásai az utóbbit.

Alice sokáig állt ott kavargó gondolataiba merülve: rejtélyekkel volt terhes az éj sötétje, s a part felől a kavicsok örök csikorgása hallott.