December 22-én a Barbicane és Társai részvényeseit közgyűlésre hívták egybe. Mondanunk sem kell, hogy a gyűlést a Gun Club termeiben tartották meg, a Union-square-i palotában. Valóban maga a tér is aligha lett volna elég, hogy az érdeklődők lázas tömegét befogadja. De szabad ég alatt ilyenkor, mikor a hőmérő mínusz tíz fokot mutat, egyébként sem lett volna alkalmas gyűlést tartani Baltimore egyik terén.

A Gun Club tágas termét - talán még emlékszik rá az olvasó - rendszerint mindenfajta, a tagok magas foglalkozásához tartozó hadiszer szokta ékesíteni. Valóságos tüzérségi múzeumnak nevezhette volna az ember. Furcsa formájukkal maguk a bútorok, székek és asztalok, karszékek és díványok is gyilkos hadiszerekre emlékeztettek, melyek a másvilágra küldtek már olyan sok embert, kiknek pedig az lett volna titkos vágyuk, hogy aggkori végelgyengülésben haljanak meg.

Nos, ezen a napon ki kellett hordani innen ezt a rengeteg holmit. Hiszen nem hadigyülekezet volt ez, hanem békés, ipari összejövetel, melyen Barbicane fog elnökölni. Tágas befogadóhelyek várták tehát az Egyesült Államok minden részéből idesereglett nagyszámú részvényjegyzőt. Az előcsarnokban, úgyszintén a szomszédos szalonokban szorongtak, hemzsegtek egymás hegyén-hátán, nem is számítva a végeláthatatlan sort, melynek áradata a Union-square kellős közepéig hullámzott.

Természetesen a Gun Club tagjai - az új társulat részvényeinek első jegyzői - az elnöki emelvényhez közel eső helyeket foglalták el. Ott lehetett látni köztük, diadalmasabban, mint valaha, Blomsberry ezredest, a falábú Tom Huntert s kollégájukat, a mozgékony Bilsbyt. Scorbittné asszony számára, igen előzékenyen, kényelmes karszéket tartottak fenn, hiszen neki mint a sarki ingatlan legszámottevőbb társtulajdonosának minden bizonnyal meglett volna a joga hozzá, hogy Barbicane elnök mellett foglaljon helyet. Egyébként számos, a város különböző társadalmi osztályához tartozó nő is virult az előcsarnok üvegkupolája alatt szorongó, lármás tömeg soraiban, felbokrétázott, cifra tollakkal, tarka szalagokkal díszített kalapokban.

Alapjában véve a gyűlésen megjelent részvényesek nagy többsége bátran számíthatott az igazgató tanács hívének, ha ugyan nem személyes jóbarátjának.

De még egy megjegyzést! Az európai államok képviselői - a svéd, a dán, az angol, a holland, az orosz megbízott - külön helyet foglaltak el, s csak azért jelentek meg a gyűlésen, mert ők is jegyeztek tekintélyes mennyiségű részvényt, s így joguk volt részt venni a tanácskozásban. Miután a sarkvidék megszerzése végett olyan jól összefogtak, jelenleg sem cselekedtek különben, csak hogy borsot törjenek a vevők orra alá. Könnyen elképzelhető, milyen lázas kíváncsiság hajtotta őket ide, hogy Barbicane elnök mai közléseit meghallgassák. Ez a felvilágosítás kétségtelenül rá fog világítani, hogy mi módon képzelik elérhetni az Északi-sarkot. Vajon nincs-e itt valami annál is nagyobb nehézség, mint amit a szénlelőhelyek feltárása jelent? Mindenesetre, ha valami ellenvetésre lenne alkalom, Eric Baldenak, Borisz Karkov, Jacques Jansen, Jan Harald nem feszélyeznék magukat, és szót kérnének. Maga Donellan őrnagy, Dean Toodrink szócsöve el volt tökélve rá, hogy sarokba szorítja vetélytársát, Impey Barbicane-t.

Esti nyolc óra volt. A Gun Club előcsarnoka, termei, udvarai az Edison-csillárok¹ vakító fényében tündököltek. Mióta a közönségtől megostromolt kapukat kinyitották, a jelenlevők moraja szűnni nem akaró lármává fokozódott. De mindenki elhallgatott, mikor az ajtónálló jelentette, hogy itt az igazgatósági tanács.

Szőnyeggel borított emelvényen, szürke posztóval bevont asztal mellett, teljes fényözönben foglalt helyet Barbicane elnök, J. T. Maston titkár és kollégájuk, Nicholl kapitány. Háromszoros hippekkel és dörmögéssel vegyes, szaggatott hurrá harsant fel a teremben, s elviharzott a szomszédos utcákig.

J. T. Maston és Nicholl kapitány ünnepélyesen, hírnevük teljében foglaltak helyet.

Ekkor Barbicane elnök, állva maradva, bal kezét zsebre tette, jobbját mellénykivágásába helyezte, s a következőket mondta:

– Tisztelt részvényesek! Hölgyeim és uraim! A North Polar Practical Association igazgatósági tanácsa azért hívta össze önöket a Gun Club helyiségeibe, hogy fontos nyilatkozatot tegyen. Amint önök a lapok vitáiból értesültek, a mi új társulatunknak az a célja, hogy kiaknázza az Északi-sark kőszéntelepeit, amelyek kihasználási engedélyét a szövetségi kormány megadta nekünk. Ez a nyilvános árverésen szerzett birtok haszonhozadékot jelent a tulajdonosainak a szóban forgó ügyben. A december 11-én lezárt jegyzés rendelkezésünkre bocsátja azt a tőkét, amely lehetővé teszi számunkra, hogy megszervezzük a vállalkozást. A várható kamatjövedelem oly nagynak ígérkezik, amilyet eleddig semmilyen kereskedelmi vagy ipari vállalkozás nem hozott.

Az első helyeslő moraj itt egy pillanatra félbeszakította a beszélő szavait.

– Önök jól tudják - folytatta az elnök -, miként jöttünk rá arra a felfedezésre, hogy gazdag kőszéntelepek s talán elefántcsont-kövületek is vannak a sarkvidéken. A világsajtó közleményei semmi kétséget nem hagynak a kőszénlelőhelyek létezése felől.

Nos, a kőszén lett a forrása minden modern iparnak. Nem szólva a fűtésre használt szénről és kokszról, a gőz és a villany előállításánál való alkalmazásáról, fel kell önök előtt sorolnunk a származékait, minők a buzér, a lakmusz, indigó-, fukszin-, kárminfesték, a vanília, keserű mandula, gyöngyvessző, viola, télizöld, ánizs, kámfor, antipirin, benzin, naftalin, pirigalluszsav, nidrokinon, csersav, szacharin, kátrány, földszurok, fenyőgyanta, kenőolaj, lakk, kéksavas só, lúgkő, cianid, keserű anyagok stb. stb. stb.

E felsorolás után a szónok fellélegzett, mint valami halálra fáradt kengyelfutó, aki megáll, hogy lélegzetet vegyen. Aztán, hogy jól teleszívta magát levegővel, így folytatta:

– Nyilvánvaló tehát, hogy a kőszéntartalékok, ennek a mindennél értékesebb anyagnak a lelőhelyei, az óriási fogyasztás következtében előrelátható időn belül ki fognak merülni. Nem telik bele ötszáz esztendő, és a máig feltárt kőszéntelepek kiürülnek.

– Háromszáz esztendő! - kiáltotta közbe az egyik jelenlevő.

– Kétszáz! - vágott rá egy másik.

– Vegyünk hát egy többé-kevésbé közeli határidőt - folytatta Barbicane elnök -, s próbáljunk új termelőhelyeket feltárni, mintha a kőszén már a tizenkilencedik század végén kifogyna.

Itt elhallgatott egy pillanatra, hogy a hallgatóság annál jobban hegyezze a fülét, aztán így folytatta:

– Ennek okáért, tisztelt részvényesek, jöjjenek, induljanak velem az Északi-sarkra!...

S valóban a közönség cihelődni kezdett, mintha Barbicane elnök egy hajót mutatott volna nekik, amely a sarkvidékre indul.

Donellan őrnagy éles, átható hangon tett megjegyzése nyomán azonban hirtelen elült a lelkes és önkéntelen mocorgás.

– Mielőtt egy tapodtat is mennénk - mondta -, tudni szeretném, hogyan juthatunk el az Északi-sarkra. Talán tengeren szándékozik ön odamenni?

– Sem tengeren, sem szárazföldön, sem a levegőn át - válaszolt Barbicane elnök szelíden.

Persze a közönség oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság, s mindenki visszaült a helyére.

– Önök bizonyos mértékig tájékoztatva vannak róla - folytatta a szónok -, minő kísérletek történtek eddig, hogy földgolyónknak ezt a hozzáférhetetlen pontját megközelítsük. Mégis jó lesz röviden emlékezetükbe idéznem. Így méltó tisztelettel adózunk azoknak a bátor úttörőknek, akik életben maradtak, s azoknak, akik elpusztultak ezekben az emberfeletti vállalkozásokban.

Egyhangú helyeslés futott végig a jelenlevők sorain, bármilyen nemzetiséghez tartoztak is azok.

– 1845-ben - folytatta Barbicane elnök - az angol sir John Franklin, az *Erebus*on és a *Terror*on megtett harmadik útján megkísérelte, hogy elérje az Északi-sarkot. Mélyen behatolt az északi vizekre, s azóta sem hallani róla.

1854-ben az amerikai Kane és hadnagya, Morton vágnak neki Sir John Franklin felkutatásának, s ha ők maguk visszajöttek is expedíciójukról, Avance nevű hajójuk nem tért vissza többé.

1859-ben az angol Mac Clintocknak kezébe jut egy irat, melyből kitűnik, hogy az *Erebus*szal és a *Terror*ral útnak indult expedíció hősei közül egy sem maradt életben.

1860-ban az amerikai Hayes a United States nevű háromárbocossal útra kél Bostonból, átjut a szélesség 81°-án s 1862-ben visszatér anélkül, hogy társai hősies fáradozása ellenére továbbjuthatott volna.

1869-ben Koldervey és Hegeman kapitány, mindketten németek, a Hansa és a Germania nevű hajókon elindulnak Bremerhavenből. A Hansa jégtorlaszok közé ékelődött, és a szélesség 71°-a közelében elsüllyedt. Életüket csak a mentőcsónakoknak köszönhették, melyeken a legénység a grönlandi partvidékig vergődött. Több szerencsével járt a Germania; ez visszatért a bremerhaveni kikötőbe, azonban a szélesség 77°-án túl nem jutott.

1871-ben Hall kapitány New Yorkból tengerre kél a Polaris nevű gőzhajón. A bátor tengerész nem tudott megbirkózni a telelés viszontagságaival, és négy hónap múlva végkimerülésben elpusztul. Esztendőre rá a Polaris jégtorlaszoktól elsodorva, úszó jégmezők között semmisül meg, anélkül hogy a szélesség 82°-át elérte volna. Tizennyolc matróza, Tyson hadnagy vezényletével, dacolva a sarki tengerár veszélyességével, jégtutajon eléri a szárazföldet, de a *Polaris*szal odaveszett tizenhárom tengerésznek nem jöttek nyomára soha.

1875-ben az angol Nares az Alerte és a Découverte nevű hajókkal elhagyja Portsmouth-t. Ezen az emlékezetes felfedező úton - a hajók legénysége a szélesség 82-83°-a között ütötte fel téli szállását - Markham kapitány, északnak fordulva, mindössze négyszáz mérföldnyire² állapodott meg az Északi-sarktól, melyet előtte ennyire senki sem tudott megközelíteni.

1879-ben a mi nagy polgártársunk, Gordon Bennet...

Itt három hatalmas hurrá ünnepelte ujjongva a „nagy polgár”, a New York Herald igazgatója nevét.

– ... a Jeanette-et szereli fel, s De Long parancsnokra, egy francia eredetű család leszármazottjára bízza. A Jeanette harminchárom főnyi legénységgel elindul San Franciscóból, áthatol a Bering-szoroson, a Herald-sziget magasságában körülzárja a jég, s körülbelül a szélesség 77°-nál, a Bennet-sziget magasságában elsüllyed. Legénységének csak egy lehetőség kínálkozott: dél felé haladni, vagy megmentett csónakjaikon, vagy a jégmezőkön. A nyomorúság megtizedeli őket. De Long meghal októberben. Több társára hasonló sors várt, s csak tizenketten tértek meg erről az expedícióról.

Végül 1881-ben az amerikai Greely a Proteus nevű gőzhajón elhagyja a New Foundland-i Szent János kikötőt, hogy állomáshelyet létesítsen a Lady Franklin-öbölben, a Grandt-földön, kissé a 82° alatt. Ezen a helyen emelték a Conger erődöt. A vakmerő telelők innen kerekednek fel az öböl nyugati és északi része felé. 1882 májusában Lockwood hadnagy és társa, Brainard, Markham kapitányt néhány mérfölddel felülmúlva a 83° 35’-ig jutnak el.

Mindmáig ez a legvégső pont, amelyet elértek. Ez a sarkvidéki térképészet Ultima Thuléja!³

Újabb hurrákiáltások, annak rendje és módja szerint hippekkel kicifrázva, az amerikai felfedezők tiszteletére.

– Azonban - folytatta Barbicane elnök - a felfedező út rosszul végződött. A Proteus elmerül. A huszonnégy sarki telepes szörnyű nyomorban sínylődik. A francia Pavy doktor és még jó néhány társa halálát leli. 1883-ban Greely, a Thetis segítségével, mindössze hat társát hozza vissza. S most Lockwood hadnagyon, a hős felfedezőn a sor: mártírhalálával újabb névvel szaporodott e területek vértanúinak fájdalmas története.

Ezúttal tiszteletteljes csend fogadta Barbicane elnök szavait, kinek érthető meghatottságában minden jelenlevő osztozott.

Majd reszkető hangon folytatta:

– Szóval, ennyi önfeláldozás, ennyi bátorság ellenére a szélesség 84°-án túl nem jutott el még senki. Sőt megjegyezhetjük, hogy mindmáig használt eszközökkel nem is fog soha senki eljutni, akár hajóval próbálja elérni a jégtorlaszokat, akár tutajon áthatolni a jégzajláson. Emberi lénynek nem adatott meg, hogy ilyen veszélyekkel farkasszemet tudjon nézni, s ilyen alacsony hőmérsékletet kibírhasson. Más úton-módon kell tehát meghódítani az Északi-sarkot!

Érezni lehetett a hallgatóság borzongásából, hogy ez a mondanivaló lényege s a mindnyájuk által annyira hajszolt és sóváran fürkészett titok.

– S hogyan oldja meg ön ezt, uram? - kérdezte Anglia kiküldöttje.

– Nem telik bele tíz perc, s ön meg fogja tudni - válaszolt Barbicane elnök -, s valamennyi részvényesünkhöz fordulva még azt is megjegyzem: legyenek bizalommal irántunk, mert ügyünk előmozdítói ugyanazok a férfiak, akik útra kelve egy cylindro-conikus lövegben...

– Cylindra-komikus lövegben! - kiáltott fel Dean Toodrink.

– ...vállalni merték a veszélyt, hogy a Holdig eljussanak...

– Látnivaló, hogy vissza is jöttek onnét! - tette hozzá Donellan őrnagy titkára, kinek rosszmájú megjegyzései élénk tiltakozást váltottak ki.

De Barbicane elnök, vállat vonva, határozott hangon folytatta:

– Igen, tisztelt részvényesek, nem telik bele tíz perc, és önök megtudják, hogy mihez tartsák magukat.

Hosszan tartó moraj fogadta ezt a választ.

Valóban úgy tetszett, mintha a szónok azt mondta volna a közönségnek: „Nem telik bele tíz perc, s az Északi-sarkon leszünk!”

– Mindenekelőtt - folytatta Barbicane elnök - vajon szárazföld-e a Föld „sarki sapkája”? Vajon nem tenger-e az, s nem volt-e igaza Nares parancsnoknak, mikor őskori jégtengernek nevezte? Erre a kérdésre én csak azt válaszolom: mi más nézeten vagyunk.

– Ez nem elég! - kiáltott fel Eric Baldenak. - Nem arról van most szó, hogy milyen nézeten van az ember, hanem hogy biztos tudomása legyen a dolog felől...

– Nos, hát biztosan tudjuk. Ezt válaszolom az én heveskedő közbeszólómnak. Igen. A North Polar Practical Association szilárd földet és nem holmi vízmedencét vásárolt meg, s e föld jelenleg az Egyesült Államoké; soha semmiféle más európai nagyhatalom nem tarthat rá igényt.

Moraj az Óvilág kiküldötteinek padsorában.

– Bah!... Vízzel teli lyuk... mosdótál... amit önök nem képesek kiüríteni! - kiáltott újból Dean Toodrink.

Kollégái nem győztek helyeselni.

– Nem, uram - felelte Barbicane elnök élénken -, szárazföld az, sík talaj, mely - talán mint a Góbi-sivatag Közép-Ázsiában - három-négy kilométernyire emelkedik a tenger szintje fölé. Ez pedig könnyen és logikusan következtethető azokból a megfigyelésekből, melyeket a szomszédos területeken végeztek, amely területeknek az Északi-sark pusztán nyúlványa. Nordenskiöld, Peary, Maalgard azt állapították meg kutatásaik közben, hogy Grönland állandóan emelkedve húzódik északnak. Disko-szigettől százhatvan kilométerre befelé már hétezerháromszáz méter magas. Ha számba vesszük ezeket a megfigyeléseket, a sok száz éves teknőiben talált különböző tenyészeteket, állatokat vagy növényzetet, minők a masztodoncsontvázak, elefántcsont agyarak és fogak, tobozos törzsek, bízvást megállapíthatjuk, hogy ez a földrész valamikor termékeny volt, állatok laktak itt, sőt talán ember is. Itt süllyedtek el a történelem előtti korok vadonjai, kőszéntelepeket képeztek, s ezeket mi ki tudjuk már használni. Igen, az Északi-sark körül szárazföld terül el, minden emberi nyomtól érintetlen földrész, s mi hamarosan kitűzzük rajta az Egyesült Államok lobogóját!

Tapsorkán.

Mikor az utolsó moraj is elhalt a Union-square távoli hátterében, Donellan őrnagy csaholó hangja újból felmordult:

– Hét perc már elmúlt a tízből, mely alatt az Északi-sarkhoz juthatunk!...

– Három perc múlva ott leszünk - válaszolt fagyosan Barbicane elnök.

Aztán így folytatta:

– De ha szárazföld is ez a mi ingatlanunk, és, amit joggal hihetünk, fennsík, mindazonáltal tele van örökös jéggel, jéghegyek és jégmezők borítják, s ilyen körülmények közt a feltárás bizony igen nehéz...

– Lehetetlen! - szólt Jan Harald, hatalmas taglejtéssel hangsúlyozva állítását.

– Megengedem, hogy lehetetlen - válaszolt Impey Barbicane. - Nos, hát le kell bírnunk ezt a lehetetlenséget, s erre törekszünk minden erőnkből. Nemcsak hajókra és tutajokra nem lesz többé szükségünk ahhoz, hogy az Északi-sarkra eljussunk, hanem hála alapos előkészületeinknek, még az ősrégi meg az új jégtorlaszok is szinte varázsszóra olvadnak majd szét, sőt mindez egyetlen dollárunkba, de még egypercnyi munkánkba se fog kerülni.

Teljes csend állt be erre. Elérkezett hát a „pszikolikus” pillanat, Dean Toodrink választékos megjegyzése szerint, melyet Jacques Jansen fülébe súgott.

– Uraim! - folytatta a Gun Club elnöke - Arkhimédésznek csak egy támaszpont kellett volna, hogy kimozdítsa sarkából a világot. Nos, mi megtaláltuk ezt a támaszpontot! A nagy szirakuzai matematikusnak elegendő lett volna egy emeltyű; nos, nekünk megvan már ez az emeltyűnk! Mi tehát képesek vagyunk elmozdítani az Északi-sarkot...

– Elmozdítani az Északi-sarkot!... - kiáltotta Eric Baldenak.

– Áttenni Amerikába!... - kiáltotta Jan Harald.

Barbicane elnök nyilván nem akart még erről pontosan beszámolni, mert csak ennyit mondott:

– Ami ezt a támaszpontot illeti...

– Ne mondja meg!... Ne mondja meg!... - ordította az egyik jelenlevő, rettenetes hangon.

– Ami ezt az emeltyűt illeti...

– Ne árulja el a titkot!... Ne árulja el!... - kiabálta a jelenlevők többsége.

– Nem áruljuk el! - válaszolta Barbicane elnök.

Elgondolhatjuk, mennyire bosszantotta ez a válasz az európai kiküldötteket. De hasztalan faggatóztak, a szónok nem volt hajlandó ismertetni az előkészületeket. Elégnek vélte még hozzáfűzni:

– Mindjárt közlöm önökkel, miféle eredményekre számíthatunk ezzel az ipar évkönyveiben eddig páratlan mechanikai munkálattal, melyet az önök tőkéi révén magunkra vállaltunk, s közmegelégedésre végre fogunk hajtani.

– Figyelem!... Figyelem!...

Hát hogyne figyeltek volna!

– Mindenekelőtt - folytatta Barbicane elnök -, a mi műveletünk alapötlete egyik legtudósabb, legönfeláldozóbb és legkitűnőbb kollégánktól való. Az ő érdeme az is, hogy olyan számításokat végzett, miáltal ez az elméleti gondolat gyakorlativá tehető; mert míg a sarki kőszén kiaknázása már csak gyerekjáték, magának az Északi-sarknak elmozdítása olyan probléma, melyet csupán a felsőbbrendű mechanika bír megoldani. Ezért folyamodtunk mi a Gun Club tiszteletreméltó titkárához, J. T. Mastonhoz!

– Hurrá!... hip, hip, hurrá! J. T. Maston! - üvöltötte a kitűnő és rendkívüli személyiség jelenlététől felvillanyozott hallgatóság.

Ah, mennyire meghatották Evangelina Scorbitt asszonyt a híres számbúvár körül felzúgó örömkiáltások, s hogy megdobbant a szíve a gyönyörűségtől!

Ő maga csak nagy szerényen biccentett fejével hol jobbra, hol balra, s mindössze a fémhorga hegyével üdvözölte a fellelkesült jelenlevőket.

– Kedves részvényesek - folytatta Barbicane elnök -, már a nagy népgyűlés alkalmával, mely a francia Michel Ardan Amerikába érkezését ünnepelte, néhány hónappal ezelőtt, hogy elindultunk a Holdba...

S ez a jenki olyan egyszerűen beszélt erről az utazásról, mintha csak Baltimore-tól New Yorkig utazott volna.

– ... J. T. Maston így kiáltott közbe: „Találjunk fel gépeket, találjunk támaszpontot, s igazítsuk ki a Föld tengelyét!” Nos, önök valamennyien, akik most engem hallgatnak, tudják meg végre...! A gépeket már fel is találtuk, megtaláltuk a támaszpontot is, s most már minden erőnket a földtengely helyreigazítására fordítjuk!

Erre aztán, néhány pillanatra igazán ámulatba estek a jelenlevők. Ezt az ámulatot a francia népiesen, de találóan így fejezi ki: „Hát ez már mégiscsak sok a jóból!”

– Hogyan?... Ön helyre akarja igazítani a tengelyt? - kiáltotta Donellan őrnagy.

– Úgy van, uram - válaszolta Barbicane őrnagy -, vagy még inkább, nekünk módunk van rá, hogy egy új tengelyt alkossunk, s a Föld ezentúl majd az új tengely körül forog.

– Módosítani a Föld tengely körüli forgását! - ismételte Karkov ezredes, és nagyot villant a szeme.

– Teljes mértékben, mégpedig úgy, hogy az időtartamon mit sem változtatunk! - válaszolt Barbicane őrnagy. - Ezzel a művelettel körülbelül a szélesség 67°-áig mozdítjuk el a jelenlegi sarkot, s ilyen körülmények közt Földünk olyan helyzetbe kerül, mint a Jupiter bolygó, melynek tengelye csaknem merőleges pályája síkjára. Nos, ez a 23° 28’-nyi elfordulás elegendő lesz arra, hogy sarki ingatlanunk annyi meleghez jusson, amitől bízvást elolvadnak a sok-sok ezer évszázad óta felhalmozódott jégtömegek!

A hallgatóságnak elállt a lélegzete. Senkinek sem támadt kedve a szónok szavába vágni, sőt még tapsolni sem. Mindenkit lenyűgözött ez az elmés, egyben egyszerű ötlet: elforgatni a Föld forgási tengelyét.

Az európai kiküldötteknek valósággal leesett az álluk; elképedve, megrökönyödve, végleg megsemmisülve, egy árva szót se szóltak.

De most dörgő tapsvihar tört ki, mihelyt Barbicane elnök ezekkel az egyszerűségükben oly fenséges szavakkal fejezte be szónoklatát:

– Szóval, maga a Nap olvasztja majd el a jéghegyeket és jégtorlaszokat, s könnyíti meg az Északi-sark elérését.

– Így hát - kérdezte Donellan őrnagy -, mivel az ember nem mehet el a Sarkhoz, a Sark fog eljönni hozzá?

– Amint ön mondja! - vágott vissza Barbicane elnök.