Nyolcszáz mérföld az Amazonason · ELSŐ RÉSZ

VI.

ERDŐIRTÁS

Vidám napok köszöntöttek Joam Garral családjára. Csodálatosan szépnek ígérkezett utazásuk az Amazonason. És nemcsak a fazenda tulajdonosa és a családja indul a néhány hónapos útra, hanem, mint majd látni fogjuk, elkíséri őket a fazenda személyzetének több tagja is.

Joam Garral a körülötte élők örömét látva, mintha megfeledkezett volna a békességét zavaró titkos gondokról. Attól a naptól fogva, hogy végleg döntött, mintha kicserélték volna, s az utazás előkészületeivel foglalkozva megint a hajdani lankadatlan munkakedv lobogott benne. Családja boldogan figyelte ezt a változást. Erkölcsi ereje mindennél nagyobb súllyal esett a latba, s Joam Garral ismét az lett, aki a fazendán töltött első években volt: erős, munkabíró férfi, aki az erdők, mezők és folyamok frissítő levegőjében élt és dolgozott kezdettől fogva.

Az utazást megelőző hetekben ráadásul sok tennivaló is akadt.

Mint már korábban mondottuk, az Amazonas vizeit még nem járták a gőzhajók, melyekről a különböző hajótársaságok ekkoriban még csak terveket szőttek. A folyamon magánemberek tulajdonában levő vízi járművek közlekedtek, s többnyire a part menti kereskedelmi vállalatok forgalmát bonyolították le.

E vízi alkalmatosságok között volt úgynevezett uba, mely leginkább a pirogra hasonlít, egyetlen fatörzsdarabból munkálják meg szekercével és tűzzel, orra elkeskenyedő és könnyű, hátul pedig kerek és nehéz, egytől tizenkét evezős, három-négy tonnányi rakomány számára van benne hely. Az egaritea durvábban munkált, szélesebb hajó volt, a közepén lombsátor állt, de úgy, hogy mellette maradt hely az evezősök számára. Az uba és az egaritea mellett még *jangadá*k járták a vizet. A jangada nem más, mint nagyobb tutajféle, rajta háromszögletű vitorla meg nádkunyhó, mely utazás közben lakóházul szolgál az indiánnak és családjának.

E háromfajta vízi jármű segítségével bonyolították le a forgalmat az Amazonason, ám egyik fajta sem volt alkalmas sok ember vagy nagyobb mennyiségű áru szállítására.

Akadtak ugyan nagyobb hajók is, például a vörös vitorlával hajózó, háromárbocos vigilinga, melynek nyolc-tíz tonna volt a befogadóképessége, s melyet szélcsendes időben négy hosszú evezővel ugyancsak nehezen hajtottak az ár ellen, meg a coberta, mely akár húsztonnás űrtartalmú is lehetett. Leginkább dzsunkára emlékeztetett ez az alkalmatosság, melynek a farában hajóhíd volt és zárt kabin, két árbocán különböző méretű négyszög alakú vitorlák, ha meg a szél gyönge volt vagy ellenirányú, úgy tíz evezővel hajtották a cobertát, melynek indiánjai a fedélzet elején elhelyezkedve dolgoztak a hosszú evezőkkel.

Ezek közül a hajófajták közül azonban egyik sem felelt meg Joam Garralnak. Amikor elhatározta, hogy a családjával együtt lehajózik az Amazonason, arra is gondolt, hogy ezt az utazást egybeköti annak a roppant mennyiségű árunak a szállításával, melyre már vártak is Parában. A szállítmány szempontjából közömbös volt, hogy mennyi ideig tart az út. Joam Garral e tervét - ha szavazásra kerül sor - valamennyien támogatták volna, kivéve talán Manoelt, aki érthető módon annak örült volna, ha gyorsjáratú gőzhajón tehetik meg az utat.

Ám akármilyen kezdetleges legyen is a Joam Garral által elképzelt vízi alkalmatosság, az biztos, hogy sokan elférnek majd rajta, s kényelemben, biztonságban ereszkedhetnek le a folyó hullámain.

Mikor majd elindulnak, mintha az iquitosi fazenda szakadna le a partról, s úszna el az Amazonas vizén a fazenda lakóival, annak uraival és szolgáival a saját házuk, viskójuk, lombkunyhójuk fedele alatt.

Az iquitosi birtok területén volt néhány olyan pompás erdő is, melyek Dél-Amerikának ezen a középső vidékén úgyszólván kimeríthetetlen kincsesbányát jelentenek.

Joam Garral nagyszerűen értett az erdőgazdálkodáshoz, és minden évben jelentős jövedelemre tett szert a bútor- és a hajó- meg az építőipar céljaira oly kiválóan alkalmas, változatos és értékes fajtájú fák eladásából.

A birtok határában ott folyt az Amazonas, s még ha lett is volna vasút, a kitermelt fát biztonságosabban és olcsóbban szállíthatták a folyamon. Joam Garral minden évben ki is vágatott néhány száz fát, s vastag deszkák, gerendák és gömbfák formájában indította el Parába, olyan ügyes hajósokra bízva a szállítmány gondját, akik pontosan ismerték a folyam különböző pontjainak mélységét és a víz áramlásait.

Joam Garral ebben az évben is a bevált gyakorlatnak megfelelően akart eljárni, ám úgy tervezte, hogy - miután a szállítmányt összeállították - a jelentős kereskedelmi ügylet üzleti részének lebonyolítását teljesen Benitóra bízza. Az idő azonban sürgetett. Faúsztatásra ugyanis június eleje volt a legalkalmasabb, minthogy a vízállás ilyenkor a legmagasabb, ettől fogva egész október hónapig fokozatosan csökken.

A munkát tehát haladéktalanul meg kellett kezdeniük, mert ezúttal rendkívül nagy mennyiségű fát akartak leúsztatni a folyamon. Vagy ötszáz négyszögmérföldnyi erdőt, a fazenda egyik partvidéki sarkát akarták kidönteni a Nanay torkolatánál levő részen, hogy aztán a fákból összeácsolják az úszó sziget nagyságú jangadát, vagyis egy rendkívüli méretű tutajt.

Joam Garral ugyanis a minden egyéb vízi járműnél biztonságosabb, száz egariteánál vagy vigilingánál is hatalmasabb jangadán akarta megtenni az utat az Amazonason a családjával, a fazenda személyzetével és árurakományával együtt.

– Pompás ötlet! - kiáltott Minha, s tapsolt örömében, mikor meghallotta, mit tervez édesapja.

– Igen, így veszedelem és nagyobb fáradalom nélkül tehetjük meg az utat egészen Belémig - bólintott Yaquita.

– És valahányszor lehorgonyzunk, vadászhatunk a parti erdőkben! - tette hozzá Benito.

– Félek, hogy így kicsit sokáig tart az út - jegyezte meg Manoel. - Nem volna jobb, ha valami gyorsabb úton-módon hajóznánk le az Amazonason?

Hosszú lesz az út, az bizonyos, ám a fiatal orvos ellenvetésére csak mosoly volt a válasz.

Joam Garral ekkor magához hívatta a fazenda indián főintézőjét.

– A jangadának egy hónap múlva indulásra készen kell állnia - mondta.

– Még ma munkába kezdünk, Garral úr - válaszolta a főintéző.

Hatalmas munkára vállalkoztak. Május első felében a fazenda vagy száz indián és néger munkása valóságos csodát művelt. Érző szívű emberek, akik nem láttak még ilyet, talán elszomorodva nézték volna a százados faóriások tömeges irtását, amint a favágók fejszéi alatt két-három órán belül kidőlnek; de annyi volt belőlük a folyam partján meg a szigeteken, hogy az erdőirtás nyoma úgyszólván alig-alig látszott.

Az intéző és az emberei - miután Garral megadta az utasításokat - az irtásra kijelölt helyet először is megszabadították a liánoktól, bozóttól, magas fűtől, cserjétől. Mielőtt fűrészt és fejszét fogtak volna, először gallyazókéssel dolgoztak; nélkülözhetetlen szerszáma ez annak, aki az Amazonas-vidéki erdők mélyére akar hatolni. Széles, lapos, kissé ívben görbülő, két-három lábnyi hosszú ez a famarkolatba illesztett szerszám, melyet a bennszülöttek rendkívül ügyesen forgatnak. Néhány óra alatt megtisztították a talajt, kivágták az aljnövényzetet, széles utakat nyitottak a legsűrűbb bozótban. A százados törzsek megszabadultak a liánból, kaktuszból, páfrányból, mohából és broméliaindákból rájuk fonódott takaróktól. Csupasz kéreggel várták a fejszét.

Munkások serege kúszott föl a fák koronájáig, lefűrészelték a vastag villás ágakat, melyeket mindig itt, a fazendán használtak föl. A munkások elől csapatostul menekültek a majmok, de fürgeségben talán még ezek az ugyancsak fürge jószágok sem versenyezhettek volna a buzgó favágókkal. Az irtásra kijelölt erdőrészen hamarosan már csak koronájuktól megfosztott tar fatörzsek meredeztek, s máris friss levegő meg napsütés özönlötte el a nyirkos talajt, ahova eddig soha nem jutott el a nap világa.

A hatalmas fák között nem akadt egyetlenegy olyan, amelyik ne lett volna alkalmas arra, hogy erős, vastag gerendákat vagy deszkákat faragjanak belőle.

Három héttel azután, hogy a munkák megkezdődtek, már egyetlen fa sem maradt állva a Nanay és az Amazonas vize által befogott szögben. Az irtás valóban teljes volt. És Joam Garralnak még csak azzal sem kellett törődnie, nő-e vajon új erdő ezen a helyen, ahol húsz-harminc év múlva akár ismét szálfák szökhettek volna a magasba. Irtás közben nem ügyeltek arra, hogy épségben maradjanak a csemeték, hogy kíméljék az öreg kérgeket, melyekből új hajtás fakadhatna, nem vertek le egyetlen szögletfát sem, hogy körülhatárolják az irtás területét, minden törzset a tövénél döntöttek ki, azzal, hogy majd később kiemelik a gyökereket is, mert különben az eljövendő tavasz zöld zsengével borítaná ismét az egész területet.

A fél négyszögmérföldes irtás helyét, melyet a nagy folyam és mellékfolyójának medre határol, föl fogják törni, fölszántják, megmunkálják, beültetik és bevetik, s majd a jövő esztendőben manióka, kávé, cukornád, kukorica és földimogyoró terem a birtoknak azon a részén, melyet eddig az erdő ősi fái árnyékoltak.

Még nem köszöntött rájuk május utolsó hete, s a kidöntött törzsek már az Amazonas partján várakoztak, gondosan szétválogatva fajták és úsztathatóság szerint. Ugyanis itt, az Amazonas partján fogják összeácsolni a hatalmas jangadát, mely a különböző lakóhelyekkel meg a személyzet szállásával a hátán valóságos kis úszó falu lesz. Az alkalmas órában a dagályban megduzzadó folyam hullámai fölemelik, és majd viszik száz meg száz mérföldön át, egészen az Atlanti-óceán partvidékéig.

Ezekben a hetekben nagyon elfoglalt ember volt Joam Garral. Maga irányította a munkálatokat: először az irtásra kijelölt részen, majd a birtok határában, azon a széles homokparton, melyen az épülő jangada alkatrészei sorakoztak.

Yaquita is az utazás előkészítésével foglalatoskodott, Cybele, az öreg néger asszony készségesen segített ugyan neki, de csak nem tudta megérteni, miért akarnak elmenni innen, ahol mindnyájan jól megvannak.

– Sok olyan szépet fogsz látni, amilyet még soha életedben nem láttál - magyarázgatta neki Yaquita.

– Nem tudom, fölérnek-e azzal, amit már megszokott a szemünk - válaszolta mindig egyformán Cybele.

Minha és Lina elsősorban a saját dolgaikkal foglalatoskodtak. Ők nem csupán utazásra készülődtek, ők véglegesen távoznak, gondolniuk kellett tehát millió aprósággal, hiszen majd egy másik országban folytatják az életüket, s a fiatal mulatt lány ott is gyöngéden szeretett úrnője mellett marad. Minha kicsit nehéz szívvel készülődött, a vidám Lina azonban nem csinált magának nagy gondot abból, hogy elhagyja Iquitost. Minha Valdez mellett éppen olyan szép lesz az élet, mint Minha Garral mellett volt. Kedvét csak az szegte volna, ha el kell szakadnia úrnőjétől, ez a gondolat azonban még csak föl sem merült senkiben.

Benito minden munkában buzgón segédkezett az édesapjának. Így tanult bele a fazendatulajdonos mesterségébe, hiszen egy napon talán az lesz belőle; a birtok vezetésének kereskedelmi részét pedig megtanulja, mikor a folyamon úsztatott árukat kíséri és eladja.

Manoel pedig megosztotta az idejét a ház és az irtásterület között; a házban Yaquita és a leánya szorgoskodott szüntelenül, Benito meg többször is csalogatta magához az irtásterületre, mintsem a fiatalembernek kedve lett volna oda menni. No de Manoel mégsem egyformán osztotta meg az idejét a két hely között - és ez igazán érthető.

Dépêche

Bureau expéditeur : Internet · Destination : à bord du Nautilus

0 mot · tarif : 0 kreutzers (les points deviennent STOP)