Assomption Emmánuel jó tanácsai.

Hogy Helloch Jakab érzelmei Jean iránt gyökeresen megváltoztak, mióta tudta, hogy Kermor ezredesnek nem fia, hanem leánya: azt talán fölösleges szóvá tennünk. Nyilvánvaló az is, hogy Jeanne szintén észrevette, sőt Paterne is, a ki barátja itélete szerint az efféle dolgokhoz egyáltalában nem értett, nagyon hamar észrevette, s akár a szemébe vághatta volna barátjának: «Te Jakab, nincs miért titkolnod előttem, te a Kermor ezredes leányát szereted.»

Aligha Helloch másodszor is koczkáztatta volna azt a bizonyos, előbb elmondott itéletet.

Őszintén szólva az érdemes természettudós várta is az alkalmat, hogy Jakabnak «legújabb megfigyeléseit» annak rendje és módja szerint tudtára adja.

Martial őrmester egyszerűen dühöngött, még pedig a saját becses személye ellen dühöngött, ha arra gondolt, hogy az utóbbi három héten mi történt.

Sohasem tudta magának megbocsátani, hogy az az átkozott «chubasco» módot nyújtott az ifjabbik francziának arra, hogy Jeannenak az életét megmentse, holott az föltétlenül az ő becsületbeli kötelessége lett volna; így aztán vége volt minden titkolózásnak, lerántották arczáról a maszkot, le bizony, a nagybácsi egyszerű őrmesterré zsugorodott össze, s neki minduntalan nyájas pofát kell vágnia, ha azzal a Helloch-chal találkozik. Neki kellett volna Jeant a vizből minden áron kimentenie, ... még úgyis, ha belefult volna mentés közben. Mi köze volt Helloch Jakabnak az ő unokahugához? Ki bízta meg azzal, hogy nyomban ott teremjen s utána ugorjon?... Igaz, no, ha az a fiú utána nem ugrik - vége van Kermor ezredes leányának...

Az nap éjjel is ezek a gondolatok gyötörték szegény őrmestert, s csak igen későn tudott elaludni. Másnap pedig már napfelkelte előtt fellármázta őt az unokaöcscse, mert a házi gazda és fiai már vártak reájuk künn az udvaron.

Nemsokára megérkezett Helloch és Paterne is. Helloch jó reggelt kivánt Jeannak és tudatta vele, hogy a «Gallinetta» holnapra már teljesen rendben lesz, s ha úgy tetszik, folytathatják az utat.

A gomero-k, vagyis az ültetvényes munkásai már mind együtt voltak a mezőn, csak arra vártak, hogy Assomption úr megérkezzék.

A mező tulajdonképpen nem volt mező, hanem erdő. Azok a fák, melyeknek gummi-nedvét ki akarták csorgatni, mind meg voltak jelölve, éppen úgy, mint a fakivágásnál szokták tenni nálunk.

A gummi-nedves fákat nem kell kivágni, csak a héjában kell egy levezető-csatornát metszeni s ezen a csatornán át a szó igaz értelmében «megfejik» a fákat.

A munkások éppen akkor fogtak a kaucsuk-fák fejéséhez, mikor a gazda vendégeivel megérkezett. A vendégek közül Paterne, a botanikus nézte a legnagyobb érdeklődéssel a gummi-szüretet.

A dolog szerfölött egyszerű volt.

A gomero kisded kézi baltájával egy kis léket vágott a fa héján, de ügyelnie kellett arra, hogy mélyebbre ne vágjon, mint a minő vastag a fa kérge. A hosszas gyakorlat nagy ügyességet adott ezeknek az embereknek.

– E szerint hát a fákat nem kell «amputálni» - jegyzé meg tréfásan Paterne - csupán eret kell rajtuk vágni.

A gomerok a fák tövéhez egy-egy edényt tettek, a többi aztán magától jött, mert a fák kérge alól lassan bár, de folyton szivárgott ki a gummi, s az edénybe csepegett. Nem veszett el a drága, ragadós nedüből egy árva csepp sem.

– Meddig tarthat ez a leszivárgás? - kérdé Paterne.

– Körülbelül hat-hét óra hosszáig - felelé a gazda.

Helloch és társai a délelőtt egy részét arra használták fel, hogy az Assomption-ültetvényt keresztül-kasul járták, s nézegették a «megsebzett fák vére csepegését». Igen dús aratás kinálkozott.

Paterne nem elégedett meg azzal, hogy miként csorgatják ki a kaucsuk-fák nedvét, azt is szerette volna tudni, hogy miként készül ebből a nedvből a gummi-arabicum.

– Nos, hát maradjon még nehány napig Danacóban - mondá a házi gazda, - s akkor megfigyelheti, hogy holnap-holnapután már csak nagyon gyér cseppekben fog a gummi-nedv a fák kérgének hasadékain át szivárogni. Néha egész héten át azt kell várnunk-lesnünk, hogy minden csepp kiszivárgott-e, vagy még van a kéreg alatt?

– Tehát egy egész hétig nem tesznek egyebet, mint várják a gummi kiszivárgását?

– Világért sem! Ma este minden gomero egy-egy telt edénynyel fog haza jönni. Ez lesz a mai szüret. Este tüzet raknak, fiatal, zöld galyakból, s annak a sűrű füstje átjárja a deszkákra kirakott, lepényalakú gummit, melyeket egymásra rétegekben kennek. Így készül a kaucsuk-lepény. Készen van, csak piaczra kell küldeni.

– Mielőtt honfitársunk, Truchon, ezen a vidéken járt, nem ismerték a benszülöttek ezt a módját a kaucsuk-termelésnek?

– Fogalmuk sem volt róla. A franczia Truchon e tekintetben igazi jótevője volt San-Fernando és La Esmeralda környék lakóinak.

Délután a házi gazda elkisérte vendégeit az Orinoco partjára, hadd lássák, hányadán van már Valdez a falca tatarozásával. Útközben az ültetvényes nagy önérzettel és buzgósággal mesélte el, hogy milyen volt az ültetvény akkor, mikor ő jött Danacóba, s mit csinált ő belőle.

A kikötőbe érve látták, hogy Valdez akkor bocsátotta éppen vizre a teljesen kijavított falcát. Parschal és a «Moriche» legényei természetesen segítettek Valdeznek.

A nap éppen leáldozott, biborszínű felhő vette körül s üde esti szellő kezdett fujdogálni. Minden jel arra mutatott, hogy holnap nem lesz szélcsend.

A falca vizbebocsátása körül buzgólkodó legények között megpillantotta Assomption úr a spanyolt.

– Ki ott az az ember? - kérdé.

– A «Gallinetta» egyik evezőse - felelé Helloch Jakab.

– Hiszen az nem indiánus...

– Nem, az spanyol.

– Hol tettek reá szert?

– San-Fernandóban.

– Micsoda, ez folyón járó falcákra szegődik el?

– Egyébként talán nem, de nekünk nagy szükségünk volt egy evezős legényre, s merthogy ez a spanyol éppen Santa-Juanába igyekezett, készségesen ajánlkozott, hogy beáll Valdezhez.

Jorres meghallotta, hogy róla beszélnek. Tovább folytatta ugyan a munkáját, de félfüllel mindig oda figyelt, mintha egy hangot sem akart volna a reá vonatkozó beszélgetésből elszalasztani.

Helloch kérdezte az ültetvényestől:

– Ismeri talán azt az embert?

– Nem ismerem - viszonzá Assomption úr, - talán tartózkodott már ezen a vidéken?

– A baré-indiánus azt mondta, hogy látta már őt Caridában, Jorres azonban határozottan tiltakozott minden találkozás ellen.

– Én most látom őt először. Azért tünt fel mégis, mert a benszülöttektől feltünően elüt. Ön azt mondja, hogy Santa-Juanába igyekszik?

– Szilárd elhatározása, hogy fölkeresi Esperante atyát, s ha befogadja, ott marad a misszió szolgálatában. Különben is már volt novicius egy spanyol zárdában, de időközben megszállotta az utazás vágya, s felcsapott matróznak, nagy földet bejárt, s aztán arra is reá unt.

– Úgy látszik kalandos természetű!... No de se baj, csak a hivatását töltse be tisztességesen. Ámbár a kalandos természetü emberekkel soha sem tudjuk, hányadán vagyunk.

– Hiszen majd szemmel tartom én őt - viszonzá félhalkan Helloch.

Ez alatt Jorres folyton fülelt. Kérdés: vajjon meghallotta-e ez utóbbi megjegyzéseket, de a szemében egyszerre szokatlan szenvedélyes, csaknem félelmes láng csapott fel.

Ezt azonban Helloch nem vette észre, különben még inkább megerősödött volna az a gyanúja, hogy Jorres nem forral jót magában.

Tény, hogy Jorres észrevétlenül bár, de folyton hallgatózott, még akkor is, midőn Assomption az Orinoco forrás vidékéről kezdett beszélni s az utasokat előre figyelmeztette, hogy minő akadályokra fognak majd találni.

– Itt-ott örvényző helyekre sőt kisebb fajta zuhatagokra is fognak bukkanni; a viz medre szirtes, óvakodjanak attól, hogy ilyen szirtnek neki menjenek, mert bármily erős törzse és feneke van is a falcának, könnyen kárát vallhatnák. A «Gallinetta» - a mint az imént láttam, rendben van, kivánatos, hogy a «Moriche» szintén kiállja a harczot.

– Parschalnak szivére kötöttem, jól megvizsgálja, s mindent rendbe hozzon - jegyzé meg Helloch. Parschal - úgy hiszem - fontolóra vette, minő útnak állunk előtte.

– Helyes - viszonzá Assomption. - Még csak az volna kivánatos, hogy egyéb veszélytől is mentek maradjanak.

– Micsoda veszélytől? - kérdé Martial aggaskodva.

– Nos hát a part mentén kószáló rabló indiánusok támadásától.

– A guaharibokra gondol talán? - szólott közbe Jean?

– Világért sem, kedves gyermekem. A guaharibok békességes természetü indiánusok. Tudom, hogy ezelőtt nehány esztendővel veszett hirök kerekedett. 1879-ben, tehát éppen abban az évben, mikor állítólag Kermor ezredes az Orinoco forrásvidékére ment, számos falvat pusztítottak el, s a lakosokat lemészárolták...

– Ó Istenem, talán édes atyám éppen ezeknek a hatalmába került, élet-halál harczot kellett velök vívnia; talán ezek a kegyetlen emberek meg -

– Ne gondoljon ilyesmire! - vágott közbe Helloch. - Ilyesmiről nem hallott Assomption úr.

– Szó sincs róla - sietett a derék ültetvényes az ifjút megnyugtatni. - Legyen meggyőződve, hogy a guaharibok egyáltalában nem szolgáltak reá arra a gonosz hirre.

– Ismeri talán ezt a törzset? - kérdé Paterne.

– Nagyon jól ismerem. Többször volt velök dolgom, s mindenben igazat adok Chaffanjonnak, a ki a guaharibokat vézna, félénk és jámbor indulatú indiánusoknak mondja, a kiktől egyáltalában nincs okuk félniök. A helyett figyelmeztetem önöket, hogy óvakodjanak azoktól a rablóbandáktól, melyeknek a tagjai mindenféle csőcselékből verődtek össze, s a melyek a Savannak tájékán garázdálkodnak. E bandák teljes kiirtása már régen kötelessége lett volna a venezuelai hadseregnek.

– Engedje meg, hogy még valamit kérdezzek - szólalt meg Paterne. - A rablók nem szokták-e néha az ültetvényeseket is megtámadni?

– Meg bizony; éppen ezért én meg a fiaim mindig résen vagyunk. Derék gomeroink is tudják a kötelességüket, s mindjárt fegyvert ragadunk, s a félelmes puska tisztességes távolban tartja tőlünk a rablókat. Indiánusaink bátor és erős ficzkók, őket nem igen merik megtámadni a zsiványok. Az utasok főleg a Cassiquiaron felül ugyancsak vigyázzanak magukra, mert azon a tájékon a partvidék nem nagyon biztos.

– Beszélik, hogy a quivos-indiánusok szeretnek ilyesmivel foglalkozni - mondá Helloch Jakab.

– Úgy van - viszonzá Assomption.

– Azt is beszélik, hogy a banda feje egy kalandor, a ki a börtönből szökött meg...

– Igaz, igaz; gonosz egy csont az!

– Ahá, az a cayennei gazember - vágott közbe Martial őrmester.

– Én is úgy hallottam, hogy Cayenneből szökött meg.

– Franczia származású? - kérdé Helloch.

– Nem; spanyol a czudar, de Francziaországból hozták Cayenneba.

– Mi a neve?

– Alfoniz.

– Alfoniz?... Lehet, hogy álnév - jegyzé meg Paterne.

– Nem, az igazi neve.

Ha Helloch ebben a pillanatban Jorresre nézett volna, bizonyára nem kerüli el figyelmét, hogy megrezzent. Ugyanis a spanyol úgy intézte a dolgát, hogy mind közelebb férkőzött a beszélgetők csoportjához. Nyilván mindent akart hallani.

Éppen abban a pillanatban, a mint Helloch hátra fordult és Jorrest észrevette, Martial felkiáltott:

– Micsoda, Alfoniznak hívják azt a nyomorultat!... Tehát Alfoniz? És ön azt mondja, hogy spanyol és azt mondja, hogy Francziaországból hozták Cayennebe?

– Szórul-szóra igaz.

– Akkor én jól ismerem azt a hitványt. Ott szolgált a Kermor ezredes ezredében, s többszöri lopás miatt haditörvényszék elé került. Éppen az én áldott, derék ezredesem állította oda, mert javíthatatlan gazember volt, még kémkedésen is rajta kapták. A haditörvényszék deportálásra itélte, s a czudar nem átallotta fenyegetőzni, boszút esküdött Kermor ezredes ellen.

Csakugyan ez az Alfoniz volt a cayennei rab, a ki onnan évekkel utóbb megszökött, s a rabló quivos-ok élére állt.

Jean ezt hallva nem állhatta meg, hogy ne sírjon. Arra gondolt szegény, hogy atyja talán ennek az elkeseredett ellenségének a kezébe került, s az bizonyára irgalmatlanul megölte.

Helloch és Assomption megvigasztalták Jeant. Honnan is tudhatta volna meg a rablófőnök, hogy Kermor ezredes elhagyta Francziaországot s az Orinoco vidékére jött. Ez bizony nem valószinű, s azért kár oly nagyon aggódni a miatt, hogy Kermor ezredes az Alfoniz kezébe került.

Egyébiránt erről úgy is meg fognak győződni. Holnap folytatják az utat San-Fernando felé; a falcák rendben vannak, s hogy a veszélyt kikerüljék, arra majd lesz gondjuk.

Assomption meghívta vendégeit búcsúlakomára, s a kis társaság vidáman töltötte együtt az estét a vendégszerető ültetvényes családjával.

Elbeszélgettek jóizűen és csak tiz óra tájban készülődtek fel.

Az Assomption-család visszakisérte őket a falcákhoz, s ott elbúcsúztak egymástól meleg kézszorítással a - legközelebbi viszontlátásig.

Assomption úr e szavakkal fordult Hellochhoz:

– Helloch úr, ha önök visszamenet a három venezuelai tudóssal esetleg találkoznak, szorítsák meg a nevemben Miguel úrnak, az Orinoco lelkes védőjének a kezét, hanem a másik kettőnek ne; kiáltsák a fülökbe: «éljen az Orinoco, éljen az a hatalmas folyam, mely az én ültetvényeimet öntözi»!...