Egészen besötétedett. A doktor nem vizsgálhatta meg a vidéket, a horgony egy igen magas fába volt erősen beakadva, melynek alakja a sötétben alig volt kivehető. Fergusson szokása szerint kilenckor átvette az őrséget, éjfélkor felváltotta őt Kennedy.

– Vigyázz, Dick, jól vigyázz!

– Talán valami baj készül?

– Nem, de mintha valami különös zajt hallottam volna alattunk; nem tudom biztosan, hová vitt bennünket a szél; különös óvatosság nem fog ártani.

– Bizonyosan vadállatokat hallottál ordítani.

– Nem, az egészen más volt. Szóval, a legkisebb feltűnő jelre rögtön költs fel bennünket.

– Meglesz.

Miután a doktor még egyszer figyelmesen hallgatózott, nem hallván semmit, leheveredett fekhelyére és nemsokára elaludt.

Az ég sűrű felhőkkel volt borítva, szellő sem lebbent a levegőben. A Victoria, bár csak egy horgony tartotta, legkevesebb ingadozást sem árult el.

Kennedy karjával a csónakra dűlve, úgy hogy a fűtőkészüléket szemmel tarthassa, lebámult a csendes sötétségbe, fölnézett a láthatárra és mint az nyugtalan és elfogódott lelkeknél elő szokott fordulni, néha úgy tetszett neki, mintha néha egy bolygó fény villant volna meg. Sőt egy pillanatban egész határozottan úgy rémlett neki, mintha az mintegy kétszáz lépésnyi távolban mutatkozott volna; de csak rövid felvillanás volt, amire nem következett semmi.

Kétségkívül azon fénylátományok egyike volt az, melyek nagy sötétben a szemben szoktak létrejönni.

Kennedy ismét megnyugodott, és folytatta határozatlan szemlélődéseit, midőn egyszerre éles fütty hasította át a levegőt.

Valami állat kiáltása volt-e ez? talán egy éji madáré? vagy emberi ajakról származott?

Kennedy bár tisztában volt a helyzet komolyságával, még nem akarta felkölteni társait; de nem titkolta maga előtt, hogy vagy emberek vagy vadállatok lehetnek a közelben, tehát megnézegette fegyvereit és az éjjeli messzelátóval szemein, újra belebámult a sötétségbe.

Nemsokára mintha látta volna, hogy alatta határozatlan alakok másznak a földön a fa felé és egy holdsugárnál, mely pillanatra áttört a felhők hasadékain, határozottan fölismert egy csoportot, melynek árnyéka ide-oda vetődött.

A kutyafejű majmokkal való kaland jutott eszébe, megérinté kezével a doktor vállát; ez rögtön ébren volt.

– Csitt! - mondá Kennedy - beszéljünk csendesen.

– Valami baj van?

– Igen, költsük fel Joet.

Amint Joe fölkelt, a vadász elbeszélte, mit látott.

– Megint azok az átkozott majmok? - mondá Joe.

– Meglehet, de tegyük meg óvintézkedéseinket.

– Joe és én - mondá Kennedy - majd leszállunk a létrán a fára.

– Addig pedig én - felelé a doktor - megteszem a kellő intézkedést, hogy rögtön felszállhassunk.

– Helyes.

– Tehát menjünk le, - mondá Joe.

– Ne használjátok a fegyvert, csak az utolsó szükségben. - mondá a doktor - nem jó elárulni jelenlétünket e pusztaságban.

Dick és Joe csak fejbólintással válaszolt. Zörej nélkül lecsúsztak a fára és egy ágvillán, melyen a horgony is fennakadt, fedett állást foglaltak el.

Néhány pillanatig némán és mozdulatlanul hallgatóztak a lombok között. Egyszerre a gallyak halk recsegésére Joe megragadta a skót kezét.

– Nem hallja?

– De igen, felénk közeledik.

– Ha kígyó volna? A fütty amit ön hallott...

– Nem; úgy tetszik, hogy emberek voltak.

– Inkább legyenek vademberek, - mondá magában Joe - ezek a csuszó-mászók oly utálatosak!

– A zörej egyre hangosabb lesz - folytatá Kennedy néhány pillanat mulva.

– Igen; mintha fölfelé másznának.

– Vigyázz erre felé, én majd a másik felé vigyázok.

– Jó.

Mindketten egy ágon ültek egy baobabfa tetején, mely a baobabfa-erdőben kimagaslott a többi közül; a lombok sűrűsége még növelte a homályt, nem láttak semmit; csupán Joe, mialatt a fa alsóbb részére mutatott, súgta Kennedy fülébe.

– Négerek.

Néhány halk hangon ejtett szó jutott most a két utazó füleihez.

Joe lövésre emelte fegyverét.

– Várj, - mondá Kennedy.

A vademberek valóban felmásztak a baobabfára, minden oldalról elő meg előbukkantak csúszva az ágakon, mint valami csúszó-mászók, csendesen, de biztosan kapaszkodva és csakhamar elárulták ottlétüket testök bűze által, mely valami büdös zsírral volt bekenve. Nemsokára két fej tűnt elő Joe és Kennedy szemei előtt ugyanazon ágon, melyet ők foglaltak el.

– Vigyázz, - mondá Kennedy - tüzet!

A kettős lövés durrant, mint a mennykőcsapás és fájdalmas kiáltásokban fulladt el. Néhány pillanat alatt eltünt az egész csorda.

De a vadak ordítása közül kihallatszott egy más fajta váratlan és kimagyarázhatlan kiáltás. Egy emberi hang szólalt meg franciául.

– Segítség! segítség!

Kennedy és Joe elámulva gyorsan felhágtak a csónakba.

– Hallottátok? - mondá nekik a doktor.

– Kétségkívül, a félelmes kiáltást: Segítség! segítség!

– Egy francia ezer barbár körmei között!

– Valami utazó.

– Vagy talán hittérítő.

– A szerencsétlen, - szóla Kennedy - meggyilkolják, halálra kínozzák őt!

A doktor hiába iparkodott leküzdeni nagy felindulását.

– Semmi kétség - mondá. - Egy szerencsétlen francia került e vadak kezei közé. De el nem megyünk innen, míg minden lehetőt el nem követtünk megszabadítására. A mi lövéseink váratlan segélyt, a gondviselés közbelépését helyezték neki kilátásba, nem fosztjuk őt meg ezen utolsó reménysugártól. Ugy-e bár ti is úgy találjátok?

– Az a mi nézetünk is Sámuel és készek vagyunk neked engedelmeskedni.

– Állapítsuk meg tehát tervünket és reggelre kelve, igyekezzünk őt elszöktetni.

– De hogyan távolítsuk el a semmirekellő négereket? - kérdé Kennedy.

– Abból, hogy oly gyorsan elebláboltak, azt látom, - felelé a doktor - hogy a tűzfegyvereket még nem ismerik, nekünk tehát fel kell használnunk elámulásukat; de mielőtt valamit tennénk, meg kell várni a hajnalt, hogy szabadítási tervünket a helyzethez alkalmazzuk.

– Ez a szegény szerencsétlen nem lehet távol, - mondá Joe - mert...

– Segítség! segítség! - ismétlé gyengébben az előbbi hang.

– A barbárok! - kiáltá Joe szerfelett felindulva - hát ha még az éjjel megölik.

– Hallod Sámuel, - vágott közbe Kennedy, a doktor karját megragadva - hát ha még az éjjel megölik.

– Az nem valószínű barátim! Ezek a vad népségek napvilágnál ölik meg foglyaikat, napvilág kell nekik!

– Hát ha az éjjelt felhasználnám, - mondá a skót - hogy a szerencsétlen közelébe férkőzhessek?

– Én is önnel megyek Dick úr!

– Megálljatok barátim! Ezen terv becsületére válik jó szíveteknek és bátorságtoknak, de mindnyájunkra veszélyt hozhatnátok és mégsem használnátok annak, akit meg akarunk szabadítani.

– De miért? - kérdé Kennedy - ezek a vadak meg vannak rémülve, széjjel vannak szórva. Nem térnek azok többé ide vissza!

– Dick! kérlek fogadj szót, én mindnyájunk érdekében szólok, ha te elfogatnád magadat, minden veszve volna!

– De ez a szerencsétlen, aki vár, aki remél! Nem felel neki senki! Senki sem siet segítségére. Azt gondolhatja, hogy érzékei csalták meg és amit hallott, az nem volt semmi.

– Meg lehet őt nyugtatni! - válaszolá Fergusson. - Kezéből tölcsért csinált és az idegennek nyelvén erősen belekiáltott a sötétségbe:

– Bárki légy, remélj! Három jó barát van közeledben.

Rettenetes ordítás, mely valószínűleg elnyelte a fogoly válaszát, volt a felelet.

– Megfojtják őt! meg fogják fojtani! - kiáltá Kennedy - a mi közbelépésünk csak sietteti halálát, itt tennünk kell valamit.

– De hát mit? Dick! Mit szándékozol tenni ebben a sötétben.

– Ó bárcsak már nappal volna! - mondá Joe.

– No és mit tennénk akkor? - kérdé a doktor nyomatékos hangon.

– Mi sem egyszerűbb ennél, Sámuel, - felelé a vadász - leszállanék a földre és lövésekkel szétkergetném e csőcseléket.

– És te Joe? - kérdé Fergusson.

– Én uram, már óvatosabb lennék, tudtára adnám a fogolynak, hogy merre felé meneküljön.

– És hogyan adnád tudtára?

– Ezzel a nyíllal, amit röptében elkaptam és amelyre egy cédulát kötnék, vagy még egyszerűbben, oda kiáltanám neki hangosan; hisz a négerek nem értik a mi nyelvünket.

– A ti terveitek ki nem vihetők barátim; a szerencsétlennek az volna a legnagyobb baj, ha futásnak eredne; föltéve, hogy sikerülne neki hóhérai őrködését kijátszani. Ami pedig tégedet illet, kedves Dick, a te terved nagy merészség mellett, felhasználva a fegyvereink által előidézett rémületet, talán sikerülne; de ha nem ütne be, akkor el volnál veszve és egy személy helyett kettőt kellene mentenünk. Nem, nekünk a siker minden esélyét a magunk számára kell biztosítanunk és máskép kell cselekednünk!

– Jó! de azonnal - felelé a vadász.

– Talán meglehet! - mondá a doktor nyomatékosan.

– Uram, képes ön e sötétséget eloszlatni?

– Hátha! Joe.

– Ó, ha ön azt tudná, azonnal a világ első tudósának nyilvánítanám.

A doktor néhány percig hallgatott; gondolkozott. Kísérői várakozólag tekintettek reá. A helyzet rendkívüli volta izgalmukat a legmagasabbra csigázta fel. Fergusson csakhamar megszólalt.

– Tervem kész. A mi kétszáz font terhünk még megvan, még nem nyultunk a zsákokhoz, melyeket magunkkal hoztunk. Feltéve, hogy ezen fogoly, kit a szenvedések megviseltek, annyit nyom, mint egyikünk, még mindig marad hatvan font kidobni való, hogy gyorsabban emelkedhessünk.

– Hogyan akarsz tehát eljárni? - kérdé a vadász.

– Látod, Dick! - úgy-e? ha eljutok a fogolyhoz és az ő súlyával egyenlő terhet ledobok, léggömbünk egyensúlya nem változott; de azután, ha nagyobb emelkedési gyorsaságot akarok elérni, hogy kicsússzunk e néger néptörzs körmei közül, akkor a fütőkészüléknél gyorsabban működő eszközhöz kell folyamodnom. Ha tehát a teher hátralévő részét az alkalmas pillanatban szintén még ledobom, akkor bizonyára a legnagyobb sebességgel fogunk felszállani.

– Ez világos.

– Csak egy bökkenő van, t. i. ha azután később le akarok szállani; kénytelen leszek a gáz egy részét feláldozni, amely a kidobott súlytöbblettel arányban áll. A gáz nekünk mindenesetre becses portéka, de azért ne sajnáljuk, ha egy emberélet megmentéséről van szó.

– Igazad van Sámuel, mindent kell áldoznunk, hogy azt megmenthessük.

– Tehát lássunk hozzá, rakjátok ezeket a zsákokat a csónak szélére, úgy hogy egy lökéssel le lehessen dobni!

– De hát e sötétség?

– Az eltakarja készülődéseinket és csak akkor fog eloszlani, ha készen leszünk velök. Tartsátok kéznél a fegyvereket. Talán lövöldözésre is szükség lesz, van a karabélyban egy lövésünk, a két puskában négy, a két revolverben tizenkettő, mindössze tizenhét; mindezt elsüthetjük egy negyed perc alatt. De meglehet, hogy e riadalomra nem is lesz szükség. Készen vagytok?

– Készen vagyunk - felelé Joe.

A zsákokat elhelyezték, a fegyverek kéznél voltak.

– Jó, tehát legyetek szemesek, Joe fogja a zsákokat lelökni, Dick a foglyot felkapni, de semmit sem előbb, mint mikor én mondom. Joe menj, szabadítsd el a horgonyt és térj vissza azonnal a csónakba.

Joe lekúszott a kötélen és néhány pillanat mulva ismét helyén volt. A Victoria elszabadulva lógott a levegőben csaknem mozdulatlanul.

Ezalatt a doktor meggyőződött, hogy van-e elegendő gáz a vegyítő szekrényben, hogy szükség esetén a fűtőkészüléket táplálhassa, úgy hogy egy ideig ne kellessen működtetni a Bunsen-telepet. Akkor vette a két jól elszigetelt drótvezetéket, mely a víz felbontására szolgált, belenyúlt zsákjába és abból kivett két hegyes végű széndarabot és a drótok mindegyikének végére erősített egyet-egyet.

Két barátja csak nézte a nélkül, hogy megértené, mit akar; de hallgatott. Midőn a doktor elvégezte munkáját, odaállt a csónak közepére, két kezébe vette a két drótot és a széncsúcsokat egymás felé közelíté.

A két széncsúcs között azonnal vakító erős, csaknem tűrhetetlen fényű világosság jött létre, erős villamos fénysugár törte át a szó szoros értelmében a sötétséget.

– Ó! uram, - mondá Joe.

– Szót se - felelé a doktor.