A chubasco.

Másnap kora hajnalban keltek fel s készülődtek az útra. Az a boldog tudat éltette, hogy San-Fernando már csak tizenöt kilométer távolságra van, ez tehát az utolsó nap, s valahára megérik azt, hogy kényelmes szobában, jól megvetett ágyban tölthetik az éjszakát. Caïcarától számítva harminczegy nap telt el az Orinocon felfelé tett útban, s ezalatt az idő alatt a falcá-k kényelmetlen, szűk fedele alatt vonták meg magukat éjszakára. A La Urbanában és Atores falvában való tartózkodásuk sem volt egyéb nyomorgásnál. No majd másképpen lesz San-Fernandóban.

Mikor Miguel úr és kollégái előbujtak a falca fedele alól, a három bárka már a folyó közepén úszott lassankint felfelé. Friss északkeleti szél dagasztotta a három vitorlát. Mutatkoztak azonban előjelei annak is, hogy a szél nem fog sokáig tartani.

A három falca egymás mellett haladt, s így Helloch Jakab kényelmesen átszólhatott a Gallinetta fedélzetére.

– Hogy van, kedves Jean? - kérdé Helloch az ifjú Kermortól.

– Köszönöm, Helloch úr, nincs semmi bajom.

– Hát ön őrmester úr?

– Rosszabbul, mint tegnap - felelé kurtán-furcsán a vén katona.

– Persze... persze, ezt már előre tudhattam volna - jegyzé meg vidáman Helloch. - Remélem, ma estére szerencsésen megérkezünk San-Fernandóba.

– Ma estére? - szólott közbe Valdez, a kormányos, fejét hitetlenül rázva. - Nem lehessék azt előre tudni.

Miguel is meghallotta, a ki éppen a szemhatárát vizsgálta.

– Valdez, nincs maga megelégedve az idő-járással? - kérdé Miguel.

– Nem mondhatnám - felelé a kormányos - amott délről felhők húzódnak, aligha jót hoznak.

– Majd elhajtja a szél...

– Ha kitart... meglehet, hogy elűzi, de hátha eláll, a mi nagyon valószinű, akkor semmi sem akadályozza meg a vihar kitörését, mert azok a felhők vihart hoznak.

Délelőtt a szél kedvező irányú és elég erős lévén, hathatósan előre segítette a három falcát. A legényeknek is erősen kellett dolgozniok a heves ár ellenében. Itt-ott szirtek meredtek fel az Orinoco medréből, számos sziget szaggatta meg a vizi utat, s a kormányosoknak a legnagyobb ügyességre és éberségre volt szükségük, hogy szerencsésen eligazítsák a falcák menetét. Ha a szirtek valamelyikébe ütközött volna egyik-másik falca, menthetetlenül izzé-porrá tört volna.

Az Aji és Castillito zuhatagán nagy nehezen, bár, de elég szerencsésen feljutottak.

Déltájban Helloch a «Moriche» előrészében leült a padra és rágyujtott egy szivarra. A szemhatárán révedezett tekintete s aggódva vette észre, hogy Valdeznek alapos oka volt arra, hogy vihartól féljen. A szél kezdett csendesedni, a vitorla vászna petyhüdten lógott alá, többé már nem számíthattak arra, hogy a falcák haladását gyorsabbá fogja tenni. Néha-néha neki buzdult, meg-megdagasztotta a vásznat, de nyomban el is állott.

A légköri áramlatok szemmel látható átalakuláson mentek keresztül. Délen ólomszürke fellegek tornyosultak, szakadozott felhő-rongyok mint űzött vadak rohantak tova. A sötét felhőtakaró mind közelebb jött a tetőpontján álló naphoz, nemsokára elfedi.

– Annál jobb - jegyzé meg Paterne, a ki a sűrű izzadságcseppeket törülgette le homlokáról.

– Bizony annál rosszabb - vágott közbe Helloch. - Inkább izzadjunk a nap melegétől, mint holmi kellemetlen zivatar lepjen meg ezen az elhagyatott helyen.

Felipe is e szavakkal fordult kollégáihoz:

– Alig tudok már lélegzetet venni, ha a szél teljesen eláll, meg kell fulladnom.

– A hőmérő 37° Celsiust mutat. Ha még emelkedik, elevenen megfőz.

Miguel nyugodtan törülgette az arczát, s megjegyzé:

– Ilyen meleget még nem értem meg világ életemben!

A falca fedele alá menekülni a hőség elől annyi lett volna, mint erőnek-erejével megfulladni. A szél nem fujt, s a nyomasztó hőséget a falcák lassú mozgása által keletkezett légáramlat sem mérsékelhette.

Délután három óra tájban egy nagyobbacska szigethez vergődtek, melyet sűrű erdő borított. Ennek a szigetnek Amoranemi volt a neve.

A felhők elborították a napot. Hosszú ideig tartó mennydörgések hallatszottak dél felől, s a fekete felhők méhéből vakító villámszikrák pattantak ki. Teljes szélcsend volt. Az árboczrudakat kiemelték, a vitorlát bevonták, s a falca oldalához kötötték.

Rövid pihenés után tovább haladtak, s a kis Guayartivori szigetéhez érkeztek, s a part mentén vontatták a három falcát felfelé.

Mikor a sziget felső csúcsát elérték, a legények, kiket a megerőltető munka kimerített, kissé megpihentek.

– Milyen messze van még San-Fernando? - kérdé Miguel úr Hellochtól.

– Három kilométerre! - viszonzá a franczia.

– No hát annyi utat estig megtehetünk - ekkor a falcák evezős legényeihez fordulva így biztatta őket: - előre, barátaim, egy kis erőfeszítés, az utolsó; nem lesz okotok megbánni, mert busás jutalmat kaptok. Minden legénynek két piaszter külön borravaló üti a markát, ha estére San-Fernandóban kötünk ki.

A pénz kivánatos dolog volt a hajósokra nézve, hozzá is fogtak emberül. Ha estére San-Fernandóba juttatják a három falcát, ugyancsak kiérdemlik a borravalót.

Ekkor a Guaviar torkolatához jutottak, mely a bal parton szakadt az Orinocóba, azaz, hogy Varinas még most is váltig azt vitatta, hogy az Orinoco szakad a Guaviarba.

A Guaviar sárgás vize elvegyült az Orinoco szürke hullámaival, s Varinas kegyeletes rajongással nézte a maga kedves folyóját. Felipe azonban a megvetés, a gúny kicsinylő hangján jegyzé meg:

– Micsoda patakocska ez?

Varinasnak, de még a többi utasnak sem akadt ideje, hogy e gúnyos megjegyzésre válaszoljanak, mert mindnyájan erre a rémült kiáltásra riadtak fel:

– Chubasco!... Chubasco!

Így hívják az indiánusok azt a rövid ideig tartó de romboló erejű vihart, melyet a hajósok észrevettek. Ez a chubasco belemarkolt az Orinocóba, titokzatos, hatalmas karjaival, felkorbácsolta a hullámokat, s lavinaszerűleg zúdította egymásra.

Sajátságos egy tünemény ez a chubasco!

Az imént még csendes volt a lég... fülledt, nehéz, fojtó. A viharterhes felhők beborították az eget köröskörül. A vihar teljes erejével kitört, de nem délről, honnan a felhők tornyosultak, hanem éppen az ellenkező irányból. A három falcát először visszasodorta, majd pedig szinte csodálatos módon nagy erővel előre hajtotta a hullámzó folyó árjának ellenében San-Fernando felé.

Rettenetes záporeső keletkezett, olyan, a minőről fogalma sincs más vidéken az embereknek. Össze-vissza ront mindent.

A három falca tánczolt a tenger hullámaihoz hasonló folyó hátán. Arra gondolni sem lehetett, hogy a falcákat irányítsák, reá kellett bizniok a véletlenre. Belekapaszkodtak a bárka padjaiba, behúzódtak a fedél alá, s minden pillanatban attól tartottak, hogy sziklához csapja bárkájukat a vihar, s akkor aztán végük van.

Martial a «Gallinetta» fedélzetén igyekezett nyugodtságát lehetőleg megőrizni. Hiszen ha csak a maga bőrét kellett volna féltenie, oda se neki a viharnak, máskor is szemébe nézett a halálnak, de most, hogy Jean is vele volt, valóságos gyávaság környékezte a vén katonát.

– Csak a gyermeknek ne essék baja! - fohászkodék magában.

Jean csaknem férfiasan viselte magát a veszély pillanatában. A csónak oldalába kapaszkodva nézett merően a tomboló viharba. Ajkán atyjának a neve lebbent el.

Volt valaki, a ki szemmel tartotta az ifjút. A szomszéd falcán vigyázta őt Helloch Jakab. Át-át kiáltott, hogy ne féljen, nincsen már nagyon messze San-Fernando. Nehány percz mulva parthoz jutunk.

A folyó e helyütt nagyot kanyarodott, s a mint a «Gallinetta» e kanyarodáshoz érkezett, féloldalra fordult, s kicsinybe mult, hogy fel nem borult.

Ekkor irtózatos kiáltást hallottak a Mariche utasai. Martial őrmester kiáltott.

Jean beleesett az örvényző folyóba.

– Gyermekem!... Gyermekem! - jajveszékelt a derék Martial, s már-már beleugrott a folyóba, hogy vagy mentse ki Jeant, vagy vele együtt haljon meg.

Ekkor azonban valaki megragadta őt a vállánál fogva, s visszarántotta. Helloch állott mellette a ki Jeannak a segítségére átugrott a Mariche fedélzetéről a Gallinettára.

– Bizza reám őt!... Megmentem Jeant... Maga nem tud úszni!

Helloch beleugrott a vizbe. Éppen a kellő időben sikerült Jeant megragadnia s partra úszott vele.

– Ne féljen!... Itt vagyok! Megmentem önt! - suttogta a fülébe.

Jean eszméletlenül feküdt az erős férfiú karjában, feje reá hanyatlott a Helloch vállára.

Helloch letette a földre, s igyekezett magához téríteni. Ez alatt a három falca is nagy nehezen parthoz vergődött, s Martial odarohant a földön fekvő Jeanhoz:

– Gyermekem!... Édes gyermekem! - zokogott kétségbeesve.

– Martial!... Kedves jó Martial! - szólalt meg halkan Jean s felnyitotta a szemét. Aztán újra lehullottak szempillái, s elvesztette újra eszméletét, de még előbb meleg, hálás pillantást vetett a mellette térdelő Hellochra, kinek az életét köszönhette.

San-Fernandótól már csak ötszáz lépés választotta el utasainkat. Helloch föl akarta emelni Jeant, hogy vigye, de Martial erélyesen közbe szólott:

– Ha úszni nem tudok is, erő van a lábamban, majd elviszem én... én viszem őt!

Ennyi volt a köszönet. Többel egy szóval sem említette.

Estére San-Fernandóban voltak.