A pihenő Atures falvában.

Szeptember 1-jén, reggel 6 órakor elhagyta a három falca ezt a veszedelmes vidéket. Mindnyájan meg voltak arról győződve, hogy halálos veszedelemtől menekültek meg.

Miguel úr megjegyezte, hogy ideje volna már azokat a bizonyos «erélyes lépések»-et a quivas-ok kipusztítására megtenni, melyeket a kongresszuson elhatároztak volt.

– Megérdemeltem, a mit kaptam - vélekedék Martial őrmester, midőn a vállába fúródott nyilat kihúzta.

A derék őrmesternek keservesebb vala a szemrehányás, melyet önmagának tett, mint a sebokozta fájdalom.

Jean tőle kitelhetőleg ápolta nagybátyját, de a sebkezeléshez a jóakarat egymagában nem elég. A szerencsés véletlen úgy akarta, hogy kéznél legyen Paterne úr, a ki mint természettudós, valamicskét az orvosi tudományhoz is értett, s kézi gyógyszertárában hathatós gyógyító-szerek voltak. Azon bizonyára nem fog senki megütődni, hogy Helloch készségesen segédkezett doktor barátjának.

A «Gallinetta» utasainak a száma tehát kettővel megszaporodott, s a két új utast meghatotta az a csaknem nőies gyöngédség, melylyel Kermor Jean a vén katonát elhalmozta.

Paterne gondosan megvizsgálván a sebet, úgy tapasztalta, hogy rézsút, mintegy három czentiméterre hatolt be a nyil az őrmester balvállába, sem izmot, sem fontosabb ideget nem fúrt keresztül, csak a bőrt és az alsó kötszövetet sértette meg. Így hát nem lehetett attól félni, hogy komolyabb következményei lesznek, ha ugyan a nyil nem volt megmérgezve.

Az Orinoco mellékén lakó indiánusok nyilaik hegyét a «curare» nevű mérges nedvbe szokták bemártani, mely kigyóméregnek s a maracare nevű növény nedvének a keveréke. Humboldt szerint az Otomacen-indiánusok hajdanában mutatóujjoknak a körmét is ilyen méregbe mártották, s gyakran egy-egy kézszorítással megmérgezték az embert.

Ha az a nyil, mely Martial őrmestert megsebezte, szintén curare-val volt megmérgezve, hatásának csakhamar mutatkoznia kellett. E méregnek a hatásai a következők szoktak lenni: a sebesült elnémul, tagjai megmerevednek, arczának kifejezése eltorzul és mellkasa mozdulatlanná válik, szóval eszméletét csakhamar teljesen elveszti.

Martial akarva, nem akarva megköszönte az udvarias franczia honfitársnak a szivességét, bár magában szidta az áldatlan véletlent, mely a két fiatal urat még közelebb hozta unokaöcscséhez.

A sebesült nemsokára lethargikus álomba merült.

Jean aggódva kérdezte Paterne Germain-től:

– Nemde, aggódik miatta?

– Egyelőre nem mondhatok semmit - felelé Paterne. - Lehet, hogy a seb nagyon jelentéktelen, mely magától beheged ha... ha a nyil nem volt megmérgezve... Várnunk kell, hogy megbizonyosodjunk felőle.

– Kedves Jean - vigasztalá Helloch az ifjút - ne ijedjen meg; a derék Martial úr nemsokára kiheveri ezt a kis karczolást. Ha mérgezett nyil ejtette volna rajta a sebet, eddig már láthatnók a hatását.

– Én sem félek semmi komolyabb veszélytől - tevé hozzá Paterne. - Ha a kötést újjal váltom fel, meglátom majd hányadán vagyunk a kegyed nagybátyjával - akarom mondani: Martial őrmesterrel...

– Az Isten óvja és tartsa meg őt! - sóhajtá az ifjú és szeméből kigördült egy pár könycsepp.

Helloch nem állhatta meg, hogy újra ne vigasztalja:

– Kedves Jean, az Isten meghallgatja az ön kérését, meg fogja tartani a derék Martialt. Mi sem tágítunk mellőle. Ne ijedjen meg! Jóra fordul minden!

Megszorította Jean kezét; s ez a kéz nagyon reszketett. A venezuelai tudósok is igen élénken érdeklődtek Martial állapota iránt. El is határozták mind a három falca utasai, hogy mihelyt Atures falvába érkeznek, ott mindaddig vesztegelnek, míg az őrmester a sebét ki nem heveri. Atures falva mintegy hatvan kilométernyire volt még tőlük.

A szél iránya elég kedvező lévén, gyorsan haladtak. A vitorláknak is jó hasznát vehették. Bizvást számíthattak rá, hogy másnap Aturesbe érkeznek.

Az nap délelőtt még háromszor-négyszer jöttek át a «Gallinettá»-ra Helloch és Paterne, hogy Martial állapotát megfigyeljék.

Martial mélyen és nyugodtan aludt, lélegzése szabályos volt.

Mikor az őrmester délután egy órakor felébredt, kedvesen mosolygott Jeanra, de mintha elkedvetlenedett volna, mikor a két francziát is ott látta.

– Érez még fájdalmat? - kérdé Paterne.

– Már mint én? Hm, ... kár egy szót is vesztegetni az egész históriára!... Karczolás, semmi egyéb... Nem vagyok ón pólyás baba, hogy ilyesmit felvegyek, fel is akarok kelni...

– De nem addig van az, őrmester úr! Ottmarad nyugodtan, mig az orvos úr meg nem engedi - mondá Helloch úr, még pedig nagyon határozott hangon.

– Kedves nagybátyám, fogadj te szót, s majd meglátod, hogy nehány nap múlva hálásan fogod majd megköszönni ez urak szives gondoskodását.

– Jól van no, ... jól van no! - dörmögött Martial, kinek ez a fura kényszerhelyzet sehogy sem akart tetszeni.

Paterne újra bekötötte a sebet, s kijelentette, hogy vérmérgezésről szó sincsen, mert eddig már jelentkeztek volna a mérgezés tünetei.

– Nincs baj, őrmester úr! - mondá vigasztalóan.

– Néhány nap múlva talpra állítjuk - tevé hozzá Helloch.

Mikor a két derék honfitárs visszament a «Moriche»-ba, s Martial egyedül maradt unokaöcscsével, kitört az öregből az eddig visszafojtott elégületlenség:

– No hiszen, szépen vagyunk!... No még csak ez kellett!... Ezentúl örökké a nyakunkon fog ülni ez a két... ez a két franczia...

– Hja, édes nagybácsi, miért gondoskodtál arról, hogy megsebesülj!... Hát arról tehetnek ők? - figyelmezteté félig tréfás, félig komoly hangon Jean.

– Lánczhordtát, persze, hogy az én szamárságom az oka mindennek!... Szégyenlem, hogy úgy viseltem magamat, mint valami bundás rekruta!... Hm, így kell az őrségen álló katonának viselkednie?...

Este felé kikötött a három falca, s minthogy a rabló quivasok támadásától itt is tarthattak, rendre őrködtek az utasok.

Az éjjel csendesen telt el. Martial őrmester mélyen aludt, s midőn Paterne másnap reggel a kötést levette, örömmel tudatta, hogy a seb már hegedőfélben van, s mérgezésnek nyoma sincsen.

Az útat folytatták. Minél közelebb jutottak Atures falvához, annál nehezebb volt a felfelé haladás, mert az Orinoco medre itt roppant örvényző, mintegy kilenczméter magasságból zuhan alá, a szikla partok összébb szorítják, az ár nagy erővel zúdul alá, a folyam medre pedig terraszalakulag menedékes. Sziklák és fűvel benőtt szigethátak állanak ki belőle, s nincs az a csónak, melylyel akár vitorlával, akár evezővel felfelé lehetne juthatni.

Dél tájban érkeztek Puerta-Real-ba. Néhány kunyhóból állott az egész falucska. Itt a három falca kikötött. A bennszülöttek várták a parton, s ajánlkoztak, hogy a podgyászt elszállítják az öt kilométerre eső Aturesig. Ezt az útat gyalog kellett megtenniök; a kormányosok majd gondoskodnak arról, hogy a legények a falcá-kat az Orinoco ez örvényes részén Atures falváig felvontassák. Paterne és Helloch azon gondolkozott, hogy miként szállítsák Aturesbe Martialt.

Az ám, de Martial hallani sem akart arról, hogy vele bibelődjenek, sőt még azt sem fogadta el, hogy Hellochnak a karjára támaszkodjék.

– Köszönöm, Helloch úr, majd elmegyek én a magam lábán, lépést tartok az urakkal.

Az utasok a málhaszállító bennszülöttekkel együtt féltizenkettőkor indultak el Puerta-Realból.

A parti ösvény felfelé kapaszkodott, s néhol olyan keskeny volt, hogy csak egyenkint haladhattak. Elül mentek a málhahordó indiánusok, utánok a tudós geográfusok; Helloch és Paterne Jeannal és Martiallal haladtak, hol utánok, hol mellettük, a mint a gyalog ösvény megengedte. Jean mellé rendesen Helloch szegődött, s igen kedvesen elbeszélgettek. Hogy Martial görbe szemmel nézett Hellochra, arról ugyan ki tehetett?...

Leghátul Paterne baktatott. Gyakran el is maradt a társaitól, mert egy-egy ritkább fajta növény csalta-csalogatta, s nem nyugodott, mig ki nem szedte a kavicsos földből.

A kis karaván nem sietett nagyon. A kapaszkodó nem volt kellemetlen: a sziklás part mellett hatalmasan zúgott alá a szirtes medrű Orinoco, tajtékzó hullámok kavarogtak, s csupán a mennydörgésszerű moraj hiányzott, különben szakasztott olyan volt, mintha vizzuhatag lett volna.

Fél három óra tájban érkeztek meg Aturesbe.

Ez az Orinoco menti falu nyolcz kunyhóból állott, s mintegy harmincz indiánus lakott benne, a kik legfőképpen marhatenyésztéssel foglalkoztak.

Az utasok nem igen válogathattak a szállásban; meg kellett elégedniök azzal a kunyhóval, mely nem volt nagyon düledező. Kényelemről szó sem lehetett, de legalább nyugton voltak a kiállhatatlan moszkitó-legyektől. Hogy miért nem tanyáznak itt ezek a rettenetes apró rovarok, annak okát még Paterne Germain, a természettudós sem tudta. No de vigasztalásúl annál több nigua vagyis föveny-bolha volt, melyektől az indiánusoknak ugyancsak volt mit szenvedniök.

A kis karavánnak ebben a nyomorúságos indiánus faluban kellett türelmesen várakozniok, mig a falcák megérkeznek. Miguel úr és Helloch naponta vadászni jártak, s az elejtett vad bőséges eledelül szolgált az egész társaságnak. Paterne naponta nyakába akasztotta a növénygyűjtő dobozát és elment botanizálni.

Naponta kétszer összeültek ebédre és vacsorára a legnagyobb kunyhóban, melyet az aturesi indiánusok jó pénzért szivesen rendelkezésükre bocsátottak, s ilyenkor a vadászok elmesélték napi élményeiket. Különösen Helloch tudott pompásan mesélni.

Hivta Jeant is, hogy tartson velök, de Martial őrmester kereken kijelentette, hogy az lehetetlenség.

Az ifjú elő-elővette Chaffanjon könyvét, s azokat a fejezeteket hangosan felolvasta, melyek Atures környékére vonatkoznak. Miguel úr és kollégái nem győzték eléggé csodálni a franczia utazónak pontos feljegyzéseit, s azt a hűséget, melylyel az Orinoco mellékén lakó indiánusoknak a szokásait és erkölcseit leírta.

Így telt nap, nap után.

Végre szeptember 9-ikén délben Paterne, a kit a növénygyűjtő kedve megint elcsalt a szállásról, messziről kiáltozva jött a folyó partjáról.

Helloch barátja hangját meghallva, puskát ragadott és kirohant a kunyhóból, hol az egész karaván együtt ült. Azt hitte, hogy Paternenek valami baja esett és segélyért kiáltoz.

Paterne kezével hadonázva, egyedül jött a falu felé.

– Nos, mi a baj? - kérdé Helloch.

– Jönnek a falcák!

– Lehetetlen? - kételkedék Miguel, a ki szintén Helloch után kisietett a kunyhóból.

– Mintegy félkilométernyire lehetnek a falutól.

A kis karaván nyomban felkerekedett és lélekszakadva az Orinoco partjára futott, hogy lássa a falcákat. Valóban megérkeztek, s mindössze hét nap alatt tették meg a roppant nehéz útat. Mindenütt vontatni kellett, s az indiánus hajósok emberül kitettek magukért.

No hiszen ütötte is egynehány piaszter a markukat - borravalóul.