A SZÖKÉS

Jenny kisasszony a Delfin hátsó fedélzetén ült és aggodalommal telve, türelmetlenül várta vissza a kapitányt. Amint végre meglátta, egyetlen szót sem tudott kiejteni, de szemei nagyobb hévvel faggatták James Playfairt, mint ahogy szóval képes lett volna.

Crockston tapintatára is számítva, a kapitány csak azt mondta el a lánynak, ami édesapja fogságának körülményeire vonatkozott. Azt mondta, hogy óvatosan puhatolódzott Beauregard-nál a hadifoglyok helyzetéről. Minthogy benyomása szerint a tábornok nincs nagy jóindulattal irántuk, tartózkodott kérésével előhozakodni, inkább a körülmények alakulására akarja bízni a megoldást.

– Minthogy Halliburtt úr nem mozoghat szabadon a városban, a szökés jóval nehezebb, de végére járok az ügynek és esküszöm, Jenny kisasszony, hogy a Delfin nem távozik Charleston kikötőjéből, míg édesapja itt nincs a fedélzeten.

– Köszönöm, James úr - mondta Jenny -, teljes szívemből köszönöm.

James Playfair e szavakra úgy érezte, hogy szíve majd kiugrik a mellkasából. Könnytől fátyolos szemmel, akadozó szavakat ejtve közeledett a lányhoz. Talán éppen megvallotta volna túláradó érzelmeit, mikor Crockston közbeszólt.

– Ezzel még nincs minden megoldva - mondta - és most nincs itt az érzelmeskedés ideje. Tanácskoznunk kell, méghozzá eredményesen.

– Van valami terved, Crockston? - kérdezte a lány.

– Nekem mindig van tervem - felelte az amerikai. - Ez a szakmám.

– És jó a terved? - szólalt meg James Playfair.

– Kitűnő, jobbat a washingtoni miniszterek sem tudnának kifundálni. Mintha Halliburtt úr máris itt állna a fedélzeten.

Crockston olyan biztonsággal és ugyanakkor oly jókedvűen mondta mindezt, hogy mértéktelenül kétkedő léleknek kellett lennie, aki nem osztotta volna véleményét.

– Akkor meghallgatjuk, Crockston - mondta James Playfair.

– Rendben van. Kapitány úrnak újra fel kell keresnie Beauregard tábornokot és egy szívességet kell tőle kérnie, melyet ő bizonyára nem tagad meg.

– Milyen szívességet?

– Azt kell mondania, hogy van itt a hajón egy gonosz ember, egy cégéres gazfickó, akivel meggyűlt a baja, mert a tengeren lázadást szított a legénység között, szóval egy átkozott csibész - és kérjen engedélyt, hogy a citadellába zárathassa, de majd induláskor engedjék vissza, hogy Angliába szállíthassa és átadhassa hazája igazságszolgáltatásának.

– Helyes! - felelte James Playfair szinte mosolyogva. - Megteszem ezt, és Beauregard készségesen teljesíteni fogja kérésemet.

– Ebben egészen biztos vagyok - szólt az amerikai.

– Hanem - folytatta Playfair -, valami hiányzik.

– Éspedig?

– A gazfickó!

– Itt áll a szeme előtt, kapitány úr.

– Micsoda, az a bizonyos megátalkodott matróz?...

– Én vagyok az, ha nincs ellene kifogása.

– Ó, te drága, nemes lélek! - kiáltott fel Jenny és piciny kacsóival megszorította az amerikai kemény kezét.

– Tedd hát, Crockston - szólt újra Playfair -, most már értelek, és csupán azt sajnálom, hogy nem vehetem át szerepedet.

– Mindenki maradjon csak a maga helyén! Ha ön az én helyembe állna, nagy bajba kerülne, én pedig kivágom magam. Éppen elég gond lesz önnek kihajózni az öbölből, mindkét fél ágyúinak kereszttüzében, amiből én magam nehezen tudnék kikászolódni.

– Rendben van. Crockston, folytasd hát.

– Nézzük tehát. Ha egyszer bent vagyok a citadellában, amelyet egyébként jól ismerek, ott majd meglátom, mit kell tennem; de legyen nyugodt, elvégzem a teendőmet. Eközben önnek folytatnia kell a berakodást a hajóra.

– Ó - szólt a kapitány -, az üzlet most csak jelentéktelen részletkérdés.

– Egyáltalában nem. Hát Vincent bácsi? - Mit szól majd hozzá? Egyeztessük csak össze a szívbeli és az üzleti ügyeket! Ezzel egyébként el is tereljük magunkról a gyanút. De gyorsan kell cselekednünk. Készen lesz hat nap alatt?

– Készen.

– Nos hát, e hó huszonkettedikére a *Delfin*nek végeznie kell a berakodással és fel kell készülnie az indulásra.

– Meglesz.

– Január 22-én este, jegyezze meg jól, indítson útnak egy csónakot a legderekabb matrózokkal White-Pointhoz, a város szélére. Várjanak kilenc óráig és ekkor látni fogják Halliburtt urat meg hűséges szolgájukat, amint feltűnnek önök előtt.

– De hát hogyan szökteted meg Halliburtt urat és szököl utána magad is?

– Az az én dolgom.

– Drága Crockston - szólt ekkor Jenny -, hiszen te az életedet kockáztatod apám megmentéséért!

– Ne aggódjék miattam, Jenny kisasszony, higgye el, semmit nem kockáztatok.

– Nos - kérdezte James Playfair -, akkor hát mikor kell lecsukatni téged?

– Még ma. Érti tehát: megrontom a legénységet. Nincs veszteni való időnk!

– Akarsz pénzt? Hasznát veheted abban a bizonyos fellegvárban.

– Pénzzel megvásárolni a börtönőrt? Azt már nem! Ez nagyon drága és ostoba dolog volna. A börtönőr megtartja a pénzt, és a rabot sem engedi el. S igaza is van. Nem, nekem biztosabb módszereim vannak. De néhány dollárt azért kérek: italra, szükség esetén.

– Hogy leitasd az őrt?

– Nem, nem, egy becsípett őr mindent elronthat. Mondtam már, hogy megvan a magam terve. Csak bízza rám.

– Fogd hát, derék Crockston, itt van tíz dollár.

– Ennyi nem kell, de majd visszaadom a maradékot.

– Felkészültél hát?

– Tökéletesen, a megrögzött gazfickó szerepére.

– Induljunk hát!

– Crockston - szólt meghatottan a lány -, te vagy a legeslegjobb ember a világon!

– Ez nem lep meg - felelte az amerikai, jóságos, széles mosollyal. - Hopp, kapitány úr, valami fontos dolog jutott még eszembe, amire felhívom figyelmét.

– Éspedig?

– Ha a tábornok azt ajánlaná önnek, hogy akasztassa fel azt a bizonyos gazfickót - tudja, hogy van ez katonáéknál, nem sokat teketóriáznak – akkor...

– Akkor?

– Hát akkor kérjen gondolkodási időt.

– Jól van, így lesz.

Még azon a napon tehát, a legénység be nem avatott részének nagy csodálkozására, mintegy tíz matróz kíséretében partra tették a kezén-lábán megbilincselt Crockstont, és félóra sem telt bele, James Playfair kapitány kérése értelmében már vitték is keresztül a városon s hiába ellenkezett, rögtön lajstromba vették a charlestoni fellegvárban.

Ezen a napon és a következőkön is, nagy lendülettel folyt a Delfin rakodása. A gőzdaruk szünet nélkül markolták kifelé az európai árut, hogy helyébe rakják a csereárut. Charleston lakossága nagy figyelemmel kísérte ezt a műveletet, buzdították a matrózokat, sőt még segítettek is. Azt mondhatnánk, hogy a derék matrózok voltak e napok hősei. Megbecsülték őket, de James Playfair nem hagyott időt nekik, hogy kiaknázzák az amerikaiak figyelmességét; szüntelenül a sarkukban volt és lázas sietséggel ösztökélte őket. Miért? - ezt természetesen a Delfin matrózai nem tudhatták.

Három nap múlva, január 18-án az első gyapotbálák már ott tornyosodtak a hajófenéken. Noha James most már nem ezt érezte szívügyének, a Playfair és Társa cég mégis kitűnő üzletet csinált, mivel olcsó pénzen hozzájutott a Charleston dokkjaiban felhalmozódott nagy mennyiségű gyapothoz.

Eközben Crockstonról semmi hír nem jött. Jennyt szüntelenül gyötörte az aggodalom, bár ennek egyetlen áruló szóval sem adta jelét. A nyugtalanságtól elkínzott arc vonásai azonban helyette is beszéltek, és James biztató szavakkal próbálta megnyugtatni.

– Tökéletesen bízom Crockstonban - mondta. - Hűséges szolga. Önnek, aki jobban ismeri őt, mint én, teljesen nyugodtnak kellene lennie. Higgyen nekem: három nap múlva szívére szorítja édesapját.

– Ó, James úr - érzékenyedett el a lány -, hogyan viszonozhatom valaha is odaadását? Mi módon róhatjuk le adósságunkat apám és én önnel szemben?

– Majd azt is megmondom, ha angol vizekre érünk - felelte az ifjú kapitány.

Jenny rávetette pillantását, majd lesütötte szemét, melyet elöntött a könnyek árja; aztán visszasietett fülkéjébe.

James Playfair azt remélte, hogy a lány nem tudja meg, milyen rettenetes helyzetben van az apja, csak ha már biztonságban lesz. Éppen az utolsó napon azonban az egyik matróz véletlen elszólása felfedte előtte a valóságot. A richmondi kormány válaszát meghozta az éjszaka egy futár, akinek sikerült az előőrsök vonalán áthatolnia. A válasz Jonathan Halliburtt halálos ítéletét tartalmazta és így a szerencsétlen embernek másnap reggel szembe kellett néznie a puskacsövekkel. A közelgő kivégzés híre csakhamar futótűzként terjedt el a városban és egy matróz révén a *Delfin*re is megérkezett. Amikor elmondta a kapitánynak, nem is sejtette, hogy Halliburtt kisasszony a közelben tartózkodik. A fiatal teremtés szívszaggató sikolyt hallatott és eszméletlenül rogyott a fedélzetre. James Playfair kabinjába vitte, de csak a legszívósabb ápolással tudták magához téríteni.

Amint felnyitotta szemét, pillantása a fiatal kapitányra esett, aki ajkára tett ujjával jelezte, hogy teljes csöndben kell maradnia. A lánynak volt ereje hallgatni, elfojtani háborgó, kínzó érzelmeit. James Playfair föléje hajolva azt suttogta fülébe;

– Jenny, két órán belül itt áll maga mellett édesapja, vagy én is ott veszek, ha nem tudom megmenteni.

Aztán a hátsó fedélzetről távozva így szólt magában:

– Meg kell mentenem mindenáron, még ha szabadságáért nekem is, embereimnek is életünkkel kell fizetnünk!

Elérkezett a cselekvés órája. Reggelre teljesen befejeződött a Delfin gyapotrakományának elhelyezése; a szénkamrák is telve voltak. A hajó két órán belül indulhatott. James Playfair az északi kereskedelmi kikötőből a kikötőöböl közepébe vezette a hajót. Így kihasználhatja majd a dagályt, melynek kilenc órakor kellett elérnie a tetőpontot.

Mikor James Playfair elbúcsúzott a lánytól, hét óra volt és meg kellett kezdeni az úti előkészületeket. Eddig a percig Crockston, Jenny és ő tökéletesen megőrizték közös titkukat. De most célszerűnek látszott Mathew másodkapitánynak is feltárni a helyzetet. Ez haladéktalanul meg is történt.

– Parancsára - mondta Mathew, a legcsekélyebb megjegyzés nélkül. - Tehát kilenc órára?

– Kilencre. Azonnal fűtsék be a kazánt, és rakják meg alaposan.

– Rögtön megtörténik, kapitány úr.

– A Delfin egy szál kötélen horgonyoz. A kötelet majd elvágjuk és pillanatnyi időveszteség nélkül indulunk.

– Nagyon helyes.

– Tétessen egy fényszóró lámpát a középső árbocra. Sötét az éj és a köd is ereszkedik már. Nem szabad megkockáztatnunk, hogy eltévedjünk, mikor visszafelé indulunk a hajóra. Elővigyázatosságból, kérem, kilenc órától állandóan kongassák a jelzőharangot is!

– Parancsait pontosan végrehajtjuk, kapitány úr.

– És most készítsék fel az útra a kis keskeny naszádot; a legerősebb hat evezőst küldje rá. Azonnal indulok White-Point felé. Ügyeljen kérem, távollétemben, Jenny kisasszonyra. Isten nevében, Mathew kapitány.

– Isten nevében - felelte a másodtiszt.

Azonnal kiadta a megfelelő parancsokat a kazán befűtésére és a csónak felszerelésére. Ez utóbbi néhány perc alatt meg is történt. James Playfair utolsó istenhozzádot mondott Jennynek és beszállt a csónakba. Amint a hajót elhagyta, már láthatta is a kéményből szálló fekete füstfelhőket, ahogy elvegyültek a sűrű ködben.

Áthatolhatatlan volt a sötétség; a szél is elült és a hatalmas kikötőöbölben teljes csönd honolt; a hullámok bágyadtan ringtak. Alig észrevehetően néhány távoli fény reszketett a ködön át. James Playfair megragadta a kormányrudat és biztos kézzel irányította a csónakot White-Point irányába. Körülbelül két mérföldnyi utat kellett odáig megtenniök. James még nappal alaposan megfigyelte a követendő irányt, úgyhogy most nyílegyenesen tarthatott a charlestoni part felső csúcsához.

Nyolcat ütött a Szent Fülöp-székesegyház órája, mikor a csónak orra White-Pointnál partot ért.

Még egy teljes órájuk volt a Crockston által meghatározott időpontig. A part tökéletesen néptelen volt. Csupán az északi és a déli ütegek őrei rótták húsz-húsz lépésnyi sétájukat. James Playfair számolta a perceket. Az idő múlásával nőttön-nőtt türelmetlensége.

Fél kilenckor lépések zaját hallotta. Hátrahagyta embereit az útrakész evezők mellett és előrement. A tizedik lépésnél a parti őrjáratba ütközött, mely mintegy húsz emberből állt. James elővette övéből a revolvert, eltökélve, hogy szükség esetén használni fogja. De mit tehet ezekkel szemben? A katonák odajöttek a partra.

Az őrjárat parancsnoka hozzá lépett és a csónakra pillantva megkérdezte tőle:

– Miféle csónak ez?

– A Delfin egyik naszádja - felelte a fiatalember.

– És ön kicsoda?

– James Playfair, a kapitány.

– Azt hittem, eltávoztak és már a tengerszorosban járnak.

– Készen állok az indulásra és már valóban úton is kellene lennem, de...

– De?... - kérdezte a parancsnok nyomatékosan.

Hirtelen ötlet villant át James agyán és így felelt:

– Egyik matrózom a citadellában van elzárva, és szavamra, majd elfeledkeztem róla. Szerencsére, még időben eszembe jutott és érte küldtem az embereimet.

– Ahá, az a bűnös matróz, akit vissza akar vinni Angliába?

– Úgy van.

– Itt éppen olyan jól fel tudnák kötni, mint odaát! - mondta a parancsnok, jót nevetve saját tréfáján.

– Azt elhiszem - felelte James Playfair -, de jobb, ha minden a maga rendje-módja szerint történik.

– Rajta hát, sok szerencsét, kapitány úr, és kerülje el a Morris-sziget ütegeit.

– Legyen nyugodt. Ha minden baj nélkül bejöttem, ugyanígy ki is tudok jutni.

– Jó utat!

– Köszönöm.

A kis csapat távozásával csönd borult a fövenypartra.

Ebben a pillanatban kilencet ütött az óra. Ez volt a megbeszélt időpont. James úgy érezte, hogy szíve szétpattan a mellében. Füttyszó hangzott. James hasonló füttyjellel válaszolt; fülét hegyezve figyelt és kezével teljes csöndre intette a matrózokat. Egy nagy, kockás takaróba burkolódzó ember tűnt fel, amint jobbra-balra nézegetett. James hozzásietett.

– Halliburtt úr?

– Én vagyok - felelte a pokrócba burkolt férfi.

– Ó, hála istennek - kiáltotta James Playfair. - Szálljon be azonnal a csónakba. Hol van Crockston?

– Crockston? - csodálkozott Halliburtt. - Miféle Crockston?

– Az az ember, aki kiszabadította, aki idevezette, az ön embere, Crockston.

– Az az ember, aki idekísért, az egyik várbeli fegyőr - felelte Halliburtt.

– Fegyőr? - kiáltott James Playfair.

Szemmel láthatóan nem értette a dolgot és egyszerre ezernyi aggodalom szállta meg.

– Hm, a fegyőr, az ám! - szólalt meg egy ismerős hang. - A fegyőr úgy alszik a cellámban, mint a bunda.

– Crockston! Te vagy az? - lepődött meg Halliburtt úr.

– Gazdám, most egy szót se! Majd mindent elmagyarázunk. Most az életéről van szó. Csónakba! Csónakba!

A három férfi elhelyezkedett a csónakban.

– Húzd meg - vezényelt a kapitány.

A hat evező egyszerre csapott a vízbe.

– Csak előre! - vezényelt James Playfair.

A naszád angolnaként siklott a charlestoni kikötő éjfekete vizén.