Január 27.

Nem bírom behúnyni szememet. Ügyelek a legcsekélyebb zajra, a víz loccsanására, a habok susogására. Azt a megjegyzést teszem, hogy nincs már egy cápa sem a tutaj körül. Szerencsés előjelt látok ebben.

A hold negyvenhat perccel éjfél után fölkelt, féltányérját mutatva, de bágyadt világítása nem elég arra, hogy a tengerből nagy területet vehessek szemügyre. Hányszor hittem, hogy már látom a távolban az óhajtott vitorlát.

Hanem elérkezik a reggel... A fölkelő nap a puszta tengerre veti sugarait!

A rettenetes pillanat közeleg. Ekkor lassanként mind elenyésznek tegnapi reményeim. A hajó nem jelenik meg. Sem a föld. Visszatérek a valóságba s eszembe jut, hogy itt az óra, mikor az iszonyú mészárlás végbe fog menni!

Nem merek reátekinteni az áldozatra s midőn reám függeszti önmegadó tekintettel szemeit, én lesütöm az én szemeimet.

Legyőzhetetlen irtózat szorítja össze mellemet. Fejem szédeleg, mintha részeg volnék.

Reggel hat óra. Nem hiszek már a gondviselés segélyében. Szívem száznál többet ver egy perc alatt s egész testemben izzadok.

A kormányos és Kurtis Róbert az árbochoz támaszkodva állnak s még mindig az óceánt vizsgálják. A kormányost iszonyú nézni. Jól látom, hogy ő nem fogja siettetni az órát, de nem is hátráltatja. A kapitány gondolatait és érzelmeit lehetetlen kitalálnom. Arca halálsápadt; úgy látszik, mintha csak szemeiben volna még élet.

A matrózok lassan vánszorognak a tutaj emelvényén s lángoló szemeikkel csaknem elnyelik már áldozatukat.

Nem bírok helyemen maradni s előre kúszom egészen a tutaj előrészéig.

A kormányos még mindig az árboc mellett áll s nézi a láthatárt.

– Végre! - szól tompán.

Erre a szóra fölpattanok.

A kormányos, Daoulas, Flaypol, Burke, Sandon fölmennek a hátsó részre. Az ács görcsösen szorongatja bárdját.

Miss Herbey nem bír elfojtani egy sikoltást.

András egyszerre fölugrik.

– Atyám? - kiált fuldokolva.

– A sors engem jelölt ki, - felel Letourneur úr.

András megragadja atyját s átöleli karjaival.

– Soha! - kiált föl bőszülten. - Előbb meg kell ölnötök engem! Öljetek meg! Én vetettem a tengerbe Hobbart holttestét! Engem, engem kell megölni!

A boldogtalan!

E szavak csak növelik a hóhérok dühét. Daoulas odamegy s kiszakítja az apát fia karjai közül.

– Ne ceremóniázzunk annyit! - szól mogorván.

András hanyatt esik s két matróz leteperi őt, úgy, hogy nem képes többé megmozdulni.

Ugyanekkor Burke és Flaypol megragadják áldozatukat s a tutaj előrészére hurcolják.

Ez iszonyatos jelenet sokkal hamarább történik, mint és leírhatom. Az irtózat leszögezett helyemre. Oda akarnék rohanni Letourneur és hóhérai közé, de nem bírok!

E percben Letourneur még egyenest fönnáll. Eltaszította a matrózokat, kik letépték róla ruháinak egy részét. Vállai meztelenek.

– Várjatok egy percig! - szól s hangján érzem a megtörhetlen erélyt, - csak egy percig! Nem akarom ellopni tőletek, ami a tiétek. De azt hiszem, nem fogtok engem egészen megenni ma!

A matrózok kővé meredve megállnak, nézik, hallgatják.

Letourneur úr folytatja:

– Önök tízen vannak! Nem volna-e elég a két karom? Vágják le s holnap megkapják a többit!

Letourneur úr kinyujtja mindkét meztelen karját.

– Igen! - kiált rettenetes hangon az ács Daoulas. S villámgyorsan fölemeli bárdját...

Kurtis Róbert nem nézhette tovább. Én sem. Ez a mészárlás nem fog megtörténni, míg mi élünk. A kapitány a matrózok közé rohan, hogy kiragadja közülök áldozatukat.

Én is odarohanok. De amint közelebb érek, az egyik matróz hevesen visszataszít s beesem a tengerbe...

Becsukom szájamat, meg akarok fúlni!... De a megfulás nem megy oly könnyen, mint akarom. Ajkaim önkénytelen kinyílnak! Néhány csepp víz behat...

Mindenható Isten! Ez a víz édes!