Két hónap a hittérítő-telepen.

Kermor ezredest tizennégy év választotta el attól a naptól, a melyen hazáját elhagyva az új világ felé vitorlázott.

E tizennégy évnek történetét, rövidre vonva hadd mondjam el itt.

1872-ben történt, hogy a «Norton» nevű hajó elsülyedt, s Kermor ezredes megtudta, hogy Martinique szigetéről elinduló felesége és kicsiny leánykája is elpusztult a hajóval együtt. Kermor ezredes nem is látta eddig a leányát.

E nagy csapás után még egy teljes évig megmaradt a katonai szolgálatban, de az év végével önkényt megvált attól, s mert nem volt, a mi hazájához fűzze, világgá ment azzal a szándékkal, hogy valahol messze, messze félvad emberek között terjeszteni fogja az Üdvözítő tanait.

A harczedzett katonában már ekkor megvolt az apostoli buzgóság. Eddig a harczokban vált ki vitézségével, ezentúl a felvilágosodás terjesztése volt a czélja.

1875-ben nagy titkon, tervéről senkinek sem szólva elhagyta Francziaországot. Még hűséges szolgáját, Martial őrmestert sem értesítette arról, hogy hova megy.

Venezuelában az egyházi és vallási tanulmányok foglalták le, s Esperante atya néven a hittérítők közé állott be. Spanyolul tökéletesen tudott, s mindenki spanyolnak tartotta. 1878-ban, már mint fölszentelt pap szerepelt, s Caracasból elindulva Angelos-szal a guaharibok közé ment, hogy megkezdje nemes munkáját. Ekkor negyvenkilencz éves volt Esperante atya. San-Fernandóból levelet írt egyik barátjához, egy nantesi közjegyzőhöz. Ez volt az egyetlen levele, mely alá igazi nevét írta. Erről a levélről történetünk folyamán gyakran emlékeztünk meg.

Esperante atya és Angelos két csónakon mentek az Orinoco forrásvidékére. Minden szükséges holmival jól felszerelve érkeztek meg oda, a hol jelenleg Santa-Juana áll.

Bizony nehéz munka volt a község-alapítás az egészen vad és műveletlen guaharibok között, de Esperante atya nem csüggedett, Angelos pedig, ki az indiánus törzseket jól ismerte, igazi jobb kezévé lett Esperante atyának.

Így telt el az áldásos munkában tizennégy esztendő. A hittérítő-telep - a mint már arról megemlékeztünk - lassankint felvirágzott.

– - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Martial felvilágosító szavai után Kermor ezredes szivéhez szorította leányát, a szeméből patakzott a boldogság könye. Reá hullott az Jeanne fejére, mint egy keresztelő viz.

Jeanne elmondta röviden atyjának a maga élete történetét attól az időtől kezdve, mikor szerencsésen megszabadult a hajótörésből, mély szeretettel emlékezett meg az Eridia-családról, aztán Francziaországba való utazásáról, Martiallal való találkozásáról, majd a venezuelai útról - szóval életének minden nevezetes mozzanatáról.

Ekkor aztán mind a ketten odamentek Martialhoz. A vén katonának az arcza «ragyogott» a boldogságtól. Ő most már fájdalmat sem érzett, minduntalan törülgette a szemét és hajtogatta:

– Ezredes úr, ... ó az én jó ezredesem! Jeanne megtalálta az atyját, én most már, ha úgy tetszik a jó Istennek - elpatkolhatok.

– Ohó, katonapajtás, arról szó sincs!

– Az már más, ha ezredes úr nem akarja, akkor nem szabad meghalnom.

– Természetesen. Ápolni fogunk téged és újra talpraállítunk.

– Nem fogok meghalni, ... de nem ám!

– Mindenekelőtt föltétlen nyugalomra van szükséged.

– Egy kicsit kerülget is már az álom, ... jó lesz, érezem, előre érezem, hogy megerősödöm tőle.

– Aludjál csak, öreg bajtársam, aludjál. Holnap indulunk vissza Santa-Juanába. Ott meglásd, pár nap mulva olyan egészséges leszel, mint a makk.

Kermor ezredes lehajolt hozzá és megcsókolta a homlokát. A vén katona boldogan mosolygott és csendesen elaludt.

– Lelkem jó édesapám, - szólalt meg halkan Jeanne, - úgy-e meg fogjuk őt gyógyítani?

– Ha Isten is úgy akarja, megmentjük, kedves Jeanom, - felelé a hittérítő.

Paterne megvizsgálta volt már előbb Martial sebét, s úgy nyilatkozott, hogy súlyos ugyan a sérülés, de nem halálos.

Esperante atya kiadta a rendeletet, hogy a katonák pihenjenek, mert korán reggel vissza indulnak Santa-Juanába.

– Természetesen Gomo fog kalauzolni - jegyzé meg Esperante atya.

– Ez a derék fiú volt tulajdonképpen a megmentőnk - tevé hozzá Helloch Jakab.

– Úgy van! - viszonzá Esperante atya.

Aztán oda inté magához Gomót:

– Jer ide, Gomo, hadd öleljelek meg mindazoknak a nevében, a kiknek az életét megmentetted.

Jeanne sem mulasztotta el, hogy a bátor fiúnak megköszönje barátságát, valamint a két kormányossal: Valdezzel és Parchal-lal is kezet szorított.

Legutoljára hagyta Helloch Jakabot és Paterne Germaint.

– Kedves atyám - szólott Jeanne két hű útitársát atyjához vezetve - el kell neked mondanom, hogy mennyi hálával tartozom e két honfitársunknak. Soha a jóságukat és áldozatkészségüket visszafizetni nem tudom... soha -

– Kisasszony, kérem... ne szégyenítsen meg! Én nem tettem semmit kegyedért.

– Hagyja, Helloch úr, hogy elmondjam mind, a mi a szívemet nyomja -

– De csak Jakabról beszéljen, rólam úgy sincsen mit beszélnie - szabadkozott Paterne.

– Mindkettejüknek adósa vagyok - folytatá érzelemtől reszkető hangon Kermor ezredes leánya. - Helloch úr megmentette az életemet -

– Ön, uram, megmentette a gyermekem életét? - kiáltott fel Kermor ezredes.

Hellochnak nem volt erre mit válaszolnia. A hála nyilatkozata elől nem térhetett ki.

– Úgy van, atyám, - folytatá Jeanne, - Helloch úr megmentette az életemet, de még egyebet is tett ő meg a barátja. Eltértek az útjokból, nem törődtek czéljukkal, s hozzám meg Martialhoz csatlakoztak -

– Kötelességünket teljesítettük csupán - szólalt meg Helloch.

Kermor ezredes később mindent részletesen megtudott, s a mint hallotta, hogy Jeanne minő meleg felbuzdulással beszél Helloch úr szolgálatairól, rögtön észrevette, hogy leánya minő gyöngéd érzelemmel viseltetik az ifjú iránt.

Ezenközben Valdez és Parchal intézkedtek, hogy a harczban elesetteket eltemessék. Paterne a megsebesült guaharibokat gondozta.

Esperante atya, Jeanne, Helloch és Paterne később a falcákhoz mentek. Képzelhetni Paterne örömét, midőn látta, hogy féltetten őrzött növénygyűjteményének semmi baja sincsen. A podgyászból csak a revolverek hiányoztak, a többi rendben volt. Most már bizvást ott hagyhatják a kormányosokra bízva, mig Santa-Juanába fognak időzni. Mert arról természetesen szó sem lehetett, hogy Helloch és Paterne ne menjenek el Esperante atya telepére, s ott ha rövid ideig is, ne pihenjenek.

Helloch és Paterne nagy örömmel fogadták Esperante atya meghivását.

Főleg Paterne tüzelt nagyon, mintegy biztatva barátját:

– No még csak az kellene, hogy ne lássuk Santa-Juanát! Mekkora szégyen volna az reánk, barátom! Mit mondanának hozzá barátaink, mit mondana egész Francziaország?

Helloch is roppant fontos dolognak tartotta, hogy Santa-Juanát megnézzék...

Jean pedig, a kit a beavatottakon kívül mindenki fiúnak nézett, még aznap este előkereste podgyászából a női ruhát, s átöltözött. Midőn a szép kisasszonyt Paterne megpillantotta, így kiáltott fel:

– Íme a csinos ifjúból gyönyörű hajadon vált!... Már az bizonyos, hogy nekem az ilyesmi iránt még sincs fogékonyságom.

A nyugodtan eltöltött éjszaka után az Esperante atya katonái, Gomo és franczia utasaink fölkerekedtek, s mert quivasnak hire-pora sem volt sehol, szerencsésen megérkeztek Santa-Juanába.

Másnap reggel Esperante atya hálaadó Istentiszteletet tartott. A harang hívó szavára csakhamar zsúfolásig megtelt a kis templom... Kermor Jeanne láthatta atyját lelkészi minőségében. Ó milyen megható egy látvány volt ez néki! Csak szegény Martial nem lehetett ott, pedig mennyire óhajtotta, hogy vitéz ezredesét az oltár előtt lássa!

A sebesült egyébként napról-napra jobban érezte magát, már a hét vége felé kiült a lugasban, s beszélgetett Jeanne-vel.

Kermor ezredesnek és Jeannak sok-sok mondani valójuk s volt. Mindkettő a maga történetét mondotta el, mert ha főbb vonásokban ismerték is azt, a részletek mindkettejükre nézve ujdonságok voltak.

Csak arra nem került a sor, hogy mit fognak ezentúl csinálni. Esperante atya szívében viaskodtak a gondok... Elmenjen-e leányával vissza Francziaországba, vagy ott maradjon az ő kis országában, hogy áldásos működését teljessé tegye?...

Esperante atya és Martial között is gyakran volt szó a múltról - no meg a jövőről is. Kermor ezredes megköszönte azt az önfeláldozó hűséget, melylyel leányát gondozta, a hosszú és veszedelmes útra elkisérte. Aztán áttért Hellochra. Kérdezett reá vonatkozólag egyet-mást Martialtól: vajjon a Jeanne és Helloch érzelmét egymás iránt észrevette-e?

– Higyje el, ezredes úr, nagyon kordában tartottam én a kisasszonyt. Jean, az unokaöcsém, úgy ismerte őt mindenki... Óvtam minden tekintetben, de az ördög, vagy ki mégis úgy akarta, hogy megismerkedjenek -

– Nem az ördög, - hanem a jó Isten! - veté közbe Esperante atya.

Nyilvánvaló dolog volt, hogy Helloch szereti Kermor ezredes leányát, abban sem kételkedhetett még maga Helloch sem, hogy nemes érzelme Jeanne részéről viszonzásra talál, s mégsem nyilatkozott. Vajjon mi lehetett az oka ennek a tartózkodásnak?

Helloch Jakab nem akarta, hogy kérésével előállva mintegy jutalmul kivánja Jeanne kezét azokért a szolgálatokért, a melyeket tett.

Egyszer aztán Paterne elhatározta, hogy ő majd «meg fogja mozgatni a követ». Így szólott barátjához:

– Nos, mikor indulunk haza felé?

– A mikor neked tetszik.

– Szép, szép, de attól tartok, hogy neked nem fog tetszeni, akkor, mikor nekem tetszik -

– Miért ne?

– Mert akkor Kermor ezredes leánya férjhez megy...

– Férjhez megy?

– Természetesen, ... tudd meg, hogy én megkérem a kezét!

– Micsoda? - kiáltott fel Helloch csaknem hevesen.

– Csak ne tüzelj!... Megkérem a kezét, de nem a magam, hanem a te számodra.

És Paterne csökönyösen megmaradt szándéka mellett. Barátjával, Jeanneval és Martial őrmesterrel egy szép napon odament Esperante atyához.

Jeanne meghatottságtól reszkető hangon így szólott:

– Jakab, én szívesen leszek az ön felesége... egész életem nem lesz elég hosszú arra, hogy hálámat lerójjam...

– Jeanne!... Édes Jeannem!... Igen... igen, én szeretlek téged... már régóta szeretlek!

– Ebből hát elég ennyi, kedves barátom, - vágott közbe Paterne, - többet és okosabbat úgy sem tudnál mondani.

Kermor ezredes kebelére szorította gyermekeit s megáldotta őket. Az az áldás egész életükre szólott.

A házasságnak nem állott útjába semmi akadály. Helloch független ember volt, tehetett azt, a mi neki tetszett.

Az esküvő napját november 25-dikére tűzték ki. A kis templom megtelt újra ünneplő közönséggel, Paterne és Martial őrmester voltak a tanuk.

A guaharibok sohasem felejtették el e meghatóan szép, s mégis olyan egyszerű esküvőt, mely két igazán szerető szívet tett kimondhatatlanul boldoggá.

Ez után még körülbelül egy hónapig maradtak Santa-Juanában. Hellochnak eszeágában sem volt, hogy a napokat számlálja, de Paternenek nagyon kezdette a lelkiismeretét nyomni, hogy mit fog majd a miniszter gondolni, ha olyan sokáig késlekednek a visszatéréssel.

– Majd elmegyünk! - válaszolá Helloch.

– Majd!... Majd, de mikor? - türelmetlenkedék Paterne.

Így aztán a fiatal házasok Esperante atyával együttesen elhatározták, hogy deczember 22-ikén indulnak el.

Kermor ezredes szíve nagyon összeszorúlt, ha arra gondolt, hogy leányát nemsokára újra nem fogja látni. Pedig abban állapodtak volt meg, hogy nehány hónap mulva el fognak ismét Santa-Juanába látogatni.

Úgy számították, hogy öt hét múlva már Caïcarában lesznek, mert lefelé az Orinocon nem nehéz az út, ott gőzhajóra ülnek. Visszafelé Helloch már sokkal jobban fogja tudni az utat az eddig tett tapasztalatok alapján.

– Ne búsuljon, ezredes úr, - vigasztalá az apát Martial őrmester, - a mi leányunknak a legeslegjobb férje van. Jobban vigyáz reá, mint ilyen magamfajta kimustrált invalidus, a kitől szegény Jeanne az Orinocóba fuladhatott volna, s a ki még azt sem tudta megakadályozni, hogy a derék, erős karakterű Helloch Jakabot megszeresse!