Amikor megérkezünk a tuniszi védett kikötő elé, még nem vagyunk Tuniszban. Előbb még a hajón levő csónakokhoz vagy az itteni úgynevezett „mahon”-okhoz kell folyamodnunk, hogy partra szállhassunk La Goulette-ben.

Ez a kikötő ugyanis a szó valódi értelmében véve nem is igazi kikötő, mivel még a kis tonnatartalmú hajók sem közelíthetik meg a rakpartokat, amelyeknél csak a helyi forgalmat lebonyolító révhajók és a halászbárkák köthetnek ki. A többi, akár vitorlás vagy gőzhajó, kénytelen a nyílt tengeren horgonyt vetni, s ha a keleti széltől meg is óvja őket a hegyek védőfala, a nyugatról vagy északról érkező viharok szörnyű támadásainak ki vannak szolgáltatva. Feltétlenül szükség van tehát olyan kikötőre, amely befogadhat minden hajót, még hadihajót is; erről gondoskodhatnak úgy is, hogy megnagyobbítják a kormányzóság északi partján fekvő bizertai kikötőt, vagy úgy, hogy tíz kilométer hosszú csatornát ásnak a Bahira-tavon át, miután átvágták a homokpadot, amely a tavat elválasztja a tengertől.

Hozzá kell tennünk, hogy Antifer mester és társai még akkor sem lesznek Tuniszban, ha már meg is érkeztek La Goulette-be. Még majd fel kell szállniuk a rubattinói kisvasútra, melyet egy olasz társaság alapított, s amely a karthágói domb alatt elhaladva megkerüli a Bahira-tavat - a dombon egyébként a francia Szent Lajos kápolnája áll.

Amikor utasaink megérkeztek a rakpartra, amolyan mezővárosféle települést láttak maguk előtt. A várost széles utca osztotta ketté, benne a kormányzói palotával, a katolikus templommal, kávéházakkal, magánlakóházakkal, s mindez a legeurópaibb, legmodernebb ízlés szerint épült. Ahhoz, hogy az ember némi keleti színre leljen, egészen a part menti palotasorig kell elsétálnia - itt tartózkodik a bég a tengeri fürdőidény alatt.

De a keleties színezet az, amivel a legkevésbé sem törődött Pierre-Servan-Malo, se azokkal a mondákkal, amelyek a Regulusokról, Scipiókról, Caesarokról, Catókról, Mariusokról, Hannibálokról maradtak ránk! Vajon ismerte-e egyáltalán eme kiváló személyiségek nevét? Legfeljebb hallomásból, akárcsak a derék Trégomain, aki megelégedett szülővárosa hírességeivel, ez kielégítette becsvágyát. Csak Juhelt tudták volna elringatni ezek a történelmi emlékek, ha a jelen gondjai nem kötötték volna le oly nagyon. Elmondhatjuk róla, amit a közel-keletiek mondanak a szórakozott emberről: „Keresi a fiát, pedig a vállán viszi.” Ő persze a menyasszonyát kereste, s azért volt bánatos, mert távol volt tőle.

Antifer mester, a folyami hajós és Juhel, ki-ki bőröndjével kezében - melyek tartalmát Tuniszban akarták felújítani -, átvágott La Goulette-en a vasútállomáshoz, hogy megvárja az első vonatot. Ben Omár és Nazim bizonyos távolságból követte őket. Minthogy Antifer mester ki sem nyitotta a száját, semmit sem tudtak meg arról a bizonyos Zambuco bankárról, akit Kamülk pasa szeszélye társul szemelt ki melléjük. Nagy bosszúság, nemdebár ha nem is a közjegyzőnek, aki azért megkapja a jutalékát, feltéve, ha nem hagyja abba a játszmát, de legalábbis Szauknak, aki most már két örökös ellen kell hogy küzdjön egy helyett. És vajon ki ez az új örökös?

Félórás várakozás után az utasok felszálltak a vonatra; néhány percre még megálltak egy közbülső állomáson, ahonnan a karthágói domb túlsó oldalára lát az utas és a régészeti gyűjteményéről híres premontrei kolostorra, végül is negyven perc alatt megérkeztek Tuniszba, a Francia Szálló elé, amely a Tengerész sétány mellett, az európai negyed kellős közepén volt. Kaptak szobát, éspedig három, kissé hiányosan bútorozott, rettentően magas helyiséget. A szobákba széles lépcső vezetett, az ágyak körül szúnyogháló feszült. A földszinti vendéglő tágas nagytermében étkezhettek, tetszés szerinti időben. Szinte olyan volt itt, mint egy jó párizsi vagy egy nagy vidéki hotelben. Különben mindez nem is fontos, mert a malóiak nagyon remélték, hogy nem kell hosszabb időre itt maradniuk.

Antifer mester még annyi fáradságot sem vett magának; hogy felmenjen a szobájába.

– Majd itt találkozunk - mondta társainak.

– Menj, barátom - felelte a folyami hajós -, s ügyes siklással simulj az ellenséges hajó mellé, úgy csáklyázd meg!

Éppen ez a „simulás” izgatta Juhel bácsikáját. Persze, nem volt szándékában, hogy furfanggal éljen, amint azt Ben Omár tette ővele. Ő becsületes ember, s minden eredetisége ellenére ízig-vérig egyenes. Elhatározta: nem teketóriázik. Egyenesen tör a célra, azt mondja a bankárnak:

„Íme, ezt hozom önnek... Lássuk, mit tud nyújtani cserében, s már útnak is indulhatunk!”

Különben, ha hihetünk a szigeten talált okmánynak, a mondott Zambucónak tudnia kell róla, hogy egy bizonyos francia származású Antifer elhozza neki a kincses sziget fekvésének meghatározásához szükséges hosszúsági fokot. A bankárnak tehát nem kell meglepődnie látogatásán.

Mégis félt valamitől Antifer mester - éspedig attól, hogy társörököse nem beszél franciául. Ha Zambuco ért angolul, akkor még meg lehet úszni a dolgot a fiatal kapitány segítségével. De ha e nyelvek egyikét sem tudja, akkor tolmácshoz kell folyamodni. És akkor az embernek a százmilliós titkot meg kell osztania egy harmadik valakivel...

A szállodát elhagyva, Antifer mester nem mondta, merre megy, hanem idegenvezetőt kért. Majd az idegenvezetővel együtt befordult az egyik utcába, amely a Tengerész térről nyílt.

– Úgy látszik, ránk nincs szüksége - jegyezte meg a folyami hajós, amikor a másik elment.

– Menjünk sétálni, s kezdjük azzal, hogy postára tesszük a levelet - felelte Juhel.

Amikor elhagyták a szálló melletti postahivatalt, megindultak a Bab-el-Bahar, vagyis a Tengerkapu felé, hogy kívülről megkerüljék a városfalat, amely jó két francia mérföldnyi¹ hosszúságban húzódik Tunisz fehér negyede körül..

Ezalatt vagy száz lépésre a szállótól, Antifer mester így szólt az idegenvezető-tolmácshoz:

– Ismeri Zambuco bankárt?

– Nálunk mindenki ismeri őt.

– És hol lakik?

– Az alsóvárosban, a Máltai rakparton.

– Kérem, vezessen oda...

– Parancsára, kegyelmes uram.

Keleten éppen olyan könnyen mondanak kegyelmes urat, mint egyszerűen urat.

Antifer mester az alsóváros felé vette útját. Elhihetik, hogy semmi sem keltette fel figyelmét, pedig sok érdekesség adódott az úton: itt van ama mecsetek egyike, amelyek százszámra találhatók Tuniszban, s amelyek mellett kecsesen tör az égre a minaret, ott római vagy szerecsen eredetű romok vannak, majd festői tér, amelyre füge- és pálmafák árnyéka borul; később szűk utcák, amelyek házai farkasszemet néznek egymással, az utca pedig hol lefelé lejt, hol felkapaszkodik. Sötét boltok szegélyezik, ezekben különféle áruk, kelmék, csecsebecsék halmozódnak, aszerint, hogy a szabad városnegyedet, vagy az olasz, a zsidó, illetve a máltai városrészt látják el. Nem! Pierre-Servan-Malo csak arra a látogatásra gondolt, amelyet Kamülk pasa kényszerített rá, s hogy miképpen fogadják majd... Persze, semmi kétség: amikor ötvenmilliót viszünk valakinek, száz az egyhez, hogy jól fogadnak bennünket.

Félóra múlva a máltai negyedbe értek. Nem ez a legtisztább része a százötvenezer lakosú városnak, amely amúgy sem csillog a tisztaságtól, különösen ami az óvárost illeti. Egyébként ekkor még a francia protektorátus nem kényszerítette rá Tuniszra a francia zászlót.

Ennek a kereskedőnegyednek egyik utcája, illetve sikátora végén az idegenvezető megállt egy szerény külsejű ház előtt. Úgy épült, mint általában a tuniszi épületek, egyetlen négyszögletes tömbnek látszott, terasszal, külső ablakok nélkül, de udvarral, afféle arab *patió*val², amelyre a szobák nyílnak.

Antifer mester a ház láttán nem gondolta volna, hogy tulajdonosa úszik - vagy ahogy ő mondta: fulladozik - a gazdagságban. És ennek örült, mert így könnyebben sikerülhet a terve.

– Tehát csakugyan itt lakik Zambuco bankár?

– Éppen itt, kegyelmes uram.

– Ez a bankháza?

– Ez.

– Nincs más lakása?

– Nincs, kegyelmes uram.

– És gazdag ember hírében áll?

– Meghiszem azt! Milliomos.

– Ezer ördög! - kiáltott fel Antifer mester.

– És amilyen gazdag, éppen olyan zsugori - fűzte hozzá a vezető.

– Kétezer ördög! - kiáltott fel ismét Antifer mester.

Ezzel elbocsátotta szüntelenül „kegyelmes uram”-ozó vezetőjét, aki visszatért a szállodába.

Magától értetődik, hogy Szauk követte őket, de vigyázott, nehogy meglássák. Most már ő is tudja, hol lakik Zambuco. Vajon saját hasznára mit kezdhetne vele? Alkalom nyílik-e arra, hogy megegyezzen vele, és kijátsszák Antifer mestert? Ha valamilyen nézeteltérés támad Kamülk pasa két társörököse közt, nem lenne-e helyes azt kihasználni? Csakugyan balszerencse, hogy az egyes számú szigeten, amikor mindnyájan együtt voltak, Antifer mester nem szólta el magát, s nem tette hozzá Zambuco nevéhez az új hosszúsági fokot is. Ha Szauk tudná, talán elsőnek érkezhetett volna Tuniszba, felcsigázhatta volna a bankár étvágyát tekintélyes jutalék ígéretével, s talán még egy fitying kiadás nélkül is kicsikarhatta volna titkát. De aztán eszébe jutott, hogy az okmány Antifer mestert nevezi meg s nem valaki mást... Nos, Szauk nem változtat szándékain, könyörtelenül végrehajtja tervét, s amikor a malói meg a máltai már birtokában lesz az örökségnek, majd csak ki tudja fosztani mind a kettőt.

Pierre-Servan-Malo belépett a bankár házába, Szauk pedig kint várakozott.

A bal oldali épület volt az iroda. Az udvaron senkit sem lehetett látni. Olyan elhagyatottnak látszott, mintha épp akkor reggel zárták volna be a bankházat fizetésképtelenség miatt.

De tessék megnyugodni: Zambuco bankár nem jutott csődbe! Egyébként a következőképpen kell elképzelni ezt a tuniszi bankárt: közepes termet, körülbelül hatvanéves, sovány és izmos, eleven szem, amelyet sunyi tekintet villanyoz fel, sima arc egyetlen szál szakáll nélkül, pergamenszínű bőr, őszes haja kis kerek papi sapkaként tapad a feje búbjára, a háta enyhén hajlott, ráncos kezén hosszú, horgas ujjak. Minden foga megvolt - harapáshoz szokott fogsora egyébként szaporán kivillant keskeny ajka közül. Bár Antifer mester nem volt jó emberismerő, megérezte, hogy Zambuco nem rokonszenves személy. „Mi jó származhat nekem abból - gondolta -, hogy egy ilyen emberrel kerülök kapcsolatba?”

Igazság szerint a bankár csak afféle uzsorás, záloghitelező volt. Öt-hatezer ilyen máltai lakik Tunisz városában.

Zambucóról azt beszélték, hogy minden hájjal megkent fickó, aki a sok gyanús bankári művelet révén nagy vagyont halmozott fel. Valóban gazdag ember volt, aki hiú is vagyonára, de az volt a véleménye, hogy az ember sohasem lehet elég gazdag. Azt mondták, hogy több milliója van, s egyáltalán nem tévedtek, noha a ház szerénynek, sőt nyomorúságosnak látszott - s ez tévesztette meg Antifer mestert is. De ez csak arról tanúskodott, hogy Zambuco életszükségleteit illetően minden képzeletet felülmúlóan takarékos. Azért talán, mert igénytelen? Csakugyan nem voltak nagy igényei, és zsugorisága nem is engedte, hogy igényeket támasszon. Egész életét annak szentelte, hogy egymásra rakja a talléros zsákokat, pénzt zsebeljen be, magához csalja az aranyat, mindenre rátegye kezét, ami csak valamennyire is értékes. Így szerezte hát a szépen páncélszekrénybe rakott millióit, s nem nagyon törődött vele, hogy pénzét gyümölcsöztesse.

Valószínűtlen, sőt ellentmondásos lett volna, ha egy ilyen ember nem marad agglegény. Ha valakinek nagyon is ajánlatos állapot a nőtlenség, nem az ilyen szerzetnek az? Éppen ezért Zambucónak soha esze ágában sem volt megnősülni, „ami bizony nagyon nagy szerencse a feleségének” - mondogatták a máltai negyed kópéi. De egyetlen nőtestvér kivételével se testvérről, se unokatestvérről vagy bármilyen más rokonról nem tudtak. Így hát benne testesültek meg az előző Zambuco-nemzedékek. Magányosan éldegélt háza vagy inkább irodája, sőt mondjuk ki bátran: páncélszekrénye mélyén; s csak egy öreg tuniszi asszony állott szolgálatában, aki nem került sokba; se fizetését, se kosztját illetően. Az az igazság, hogy ha valami egyszer bejutott ebbe a barlangba, az onnan bizony többé nem jött ki. Látjuk, milyen vetélytársra akadt Antifer mester, s igazán helyénvaló a kérdés: vajon miféle szolgálatot tehetett ez az oly kevéssé rokonszenves ember Kamülk pasának, hogy hálára kötelezte őt?

Pedig csakugyan hálára kötelezte, amint azt néhány sorban könnyen megmagyarázhatjuk.

Amikor még csak huszonhét éves volt, apátlan-anyátlan árva - minek is kellett volna neki szülő, hiszen úgysem törődött volna velük? -, Zambuco Alexandriában lakott. Itt gyakorolta, fáradhatatlan elmével és kitartással, az alkuszi mesterség különféle változatait, zsebre vágta az eladó és a vevő jutalékát; előbb közvetítő volt, aztán kereskedő lett, méghozzá pénzkereskedő - ami persze a leggyümölcsözőbb az emberi értelem rendelkezésére álló valamennyi mesterség között.

1829-ben történt. Kamülk pasát nagyon nyugtalanította, hogy unokatestvére, Murad, a vagyonára vágyik, s hogy ez utóbbi biztatására a kérlelhetetlen Mehemed Alinak is vásni kezdett rá a foga. Ekkor támadt - ugye, emlékszünk rá? - Kamülk pasának az a gondolata, hogy pénzzé teszi vagyonát, majd átviszi Szíriába; ahol nagyobb biztonságban vélte, mint bármelyik egyiptomi városban.

Ehhez a nagy művelethez néhány ügynökre volt szüksége. De csak olyan idegenekhez akart folyamodni, akik méltóak bizalmára. Egyébként ezek az ügynökök nagy anyagi kockázatot vállaltak, de legalábbis szabadságukat kockáztatták, amidőn a gazdag egyiptomi pártját fogták az alkirállyal szemben. Köztük volt a fiatal Zambuco is. Nagy buzgalommal intézte a közvetítést, igyekezetét egyébként busás provízió jutalmazta. Többször utazott Aleppóba, egyszóval nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy ügyfele vagyonát sikerült értékesíteni és biztos helyre szállítani.

Mindez nem ment sem nehézség, sem veszély nélkül, és Kamülk pasa távozása után néhányat a közreműködő ügynökök közül Mehemed Ali gyanakvó rendőrsége letartóztatott, és be is börtönzött. Köztük ezt a Zambucót is. Utóbb bizonyíték híján ugyan szabadlábra helyezték őket, de azért mégis megbűnhődtek áldozatkészségükért.

Mint ahogy Antifer mester apja is szolgálatot tett Kamülk pasának 1799-ben, amidőn félholtan szedte fel a jaffai sziklákról, harminc esztendővel később Zambuco is hálára kötelezte őt.

S ezt aztán Kamülk pasa sose felejtette el.

Ez az egyszerű tényállás megmagyarázza, hogy miért kapott levelet 1842-ben egyrészt Thomas Antifer, másrészt Zambuco bankár, az egyik Saint Malóban, a másik Tuniszban, amely tudatta velük, hogy egy napon részesedhetnek abból a százmillió értékű kincsből, amelyet egy kis szigeten helyeztek el, s a sziget szélességi körét mindkettővel közölték, a hosszúsági fokot ki-ki meg fogja tudni a megfelelő időben.

Ha ez a levél az ismert hatást tette Thomas Antiferre, majd utána fiára, nem meglepő, hogy a hatás egy olyan személy esetében, mint a bankár, sem volt kisebb. Magától értetődik; hogy senkinek sem szólt erről a levélről. Bezárta a szélességi kör adatait a háromszorosan titkos páncélszekrény egyik rekeszébe, s azóta életének egyetlen perce sem telt el úgy, hogy ne várta volna a Kamülk pasa levelében jelzett Antifer megjelenését. Hiába igyekezett megtudni, mi lett a sorsa az egyiptominak. Semmi sem szivárgott ki arról, hogy 1834-ben elfogták hajóján, hogy Kairóba szállították, hogy tizennyolc évig az erődben raboskodott, s hogy 1852-ben elhunyt.

Nos, most már 1862-t írtak. 1842 óta húsz év telt el, s a malói nem jelentkezett, és a szélességi fok adatát nem egészítette ki a délkör adatával. A kis sziget földrajzi helyét még máig sem állapították meg. Zambuco mégsem vesztette el reményét. Nem akart kételkedni benne, hogy Kamülk pasa szándékai előbb vagy utóbb valóra válnak. Úgy gondolta, hogy ez a bizonyos Antifer olyan biztosan feltűnik majd egyszer a máltai negyed látóhatárán, amint az ó- és újvilág csillagvizsgálói által jelzett üstökös is feltűnik az űrben. Egyetlen dolog, amit sajnált - s ez nagyon természetes egy ilyen embernél -, az volt, hogy mással kell osztozkodnia a hagyatékon. Nem csoda, ha gondolatban az illetőt a pokolba küldte. Ám nem változtathatott a hálás egyiptomi rendelkezésein. Pedig szörnyű dolog, ha az embernek százmilliót meg kell osztania valakivel! Ezért már évek óta azon törte a fejét, hogy miként tarthatná meg az egész örökséget. Kifundált száz meg száz fondorlatot. Vajon sikerülni fog neki? Csupán azt állíthatjuk, hogy alaposan felkészült ama bizonyos Antifer fogadására - akárki legyen is -, aki azért jön majd, hogy elhozza neki a megígért hosszúsági fokot.

Felesleges megjegyezni, hogy Zambuco bankár nemigen értett a hajózás tudományához, de megmagyaráztatta magának, hogyan lehet a hosszúság és a szélesség, vagyis két képzelt vonal találkozásával meghatározni egy pontot a földgömbön. És főleg azt értette meg, hogy a két társörökös találkozása feltétlenül szükséges, és ha ő nem mehet semmire Antifer nélkül, Antifer sem mehet semmire őnélküle.