Befejezés.

Herming már a haláltusát vívta, mikor Cornbutte Lajos lement, és Misonne meg Turquiette nem is törődtek vele, hanem Pierre Nouquet-t ápolták, a kinek sebe, szerencsére, nem volt veszedelmes.

De Cornbutte Lajost sokkal nagyobb csapás érte: - apja holtan feküdt ágyában!...

Senki se tudta: a betegség ölte-e meg, vagy az a rémület, mely a szörnyű dulakodás láttára támadhatott szivében...

Penellan, Misonne és Turquiette fölmentek a födélzetre, hogy eltakarítsák a fenevadakat és a nyomorúlt lázadókat. Egy sírba temették André Vasling, Jocki és Aupic hulláit, melyeket még az nap este követett Hermingé is.

De az öreg Jean Cornbutteot megbecsülték annyira, hogy külön sírt ástak neki, még pedig jó messzire a gazemberektől, kik halálát okozták.

E szörnyű megpróbáltatás után a «Jeune-Hardie» életben maradt legénysége már csak az időjárás viszontagságaitól szenvedett. Miután megtalálták az ellopott czitromokat, Gervique, Gradlin és Pierre Nouquet is csakhamar meggyógyúltak; s mivel öttel kevesebben is voltak, az élelmi szerekkel se kellett már takarékoskodniuk.

Február havában sok hózivatart és nagy hidegeket értek, de ettől fogva egyre enyhűlt az időjárás, s úgy látszik, hogy maga a Gondviselés is megkönyörült rajtuk, mert siettette a tavaszt.

Márcziusban már nagy csapatokban tértek vissza a vadmadarak, s a nap is egyre hosszabb ideig járt fönt a szemhatáron. A hőmérsék ritkán alább szállt 15 foknál: - de ideje is volt, mert elfogyván a szén- és fakészlet, már a hajó korlátjának egy részét is föltüzelték.

A jég lassankint olvadozni kezdett s áprilisban, midőn a langyos záporok napról-napra mosták, paskolták a jégmezőt, még jobban szétesett, gyöngült a jég. Az addig szilárd mező több helyütt megrepedt s az összetöredezett jég zajlani kezdett.

Majd megjöttek a gólyák is, és Cornbutte Lajos most már a hajó rendbehozatalán fáradozott. Fölhúzták a vitorlákat, de persze, még nem feszítették ki, mert az út még nem volt szabad.

Májusban a jég oly rohamosan olvadt, hogy észre sem vették, mikor a brigg egyszerre csak szabadon ringott a vizen: - a hőmérő higanya ettől fogva mindig a fagypont fölött állt, s a hó alól apró mohaszerű növények bujtak elő.

A jéghegyek köröskörül megindúltak s az áramlat lassan vitte őket az Atlanti-óczeán felé. Meg kellett várniok, míg a nagyobb tömeg leuszik, hogy útjukat ne állja a szorosban.

Végre, május 21-ikén, egészen szabad volt a tenger dél felé.

Mindnyájan elzarándokoltak az öreg Jean Cornbutte sírjához és térden állva adtak hálát Istennek csodás megszabadulásukért. Aztán másnap, kedvező éjszaki széllel, megindúltak haza felé.

Egy álló hónapig folyton uszó jéghegyek közt hajóztak, s nem egyszer fenyegette őket a veszedelem, hogy a jéghegyek rájuk dőlnek és összezúzzák a hajót... de végre, június 25-ike táján, a Jean-Mayen szigetnél kiértek a sík tengerre, és mindjárt másnap több czetvadász-hajóval találkoztak, melyek az Éjszaki Jeges-tengerbe siettek.

Augusztus 16-ikán a «Jeune-Hardie» Dunkerque előtt állt. Megjöttének hirére tömérdek ember csődült a partra és rivalgó éljenzéssel fogadta a menekülteket. Az öreg plébános szeretettel ölelte meg Lajost és Marit: - s a két mise közül, melyeket másnap és harmadnap mondott, az egyik Jean Cornbutte lelki üdvének szólt, a másik pedig a fiatal pár esküvőjének a megáldása volt.