A DÉLIEK TÁBORNOKA

Amikor a Delfin a charlestoni partnál kikötött, nagy tömeg fogadta lelkes éljenzéssel. A szigorú tengerzár mögött a város lakói elszoktak már az európai hajók látogatásaitól. Csodálkozva kérdezgették egymástól, mit keres partjaikon ez a nagy gőzös, melynek árbocán büszkén leng az angol lobogó. Amint megtudták a hajó célját, hogy miért is hatolt át a Sullivan-sziget szorosain, amikor elterjedt a híre, hogy bordái mögött egy egész rakomány tiltott hadiszert őrizget, megkétszereződött az örömujjongás.

James Playfair pillanatnyi késlekedés nélkül felkereste a város katonai parancsnokát, Beauregard tábornokot. Ez a legnagyobb szívélyességgel fogadta a Delfin ifjú kapitányát, aki a legjobbkor érkezett, mert a harcosok ruházata és lőszere már fogytán volt. Megállapodtak tehát, hogy a kirakodást a legnagyobb gyorsasággal végzik el, és az angol matrózok mellé még sok munkáskezet adnak segítségül.

Mielőtt a hajót elhagyta, Playfairnek ismét meg kellett hallgatnia Halliburtt kisasszonyt, aki heves kérleléssel ostromolta apja ügyében. A fiatal kapitány teljes szívvel a lány rendelkezésére állt.

– Jenny kisasszony - mondta -, számíthat rám; a lehetetlent is megkísérlem édesapja megmentésére, de remélem, hogy az ügy nem jár majd ilyen nehézséggel; még ma beszélek Beauregard tábornokkal és anélkül, hogy nyíltan felkérném Halliburtt úr szabadonbocsátására, meg fogom tőle tudni, miként tartják fogva: becsületszóra meghagyták-e szabad mozgását, vagy börtönbe zárták.

– Ó, szegény apám - sóhajtott Jenny -, nem is tudja, hogy ily közel van a lánya. Miért nem repülhetek karjaiba?

– Egy kis türelmet még, Jenny kisasszony. Nemsokára újra megcsókolja édesapját. Számíthat rá, hogy a legnagyobb odaadással cselekszem, de óvatosan és meggondoltan.

Így tehát, miután valódi üzletemberként képviselve cégének érdekeit átadta a Delfin rakományát a tábornoknak és olcsó áron hatalmas gyapotkészletet kötött le, James Playfair, hűen ígéretéhez, közérdekű eseményekre terelte a szót.

– Ön tehát - mondta Beauregard tábornoknak - bízik a rabszolgatartó államok győzelmében?

– Egyetlen percig sem kételkedem a végső győzelemben és Lee csapatai rövidesen Charlestont is felszabadítják az ostromzár alól. Egyébként, mit vár az északi államoktól? Még ha fel is tételeznénk azt - bár ez lehetetlen -, hogy Virginia, a két Carolina, Georgia, Alabama, Mississippi államok kereskedő városait hatalmukba kerítenék, mit érnének vele? Urai lehetnek igazában egy olyan országrésznek, melyet sohasem lesznek képesek meghódítani? Kétségtelen, hogy nem, és szerintem, ha győznének is, nemigen tudnának mit kezdeni ezzel a győzelemmel.

– Ön feltétlenül megbízik katonáiban? - kérdezte a kapitány. - Nem fél, hogy Charleston belefárad a pusztító ostromba?

– Nem, árulástól nem félek. Egyébként irgalom nélkül kivégeztetném az árulókat, és ha csak a legjelentéktelenebb északpárti mozgalmat fedezném is fel, tűzzel-vassal felégetném magát a várost is. Jefferson¹ Charlestont rámbízta, és elhiheti, hogy Charleston biztos kezekben van.

– Vannak északi foglyai? - kérdezte James Playfair, rátérve a beszélgetés legérdekfeszítőbb tárgyára.

– Vannak, kapitány úr - felelte a tábornok. - Éppen itt. Charlestonban dördült el a polgárháború első puskalövése és az itt tartózkodó rabszolgaságellenes érzelmű polgárok megpróbáltak ellenállni, de levertük őket. Ezek hadifoglyokként a kezünkbe kerültek.

– Sokan vannak?

– Mintegy száz fő.

– A város területén szabadon mozoghatnak?

– Szabadon jártak, míg egyszer összeesküvés nyomára nem bukkantam köztük. A vezérük összeköttetést tudott teremteni az ostromló csapatokkal és tájékoztatta őket a város helyzetéről. Így kénytelen voltam elzáratni ezeket a veszedelmes vendégeket és néhányan közülük már csak akkor fogják börtönüket elhagyni, midőn a vár árkának szélére kell állniok, ahol tíz puskagolyó majd örökre leszámol északpárti érzelmeikkel.

– Hogyan? Kivégzik őket? - kiáltott fel a fiatal kapitány s nem tudta legyőzni reszketését.

– Úgy bizony, és elsőnek a vezérüket. Az ilyen mindenre elszánt ember igen veszélyes egy ostromlott városban. Iratait elküldtem Richmondba, az elnöki hivatalba, és egy héten belül visszavonhatatlanul megpecsételődik a sorsa.

– Ki ez az ember, akiről beszél? - kérdezte James Playfair a lehető legközönyösebb hangon.

– Egy bostoni újságíró, egy megveszekedett rabszolgaságellenző, Lincoln² fanatikus híve.

– És hogy hívják?

– Jonathan Halliburtt.

– Szegény ördög! - mondta James, visszafojtva izgalmát. - Akármit is tett, sajnálatraméltó. Tehát ön úgy hiszi, főbelövik?

– Biztos vagyok benne - felelte Beauregard. - Gondolja meg, háború van! Úgy védekezünk, ahogy tudunk.

– De hiszen ez nem is tartozik rám - mondta a kapitány. - Sőt, amikor a kivégzésre sor kerül, én már messze járok innen.

– Hogyhogy? Ön máris távozásra készül?

– Bizony, tábornok úr. Első az üzlet! Amint a gyapot berakodásával végeztünk, újra kifutunk a tengerre. Eljutottam Charlestonba, idáig rendben van minden, de vissza is kell jutnom. Ez a legnehezebb! A Delfin kitűnő hajó; olyan gyors, hogy fittyet hány az északi flotta bármelyik hajójának. De bármekkora is a sebessége, nem versenyezhet a százfontos ágyúgolyókkal, melyekből ha csak egy is beletalál a törzsébe vagy a gépházba, alaposan keresztül húzza üzleti számításaimat.

– Ahogy akarja, kapitány úr! - felelte Beauregard. - Ilyen helyzetben nem adhatok tanácsot. Ön a mesterségét gyakorolja és ez így is van rendjén. Az ön helyében én is úgy tennék, mint ön. Most egyébként sem nagyon kellemes itt Charlestonban; hajójának nem nyújt túlságosan biztos védelmet ez a kikötő, ahol alig van nap, hogy ne röpködnének ágyúgolyók. Akkor indul útnak, amikor jónak látja. Csak még egy rövid felvilágosítást. Hány északi hajó cirkál Charleston körül és milyen erőt jelentenek?

James Playfair igyekezett kielégítően válaszolni a tábornok kérdéseire és szívélyesen elbúcsúzott. Gondterhelten tért vissza a *Delfin*re, mert az imént szerzett hírek lesújtották. - Mit mondjak Jenny kisasszonynak? - töprengett magában. - Felvilágosítsam Halliburtt úr szörnyű helyzetéről? Vagy jobb, ha a fenyegető veszélyről mitsem sejt? Szegény gyermek.

Még ötven lépésnyire sem volt a katonai kormányzó házától, mikor Crockstonba ütközött. A nemesszívű amerikai szemmel tartotta, mióta elindult.

– Nos, kapitány úr?

James Playfair mozdulatlan pillákkal nézett Crockstonra, úgyhogy ez rögtön megértette: a kapitány kedvezőtlen hírrel tért vissza.

– Beszélt Beauregard-ral? - kérdezte.

– Beszéltem - felelte James Playfair.

– És szóba hozta Halliburtt urat?

– Nem: éppen ő hozta szóba.

– És hát... kapitány úr?

– És hát!... Ugye, mindent elmondhatok neked, Crockston?

– Mindent, kapitány úr.

– Nos hát, Beauregard tábornok közölte velem, hogy gazdádat egy héten belül kivégzik.

Erre a hírre Crockstonon kívül mindenki más dühbe jött vagy a fájdalomtól lesújtva felkiáltott volna. De az amerikai, aki semmitől nem ijedt meg, szinte mosolyogva ennyit mondott:

– Ó, az nem számít!

– Hogyhogy nem számít! - kiáltotta James Playfair. - Azt mondtam, hogy Halliburtt urat egy hét múlva főbelövik és erre azt mondod: nem számít?

– Nem, hogyha hat napon belül a Delfin fedélzetére tud jönni és a hetediken a Delfin már kint jár a nyílt tengeren.

– Így már jól van - mondta a kapitány kezet szorítva Crockstonnal. - Értelek, derék fickó. Te az elhatározások embere vagy és én szívesen hagynám magamat levegőbe röpíteni Jenny kisasszonyért, nem törődve Vincent bácsival és a Delfin rakományával.

– Senkinek nem kell a levegőbe repülni - felelte az amerikai. - Ez csak a halaknak volna hasznos. Az a fontos, hogy kiszabadítsuk Halliburtt urat.

– Tudod, hogy ez nem könnyű dolog!

– Bah - fintorgott Crockston.

– Nem kevesebbről van szó, minthogy egy szigorúan őrzött rabbal kell megteremteni az összeköttetést.

– Kétségkívül.

– Szinte csodával határos szöktetést kell sikerrel véghezvinni!

– Bah! - szólt ismét Crockston. - Egy rabot jobban foglalkoztat a szökés gondolata, mint a börtönőrt az őrzésé. Tehát a rab mindig sikerrel kísérelheti meg a szökést. Az esélyek az ő számára a kedvezőbbek. Éppen ezért, a mi közreműködésünkkel Halliburtt úr meg fog menekülni.

– Helyesen okoskodsz, Crockston.

– Mint mindig.

– De hát hogyan kezdesz hozzá? Tervet kell készíteni, és a szükséges óvintézkedéseket meg kell tenni.

– Töröm majd a fejem.

– És mi lesz Jenny kisasszonnyal, ha megtudja, hogy édesapját halálra ítélték és hogy bármelyik nap megérkezhet a kivégzési parancs?

– Nem tudja meg és kész.

– Úgy van, nem szabad megtudnia. Így jobb neki is, nekünk is.

– Hol van Halliburtt úr börtöne? - kérdezte Crockston.

– A fellegvárban - felelte James Playfair.

– Rendben van. Most aztán a fedélzetre!

– A fedélzetre!