EGY LIÁN ÚTJÁT KÖVETVE

Egyik vasárnap - május 26-án - a fiatalok elhatározták, hogy elmennek egy kicsit szórakozni. Nagyszerű, igazán kirándulásra való idő volt, a Kordillerák felől fúvó friss szellő enyhítette a forróságot.

Benito és Manoel tehát azt javasolták Minhának: tartson velük az Amazonas jobb partján, a fazendával szemben húzódó erdőségen át vezető útjukban.

Ezzel a sétával mintegy elbúcsúzhatnak Iquitos szépséges vidékétől. A két fiatalember voltaképpen vadászútra indult, ám hogy a fiatal lányokat - mert természetesen az úrnőjétől elválaszthatatlan Lina is velük megy - vadászat közben nem fogják magukra hagyni, arra Manoel puszta jelenléte is biztosíték volt. És ezek a lányok nem olyan fából voltak faragva, hogy megijedtek volna két-három mérföldes sétától.

Sem Joam Garralnak, sem Yaquitának nem volt ideje arra, hogy a fiatalokkal tartson. Még a jangada terve sem volt egészen kész, pedig nem lett volna jó, ha építésével megkésnek. Ezenfelül Yaquitának és Cybelének, noha a fazenda minden asszonya-lánya segített nekik, nem volt egy perc veszteni való ideje sem.

Minha örömmel kapott bátyja és vőlegénye javaslatán. Így délelőtt tizenegy óra tájt, miután már megebédeltek, a négy fiatal elsétált a magas folyampartra, oda, ahol a két folyam találkozik. Egyik négerük is velük tartott. Valamennyien beszálltak a birtokhoz tartozó s a folyamparton kikötött ubába, s miután átkeltek az Iquitos- és a Parianta-sziget között, eljutottak az Amazonas jobb partjára.

Az uba egy gyönyörű, vagy harminclábnyi magas páfránylugas alatt kötött ki, csipkézett levelű, bársonyzöld lombok alkottak tetőzetet a természetes lugas felett.

– És most, Manoel - szólt Minha -, az erdő nevében én üdvözlöm itt, az Amazonas vidékén, ahol maga mégiscsak vendég! Itt mi itthon vagyunk, engedje meg tehát, hogy ellássam a ház úrnőjére háruló kötelességeket!

– Kedves Minhám - hangzott a válasz -, az én otthonomban is úrnője lesz a háznak, csakúgy, mint az iquitosi fazendán, és itt is meg ott is...

– Ej - nevetett Benito -, talán mégsem azért jöttetek ide, hogy szépeket mondjatok egymásnak!... Próbáljátok meg néhány órára elfelejteni, hogy jegyesek vagytok!

– Egyetlen órára, egyetlen percre sem akarom ezt elfelejteni! - mondta Manoel.

– De ha például Minha kívánná ezt?

– Minha ilyet nem kíván tőlem!

– Ki tudja? - vágott közbe nevetve Lina.

– Linának igaza van! - mondta Minha, s kezét nyújtotta Manoelnak. - Próbáljuk elfelejteni!... Felejtsük el!... A bátyám kéri ezt... Mindennek vége! Mindennek! Míg ez a séta tart, nem vagyunk jegyesek. És Benito nővére sem vagyok. És maga nem barátja neki...

– Még mit nem! - kiáltott közbe Benito.

– Helyes! Helyes! - tapsolt Lina. - Mindnyájan idegenek vagyunk egymás számára.

– Idegenek, akik most találkoznak először, és üdvözlik egymást...

– Kisasszony... - hajolt meg Manoel Minha előtt.

– Kihez van szerencsém, uram? - kérdezte Minha nagy komolyan.

– Manoel Valdez vagyok, s nagyon boldog lennék, ha bátyjaura bemutatna...

– Ó, az ördögbe ezekkel az ócska ceremóniákkal!... Inkább legyetek jegyesek! Legyetek, amik csak akartok, ha úgy tetszik, akár örökre!

– Örökre! - mondta Minha magától értetődően, mire Lina még vidámabban nevetett.

Manoel hálás pillantással köszönte meg menyasszonyának a szót, mely olyan önkéntelenül csúszott ki a fiatal lány száján.

– Ha kicsit kilépnénk, kevesebbet beszélnénk! - kiáltotta Benito, hogy segítsen zavarba jutott nővérén.

Minhának azonban nem volt sietős.

– Egy pillanat, kedves bátyám, egy pillanat! Látod, hajlandó vagyok engedelmeskedni neked. Azt akartad, hogy Manoel meg én feledkezzünk meg a jegyességünkről, nehogy elrontsuk a kirándulásodat. Most én kérek tőled valamit: te se rontsd el az én örömömet! Ígérd meg nekem, Benito, légy olyan jó, és ígérd meg, hogy elfelejted...

– Mit kellene elfelejtenem?

– Hogy annyira szereted a vadászatot!

– Hogyhogy? Meg akarod nekem tiltani...

– Igen, megtiltom, hogy rálőj az erdőben boldogan repdeső szépséges kis madarakra! Ugyanez a tilalom védi az apróvadakat is, melyekkel amúgy sem tudnánk mit kezdeni. Ha viszont jaguár vagy más vadállat túlságosan közel merészkedne hozzánk, hát jó, nem bánom, lőj rá!

– De...

– Ha nem engedelmeskedsz, hát megfogom Manoel kezét, elszaladok vele, eltévedünk, aztán kereshetsz bennünket!

– Szeretnéd, ha megtagadnám az engedelmességet, ugye? - kérdezte Benito nagy nevetve Manoelt.

– Azt meghiszem! - bólintott a barátja.

– Hát nem! Engedelmeskedni fogok. Engedelmeskedni fogok Minhának, már csak azért is, hogy téged bosszantsalak! Gyerünk!

S ezzel valamennyien elindultak a gyönyörű fák között, melyeknek dús lombozata sehol sem engedte, hogy a napsugár keresztülsüssön rajtuk.

Az Amazonas jobb partjának e részénél szebb tájat alig lehet elképzelni.

A vidám társaság hol magas fűben, hol cserjésen, hol sűrű bozóton át ment, derűsen beszélgetve, nevetgélve. Legelöl a fiatalokat kísérő néger haladt, sarabolókésével vágott utat ott, ahol a bozót áthatolhatatlanul sűrű volt. Lépteik zajára csapatostul röppentek föl a madarak.

Minhának igaza volt, mikor védelmébe vette a lombok között repdeső madarakat. A trópusi madárvilág legszebb fajtái voltak itt képviselve. Az ember azt hihette volna, hogy a roppant fák termették mint gyümölcsöt az ágaikon himbálózó zöld papagájokat meg búbos rikkancsokat. A kolibrik ezernyi fajtája meg, mint szélhordta tarka virág, lebbent ágról ágra.

Minha boldogan hívta föl Manoel figyelmét a természet e szép csodáira, melyek a maguk eredeti mivoltában már nem találhatók a keleti vidékek civilizáltabb tájain. Manoel inkább tekintetével, mint fülével figyelt a fiatal lányra, a millió madár rikoltozása, csicsergése különben is olyan hangzavarral töltötte be az erdőt, hogy alig érthették egymás szavát.

Csak Lina vidám nevetésének csengése tudta túlharsogni az ezerfajta csicsergést, huhogást, csivitelést, károgást, füttyöt és turbékolást.

– Ó, mennyi szépség! - lelkendezett Minha.

– Te, Minha, itt itthon vagy, legalábbis azt mondtad, s lám, hogy dicsekszel kincseiddel! - nevetett Benito.

– Jó, csak csúfolj! Ugye, Manoel, ennyi szépség láttán mégiscsak szabad lelkesednem? Különben is, a természet alkotta mindezt a gyönyörűséget, és valamennyiünk, az egész világ kincsei!

– Hadd csúfolódjék csak Benito! - mondta Manoel. - Titkolja ugyan, de szabad idejében ő is csak költő, s a természet szépségeit éppen úgy csodálja, mint mi valamennyien. Csak mikor puska van a vállán, hát fuccs a költészetnek!

– Légy inkább most is költő, kedves Benitóm! - kérlelte Minha.

– Jó, költő vagyok! Ó, természet, ó, dicső természet...

Ami igaz, az igaz, Minha nagy áldozatot követelt a bátyjától, mikor arra kérte, ne használja vadászfegyverét. Az erdőben bőségesen akadt volna vadászzsákmány, s Benitónak néhányszor ugyancsak szép lövésekről kellett lemondania.

A kevésbé sűrű erdőrészekben, ott, ahol tágas tisztások nyíltak, elő-előbukkant egy-két struccpár a négy-öt lábnyi magasra nőtt nanduk fajtájából. Nyomukban mindenütt a seriemák, a struccok elválaszthatatlan kísérői; ezek a pulykákra emlékeztető szárnyasok a konyhában sokkal nagyobb becsületnek örvendenek, mint a hatalmas madarak, melyeket olyan buzgón kísérnek.

– Nekem aztán sokba kerül ez a nyavalyás ígéretem! - dünnyögött Benito, s visszaakasztotta a puskáját, melyet szinte ösztönösen már lekapott a válláról.

– Kímélni kell a seriemákat - mondta Manoel -, hiszen ők pusztítják a legtöbb kígyót!

– És kímélni kell a kígyókat, mert azok meg a kártékony rovarokat eszik, és a kártékony rovarokat is kímélni kell, mert ezek a még kártékonyabb bolhával táplálkoznak! - mondta csúfolódva Benito. - Ezzel az erővel akár semmire se vadásszunk!

Ám Benito vadászszenvedélye később ennél jóval keményebb próbára volt téve. Olyan erdőrészbe értek, ahol valósággal nyüzsgött a vad. Fürge szarvasok, kecses őzek ugrottak ki a fák alól, s egy jól irányzott golyó biztosan megállította volna futásukat. Itt-ott kávészínű vadpulykák bukkantak elő, meg pekarik, vagyis brazíliai vadmalacok, melyet oly nagy becsben tartanak azok, akik szeretik a vadpecsenyét; majd agutik serege vágott át előttük, ezek Dél-Amerika vadnyulaihoz hasonlítanak, utánuk meg pikkelyes hátú, foghíjas tatuk bújtak ki a fák közül.

Az ifjú Benitót ugyancsak fűtötte a vadászszenvedély, ám hű maradt ígéretéhez, s nem nyúlt a fegyvere után.

– Persze jó dolog sétálni - jegyezte meg Benito, mikor egy pillanatra megálltak -, no de csak úgy, minden cél nélkül sétálni...

– Cél nélkül?! - kiáltott föl Minha. - De hiszen van célunk: látni, ámuldozni akarunk, mielőtt elmennénk, még egyszer meg akarjuk nézni, búcsút akarunk mondani Közép-Amerika e csodálatos erdeinek, melyeket Parában már nem láthatunk!

– Hopp! Eszembe jutott valami! - kiáltott föl Lina.

– Linának csak bolondság juthat eszébe! - mondta Benito, fejét csóválva.

– Igazán nem szép tőled, bátyám, hogy kicsúfolod Linát, mikor ő éppen azt akarja, hogy célja legyen a sétánknak, melyet te így, cél nélkül értelmetlennek tartasz - mondta Minha szemrehányóan.

– Már csak azért se csúfolódjék, Benito úr, mert biztos vagyok abban, hogy az ötletem tetszeni fog magának - nevetett Lina.

– És mi ez az ötlet? - kérdezte Minha.

– Nézzék csak meg ezt a liánt!

És Lina egy *cipo-lián*ra mutatott, az inda egy óriási mimózára csavarodott, melynek pehelykönnyű levelei a legkisebb neszre is összecsukódnak.

– És mit akarsz ezzel a liánnal? - kérdezte Benito.

– Azt javasolom - mondta Lina -, hogy kövessük ezt a liánt, míg csak meg nem találjuk a végét!

– Ez aztán az ötlet, ez aztán a cél! - kiáltott fel Benito. - Követni a liánt árkon-bokron, bozóton, sziklán, patakon, vízesésen át, nem riadni vissza semmi akadálytól, nem megtorpanni...

– Alighanem mégiscsak igazad van, bátyám! - mondta Minha nevetve. - Lina egy kis bolond!

– Úgy?! Inkább rám hagyod, hogy Lina bolond, csak hogy ne kelljen azt mondanod, hogy Benito a bolond, aki helyesli Lina javaslatát!

– Jó, hát legyünk valamennyien bolondok, ha kedvetek van hozzá! - mondta Minha. - Kövessük a liánt!

– Nem kell attól tartanunk, hogy...? - kezdte rá Manoel.

– Már megint aggályoskodsz! - kiáltott föl Benito. - Persze eszedbe sem jutna gáncsoskodni, sőt máris mennél, ha a lián végén Minha várna rád!

– Egy szót sem szóltam! - adta be a derekát Manoel. - Hallgatok és engedelmeskedem. Kövessük a lián útját!

És máris elindultak, vidáman, mint a vakációzó gyerekek.

Messzire csalogathatja őket ez a hosszú inda, ha követik - Minósz király örökösének fonala kifelé vezetett a labirintusból, ez a lián azonban egyre beljebb fog vinni a rengeteg sűrűjébe.

Ez a cipo-lián ugyanis, melyet Brazíliában inkább vörös japicanga néven emlegetnek, néha több mérföld hosszúságú indákat növel. No de elvégre nem esik folt a becsületükön, ha útközben meggondolják magukat és visszafordulnak.

A lián egyik fáról a másikra kúszott folyamatosan, hol a fa törzsére csavarodott, hol meg füzérként csüngött a lombok közül.

De hányszor meg hányszor álltak meg, s hányszor sóhajtott föl csalódottan az egyébként olyan vidám társaság, mikor azt hitték, hogy szem elől tévesztették a liánt! Mindenáron meg akarták keresni, türelmesen kutattak, bogozgatták az aljnövényzetet, hogy a vezető inda nyomára akadjanak.

– Ott! Ott van! Látom! - kiáltott Lina.

– Tévedsz - válaszolt Minha -, ez nem a mi liánunk, ez egy egész más fajtához tartozik.

– Dehogyis! Linának igaza van - állapította meg Benito.

– Nem! Lina téved! - szólt közbe magától értetődően Manoel.

Ilyenkor aztán roppant komoly viták támadtak, és sem egyik, sem a másik fél nem akart engedni.

Nem volt más megoldás, Benito és a néger fölkapaszkodtak a fára, megkeresték a lombok között bujkáló cipot, hogy lássák, merre is vezet tovább.

És csöppet sem volt könnyű kibogozni a liánt az aljnövényzet sűrűjéből sem, hiszen volt úgy, hogy tövises karatabroméliák meg hatalmas rózsaszín orchideabokrok és oncidiumok között tűnt el, s ezek kuszábbak voltak, mint egy pamutgombolyag, amit játékos kedvű kismacska tépett meg.

Hát még mikor a lián a talajon kúszva eltűnt a lycopodiumbokrok, a nagy levelű heliconiák, a rózsaszín bóbitájú calliandrák meg a vesszőkaktuszok között, ami úgy csavarodott rá, mint drót a tekercsre; mikor eltakarták a fehér jalaparepkény kusza csomói, a vanília húsos indái, a rengeteg levél, ágacska, venyige!

S micsoda örömujjongás volt, valahányszor újra megtalálták a liánt, és ismét folytathatták a megszakított sétát!

Már egy órája szórakozott így a vidám társaság, de még semmi jele sem volt annak, hogy elérik a híres-nevezetes célt. Erélyesen meg-megrázogatták a liánt, ám az nem engedett, közben a zajra százával röppentek fel a madarak, a majmok meg, mintegy az utat mutatva, csapatostul menekültek egyik fáról a másikra.

Ha áthatolhatatlanul sűrű bozót állta útjukat, a néger sarabolókése ösvényt nyitott nekik, s az egész társaság vígan nyomult előre; ha meg zöld mohával lepett sziklára tekergett föl a lián, hát valamennyien fölkapaszkodtak rá, és túljutottak az akadályon.

Hamarosan tágas tisztáshoz értek. Itt, ahol szabadon járt a levegő, melyre éppúgy szüksége van, mint a nap fényére, ott állt magánosan a legjellegzetesebb trópusi fa, a forró égöv lakójának nagy táplálója, egy árva banánfa, mely Humboldt szerint „társa volt az embernek civilizációja bölcsőjétől kezdve”. A cipo hosszú indája a tisztás szélétől a banánfa magas ágaira csavarodva futott át a másik szélére, majd onnan ismét az erdő sűrűjébe vezetett.

– Megállunk végre? - kérdezte Manoel.

– Nem, szó sem lehet róla! - kiáltotta Benito. - Nem állunk meg, míg a lián végét meg nem találtuk!

– Csakhogy lassanként már gondolnunk kell arra is, hogy hazamenjünk! - jegyezte meg Minha.

– Ó, édes úrnőm, menjünk még! Menjünk tovább! - esengett Lina.

– Menjünk, menjünk csak! - erősködött Benito.

És nagy könnyelműen továbbmentek az erdőbe, mely itt ritkásabb volt, és így gyorsabban jutottak előre.

A lián egyébként most északnak, a folyam felé vezette őket, így hát nyugodtabban követték, hiszen egyre közelebb kerülnek a jobb parthoz, ahonnan könnyen hazamehetnek.

Negyedórával később útjukat szegte az Amazonas egyik kis mellékvize, mely mély szakadékban csobogott. A szakadék fölött azonban *beju-cos*ból és ágacskákból összefonódott bürü vezetett át, a két ágra vált lián meg karfaként futott a bürü mellett a szakadék túloldalára.

Benito, aki mindig elöl járt, máris a növényekből fonódott lengedező hidacskán termett.

Manoel vissza akarta tartani menyasszonyát.

– Maradjon itt, maradjon, Minha! Benito menjen tovább, ha kedve van hozzá, mi majd itt megvárjuk.

– Nem! Jöjjön velünk, édes úrnőm, jöjjön velünk! - könyörgött Lina. - Ne féljen! Már vékonyodik a lián! Mégiscsak kifogunk rajta, mégis a végére érünk!

És a fiatal mulatt lány nagy bátran Benito nyomába szegődött.

– Milyen nagy gyerekek ezek! - mosolygott Minha. - Jöjjön, kedves Manoelom! Velük kell tartanunk!

És mindnyájan átkeltek a szakadék felett hintaként lengő bürün, és ismét a nagy fák lombsátra alatt jártak.

Alig mentek tíz percet, északi irányban követve a végeérhetetlen liánt, amikor valamennyien megtorpantak - és volt is miért.

– Mégiscsak itt lesz már valahol a vége? - kérdezte Minha.

– Nem - válaszolt Benito -, de jó lesz, ha óvatosan megyünk tovább! Nézzétek csak!... - És Benito a liánra mutatott, mely egy magas fikusz ágai között tűnt el, ám láthatták, hogy a lombok közül valami erősen rángatja.

– Mi lehet ez? - kérdezte Manoel.

– Talán valami állat lapul ott, jó lesz, ha vigyázunk!

És Benito puskáját vállához emelve intett a többieknek, hogy várjanak, míg ő maga vagy tíz lépést tett előre.

Manoel, a két lány és a néger mozdulatlanul várakoztak.

Egyszer csak Benito kiáltása hallatszott, azt látták, hogy rohan a fa felé. Valamennyien utánairamodtak.

Váratlan és szívderítőnek éppen nem mondható látvány tárult a szemük elé.

Egy ember vergődött a nyakánál fogva a liánra akasztva, amely itt hajlékony volt, akár a vékony kenderkötél, s könnyű volt belőle hurkot kötni. A lián az akasztott ember végvonaglása miatt rángatódzott olyan erősen.

Benito előrántotta a vadászkését, és elvágta a liánt.

Az akasztott ember a földre zuhant. Manoel fölébe hajolt, hogy életre térítse, ha még nem késő.

– Ó, a szerencsétlen! - suttogta Minha.

– Manoel úr, Manoel úr! - lelkendezett Lina. - Nézze, még lélegzik! Ver a szíve! Meg kell menteni!

– Úgy van - mondta Manoel -, de azt hiszem, igazán az utolsó percben érkeztünk.

Harminc év körüli fehér ember volt a szerencsétlen, rosszul öltözött, nagyon sovány, és megkínzott arca sok szenvedésről beszélt.

A lábánál üres kulacs hevert a földön, meg egy pálmafából faragott bilboquet - afféle golyófogó játék, melyhez pálmarost erősítette a teknősbékafej golyót.

– Hogy valaki felakassza magát, meg akarjon halni ilyen fiatalon! - mondta Lina. - Vajon mi vitte rá a szerencsétlent?

Manoel orvosi munkája eredményeként magához tért a szegény ördög, kinyitotta a szemét, aztán olyan váratlanul erélyesen nyögött fel, hogy Lina rémülten felsikoltott.

– Kicsoda maga, barátom? - kérdezte Benito.

– Ahogy nézem, egy hajdani akasztott vagyok!

– No de hogy hívják?

– Várjunk csak, rögtön eszembe jut - mondta az idegen, és végigsimította a homlokát. - Fragosónak hívnak, szolgálatjára, ha ugyan még alkalmas vagyok arra, hogy megfésüljem és megborotváljam uraságodat mesterségem szabályai szerint. Borbély volnék ugyanis, minden figarók közül a legboldogtalanabb!

– És hogy szánta el magát erre...

– Hát mit mondjak, kedves uram?! - válaszolt mosolyogva Fragoso. - Egy kétségbeesett pillanatomban, amit nyilván megbántam volna, amennyiben a túlvilágon is van megbánás. No de csöppet sem vigasztaló gondolat, hogy az embernek még nyolcszáz mérföldet kell megtennie úgy, hogy közben egy fitying sincs a zsebében! Persze hogy elcsüggedtem!

Voltaképpen jó és kellemes arcú ember volt ez a Fragoso. Ahogy magához tért, látták rajta, hogy vidám természetű lehet. Vándorborbély volt, azok közé tartozott, akik a Felső-Amazonas partján járnak faluról falura, és szolgálataikat nagyon megbecsülik.

Ám ez a boldogtalan magányos és nincstelen figaró már negyven órája egy falatot sem evett, elkeveredett az erdőben, és egy kétségbeesett pillanatban elvesztette a fejét... a többit már tudjuk.

– Ide hallgasson, barátom - mondta neki Benito -, most szépen eljön velünk az iquitosi fazendára.

– Azt aztán boldogan! - válaszolt Fragoso. - Minthogy leakasztott engem, önhöz tartozom, uram. Ha nem kellek, kár volt leakasztani.

– Ugye, kedves úrnőm, ugye, milyen jól tettük, hogy követtük a liánt? - ujjongott Lina.

– Azt meghiszem! - válaszolt a fiatal lány.

– Hát bizony, sohasem hittem volna, hogy a liánunk végén egy embert találunk! - mondta Benito.

– És főleg nem, hogy egy bajba jutott, akasztott borbélyt, ugye? - szólt közbe Fragoso.

A nekividámodott borbélynak elmondták, hogy voltaképpen mi is történt. Fragoso meleg szavakkal mondott köszönetet Linának a kitűnő ötletért, hogy kövessék a liánt. Valamennyien a fazenda felé indultak, ahol Fragosót úgy fogadták, hogy egyhamar ne legyen kedve ismét elszánni magát ilyen kétségbeesett tettre.