Január 27. folytatása.

Ittam! ittam! Újra születtem! Az élet rögtön visszatér belém. Nem akarok már meghalni!

Kiáltozok. Kiabálásomat meghallják. Kurtis Róbert megjelenik a tutaj szélén s egy kötelet dob hozzám, melyet kezem megragad. Abba kapaszkodva fölemelkedem ismét s a tutajon vagyok.

Első szavam ez:

– Édes víz!

– Édes víz! - kiált Kurtis Róbert. - Itt a föld! Még elég jókor! A gyilkolást még nem követték el!

Még nem vágták le az áldozatot! Kurtis Róbert és András küzdtek a kannibálokkal s éppen azon percben, midőn őket kettőjüket már-már leverték, hallatszott az én szavam.

A küzdelem egyszerre félbeszakad. Ismétlem e szót, hogy: «édes víz!» s kihajlok a tutaj szélén és nagy kortyokat iszom!

Miss Herbey a legelső, aki követi példámat. Kurtis Róbert, Falsten s a többiek, mind oda rohannak az élet forrásához. Mindegyik iszik. Akik imént még vérengző vadállatok voltak, most az ég felé emelik karjaikat. Néhány matróz keresztet vet magára s kiabál, hogy csoda történt! Mindenki letérdel a tutaj szélére s kimondhatlan élvezettel iszik.

Az öröm láza követi a dühöngés lázát!

András és atyja legutoljára jönnek példánkat követni.

– De hát hol vagyunk? - kiáltok föl.

– Legfölebb húsz mérföldnyire a szárazföldtől, - válaszol Kurtis Róbert.

Reá tekintenek. Megbolondult a kapitány? Nem látni semmi partot s a tutaj még mindig egyetlen központot képez e végtelen víz-körben!

Pedig a víz édes! Mióta édes? Mindegy! Érzékeink nem csalódtak s szomjunk le van csillapítva.

Igen, a földet még nem láthatjuk, de itt van! - szólt a kapitány, nyugat felé kinyújtva karját.

– Miféle föld? - kérdi a kormányos.

Az amerikai szárazföld, az a föld, hol az Amazon folyik, ez az egyetlen folyó, melynek árja oly hatalmas, hogy torkolatától húsz mérföldnyire megédesíti az óceán vizét!