Fergusson a tájék különböző helyeire vetette a fény sugarait és megállt vele egy helyen, honnan a borzadalmas kiáltás hallatszott. Két társa mohó kíváncsisággal nézett arra felé.

A baobab, mely felett a Victoria csaknem mozdulatlanul vesztegelt, egy tisztás közepén állott; szézám- és nádcukormezők között látni lehetett mintegy ötven kúpalakú alacsony kunyhót, melyek környékén sok fekete hemzsegett.

A léggömb alatt mintegy száz lábnyira egy oszlop volt felállítva. Ezen oszlop lábánál görnyedt egy emberi teremtés, egy legfeljebb harminc éves férfiú, hosszú fekete hajjal, félig levetkőztetve, lesoványodva, véresen, sebekkel borítva, fejét mellére csüggesztve, mint Krisztus a keresztfán. Feje búbján rövidebben vágott hajzat mutatta a tonsura helyét, mely már félig-meddig ismét benőtt.

– Egy hittérítő! egy lelkész! - kiálta Joe.

– Szegény szerencsétlen! - felelé a vadász.

– Megmentjük őt, Dick, - mondá a doktor - meg fogjuk menteni.

A néger sokaságot, amint észrevette a léggömböt, mely fényes farkú nagy üstökösnek nézett ki, könnyen érthető rémület fogta el. Kiabálásaikra a fogoly fölemelte fejét, szemei hirtelen remény fényében ragyogtak fel és a nélkül, hogy világosan megértette volna, ami történik, kezeit kiterjeszté ezen váratlan szabadítók felé.

– Ő él, ő él! - kiáltá Fergusson - hála Istennek! Ezek a vadak borzasztó rémülettel vannak eltelve. Meg fogjuk őt menteni. Készen vagytok barátim?

– Készen vagyunk Sámuel.

– Oltsd ki a fűtőt Joe!

A doktor parancsa végre lett hajtva. Egy alig érezhető szélfuvalom lassan vitte a Victoriát a fogoly fölibe, másrészt a gáz összehúzódása következtében az csendesen ereszkedett lefelé. Mintegy tíz perc mulva megállott, lebegve a hullámzó fényözön közepette. Fergusson a fénykévét ide-oda irányítá a tömeg felett és az élesen körvonalozott fénysávokat hasított ki a sötétből. A sokaság leírhatatlan félelemtől megszállva szétfutott és eltűnt kunyhóiban; a tér üres és puszta lett az oszlop körül. A doktor nem hiába számított a Victoria tüneményszerű megjelenésére, mely ezen sűrű sötétségbe vetette naphoz hasonló fényes sugarait.

A csónak közeledett a föld felé. Ezalatt néhány néger a vakmerőbbek közül, észrevéve, hogy áldozatuk kisiklik körmeik közül, nagy ordítással visszatért. Kennedy puskát ragadott; de a doktor parancsolá, hogy ne lőjjön.

A lelkész térdre volt roskadva; nem lévén többé jártányi ereje, nem volt az oszlophoz odakötözve; oly gyenge volt, hogy az felesleges is lett volna. Azon pillanatban, amint a csónak földet ért, a vadász letette fegyverét és hóna alatt megragadva a papot, fölemelte a csónakba, Joe pedig ugyanazon pillanatban gyorsan kivetette a kétszáz fontnyi terhet. A doktor azt várta, hogy most rendkívül sebesen fognak emelkedni; de a léggömb várakozása ellenére, mikor a föld felett három-négy lábnyira fölemelkedett, egyszerre csak megállott.

– Mi tart bennünket vissza? - kiáltá a rémület hangján.

Néhány vad odafutott éktelen ordítással.

– Ó! - mondá Joe, amint letekintett. - A fekete gonosztévők egyike belecsimpaszkodott a csónak aljába.

– Dick! Dick! - kiáltá a doktor - a vízszekrényt!

Dick eltalálta barátja gondolatát, és fölemelve az egyik vízszekrényt, mely mintegy száz font nehéz volt, gyorsan kilódította a csónakból.

A Victoria a tehertől szabadulva, egyszerre felszökött mintegy háromszáz lábnyira a levegőbe, az ordítozó tömeg közepéből, ahonnan a fogoly vakító fényözönben elmenekült.

– Hurráh! - kiáltá a doktor két társa.

A léggömb egyszerre megint egy nagyot szökött fölfelé, ami azt több mint ezer lábnyi magasba vitte fel.

– Hát ez micsoda? - kérdé Kennedy, aki csaknem elveszíté az egyensúlyt.

– Semmi, csak az a bitang eresztette el a csónakot, - mondá nyugodtan Fergusson.

És Joe gyorsan letekintve, még látta a négert, amint kézzel-lábbal kalimpálva a levegőben, bukfenceket hányt és csakhamar összezúzva terült el a földön. A doktor azután széthúzta a széncsúcspárt, a villamos fény kialudt és sötét lett, mint azelőtt. Hajnali egy óra volt.

A francia végre magához jött és felnyitá szemeit.

– Ön meg van mentve - mondá neki a doktor.

– Megmentve? - válaszolá az angolul szomorú mosollyal - igen! megmentve a kínos haláltól; köszönöm nektek testvérek! de az én napjaim meg vannak számlálva, sőt óráim is, nekem már nincs sok időm élni.

És a hittérítő kimerülve, ismét magánkívül lett.

– Meghal! - kiáltá Kennedy.

– Nem, nem, - felelé a doktor, a beteg fölé hajolva - de nagyon gyenge, majd a sátor alá lefektetjük.

Ágyat vetettek takaróikból és gyöngéden ráfektették ezt a szegény lesoványodott, vérző sebektől borított testet, melyen a vas és tűz mintegy húsz helyen hagyott fájdalmas nyomokat. A doktor egy zsebkendőből tépést csinált és rárakta a sebekre, miután kimosta azokat, oly ügyesen, mint akármely orvos; azután elővéve gyógyszereit, néhány erősítő cseppet cseppentett a beteg ajkaira.

Ez fonnyadó ajkait gyengén összeszorítva, alig bírta rebegni:

– Köszönöm, köszönöm.

Fergusson belátta, hogy a betegnek most teljes nyugalomra van szüksége; összehúzta tehát a sátor függönyét és visszatért a léghajó kormányzásához.

A léggömb beleszámítva új vendége súlyát, mégis mintegy száznegyven fonttal könnyebbé lett; ennélfogva a fűtő segítsége nélkül is fenntartotta magát a levegőben. Hajnalhasadtával szelíd légáramlat hajtotta nyugat-északnyugat felé. Fergusson néhány percig elgondolkodva nézte a lázas álomban fekvő beteget.

– Megtarthatjuk-e ezen új társunkat, akit az ég küldött számunkra? - szólt a vadász. - Van-e reményed?

– Igen, Dick, talán a kellő ápolással ebben a tiszta jó levegőben.

– Mennyit szenvedett ez az ember! - mondá Joe megindulva. - Tudják-e uraim, hogy ez merészebb dolgot vitt véghez, mint mi - mikor egymaga jött ezen vad népek közé.

– Abban nincs kétség! - felelé a vadász.

A doktor egész nap nem akarta a szerencsétlennek alvását megszakítani; lázas alvás volt az, csak néha-néha vegyült bele fájdalmas nyögés, mely Fergussont eléggé nyugtalanítá.

Másnap reggel a Victoria alig jutott valamivel előbbre nyugat felé; pompás szép időre volt kilátás. A hittérítő kissé erősebb hangon bírt szólni új barátaihoz. Széthúzták a sátor függönyeit és a beteg látható élvezettel szítta a tiszta reggeli levegőt.

– Hogy érzi magát? - kérdé Fergusson.

– Egy kicsit jobban, - felelé - de ti barátaim, titeket még csak mintegy álmomban láttalak. Alig tudok magamnak arról számot adni, mi történt? kik vagytok ti? hogy neveiteket ki ne hagyjam utolsó imámból.

– Mi angol utazók vagyunk - felelé Sámuel. - Próbáljuk léghajón keresztülutazni Afrikát és útközben szerencsések voltunk önt megmenteni.

– A tudománynak megvannak a maga hősei - mondá a hittérítő.

– És a vallásnak a maga vértanui - felelé a skót.

– Én a lazaristák missziójának vagyok prédikátora. Isten küldött hozzám benneteket, áldott legyen az ő szent neve; én neki áldoztam életemet. De önök Európából jönnek. Meséljenek nekem Európáról, Franciaországról. Már öt éve nem hallottam hírt felőlök.

– Öt évig, egyedül, ezek közt a vad bestiák közt - szóla Kennedy.

– Megváltani való lelkek azok, - felelé a fiatal lelkész - tudatlan és barbár testvérek, akiket csak a vallás képes jobbra oktatni és polgáriasítani.

Fergusson Sámuel a hittérítő kívánatának megfelelve, sokat beszélt Franciaországról.

Ez kíváncsian hallgatta és könyek gördültek alá szemeiből. A szegény fiatal ember, hol Kennedy, hol Joe kezét szorította az ő láztól égő kezei közé; a doktor készített számára néhány csésze teát, melyet jóizűen megivott; volt annyi ereje, hogy kissé fölemelkedjék és mosolyogjon, midőn megtudta, hogyan került ide fel a tiszta mennyei levegőbe.

– Ti bátor utazók vagytok, - úgymond - és a ti merész vállalatotok sikerülni fog, viszontlátjátok szüleiteket, barátaitokat, hazátokat...

A gyengeség azonban újra annyira elővette a fiatal lelkészt, hogy újból le kellett feküdnie; néhány órán át mint egy halott feküdt Fergusson karjai között. Ez nem bírta tartóztatni megindulását; érezé, hogy ez az élet fogytán van; tehát mégis elveszítsék őt, akit csak az imént mentettek ki a halál torkából. Újra bekötözte a vértanú iszonyú sebeit és feláldozta vízkészletének nagyobb részét, hogy annak forró lázban égő tagjait felfrissítse. A leggyöngédebb és legértelmesebb ápolásban részesítette a beteget és kezei alatt az lassanként magához jött és visszanyerte eszméletét, ha nem is az életét.

A doktor megszaggatott szavaiból tudta meg az ő élete folyását is.

– Beszéljen anyanyelvén, - mondá neki - én azt megértem és önre nézve kevésbbé lesz fárasztó.

A hittérítő szegény fiatal ember volt Bretagneból, Morbihan megyének Aradon falujából; szíve hajlamai korán vonzották őt a lelkészi pályára. Az önmegtagadással még a veszélyekkel való megküzdést is összekapcsolandó, belépett a hittérítés lelkészeinek rendjébe, melynek paulai szent Vince volt a dicső alapítója. Húsz éves korában elhagyta hazáját, hogy azt Afrika barátságtalan vadonaival cserélje fel. Azóta lassanként, megküzdve az akadályokkal, dacolva a nélkülözésekkel, gyalogolva és imádkozva elhatolt azon néptörzsek közé, akik a Nílus felső folyása körül laknak; két évig visszautasították vallását, buzgóságát félremagyarázták, szeretetét rosszul fogadták; mint fogoly lett letartóztatva a Nyambarrák egyik legkegyetlenebb törzsénél, a legnagyobb bántalmazásoknak kitéve. De ő nem szűnt meg tanítani, oktatni és imádkozni. Ez a néptörzs ama harcok egyikében, amelyeket a törzsek itt egymás ellen viselnek, szétkergettetett és szétszóródott; ő pedig félholtan ott maradt a halottak között, de azért nem tért vissza hazájába, hanem folytatta evangyéliomi zarándoklását. Még legtürhetőbben járt, ahol bolondnak tartották; megtanulta az ezen vidékeken divó nyelveket és folyton hirdette Isten igéjét. Így járta be két hosszú éven át ezen barbár országokat, ama túlvilági erőtől hajtatva, amelyet csak az Isten adhat. Egy év óta a «Barafri» néven ismeretes nyam-nyam törzs között lakott, mely egyike volt Afrika legkegyetlenebb törzseinek. A törzsfőnök pár nap előtt meghalt és miután a hirtelen halál miatt őt okolták, elhatározták, hogy őt feláldozzák; már negyven óra óta tartott kínzása, és a legközelebbi délben szándékoztak, mint a doktor sejté, kivégezni. Mikor meghallotta a puskák ropogását, a természeti ösztön szólalt meg belőle: Segítség! segítség! kiáltá és azt hivé, hogy álmodik, míg egy felülről jövő szózat nem hozta meg az égből jövő vigasztalás szavait.

– Nem sajnálom, - úgymond - ezt az eltűnő életet, az én életem úgyis Istené.

– Reméljen barátom, - vigasztalá őt a doktor - mi itt vagyunk ön mellett és megmentjük az életnek, amint megmentettük a haláltól.

– Nem kívánom én azt az Istentől - mondá a lelkész megnyugvással. - Áldassék az ő szent neve, hogy megadta nekem, hogy halálom előtt még baráti kezeket szoríthassak és hazám nyelvét meghallhassam.

A hittérítőt ismét elővette a bágyadtság. Így telt el a nap remény és félelem között; Kennedy nagyon meg volt hatva és Joe is titkon törülgette könyeit.

A Victoria nem sokat haladt előre és a szél kimélni látszott becses terhét.

Joe estefelé nyugaton egy roppant vörös tűz fényét jelezte; az északi sarkhoz közelebb északi fénynek gondolhatták volna, mert az ég egész tája tűzbe volt borulva. A doktor figyelmesen vizsgálta a tüneményt.

– Nem lehet más, mint egy kitörésben lévő vulkán - mondá Fergusson.

– Pedig a szél egyenesen fölibe visz - felelé Kennedy.

– Se baj, - felelé a doktor - majd biztos magasságban átszállunk felette.

Pár óra mulva a léggömb a sziklás hegyek között haladt. A hosszúság 24° 15’, az északi szélesség 4° 42’ felett voltak. Alattok egy öblös nyílt torkú kráter okádta a tűz- és lávafolyamot; magasra dobálva ki magából egész sziklákat; a folyó tűz hatalmas patakok és izzó zuhatagok alakjában ömlött alá. Nagyszerű, de veszélyes egy látvány volt, mert a szél egyenes irányban ragadta a gömböt ezen tüzes légkör felé.

Miután a vulkán oly akadály volt, hogy megkerülni nem lehetett, felette kellett áthaladniok; a fűtő teljes erővel működött és a Victoria, mely a szél irányánál fogva ki nem térhetett, hatezer láb magasban szállott át a tűzhányó felett.

A haldokló lelkész fájdalmas fekhelyéről gyönyörrel legelteté elhaló szemeit a felséges látványon.

– Ó mily szép! - mondá - mily nagy az Isten hatalma a természet rettenetes erőiben!

A megolvadt láva kiömlése, mintegy lángszőnyeggel borítá az egész hegyvidéket, a léggömb alsó fele fénytől ragyogott a sötét éjszakában, rekkenő hőség hatolt fel egész a léggömb magasságáig és Fergusson sietett e veszélyes helyről menekülni.

Tíz óra felé a hegység már csak egy vörös pontnak látszott a láthatáron és a Victoria egy alacsonyabb légáramban csendesen folytatá a maga útját.