Milyen szomorú volt a Saint Maló-i Hautes-Salles utcai ház, s mennyire elhagyatottnak látszott, amióta Antifer mester elutazott! Milyen nyugtalanságban teltek a két nő, anya és leánya napjai, éjszakái! Juhel üres szobája miatt üres volt az egész ház, legalábbis Énogate így érezte. Tegyük hozzá, hogy bácsikája sem volt otthon, s Trégomain koma sem járogatott át hozzájuk.

Április 29-ét írtak. Két hónap, már két teljes hónap telt el, amióta a Steersman útnak indult a tengeren, s elvitte a három malóit erre a kalandos kincskereső vállalkozásra. Mi történt velük azóta? Hol voltak most? Célhoz értek-e?

– Anyám... anyám - mondogatta a leány -, nem jönnek vissza többé!

– Dehogyis nem, gyermekem, légy bizalommal, visszajönnek! - felelte állhatatosan az idős breton asszony. - Azért talán jobb lett volna, ha nem hagynak itt bennünket...

– Bizony jobb - suttogta Énogate. - Éppen, amikor már majdnem Juhel felesége lettem!

Itt meg kell jegyeznünk, hogy Antifer mester távozása óriási izgalmat keltett városszerte. Megszokták már, hogy ott sétálgat köztük, pipával a szájában, az utcákon, a Sillon mentén, a bástyasétányon. És Gildas Trégomain, aki mellette szokott baktatni, kissé hátrább maradva, az ő mindig görbe lábával, mindig hajlott orrával, mindig gyűrött zakójával, mindig nyugodt és nyájasságtól ragyogó arcával.

És Juhel, a fiatal hosszújáratú kapitány, akire büszke volt szülővárosa, akit úgy szerettek, mint ahogyan ő szerette Énogate-ot - mondjuk úgy, ahogyan az anya szereti fiát -, hát nem kirepült ő is a fészkéből, éppen akkor, amidőn a Le Baillif és Tsai cég szép háromárbocosán másodkapitány lehetett volna!

Hol voltak ők hárman? Fogalmuk sem volt róla. Senki sem sejtette, hogy a Steersman Port Saidba vitte őket. Csak Énogate meg Nanon tudta, hogy végig akartak menni a Vörös-tengeren, el akartak kalandozni az Indiai-óceán északi csücskéig. Antifer mester bölcsen tette, hogy megőrizte titkát, mert nem akarta, hogy Ben Omár bármit is megtudjon a híres sziget fekvését illetően.

Mindazáltal, ha nem is ismerték útvonalukat, terveiket illetően már nem így állt a dolog, hiszen Antifer mester túlságosan bőbeszédű, túlságosan heves vérmérsékletű, túlságosan barátkozó volt ahhoz, hogy erről hallgasson; Saint Malóban csakúgy, mint Saint Servanban vagy Dinard-ban széltiben-hosszában mesélték Kamülk pasa történetét, a Thomas Antifernek írt levelet, a levélben jelzett megbízott megérkezését, a fantasztikusan nagy, százmilliós kincset rejtő kis sziget hosszúsági és szélességi fokának pontos meghatározását - egyesek még azt is tudni vélték, hogy tulajdonképpen nem százmillióról, hanem százmilliárdról van szó! Érthető hát a türelmetlenség, amellyel a vállalkozás híreit lesték, a rövidjáratú kapitány átalakulását nábobbá, ki gyémánt- és drágakőteherrel tér vissza a kikötőbe!

Énogate kevesebbel is megelégedett volna. Ő még akkor is elégedett lett volna, hálát adott volna Istennek, és mélységes bánata kitörő örömmé vált volna, ha mátkája, bácsikája, barátja üres kézzel ugyan, de hazatér.

A leány természetesen kapott leveleket Juheltől. Az elsőt Szuezben adták fel, ebben Juhel részletesen elmesélte, hogy mi történt velük elválásuk óta, megírta, milyen lelkiállapotban van bácsikájuk, aki egyre idegesebb, beszélt róla, hogyan fogadták Ben Omárt és irodavezetőjét, akik a megbeszélt találkozón pontosan megjelentek. Egy másik, Masqatban kelt levél elmesélte az Indiai-óceánon megtett út viszontagságait, megérkezésüket az imámság fővárosába, közölte, hogy Antifer mester izgalmi állapota már-már az őrület határát súrolja, és jelezte, hogy Soharba készülnek utazni.

Persze Juhel leveleit csak úgy habzsolta a leány, annál is inkább, mert ezek a levelek nemcsak az úti élményekre szorítkoztak, nemcsak bácsikájuk lelkiállapotát festették, de tudatták a menyasszonnyal azt is, mennyire bánkódik a vőlegénye, hogy egybekelésük előestéjén el kellett válniuk, hogy ilyen messze vannak egymástól, valamint hangot adtak bizakodásának, hogy nemsokára viszontláthatja kedvesét, s kicsikarhatja bácsikájuk hozzájárulását egybekelésükhöz, még ha milliókkal kitömött zsebbel tér is haza! Énogate és Nanon nem tudott betelni a levelekkel, de sajnos nem adatott meg nekik az a vigasz, hogy válaszolhassanak is rájuk. Így hát egyre csak a levelekről beszélgettek, ujjukon számolták a napokat, amelyek alatt a távollevők még a messzi tenger rabjai lesznek, minden huszonnégy órában megjelölték az időt az ebédlőben lógó falinaptáron, végül az utolsó levél után abban a reményben ringatták magukat, hogy az utazás második része már a hazatérés jegyében zajlik le.

Április 29-én egy harmadik levél érkezett, körülbelül két hónappal Juhel távozása után. Énogate szíve örömtől repesett, amikor megpillantotta rajta a tuniszi kormányzóság pecsétjét. Tehát elhagyták Masqatot... visszatértek az európai vizekre... hazatérőben vannak... Mennyi idő kell, hogy Marseille-be érjenek? Legfeljebb három nap! És hogy Saint Malóba érkezzenek a Párizs-Lyon-földközi-tengeri és a Nyugatfrancia Vasúttársaság gyorsvonatain? Legfeljebb huszonhat óra!

Anya és leánya az egyik földszinti szobában ült le, miután bezárták az ajtót a derék postás után. Senki sem fogja zavarni őket. Nyugodtan szabad folyást engedhettek érzéseiknek.

Énogate előbb letörölte könnyeit, majd rögtön feltépte a borítékot, kihúzta a levelet, és elkezdte hangosan olvasni, lassan, tagoltan, hogy minden mondatot jól meg lehessen érteni.

Tuniszi kormányzóság, La Goulette
1862. április 29.

Kedves Énogate-om!

Először is csókolom édesanyádat, aztán neked küldöm csókjaimat. Jaj, be messze vagyunk egymástól, s mikor lesz vége ennek a végtelen utazásnak!

Már két ízben írtam neked, bizonyára megkaptad leveleimet. Ez a harmadik, még az előbbieknél is fontosabb, elsősorban azért, mert közli veled, hogy változás állott be a kincs kérdésében, méghozzá nagyon váratlan módon, bácsikám legnagyobb keservére...

Énogate kis örömkiáltásban tört ki, és tapsolni kezdett:

– Semmit sem találtak, anyám - mondotta -, s nem kell főherceghez mennem feleségül!

– Folytasd csak, leányom! - intette le Nanon. Énogate befejezte a megkezdett mondatot:

...és mert nagy fájdalommal tudatom benne, hogy messze, nagyon messze kell tovább folytatnunk kutatásainkat...

A papír remegni kezdett Énogate ujjai közt.

– Messze kell folytatni a kutatásokat - suttogta. - Nem jönnek vissza, anyám... nem jönnek vissza!

– Bátorság, leányom, folytasd csak! - ismételte Nanon.

Énogate újra olvasni kezdett, de szép szeme tele lett könnyel. Juhel néhány szóval elmesélte, mi történt az Ománi-öbölben a kis szigeten, hogyan találtak kincs helyett csupán egy ott elhelyezett okmányt, amelyen újabb hosszúsági fok volt feltüntetve. Majd Juhel hozzátette:

Képzeld csak el, drága Énogate-om, milyen csalódás érte, majd, pedig milyen harag fogta el bácsikámat, és képzeld el az én csalódásomat is, persze nem a kincs miatt, hanem azért, mert nem indulhatunk vissza Saint Malóba, s nem siethetek még hozzád! Azt hittem, megszakad a szívem...

Énogate is alig bírta csillapítani heves szívdobogását, és az, amit ő érzett, elárulta, mit szenvedhetett Juhel.

– Szegény Juhel! - suttogta.

– S te is, szegénykém - suttogta édesanyja. - De folytasd, leányom!

Énogate a megindultságtól remegő hangon olvasta tovább:

Ugyanis Kamülk pasa meghagyta, hogy közöljük ezt az átkozott hosszúsági fokot egy bizonyos Zambucóval, aki bankár Tuniszban, és akinek a maga részéről van egy másik szélességi köre. Nyilvánvaló, hogy a kincset egy másik kis szigeten ásták el. Valószínű, hogy pasánk ennek a személynek is hálával tartozik, mert ez szintén lekötelezhette, akár a mi Antifer nagypapánk. Vagyis két örökös közt kell majd megosztani a hagyatékot, ami felére csökkentené mindegyikük jussát. Ez váltotta ki az említett rettentő dührohamot... Csak ötvenmillió marad száz helyett! Ej, én már ott tartok, hogy azt szeretném, ha százezren lennének, akiknek ez a nagylelkű egyiptomi adósa. Akkor legalább olyan kevés jutna a bácsikánkra, hogy nem gördítene akadályt többé házasságunk elé!

Mire Énogate ezt mondta:

– Kell is a pénz, ha szeretjük egymást!

– Nem kell, sőt csak zavar! - felelte teljesen jóhiszeműen az idős asszony. - Folytasd, leányom!

Énogate engedelmeskedett.

Amikor nagybátyánk elolvasta ezt az okmányt, úgy letört, hogy majdnem kikotyogta az új hosszúsági fok adatait meg annak a címét, akivel ezt tudatni kell, hogy meghatározhassák a kis sziget fekvését. Szerencsére idejében észbe kapott.

Trégomain barátunk, akivel sokat beszélek rólad, drága Énogate-om, fura fintort vágott, amikor megtudta, hogy most meg egy második kis sziget keresésére kell indulnunk.

„Szegény Juhelem - mondta nekem -, csak nem járatja velünk a bolondját ez a pasi... pasas vagy mi... ez a pasa? Csak nem akar a világ végére küldeni bennünket?”

Vajon csakugyan a világ végén lesz-e a sziget? Ezt persze most, amikor e sorokat írom neked, még csak nem is sejtjük.

Ugyanis ha bácsikánk megtartotta magának az okmányban foglalt adatokat, ezt azért tette, mert nem bízik Omárban. Amióta ez a ravasz fickó megkísérelte, hogy kiszedje belőle titkát Saint Malóban, mindig gyanút táplál iránta. Talán igaza is van, s egy szó mint száz: Nazim irodavezető nekem éppen olyan gyanús, mint a gazdája. Látni sem bírom ezt a Nazimot, s így van vele Trégomain úr is - oly vad a képe és olyan sötét a szeme! Biztosíthatlak, hogy a mi közjegyzőnk, Calloch úr, a Bég utcában, nem venné fel az irodájába. Meg vagyok róla győződve, hogyha Ben Omár meg ő tudná ennek a Zambucónak a címét, megpróbálná, hogy megelőzzön minket... De nagybátyánk egy árva szót sem szólt, még nekünk se. Ben Omár és Nazim egyáltalán nem tudja, hogy Tuniszba megyünk: így van hát, hogy Masqatot elhagyva, valamennyien azon törjük a fejünket, hova küld bennünket megint ez a szeszélyes pasa!

Énogate egy kis időre megállt.

– Nem nagyon tetszenek nekem ezek az ördögi mesterkedések! - jegyezte meg Nanon.

Juhel azután elmesélte, milyen viszontagságokon mentek keresztül az úton visszafelé. Elmondta távozásukat a kis szigetről, hogy Szélik szemmel láthatóan csalódott volt, mert az idegenek üres kézzel tértek vissza a hajóra, és hogy belátta: csak egyszerű sétáról volt szó. Végül elmesélte a karaván nehéz útját visszafelé, megérkezésüket Masqatba, a kétnapos várakozást a Bombayből jövő óceánjáróra.

És ha nem írtam neked még egyszer Masqatból, azért történt, mert reméltem, hogy megtudok valami újat, és erről is tájékoztathatlak... Sajnos, egyáltalán nem ez a helyzet, s mindössze annyit tudok, hogy visszatérünk Szuezbe, onnan pedig Tuniszba megyünk.

Énogate abbahagyta az olvasást, s Nanonra nézett, aki fejét rázva dörmögte:

– Jaj, csak ne a világ végére menjenek! A hitetlenektől minden kitelik!

A derék asszony úgy beszélt a keletiekről, ahogyan a keresztes hadjáratok idején beszéltek róluk. Sőt, az istenfélő breton asszony aggályai olyan nagyok voltak, hogy a keleti forrásból származó milliókra is gyanús szemmel tekintett... De csak próbálna erre célozgatni Antifer mesternek!

Juhel aztán elmesélte utazásukat Masqatból Szuezig az Indiai-óceánon és a Vörös-tengeren, meg hogy milyen rettentően beteg volt Ben Omár.

– Úgy kell neki! - epéskedett Nanon.

Aztán, hogy az egész út alatt egy árva szót nem lehetett kiszedni Pierre-Servan-Malóból!

Lám, kedves Énogate-om, nem tudom, mi történnék bácsikánkkal, ha csalatkoznék reményében; vagy jobban mondva, nagyon is jól tudom: megbolondulna. Ki hitte volna ezt egy ilyen józan viselkedésű emberről, aki mellesleg olyan szerény is volt? Az a remény, hogy százszoros milliomos lesz... De hát hányan vannak, akik az ilyen csábításnak ellen tudnának állni? Igenis, vannak... mi ketten! Ennek azonban az az oka, hogy mi a szívünkkel akarjuk élni az életünket!

Szuezből Port Saidba mentünk, itt várnunk kellett, amíg tuniszi rendeltetéssel kereskedelmi gőzös indult. Itt lakik az a bizonyos Zambuco bankár, akinek át kell hogy adja bácsikánk azt az istenverte okmányt! S ha majd aztán a bankár szélességi köre és bácsikánk hosszúsági foka lehetővé teszi az új sziget földrajzi helyének meghatározását, kiderül, hogy milyen messzire kell még mennünk.

Ez a nagy kérdés, s szerintem ez a kérdés súlyos, mert ettől függ, hogy mikor térhetek vissza hozzád!

Énogate kiejtette a kezéből a levelet. Nem tudta tovább olvasni. Már látta lelki szemeivel a távollevőket, amint ezer meg ezer kilométerre távolodnak tőle, méghozzá ezekben a szörnyű országokban, ahol a legnagyobb veszedelmeknek vannak kitéve; talán sohasem térnek vissza. Nem csoda, ha így kiáltott fel:

– Ó, bácsikám... bácsikám! Mekkora fájdalmat okoz azoknak, akik oly nagyon szeretik!

– Bocsássunk meg neki, leányom - felelte Nanon -, és kérjük Istent: vigyázzon rá!

Néhány pillanatig csend volt: a két nő együtt elmormolt egy imát.

Majd az anya lehajolt a levélért, és Énogate újra hozzáfogott az olvasáshoz:

Port Saidot április 16-án hagytuk el. Tuniszig már ki sem kötünk. Az első napokban elég közel haladtunk az egyiptomi partokhoz, s amikor Ben Omár megpillantotta Alexandriát, milyen vágyakozó szemmel nézte! Azt hittem, leszáll, még ha ez a jutalékába kerül is... Ám irodavezetője közbelépett, s észhez térítette azon a nyelven, amelyből egy árva szót sem értünk, méghozzá eléggé nyersen, ha nem tévedek. Látható, hogy Ben Omár fél ettől a Nazimtól, s nem is tudom, vajon ez az egyiptomi csakugyan az-e, akinek mondja magát, annyira zsivány külsejű. Éppen ezért, akárhogyan álljon is a dolog, megfogadom, hogy szemmel tartom.

Alexandria után a Bône-fok felé mentünk, délre elhagytuk a Tripoliszi- és a Gabèsi-öblöt. Végre feltűnt a látóhatáron a vad külsejű tuniszi hegység a gerincén meredező néhány erődítménnyel, s a zöld lombok függönye közt egy-két marabuval. Aztán április 21-én este befutottunk a tuniszi védett kikötőbe, s hajónk április 22-én lehorgonyzott a La Goulette-i móló mellett.

Drága Énogate-om, ha Tuniszban közelebb is vagyok hozzád, mint az Ománi-öböl kis szigetén, ez is nagyon messze van, s ki tudja, hogy szerencsétlenségünkre nem kell-e még jobban eltávolodnunk egymástól? Igaz, öt vagy ötezer mérföldre lenni tőled egyformán szomorú, hiszen így sem, úgy sem vagy mellettem. De azért ne ess kétségbe, és vigasztaljon meg a tudat, hogy bármilyen eredménnyel járjon is ez az utazás, már nem sokáig tarthat.

A hajón írom ezt a hosszú levelet, hogy azonnal postára adhassam, mihelyt kikötünk La Goulette-ben. Néhány nap alatt megkapod. Persze, arról nem tudósít, amit én sem ismerek, s ami olyan fontos lenne tudni, vagyis, hogy hova vetődünk végül is. De még bácsikánk sem tudja, s ezt csak azután lehet eldönteni, ha a tuniszi bankárral, akinek valószínűleg megzavarjuk a nyugalmát, kicseréljük adatainkat. Mert hát amikor majd megtudja, hogy erről a felesben örökölt óriási hagyatékról van szó, ez a Zambuco is be akar majd kapcsolódni a játszmába, hozzánk fog csatlakozni, hogy együtt kutassunk tovább, s valószínűleg éppolyan elragadtatással fogja csinálni a dolgot, mint bácsikánk.

Egyébként mihelyt megtudom a második számú kis sziget földrajzi helyét - és most már nemsokára megtudom, mivel nekem kell a térképen meghatároznom - tudatni fogom veled. Valószínű tehát, hogy néhány nap múlva egy negyedik levél követi ezt a harmadikat.

Egyébként az is, akárcsak ez a levelem, üdvözletemet fogja vinni édesanyádnak és Neked, a magam meg Trégomain úr nevében, valamint bácsikánk nevében is, noha szinte teljesen elfelejtette Saint Malót, régi családi házát s a szeretteit, akik benne laknak! Ami engem illet, drága Mátkám, egész szerelmemet küldöm, amint én is szívesen venném a tiéd, ha tőled kaphatnék levelet. Szeretettel köszönt a te hű és gyengéd, a téged örök életre szerető

JUHEL ANTIFERED.