Az újságíró kocsiútja

– Úgy van, uraim, én a Hypperbone-vetélkedőt olybá tekintem, mint főbenjáró nemzeti eseményt, amely dicső hazánk történetének egyik legfényesebb lapja lesz! A függetlenségi mozgalom, a szecessziós háború, a Monroe-elv, a McKinley törvényjavaslatának alkalmazása¹ aligha vetekedhetnek fontosságban William J. Hypperbone világraszóló ötletével, hiszen a Különcök Klubjának e nagynevű tagja valóban fölkeltette az egész földkerekség figyelmét!...

Ilyen szívmelengető honfiúi hévvel patakzott a szó Harris T. Kymbale szájából, midőn május 7-én Chicagóban vonatra szállt, hogy rendeltetési helyére siessen.

A Tribune munkatársa egyik vasúti kocsiból a másikba ment, és mindenütt akadt számos hallgatója, mert bármikor tudott valami újat, valami érdekeset mondani.

Harris T. Kymbale egyedül kelt útra. Akadtak ugyan kollégái, akik készségesen vállalkoztak, hogy vele tartanak, de Harris T. Kymbale köszönettel elhárította ajánlkozásukat. Még inast sem vitt magával. Mindazonáltal ő korántsem bujkált a közérdeklődés elől, mint Max Réal vagy Hermann Titbury. A száguldó riporter akár a kalapja szalagjára is hajlandó lett volna rányomtatni feltűnő tulipiros betűkkel, hogy: A Hypperbone-vetélkedő negyedik versenyzője...

A vasútállomáson tömérdek ember várta. Egetverő hip-hip és hurrá kiáltások harsantak föl mindenfelől, és alig győzött kezet szorítani rengeteg rajongójával. Arca önbizalomtól, reménységtől, a győzelem tudatától sugárzott, nem csoda hát, ha nyomban fogadtak rá, sőt egy ellenében háromszoros tétet kínálgattak. No persze, ő nem azért indult el egyedül, mintha a társaságtól irtózott volna, sőt ellenkezőleg, vígan szóba állt boldog-boldogtalannal, hamarosan összebarátkozott minden útitársával. Nyitva volt mindenki számára a szíve és - a pénztárcája is, mert azt talán mondanunk sem kell, hogy a dúsgazdag Tribune bőségesen adott előleget a krónikarovat jeles vezetőjének. Majd ledolgozza tudósításokkal, útirajzokkal, novellákkal, interjúkkal, hiszen az efféle szemfüles utazó újságíró mindenütt talál érdekes híranyagot...

– Uram - kérdezte tőle egyik útitársa, egy tetőtől talpig jenki küllemű, eléggé fölényes úriember -, nem tulajdonít ön túlontúl nagy fontosságot ennek a Hypperbone-vetélkedőnek?

– Éppenséggel nem, uram - felelte Harris T. Kymbale -, nekem az a véleményem, hogy ilyen felséges ötlet csakis vérbeli amerikai agyában születhetett meg!...

– Igaza van! - szólt közbe egy chicagói nagykereskedő. - Mióta ez a pazar társasjáték köztudomásra jutott, az egész világ lázas izgatottsággal kíséri mozzanatról mozzanatra.

Az egyik útitárs kifejezte végtelen örömét, amiért William J. Hypperbone leendő örököseinek egyikével utazhatik.

– Majd eldicsekszem vele Detroitban...

– Micsoda, ön Detroitba megy? - kérdezte Harris T. Kymbale, és azonnal megrázta az illető kezét.

– Úgy van, Detroitba, Michigan szövetségi állam legfontosabb városába igyekszem...

– Rendkívül örvendek, hiszen akkor útitársak leszünk, mert égek a vágytól, hogy Detroitot megismerjem.

A jenki - aki nyilván maga is fogadott az újságíró sikerére - ekkor élénken közbevágott:

– Csakhogy, Mr. Kymbale, önnek egyáltalán nem lesz ideje arra, hogy ilyen nagy kitérőt tegyen! Vigyázzon, kérem, ha ekkorát kerül, még el talál késni!...

– Az embernek effélére mindig akad ideje - felelte Harris T. Kymbale mélységes meggyőződéssel.

Ekkor megszólalt egy idősebb pap, aki roppant érdeklődéssel nézte a tudósítót:

– Mondja csak, uram, elégedett-e az első kockavetése eredményével?...

– Igen is meg, nem is, tisztelendő atyám - felelte az újságíró illedelmes hangon. - Annyiban elégedett lehetek, hogy játéktársaim, akik előttem indultak el, még nem mozdultak ki a második, a nyolcadik és a tizenegyedik mezőről, mikor pedig engem a kettő és négyes számot mutató kockák a hatodik mezőre, majd innen nyomban a tizenkettedikre küldtek. Nem lehetek viszont elégedett azzal, hogy a hatodik mező New York állam, ahol a legendás „híd” van, és ez a „híd” ugyebár átvezet a Niagarán... No de hát én rég elteltem a Niagarával! Legalább hússzor jártam már ott! Nekem valami új, eddig nem látott helyszín kell, s akkor bármelyik zugában rejtőzik is az az Egyesült Államoknak, én rohanok, fölkeresem, megnézem, tollam hegyére tűzöm...

– Igen ám, de a föltétel úgy szól, hogy bizonyos napon ott kell lennie a kijelölt város távíróhivatalában!

– Legyen nyugodt, atyám, én nem fogok elkésni egyetlen pillanattal sem!...

– Hm - jegyezte meg egy konzervgyáros, akinek pirospozsgás, pufók arcán, fényes-feszes bőrén jól látszott, mennyire kedveli tulajdon élelmiszerüzletének termékeit -, önre azonban szép kis utazás vár New York szövetségi államból egyenesen Új-Mexikó államig!...

– Eh, mi az egy újságírónak?... Potomság! Csak néhány ezer mérföld...

– Hátha még Floridába vagy Washington állam valamely isten háta mögötti falujába küldték volna!...

– Látják, uraim, éppen ez tetszik nekem, és csakugyan szíves-örömest keresztül-kasul bejárnám az Egyesült Államok minden zegét-zugát!

– Ha jól tudom, a hatodik mezőn, a „hídon” egyszeri tétet kell fizetnie majd - jegyezte meg aggodalmasan a pap.

– Mi az a rongyos ezer dollár a Tribune-nak! A Niagara-vízesés mellől sürgönyt küldök, és néhány óra múlva már meg is kapom táviratilag a bankutalványt... Ennyi az egész...

– A Tribune-nak óriási reklám ez a Hypperbone-vetélkedő, ugyebár?

– Úgy bizony, de még mekkora!

Így telt-múlt az idő. Harris T. Kymbale egyáltalán nem unatkozott, az útitársai pedig remekül szórakoztak. New York állam hétszáz mérföldnyire fekszik Chicagótól. Mr. Kymbale - amint már említette is - nem vágyódott valami nagyon New York államba, mert már sokszor járt ott. Kedélyes csevegés közepette vonatozott Chicagóból Indianába, érintette Ainsworth-ot és Michigan Cityt (ez utóbbi város azonban nincsen a hasonló nevű állam területén). Átment New Buffalón, majd néhány óráig megállapodott Jacksonban, e híres ipari és kereskedelmi központban. Május 7-én éjjel érkezett meg Detroitba, és pompásan töltötte az éjszaka hátralevő részét egy előkelő szálloda csinos szobájában; másnap pedig büszkén élvezte a dicsőséget, mert száz meg száz ember ácsorgott a bejárat előtt, és várta, hogy a Hypperbone-vetélkedő egyik szereplője, a Tribune munkatársa, a krónikarovat jeles vezetője végre-valahára kijöjjön.

Detroit virágzó város, 1670-ben alapították a franciák, és jelenleg kétszázezer lakosa van.² A sok ünnepeltetés miatt a tudósítónak alig jutott ideje, hogy jobban körülnézzen az élénk forgalmú utcákon. Még aznap este tovább utazott...

Átutazott Ohio államon, majd és az Erie-tó mellett épült Toledo város megtekintése után Clevelandben állapodott meg, de csak rövid időre; a következő állomás, ahová május 10-én érkezett: Buffalo volt. Száz évvel ezelőtt³ ugyanannyi bölény csatangolt ezen a vad tájékon, mint ahány lakos jelenleg él e szép, mintegy százezer lakosú városban.⁴

Buffalo főpostájáról táviratozott a Tribune kiadóhivatalának, hogy a szerkesztőségi titkár haladéktalanul ezer dollárt fizessen az ő nevében Thornbrock közjegyzőnek, mint egyszeri tétet.

Buffalóból félnapi tartózkodás után kerekedett föl, hogy New York City érintésével majd Új-Mexikó állam felé folytassa útját. Indulás előtt persze ragyogóan belakmározott a város legelőkelőbb éttermében.

Amikor épp fölszállni készült a vasúti kocsiba, H.-V. Exulton, Buffalo város polgármestere jóakaratúan így szólt hozzá:

– Úgy látom, ez alkalommal igen élvezte ezt a kiruccanást, Mr. Kymbale... Én azonban figyelmeztetem önt, hogy további útja során ne tegyen ilyen szeszélyes kerülőket, kedves uram...

– Miért ne, ha nekem így tetszik, uram? - kérdezte Harris T. Kymbale kissé bosszúsan. - A játékszabályok szerint, úgy vélem, nekem ehhez jogom van...

– Nem, nem, uram, önnek nincsen több joga, mint egy sakkfigurának...

– Ugyan már, én a magam ura vagyok!...

– Ez súlyos tévedés!... Ön igenis azoké, akik önre fogadtak! Jómagam például kerek ötezer dollárt kockáztatok...

Alapjában véve igaza volt a derék polgármesternek, a Tribune tudósítója csakugyan azoké, akik fogadtak rá, és bármily heves csatangolási vágy fogja is el, neki arra kell törekednie, hogy mennél előbb ott legyen, ahová a kockák szeszélye küldi. New York államból tehát a legbiztosabb és a legrövidebb utat kell választania Új-Mexikó államba.

Más valaki az ő helyében például New Yorkban minden percet felhasznált volna, hogy alaposabban szemügyre vegye ezt a roppant metropolist, az Egyesült Államok legnépesebb városát, amely százhat négyzetkilométer területű, lakosainak a száma hatmilliónyi,⁵ gyönyörű utcák, terek, parkok ékesítik; számos monumentális épület, szobor, ezer templom látható utcái szövevényében, köztük a vakító fehérmárványból készült Szent Patrik-dóm; a Central Park háromszáznegyvenöt hektár területével, ahol barlangok, erdők, ligetek, csörgedező patakok gyönyörködtetik a szemet... Ámde mindezek a csodálatos látványosságok nem vonzották az újság ingerével a Tribune munkatársát.

Május 11-ét töltötte New Yorkban, és ugyane hónap 21-én, tehát tíz nap múlva Santa Fében, Új-Mexikó állam fővárosában kell lennie, már pedig e két várost öt-hatszáz mérföldnyi távolság választja el egymástól.

Mielőtt útra kelt volna a Vadnyugat felé, még Buffalóban táviratot kapott a Tribune szerkesztőségétől. Ez a távirat így szólt:

Az útirány legyen:

Buffalo-Cleveland-Ohio-Columbus-Cincinnati-Indiana-Laurencebourg-Madison-Versailles-Vincennes-Missouri-Salem-Belley-Saint-Louis-Jefferson-Kansas City, innen a déli vasúton: Laurence-Emporia-Toledo-Newton-Hutchinson-Plum Buttes-Fort Zarah-Larned-Petersburg-Dodge City-Fort Atkinson-Sherbrock-Colorado-Las Arimas-Pueblo-Trinidad-Clifton (ez már Új-Mexikó határán található)-Cimarron-Las Vegas-Galateo-Santa Fé. Nem szabad megfeledkezned arról sem, hogy e távirat feladója is száz dollárral fogadott rád.

Bruman S. Bickhorn szerkesztőségi titkár.

Akinek minden lépésére ilyen szerető gonddal vigyáznak, vajon nem bizakodhat-e joggal abban, hogy „elsőnek fusson be” a Hypperbone-lóversenyben?

– Helyes, Bickhorn barátom, helyes! Követem ezt az útitervet, s én, Harris T. Kymbale, ígérem neked, nem teszek többé olyan szeleburdi kitérőket, mint eddig, s eszem ágában sincs, hogy könnyelműsködéssel veszélyeztessem a te százdolláros fogadásodat. Én a Tribune zsokéja vagyok ezen a lóversenyen, becsületére kell tehát válnom a gazdámnak.

Efféle gondolatok támadtak az újságíró lelkében a távirat elolvasása után. Csakugyan híven követte az utasításokat és Ohión, Indianán, Illinoison, Kansason, Missourin, Coloradón átutazva, május 19-én este Clifton állomáshoz érkezett.

Itt azzal a hírrel fogadták, hogy a vasúti közlekedés Clifton és Santa Fé közt néhány napig szünetel, míg a tavaszi esőzések által okozott akadályokat elhárítják a pályáról. Pedig még százhuszonöt mérföldnyi út választotta el Santa Fétől, és neki mindössze harminchat órai idő állott rendelkezésére, hogy odaérjen.

A szerencsés véletlen azonban úgy akarta, hogy valaki már várja a krónikarovat jeles vezetőjét, mégpedig egy félspanyol, félamerikai férfiú. Mihelyt megpillantotta a hírlapírót a pályaudvaron, háromszor belecsapott a saját tenyerébe, majd spanyolba oltott tört angolsággal - inkább Cervantes, semmint Cooper nyelvén⁶ - így szólította meg: - Harris T. Kymbale?...

– Az vagyok...

– Elvigyem Santa Fé városába uraságodat?

– Meghiszem azt! Ötven dollár üti érte a markodat...

– Áll az alku.

– Hogy hívnak, atyámfia?

– Isidoriónak.

– Szép név. Nos hát, gyerünk, Isidorio!

– Itt a kocsim az állomás előtt, indulhatunk...

Harris T. Kymbale tüstént fölkapaszkodott az egyfogatú kis homokfutó hátsó ülésébe, Isidorio pedig rácsapott a hosszú nyakú lóra. A meglehetősen rozoga jármű kegyetlenül rázott, a tudósítónak azonban be kellett érnie vele, minthogy különb nem akadt hetedhét határon.

Másnap korán reggel Cimarron tájékán jártak, mintegy negyven mérföldnyi távolságra a várostól; mindeddig semmi baj nem érte őket, pedig a Vadnyugat hírhedt pusztaságain hajtottak át, az apacsok, a komancsok és más rézbőrű törzsek vadászterületén. Délután Fort Uniont, Las Vegast elhagyva, az erdős-hegyes Moro Peaks felé közeledtek. Hanem itt, ezen a botlasztó útszakaszon, meredek lejtőkön a ló csak lépésben haladt, és Isidorio néha meg-megállította, hogy pihenjen a szegény pára. Ez a 20-ról 21-re virradó éjjel történt.

Harris T. Kymbale kezdett türelmetlenkedni. Biztatta, szidta, fenyegette Isidoriót, aki azonban minderre a füle botját sem mozdította meg.

– Hiszen mi egy helyben állunk!... - csattant föl egyszer csak döbbenten a riporter.

– Nem repülhetünk - válaszolt egykedvűen Isidorio. - Az én kocsimnak csak kereke van, nem pediglen szárnya...

– No de hiszen tudod, hogy 21-én Santa Fében kell lennem!

– Ha nem jutunk el oda holnap, majd megérkezünk holnapután...

– Akkor már késő lesz!...

– Hja, a ló csak ló, én meg csak ember vagyok! Sem ettől a gebétől nem kívánhat többet, sem éntőlem...

Harris T. Kymbale vette észre, hogy ha boldogulni akar, más húrokat kell pengetnie.

– Isidorio, van egy ajánlatom! - szólította meg gyöngéd, baráti hangon.

– Hadd hallom!...

– Ezer dollár üti a markod, ha holnap délelőtt Santa Fében leszünk!

– Ezer dollár?!... Ugyan már, ne izéljen az úr!

– Ezer dollár! No persze csak akkor fizetem, ha nyerek.

– Ejha! - rikkantotta meghökkenve a kocsis. - Akkor kapom meg a pénzt, ha győzött?

– Természetesen.

– No, jó lesz akkor is! - mondta Isidorio, és rávágott háromszor a lovára, az pedig vágtatni kezdett.

Egy ideig valóban elég gyorsan haladtak, hanem aztán a ló ismét csak nagyon ellankadt; fáradtan kocogott, mert az út hegynek fölfelé vitt.

Harris T. Kymbale ekkor újra megszólalt:

– Isidorio, van egy újabb ajánlatom!

– Hadd hallom!

– Tízezer... igen, tízezer dollárt adok, ha idejére megérkezünk!

– Tízezer?!... Ugyan már, ne izéljen az úr! Ekkora vagyonnal kínál?

– Tízezer!

– És akkor fizet, ha megnyeri a versenyt?...

– Ígérem!

Gazdájának hathatós biztatására a derék paripa tovább poroszkált, és főleg akkor, amikor az út hegyről lefelé vezetett, lankás terepen, nem is lehetett ellene panasz... A kocsi is hősiesen állta a hepehupás, tengelytörő utat, és mivel pompás holdsütötte éjszakán utazott, a tudósítónak eszébe sem jutott, hogy meg kellene hálnia valahol. Hanem amint teltek-múltak az órák, a patakopogás egyre lassult, és úgy hajnaltájban Harris T. Kymbale újra csak megszólalt:

– Isidorio - súgta a kocsis fülébe -, ha jól emlékszem, az imént tízezer dollár jutalommal kecsegtettelek, ugyebár?

– Hohó, csak nem akarja visszaszívni az ígéretét Kymbale úr?! - riadt föl megütődve a fuvaros.

– Ellenkezőleg, még kilencvenezerrel megtoldom, vagyis százezer dollár fogja ütni a markodat, ha holnap, illetve ma délelőtt Santa Fében leszünk!...

– No persze csak akkor, ha nyer, he?

– Úgy van,... ha nyerek...

– Jól hallok? Százezer dollárt ajánl nekem az úr? - érdeklődött hitetlenkedve Isidorio, és tenyerével ernyőt formált a bal fülkagylója mögé. - He?

– Jól hallottad, barátom!

– Hm, és volna olyan szíves egy darabka cédulára felírni ezt, csak úgy emlékeztetés okából?

– Kötelezvényt adjak?

– Úgy bizony, vesse papírra, és lássa el a kézjegyével!

– Nagyon szívesen.

És Harris T. Kymbale annak rendje és módja szerint „kötelezvényt” írt a százezer dollárról, amely összeg akkor leend kifizetendő, ha ő fogja örökölni Hypperbone hatvanmillióját.

Isidorio átvette az újságíró jegyzetfüzetéből kitépett papírlapot, elolvasta, gondosan összehajtogatta, zsebre dugta, és nekilátott, hogy művészi fokon űzze a fogathajtás nemes mesterségét.

No hiszen akadt most dolga az ostornak, és a kis kocsi szédítő gyorsasággal röpült az országúton, nem ért a nyomába még a szél sem. Eszeveszett iramban száguldottak a Rio Chiquito partja mentén.

Délben tizenkét óra előtt tíz perccel érkeztek meg Santa Fé városába, melynek főterén legalább hétezer bámészkodó várta a riportert, és minthogy mind a hétezerrel nem szoríthatott kezet, csak hajlongott, mint valami színész, amikor a hálás nézők tapsorkánnal köszöntik.

Harris T. Kymbale azonnal a távíróhivatalba sietett. Ott már két sürgöny várt rá.

Az egyiket Thornbrock közjegyző adta fel: „Huszonkettedik mező - Dél-Karolina”.

Santa Fé lakosai népünnepélyt, hangversenyt, díszlakomát akartak rendezni a Tribune híres-nevezetes munkatársának a tiszteletére, a tudósító azonban mélységes sajnálattal és szerényen visszautasított minden ünneplést.

A másik távirat a szerkesztőségtől jött, és újabb pontos útitervet tartalmazott, amelyhez szigorúan alkalmazkodnia kellett. Ezért aztán a krónikarovat jeles vezetője, a fáradhatatlan száguldó riporter elhatározta, hogy még aznap elindul Santa Féből.

Amikor a város fiákeresei megtudták, hogy Isidorio milyen fényes fuvardíjat kapott - no persze, egyelőre csak papiroson -, tüstént megrohanták az újságírót, és mindegyik buzgón ajánlkozott, hogy ő szállítsa a legközelebbi vasútállomásig a „viteldíj” kecsegtető reményében.

Ám különös módon éppenséggel Isidorio nem törte magát ezért a „fuvarért”. Mindazonáltal illendőnek tartotta, hogy elbúcsúzzék nagyvonalú utasától.

– Nos hát, derék barátom, ugyebár rendben vagyunk? - kérdezte nyájasan Harris T. Kymbale.

– Rendben volnánk, uram, csak épp...

– Nos?

– Csak épp egy alázatos kérésem volna mégis...

– Ki vele, barátom!

– Azt a százezer dolláros ígérvényt szívesen odaadnám száz jó dollárért, ha most a markomba leolvasná az úr! - jelentette ki Isidorio mélységes nyugalommal.

– Százat százezer helyett?...

– Úgy, ahogy mondom uram, és nem másként. Beérném én százzal, csak azt legalább a saját szememmel láthatnám! Itt, álltó helyemben, és üstöllést...

Harris T. Kymbale azonnal a zsebébe nyúlt, átadta a bölcs és nagylelkű fuvarosnak a száz dollárt, a visszakapott kötelezvényt pedig apró darabokra összetépte. Aztán fölült az egyik kocsira és a tömeg harsány hip-hip meg hurrá kiáltozása közepette elhagyta Santa Fét.

Amikor Isidoriótól megkérdezték, mi a véleménye utasáról, a filozofikus lelkületű fuvaros ekként válaszolt:

– Hát én nem bízom benne, mivelhogy őkelme túlságosan bízik önmagában... Én bizony két veszekedett rézpetákot sem tennék rá, ha fogadni szottyanna kedvem!