Jovita Foley nyugtalankodik

Lissy Wag ötödikként került sorra. Kilenc nap telt el azóta, hogy Max Réal elutazott, és most neki kellett volna elhagynia Chicagót. Ahogy az indulás pillanata közeledett, Lissy Wag egyre izgatottabb lett, elvesztette az étvágyát, nem tudott aludni, lesoványodott, és úgy lézengett, mint valami élő halott. Amikor egymás után útra kelt a második, a harmadik, és a negyedik játékos, a fiatal lányt már annyira idegesítette az Auditorium feszült légköre, hogy barátnőjének valósággal kényszerítenie kellett: mégiscsak menjenek el. A fiatal, szelíd és szerény leány megelégelte a lármát, a sok kíváncsiskodó bámész pillantását.

Megjegyzendő, hogy Mr. Marshall Field a végrendelet felolvasása után mindkét alkalmazottjának szabadságot adott, saját jószántából. Lissy Wag roppant aggodalommal gondolt arra, hogy a játék esetleg túl hosszú ideig tart, és netán még az állásukat is elvesztik, Jovita Foley azonban váltig bátorította, és mindent elkövetett, hogy lelkesítse barátnőjét.

Az utazóládába ekkor már minden szükséges holmit bepakolt, gondosan számot vetve azzal is, hogy esetleg egyik vagy másik helyen huzamosabb ideig kell majd tartózkodniuk. Ami pénzük csak akadt, kivette a takarékpénztárból, úti csekkre és fémpénzre váltotta át, hogy semmilyen szállodában vagy közlekedési eszközön ne legyenek fizetési gondjaik. Mindenről tájékozódott, módszeresen tanulmányozta az Egyesült Államok térképét.

Jovita Foley egy ízben így szólt a barátnőjéhez:

– Vajon hol lehet most Max Réal? Senkinek sem árulta el, hogy milyen irányban utazik Kansasba.

Csakugyan, a fiatal festőről, amióta elment, a lapok nem írtak egyetlen árva sort sem.

– Az igazat megvallva - jegyezte meg halkan Lissy Wag -, az összes játszófelek közül csak iránta érdeklődöm.

– Azért, mert egyedül ő kívánt neked szerencsés utat, amikor elindult?

– Nemcsak azért érdeklődöm iránta, Jovita, hanem azért is, mert ő a legméltóbb arra, hogy a szerencse kedvezzen neki.

– Hohó, ő a második, az első te vagy, remélem?

– Nem, ő az első!...

– Értem, ha te nem volnál a versenyzők közt, az ő győzelméért imádkoznál...

– Így is őérte imádkozom!

– Ej, no, ez mégsem járja! Én a legjobb barátnőd vagyok, a bizalmasod, és mint afféle kültag, magam is részt veszek a játékban, úgy illenék tehát, hogy először értem könyörögj az éghez, és csak azután Max Réalért... Egyébiránt, azt hiszem, nem járhat messze Fort Rileytől, hacsak nem érte útközben valamilyen baleset...

– Reméljük, hogy nem történt semmi baja.

– Értem, aranyom, értem... Azt azonban mégis furcsának találom, hogy sem Tom Crabbéról, arról az idomtalan hústömegről, sem a jeles Titbury házaspárról nem emlékezel meg soha, pedig ők is messzire utaztak ám...

– Hiszen kívánnám nekik, hogy olyan messzire ne kellett volna menniük szegényeknek.

– Mit szólnál ahhoz, ha nekünk a Csendes-óceán partjára vagy valahová Mexikó tőszomszédságába kellene mennünk?

– Elmennék, mert te kívánod, Jovita.

– Nem azért, mert én kívánom, hanem azért, mert a kocka parancsolja, édesem! Mert így vár ránk az a sok millió...

– Az a hírhedt örökség! - mondta mosolyogva Lissy Wag, majd legyintett.

Május 7-én Jovita Foley azzal a hírrel jött haza az Auditoriumból, hogy Harris T. Kymbale a hatodik mezőre, New York államba megy, s egyszeri tétet fizet, vagyis ezer dollárt.

– Mi lesz velünk, ha nekünk is fizetnünk kell? - kérdezte Lissy Wag, és elsápadt.

Jovita Foley nem felelt, csak indulatosan rázta a fejét, mintha azt mondta volna:

– Olyan nincs, hogy nekünk fizetnünk kelljen!

Végre elérkezett május 8-a. Másnap kell majd útra kelniük. Jovita Foley majd kiugrott a bőréből, olyan izgalom fogta el. Már egy hete tanulmányozta a térképet, az útirajzokat, leírásokat, hogy kiigazodjék, ha a maguk lábán kell megállniuk.

Aznap reggel Lissy Wag nem kelt föl az ágyból, fájt a torka és lázas lett.

Jovita Foley majdnem kétségbeesett. Százszor is odament barátnője ágyához, tapogatta a homlokát, kérdezte, hogy mire volna szüksége, ápolta, és ekként biztatta:

– Nem lesz komoly baj, meglátod, nem lesz!

– Remélem, hogy csak egy kis meghűlés az egész - felelte Lissy Wag.

Chicagóban rögtön elterjedt a hír, hogy a Hypperbone-vetélkedő egyetlen női játékosa nagybeteg! Lissy Wag pillanatok alatt a város fő szenzációja lett; Jovita Foleyt lépten-nyomon fölszólította boldog-boldogtalan, hogy haladéktalanul vizsgáltassa meg orvossal a barátnőjét.

D. M. P. Pughe, a kiváló belgyógyász már kilenc órakor megjelent a leányok lakásán. Jovita Foley természetesen azzal fogadta, hogy a barátnője pompásan érzi magát. Az orvos odament a beteghez, megnézte a nyelvét, megtapogatta az ütőerét, megkopogtatta a hátát, meghallgatta a tüdejét, a szívét, s aztán így szólt:

– A szívnek nincs semmi baja, a tüdőnek sincs, ez csak afféle hörghurut; a baj egyelőre könnyű jellegűnek látszik, ha csak nem lép fel váratlanul valamilyen szövődmény...

– Micsoda szövődmény? - kérdezte Jovita Foley, aki megdöbbent e szavak hallatán.

– Nos hát a hörghurut esetleg tüdőgyulladássá fajulhat, abból meg akár gümőkór is lehet...

A divatos orvostudor ezért a vigasztaló véleményért két dollárt kért. Az összeget zsebre vágta, receptet írt, és főleg nyugalmat, pihenést ajánlván a betegnek, hazasietett, ahol rengeteg tudósító várakozott rá, hiszen Lissy Wag ekkor már egész Chicago betegének számított.

Jovita Foleyt iszonyú bizonytalanság gyötörte: azok az esetleges szövődmények mélyen felzaklatták. Ha barátnője csakugyan komolyan beteg, akkor nem kelhet útra sem most, sem tizennégy nap múlva!... Miért nem támadta meg ez az átkozott hörghurut Tom Crabbét, vagy Titburyékat vagy az újságírót?! Még akár Max Réal is könnyebben kiheverné, mint Lissy!... Hát még az a méregzsák Urrican kapitány, annak meg sem kottyanna, legföljebb nem bömbölne annyit! Istenem... Istenem! Holnap lesz a húzás, esetleg messzire kell utazniuk, és Lissy betegsége, lám, megakadályozza őket abban, hogy a határidőre megérkezzenek!... Hátha kizárják őt a játékból?!

Három óra tájban a láz csökkent. A beteg kinyitotta a szemét, és barátnője arcát pillantotta meg, aki föléje hajolt.

– Ugye, jobban vagy már?... Mondd, aranyom, mit kívánsz?

– Kissé szomjas vagyok - felelte elváltozott, rekedtes hangocskáján Lissy Wag.

– Adok neked orvosságot, jó lesz?

– Jó...

– Te még mindig rosszul érzed magad...

– Bágyadt vagyok, de már könnyebben kapok levegőt...

– A javulás útján vagy, szívecském. Holnap már egy csöpp lázad sem lesz.

– Meggyógyulok! - mondta a beteg, és elmosolyodott.

– Meglátod, az orvos megengedi majd, hogy fölkelj! - biztatta a barátnője.

– Hát tudod, édes Jovitám, én nem is gondolok már a játékra... Én nekem nincs már esélyem... Elmégy helyettem te, légy te a játszófél...

– Micsoda, hogy én elhagyjalak tégedet?! No még csak az kellene! Különben is tizennégy napunk van arra, hogy a kijelölt helyre utazzunk, addigra teljesen fel fogsz épülni, eljuthatunk akár az Egyesült Államok legtúlsó szögletébe is... Hanem most már egy szavadat se halljam többé, ne fáraszd ki magadat! Próbáld meg, aludjál egy kicsit... én ideülök az ágyad mellé...

Ő bezzeg nem sok nyugalmat lelt, hiszen egész délután valóságos búcsújárás verte föl a házat. Mindenki izgatottan érdeklődött Lissy Wag állapota iránt. A lapok tudósítói meg a fogadók, akik Lissy Wag kisasszonyt szemelték ki a szerencse kegyeltjének, tömegesen kopogtattak be lakásuk ajtaján.

A ház előtt valósággal sorban álltak a hintók. Az egyik odarobogott, a másik a bizonytalan hírrel, amit a házmestertől vagy a szomszédoktól hallott, elsietett.

– Hogy van a beteg? - kérdezősködtek a látogatók.

– Rosszabbul - felelték komoran a borúlátók.

– Azt mondják, hogy váltóláz...

– Dehogy is, hagymáz sanyargatja...

– Szegény leány!

– Amúgy is olyan vékonyka, törékeny teremtés, hogy elfújná az első szellő...

– Hónapokig fogja nyomni az ágyat! - Ilyen és ezekhez hasonló megjegyzések röpködtek a levegőben.

Jovita Foley ajtaján azonban hiába kopogtattak a kíváncsiak. Nem fogadott egyetlen egyet sem, pedig milyen szépen könyörögtek!... Csak a Marshall Field-cég küldöncének mondta meg, hogy barátnője betegsége jelentéktelen bronchitis csupán, néhány nap múlva semmi baja sem lesz már.

Délután öt órakor a ház előtt már óriási tömeg verődött össze. Valaki izgató beszédet tartott - mégpedig nem más, mint Hodge Urrican. Mellette tagbaszakadt, roppant széles vállú, lármás matróz állt. A kigúvadt szemű, bozontos, busa szemöldökű, szilaj, durva képű fickó még rettenetesebb fenegyereknek látszott, mint maga a folyton folyvást tombolva dúló-fúló Hodge Urrican.

Az egyik járókelő nem átallotta azt híresztelni, hogy Lissy Wag kisasszonynak voltaképpen kutya baja sincsen, csak kényeskedik.

– Ki az a barom, aki ezt állítja?! - ordította bőszen Urrican kapitány. - Az a szerencsétlen nőszemély halálos beteg!...

– Már a végét járja! - tódította acsarkodva társa, az állatias ábrázatú tengerész, akit Turknak hívtak. - Ellátom a baját annak, aki kételkedni mer a szavamban!...

A fenyegetés természetesen elnémított minden ellentétes véleményt. Urrican azt hangoztatta a város széltében-hosszában, hogy Lissy Wag halálos beteg, és Turk, a kapitány kétlábú vérebe, az ijesztő külsejű tengeri farkas nyomban elagyabugyált volna akárkit, aki az ő gazdájával ellenkezni merészel.

Urrican kapitány ilyenformán készítette elő a hangulatot. Erőnek erejével azt akarta elhitetni a világgal, hogy Lissy Wag halálos beteg, csakhogy a játékból kizárják, és a hét helyett hat versenyző maradjon a küzdőtéren.

A lapok a legellentétesebb hírekkel kedveskedtek olvasóiknak: az egyik azt írta, hogy Lissy Wag kisasszonynak eltört a karja, a másik szerint a bokája ficamodott ki szegénynek, a harmadik meg elvégeztette rajta a végtagcsonkító műtétet is! Mr. Thornbrockhoz névtelen levél is érkezett, melynek az írója azt ajánlotta a közjegyzőnek, szólítsa föl az ötödik játékost, hogy mondjon le az örökségről.

Jovita Foley irtózatosan fölháborodott. Szerencsére az orvos még aznap este eljött újra, és megállapította, hogy a baj csakugyan csekély: a tüdőcsúcsok egészségesek, a láz jóformán megszűnt - szóval súlyosabb szövődményektől nem kell félni, hanem azért a beteg maradjon még néhány napig ágyban.

– Hány napig?

– Hét-nyolc napig...

Jovita Foley kétségbeesetten tördelte a kezét:

– Hét-nyolc napig?!...

– Föltéve, hogy semmi szövődmény nem jön közbe...

Jovita Foley egész éjjel virrasztott a beteg mellett. Másnap reggel - május 9-én, a kockavetés napján - Lissy Wag így szólt a barátnőjéhez:

– Jovita, kérlek, menj át a szomszédasszonyhoz, és kérd meg, hogy jöjjön be hozzám, míg te az Auditoriumban leszel.

– Azt akarod, hogy...

– ...hogy elmenj az Auditoriumba... Ugye, nyolc órakor kell ott lenned?

– Akkor!... Akkor!... - mondta Jovita Foley dobogó szívvel, és megcsókolta barátnője homlokát. A szomszédasszony szívesen átjött, Jovita Foley pedig kocsiba ült, néhány perc múlva ott futott már az Auditorium előcsarnokában.

Rögtön megismerték, és fölvitték őt a színpadra. A reggeli lapok már teljes határozottsággal azt írták, hogy Lissy Wag meghalt, és bezzeg nagyon furcsán hatott rájuk, amikor a fürge Jovita Foley kisasszonyt, Lissy Wag legjobb barátnéját nem gyászruhában látták.

Nyolc óra előtt tíz perccel megjelent a színpadon Thornbrock közjegyző, Mr. Georges B. Higginbotham, a Különcök Klubjának elnöke és a választmányi tagság is teljes számban.

Ekkor mennydörgő riadalmas bikahang harsant föl a nézőtéren: Hodge Urrican nyugalmazott sorhajókapitány kért szót, mielőtt a húzás megkezdődnék.

– Amondó volnék, elnök úr - bömbölte egyre növekvő hangerővel -, hogy az ötödik játékosról ez alkalommal döntés ne essék, az illető ugyanis nem indulhat sem ma, sem holnap...

– S ugyan vajon miért? - kiáltozták többen is a nézőtér soraiból.

– Mert ma hajnalban, öt óra negyvenöt perckor elhalálozott! - ordította Hodge Urrican. - Ezért javaslom, haladéktalanul töröljék őt a versenyzők névsorából.

– Helyes! Helyes! - morajlottak föl tüstént a kapitány mellett ülők. A legnagyobb lármát most is az a köpcös véreb csapta, akit a gazdája Turknak hívott.

– Kuss, Turk... ne ugass! - ripakodott rá Urrican, mintha valami csahos kutyát csitított volna.

– Mármint hogy én ne ugassak?! - méltatlankodott háborogva az önszorgalmú eb.

– Azt parancsoltam! - vetette oda foghegyről a kapitány, majd újra a bizottsághoz fordult. - Úgy van, uraim, Lissy Wag kisasszony kiszenvedett!

– Hazugság!... Hazugság!... Hazugság! - csendült meg a színpadon Jovita Foley hangja. - Lissy Wag él, nincs semmi baja, éppen most jöttem tőle!...

Az Urrican-csorda újra heves zajongásba kezdett. Hodge Urrican makacsul követelte, hogy a hatodik versenyző, már tudniillik jómaga kerüljön sorra. Fülsiketítő lábdobogás, dörömbölés, kiáltozás, pisszegés támadt, míg végre Mr. Thornbrock intett, hogy nyilatkozni akar.

– Hodge Urrican indítványa nemcsak homlokegyenest ellenkezik a végrendelkező akaratával - jelentette ki a közjegyző -, hanem még a „Nemes-Lúd-Játék” szabályaiba is ütközik. Bárminő légyen is az ötödik játékos egészségi állapota, a mai kockavetés őt illeti. Ha tizenöt nap múlva nem lesz azon a mezőn, ahová őt a kockák számai küldik, akár életben van, akár meghalt, a játékban többé részt nem vehet...

Hodge Urrican és pártja dühöngve ordibált. Turk fölpattant a helyéről, vérben forgó szeme fenyegetőn meredt az elnökre, aztán a zömök matróz nagy dérrel-dúrral csörtetni kezdett ki a széksorból, szomszédai térdén és lábfején keresztül.

Urrican kapitány azonban galléron ragadta, és ráförmedt:

– Mit akarsz, Turk??...

A tengerész öklét rázta a színpad felé, és rekedten hörögte:

– Odamegyek, Mr. Thornbrockot elkapom a nyakánál fogva, lehajítom onnan, mint egy patkányt!

– Kuss, Turk! Maradj veszteg! - mordult rá Hodge Urrican.

Nyolcat ütött az óra.

A fülhasogató lármát mélységes csönd váltotta fel a színházteremben.

Mr. Thornbrock akkor kezébe fogta a dobozt, megforgatta néhányszor, és kigurította belőle a két kockát - ezek az asztalon kiterített térkép széléig perdültek.

A Különcök Klubjának tagjai odasiettek, leolvasták az eredményt:

– Hat és három... - Vagyis kilenc...

Szerencsés szám! Az ötödik versenyzőnek ugyanis a huszonhatodik mezőre - Wisconsinba - kellett utaznia.