A jó lelkek azon a véleményen vannak, hogy az erkölcsök nemesedésével a sinecurák is lassankint eltűnnek. Higgyünk nekik. Minden bizonyára akkor, amikor ez a különös történet lejátszódott, még voltak gondtalan életek.

Ilyen sinecurában él Thibautné asszony, egy mészáros özvegye, aki most Xirdal Zephyrinnél végezte a gazdasszonyi teendőket.

Thibautné eme teendői egyedül abban állottak, hogy takarított a félbolond tudósnak a lakásában. Ennek a lakásnak a bútorzata a legszűkebb körre volt korlátozva, s így a munkásságát sehogyan sem lehetett volna Herkules tizenharmadik munkájának tekinteni. A lakás legnagyobb része kívül is esett az ő hatáskörén. A második szobában egyébként is tilos volt számára még csak hozzá is nyúlni bármilyen ok miatt a papírosok halmazához, amelyek mindenütt ellepték a szobát és így a seprőjének, bárhogy is szerette volna, alig maradt egyéb tere a munkára, mint a szoba közepének kis négyszöge, ahol még szabad volt a padló.

Thibautné asszony, akinek természetes hajlama volt a rendtartásra és a tisztaságra, szenvedett, mikor látta az itt uralkodó zűrzavart, amely körülvette a szabad négyszöget, s örök vágy emésztette, hogy egyszer általános nagytakarítást csinálhasson. Egy ízben, amikor egyedül találta magát a lakásban, hozzá is kezdett, de Xirdal Zephyrin váratlanul hazajött és olyan dühbe gurult, s az egyébként barátságos arca olyan vadságot mutatott egyszerre, hogy Thibautné asszony majdnem frászt kapott tőle és egy hétig reszketett, ha csak rá is gondolt. Ettől kezdve sohasem kockáztatta meg, hogy betörjön a hatalmi körletén kívüli területre.

Az a sok bilincs, ami hivatásbeli tehetségének korlátot vetett, oda vezetett, hogy Thibautnénak végül is úgyszólván semmi dolga sem akadt. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy azért minden nap két órát hűségesen ott töltsön a polgártárs lakásában - így nevezte el Xirdal Zephyrint abban a meggyőződésben, hogy ezzel különös tiszteletét nyilvánítja vele szemben - s ebből a két órából hét negyedóra társalgással, vagy helyesebben mondva az ő monologizálásával telt el.

Az egyébként számos kiváló tulajdonsága mellett Thibautné csodálatos beszélőképességgel is rendelkezett. Voltak, akik azt állították, hogy tüneményes fecsegő tehetség, ez az állítás azonban a puszta rosszindulat szüleménye volt. Szeretett beszélni, ez az egész.

Egyébként nem nagyon erőltette meg a beszélőtehetségét. A beszélgetése kezdetén rendszerint azok a családok szerepeltek, amelyek családtagjuknak számították őt. Azután belekezdett a saját balszerencséjének fejezetébe és elmondta, hogy mily szerencsétlen körülmények teszik bejárónővé a mészáros özvegyét. Azzal nem törődött, hogy mennyire ismerik már ezt a megható történetet, s mindig nagy megkönnyebbülést érzett, ha újra előadhatta. Mikor ez a téma is kimerült, azokról az emberekről kezdett pletykálni, akiket most, vagy akiket azelőtt szolgált. Összehasonlította Xirdal Zephyrin életmódját, szokásait, gondolatait amazokéval és eközben páratlanul osztogatta a dicséretet és rosszallást.

A gazdája sohasem felelt neki és a sodrából ki nem hozható türelem mintaképét mutatta. Az is igaz, hogy az álmodozásaiban elmerülve nem is hallott sokat a szóáradatból, s ez bizony sokat le is von az érdeméből.

Bármiképpen is legyen a dolog, azért minden a legnagyobb rendben ment hosszú évek óta. Az egyik folyton beszélt, a másik sohasem figyelt rá és így mindketten a legnagyobb mértékben meg voltak elégedve egymással.

Május 30-án szokása szerint, mint minden reggel kilenc órakor, Thibautné újra megjelent Xirdal Zephyrinnél. A tudós előző nap elutazván Marcel Leroux-val, a lakás egészen üres volt.

Thibautné asszony nem ütközött meg ezen. Azelőtt is számtalanszor történt meg, hogy Xirdal úr hirtelen eltűnt. Szokása szerint hozzákezdett tehát a takarításhoz, csak unatkozott, amiért a megszokott hallgatóság nem volt jelen.

A hálószobával végezve átment a másik szobába, amit előkelően dolgozószobának nevezett. Itt szokatlan látványban volt része.

Valami furcsa tárgy, egy feketés láda csökkentette jelentékeny mértékben azt a négyszögletű szabad teret, amely a padlóból a seprőjének rendelkezésére állott. Mi volt ez? Elhatározta, hogy nem tűri meg jogainak ilyen megcsorbítását, Thibautné asszony bátor kézzel félretette a tárgyat, aztán nyugodtan belekezdett a megszokott munkába.

Kissé nagyot hallván nem hallotta meg a ládából előtörő berregést és azonképpen nem vette észre szórakozott tekintetével azt a gyönge kékes fényt, ami a fémtükörből sugárzódott ki. Egyszer azonban mégis felkeltette a figyelmét valami rendkívüli dolog. Amikor elment egy ízben a fémtükör előtt, hirtelenül ellenállhatatlan erő lökte fel. S este, mikor levetkőzött, a legnagyobb meglepetésére erős zúzódást, nagy kék foltot vett észre a jobb oldalán, holott délelőtt a bal oldalára esett. Túlságosan sokat nem gondolkozott rajta, a véletlen nem vitte még egyszer a reflektor tengelyébe. A különös tünemény így aztán nem ismétlődött meg, amiért nem is jutott arra a gondolatra, hogy összefüggés lehet a balesete és ama láda között, amelyet szentségtörő kézzel odább állított. Egyszerűen azt gondolta, hogy elcsúszott és nem törődött többé az esettel.

A kötelességtudattól áthatva Thibautné asszony nem feledkezett meg arról, hogy a takarítás után az eredeti helyére tegye a ládát. Sőt dicséretére legyen mondva, a lehető legpontosabban illesztette vissza, pont ugyanarra a helyre, ahol találta. Hogy ez aztán csak megközelítően sikerült neki, meg lehet bocsátani, mert semmiképpen sem szándékosan csinálta úgy, hogy a kis örvénylő porhenger az előző iránytól kissé eltért.

Thibautné asszony a következő napokon is ugyanúgy cselekedett, mert miért változtatná meg szokásait, melyek oly jók és dicséretre méltók?

Mindannak ellenére be kell ismernünk, hogy a szokás hatalma alatt a feketés láda napról napra fokozatosan többet veszített előtte a jelentőségéből és egyre kevesebb gondot fordított arra, hogy a mindennapi takarítás elvégeztével pontosan az eredeti helyére állítsa vissza. Sohasem mulasztotta azonban el, hogy az ablak elé tegye ezt a ládát, mert Xirdal úr jónak látta oda helyezni azt. A tükör eközben természetesen egyre más és más irány felé mutatott. Egyik napon inkább balra esett a porhenger, másnap inkább jobb kéz felé. Thibautné asszony azonban semmi rosszat sem akart ezzel és sejtelme sem volt arról, hogy az önkéntelen közreműködése milyen kegyetlen gyötrelmeket okozott J. B. K. Lowenthalnak. Egy ízben vigyázatlanságában meg is fordította tengelyén a fémtükröt, de nem látott benne semmi különöset, hogy az most egyenest a tető felé nézett.

Így találta meg Xirdal Zephyrin a gépét a zenit felé irányítva, mikor június 10-én kora délután hazaérkezett.

A tengerparton való tartózkodása a lehető legkellemesebben folyt le és talán még továbbra is nyúlt volna, ha megérkezte után tizenkét nappal nem jön arra a fantasztikus ötletre, hogy fehérneműt vált. Ez a szeszély arra kényszerítette, hogy felnyissa a csomagját, amelyben fehérnemű helyett legnagyobb elképedésére huszonhét üvegedényt talált. Mit keres itt ez a huszonhét üveg? Az emlékezet gépezete hamar működni kezdett benne, és így eszébe jutott az a tervezett elektromos elem, amitől olyan sokat várt, s amiről oly tökéletesen megfeledkezett.

Büntetésül párszor oldalba bokszolva magamagát, gyorsan újra becsomagolta a huszonhét üveget, szó nélkül faképnél hagyta Leroux barátját és beugrott a legelső vonatba, amely egyenesen Párizsba vitte.

Megtörténhetett volna az is, hogy Xirdal Zephyrin az utazás izgalmai közepette újból megfeledkezik arról a sürgős okról, ami hazatérésre kényszerítette. Ebben semmi különös sem lett volna. Szerencsére azonban mikor a Saint Lazaire pályaudvar kövezetére tette lábát, egy baleset felfrissítette az emlékezőtehetségét.

Olyan felületesen kötözte össze a csomagot a huszonhét üveggel, hogy az aztán egyszerre szétesett és a tartalma az aszfaltra zuhant, rettenetes lárma közepette törve ezer darabra. Kétszáz ember fordult meg rá, azt hívén, hogy valami anarchista merénylet történt, egyebet azonban nem láttak, minthogy Xirdal Zephyrin megrökönyödve bámulja a pusztulást.

A baleset legalábbis arra volt jó, hogy emlékeztesse az üvegek tulajdonosát Párizsba jövetelének tulajdonképpeni céljára. Ezért aztán, mielőtt hazament volna, ismét bement az üveges boltba s újból vásárolt huszonhét vadonatúj üveget, s aztán elment az asztaloshoz, ahol már tíz napja készen várta a sürgősen megrendelt fakerék.

Ezekkel a különböző csomagokkal felpakolva, s égve a vágytól, hogy belekezdjen a kísérleteibe, sebesen nyitott be szobájába. Amikor belépett, szinte kővé meredten állt meg a küszöbön, meglátva a gépezetét, amely most a tető felé irányult.

Xirdal Zephyrint erre elborították az emlékezés hullámai és annyira meg volt zavarodva, hogy elernyedt kezei elengedték a csomagokat. Ezek aztán egy pillanatig sem haboztak abban, hogy engedelmeskedjenek a Föld vonzóerejének s egyenes vonalban indultak el a Föld középpontja irányába. Senki sem vonja kétségbe, hogy el is jutottak volna oda, ha ebben a törekvésükben nem akadályozza meg őket a szoba padlója, amelyen aztán a faállvány két darabra tört szét, s a huszonhét üveg nagy zajjal felaprózódott. Ez ötvennégy üveg tönkrementét jelentette egy órán belül. Ha ez tovább így tart, akkor nem sok idő kell ahhoz, hogy Xirdal Zephyrin újabb összeggel csökkentse bankszámláját.

A különös üvegpusztító azonban szinte észre sem vette a hekatombát. Mozdulatlanul állt a szoba küszöbén, s elgondolkodva nézett a gépére.

– Ezt... ezt az az átkozott Thibautné csinálta - mondta, mikor végre elhatározta, hogy belép, s ezzel tanúbizonyságát adta kitűnő szimatjának.

A magasba tekintve a plafonon és azon túl a háztetőn észrevett egy lyukat, amely pontosan annak a fémtükörnek a tengelyébe esett, amelynek gyújtópontjában esze nélkül táncolt az üvegorsó. A lyuk, alig ceruzavastagságnyi olyan sima szélű volt, mintha átütötték volna a plafont.

Xirdal Zephyrin széles mosolyra húzta szét a száját, és nagyon meg volt elégedve.

– Nagyszerű!... Nagyszerű! - mormogta magában.

Ezzel az eredménnyel megelégedve a gép felé hajolt és elállította azt. A berregés azonnal megszűnt, a kék fény is kialudt, s az egész szerkezet lassanként nyugalomba jött.

– Nagyszerű!... Nagyszerű!... - ismételte egyre-másra. - Csak érteni kell hozzá, s mindent rendbe lehet hozni.

Türelmetlen kézzel szakította fel az asztalán felgyülemlett újságok címszalagjait és egymás után olvasta el azokat, elsősorban J. B. K. Lowenthal tudósításait, amikben a whastoni meteor rendetlen magatartását közölte a világgal. Xirdal Zephyrin a szó szoros értelmében hentergett a kacagástól.

Egyes lapok olvasásakor azonban barátságtalanul ráncolta össze a szemöldökét. Mire volt való ez a Nemzetközi Konferencia, amelynek első ülését az előkészítő megbeszélések után, éppen erre a napra jelezték? Miért volt szükség annak a megbeszélésére, hogy kié legyen a meteor? Hiszen magától értetődően azé kellett hogy legyen, aki a Földre kényszeríti, aki nélkül örökkön-örökké a világűrben keringene.

Xirdal Zephyrin azonban rájött arra, hogy senki sem tud semmit sem az ő közreműködéséről. Így tehát fel kellett azt fedni, hogy a Nemzetközi Kongresszus ne vesztegesse az idejét ezzel a haszontalan és meddő munkával.

Szétrúgva lábával az összetört üvegek cserepeit rohant a legközelebbi postahivatalba és feladta azt a táviratot, melyet Harvey úr felolvasott az elnöki szék magaslatából. Igazán senki sem tehet róla, ha az oly szórakozott ember valami egyébre gondolt és elfeledkezett nevének a táviratra való odabiggyesztéséről.

Ezt elintézve Xirdal Zephyrin újból felment a lakásába. Az egyik tudományos folyóiratból megtudott mindent a meteor járásáról-keléséről, aztán kiásva ismét a távcsövét, pontos megfigyelést végzett, hogy alapja legyen az újabb számításainak.

Éjféltájban, mikor minden ki volt számítva, újból mozgásba hozta a gépet, és megindította a rejtelmes energiasugárzást a térbe a megfelelő irányban és a megfelelő intenzitással. Félóra elteltével megállította a gépet, és nyugodtan lefeküdt, hogy aludja az igazak álmát.

Két nap óta folytatta ismét kísérleteit Xirdal Zephyrin, s éppen harmadszor szüntette meg ezen a délután a készüléke működését, mikor az ajtóján kopogtattak. Kinyitotta az ajtót, s Lecoeur bankárral találta magát szemben.

– Csakhogy itt vagy végre! - kiáltott fel a bankár a szobába lépve.

– Amint látja! - felelt Xirdal Zephyrin.

– Hála istennek - sóhajtott megkönnyebbülve a bankár. - Nem is tudom hányszor másztam fel a hat emeletre! Hol az ördögbe voltál?

– Elutaztam pár napra - mondta Xirdal önkéntelenül elpirulva egy kissé.

– Elutaztál?!... - kiáltott méltatlankodva Lecoeur bankár. - Elutaztál?! De hiszen ez rettenetes!... Hogy lehet ilyen nyugtalanságot okozni az embernek?

Xirdal Zephyrin csodálkozó ábrázattal nézett keresztapjára. Habár ismerte az iránta való jóindulatát, de hogy ennyire ment volna?

– Ugyan, kedves bácsi - kérdezte - mi gondja lehet rám?

– Hogy mi gondom lehet rád? - ismételte a bankár. - Úgy látszik, nem tudod, te szerencsétlen, hogy minden vagyonomat a te fejedre tettem fel.

– Nem értem - mondta Xirdal Zephyrin, felülve az asztalára s az egyetlen székét a vendégének ajánlva fel.

– Amikor hozzám jöttél és elmondtad a fantasztikus tervedet - szólt a bankár -, sikerült meggyőznöd róla.

– Ördögbe is!

– A kilátásaidba bízva a tőzsdén hatalmas baisse-spekulációt kezdtem el.

– Baisse-spekulációt?

– Igen, eladtam.

– Mit adott el?

– Aranybányát. Csak belátod, hogy ha ez a meteor leesik, az aranybányák leszállnak és hogy...

– Leszállanak? Egyre kevesebbet értek belőle - szakította félbe Xirdal. - Fogalmam sincs róla, hogy a gépezetem milyen hatással lehet az aranybányák szintjére.

– A bányákra természetesen semmi. De a részvényekre, az aranybányarészvényekre.

– Ahá! - mondta Xirdal anélkül, hogy további magyarázatot kért volna. - Így tehát ön aranybányarészvényeket adott el. De hát ebben még nincs semmi baj. Ez csak azt jelenti, hogy volt önnek eladni valója.

– Ellenkezőleg, azt jelenti, hogy egyetlenegy sem volt!

– Ugyan!... - csodálkozott Xirdal. - Igazán nem szép dolog olyasmit eladni, ami nincs is meg az embernek. Én legalább nem lennék rá képes.

– Ez az, amit határidős üzletnek neveznek, kedves Zephyrin! - magyarázta a bankár. - Amikor szállítani kell a részvényeket, akkor majd megveszem őket, ez az egész.

– S aztán mi haszna van belőle. Eladni, hogy vásároljon az ember, ez bizony cseppet sem látszik okos dolognak.

– Annyiban tévedsz, hogy nem gondolsz arra, hogy amikor majd megveszem őket, akkor már olcsóbbak lesznek.

– Miért lennének akkorára olcsóbbak?

– Mert a meteor sokkal több aranyat hozna egyszerre forgalomba, mint amennyi mindent összevéve jelenleg a földön van. Az arany értéke tehát legalábbis a felére kell, hogy csökkenjen és ennek következtében az aranybányák részvényeinek az értéke is csaknem a zérusra fognak esni. Érted már?

– Hogyne érteném! - mondta Xirdal minden meggyőződés nélkül.

– Első pillanatban örvendtem, hogy megbíztam benned. A meteor pályájában észrevett zavargások, amelyekből biztosra jövendölték a lezuhanását, egyszerre huszonöt percenttel csökkentették a részvények értékét. Abban a szilárd meggyőződésben, hogy ez még tovább fog tartani, még jelentékenyebb mértékben kötöttem le magamat.

– Vagyis?

– Vagyis még nagyobb mennyiségű aranybányát adtam el.

– Még mindig anélkül, hogy lenne?

– Természetesen... S elképzelheted az aggodalmaimat, mikor láttam, hogy mi történik: te eltűntél, a meteor megállt az esésében és felváltva mind a négy égtáj felé tévelygett. Az eredmény természetesen az lett, hogy az aranybányák részvényei emelkedtek és én óriási pénzeket vesztek... Mit gondolsz, mi legyen már most a véleményem erről az egész dologról?

Xirdal Zephyrin kíváncsian nézett a keresztapjára. Sohasem látta még ezt a higgadt embert ennyire izgatottnak.

– Őszintén szólva nem nagyon értem mindazt, amit mondott - szólt aztán. - Ezek a dolgok kívül esnek az én értelmi körömön. Annyit azonban mégis sejtek, hogy önnek az lenne kellemes, ha a meteor tovább esnék lefelé. Nos, legyen egészen nyugodt, le fog esni.

– Biztos ez?

– Biztos.

– Határozottan?

– Határozottan... De viszont mondja csak, mi van a földemmel? Megvásárolta már?

– Természetesen! - felelte Lecoeur. - Minden a legnagyobb rendben van. Az adásvételi szerződés a zsebemben van.

– Akkor jól van - mondta Xirdal Zephyrin. - Azt is megmondhatom önnek, hogy kísérleteim július 5-ikére véget érnek. Ezen a napon elindulok Párizsból, hogy találkozhassam a meteorral.

– Amely leesik?

– Úgy van.

– Veled fogok menni! - kiáltott fel lelkesedve Lecoeur bankár.

– Ha úgy tetszik?... - mondta Xirdal Zephyrin.

Hogy már most a Robert Lecoeur-rel szemben érzett felelősség tudata, vagy pedig a tudományos érdek, amely megint lázba ejtette őt - valami jótékony behatás mindenesetre vigyázott rá, hogy ne kövessen el újabb ostobaságokat. A megkezdett kísérleteket rendszeresen folytatta, s a titokzatos gépezet július 5-ikéig huszonnégy óránként több mint tizennégyszer kezdett el berregni.

Időről időre mindig végzett egy-egy csillagászati megfigyelést a meteorról. Így aztán meggyőződhetett róla, hogy minden a legnagyobb rendben megy és úgy, ahogyan ő előre látta.

Július 5-én reggel még egy utolsószor igazította be távcsövét.

– Rendben van - szólt felkelve a műszer mellől. - Most már nyugodtan magára hagyhatjuk a keringésében.

S azzal mindjárt hozzá is látott a csomagoláshoz.

Mindenekelőtt a gépet csomagolta be, hozzája néhány tartalék alkatrészt, aztán a távcsövét. Mindent gondosan bepólyázott és külön tartóban helyezett el, hogy az úton semmi kár se eshessék bennük. Akkor aztán a személyes poggyásza került sorra.

Az első lépésekben máris egy komoly nehézség merült fel előtte. Mibe csomagolja mindezt, amit magával akar vinni? Kofferbe?... Sohasem volt neki kofferje... Táskába?

Hosszas gondolkodás után visszaemlékezett rá, hogy valóban kell lennie egy táskájának. S bizonyítékául annak, hogy valóban volt, meg is találta fáradságos kutatások árán a sötét kamrában, ahol rengeteg mindenféle vacak holmit, házi életének excentrumait gyűjtötte össze, s aminek közepette a legügyesebb ódondász sem ismerte volna ki magát.

Az a táska vagy hátibőrönd, amit Xirdal Zephyrin napvilágra hozott, egykoron vászonnal volt bevonva. Nem is lehetett ezt kétségbe vonni, mert a vászon foszlányai még most is több helyütt láthatóak voltak a papír-csontvázon. A hordószíjak valamikori létezése is valószínű volt ugyan, de nem bizonyos, mert semmi nyomuk sem volt felfedezhető.

Xirdal Zephyrin kinyitotta a táskát a szoba közepén és sokáig bámult bele a tátongó ürességébe. Mit rakjon bele?

– Csak azt, ami szükséges - határozta el magában. - Rendszeresen kell megfontolni a dolgot és okosan kell kiválasztani, ami okvetlenül kell.

Ennek az időnek a hatása alatt mindenekelőtt három pár lábravalót tett a táskába. Később aztán megbánta, hogy e három lábravaló közül véletlenül az egyik gombos magasszárú cipő, a másik fűzős félcipő, a harmadik közönséges papucs volt. Csakhogy ebben a pillanatban semmi nehézséggel sem törődött, s az volt a fontos, hogy a táska nagy része már megtelt.

Mikor a három lábravalót elhelyezte, Xirdal Zephyrin nagyon elfáradt és megtörölte homlokát. Aztán megint gondolkozni kezdett.

A gondolkozásának eredményeképpen homályosan bár, de mégis arra a tudatra jött rá, hogy egyáltalán nem ért a csomagolás művészetéhez. Lemondott tehát arról, hogy a klasszikus módszert követve jusson valamire és inkább elhatározta, hogy ötletszerűen végzi el a feladatot.

Egyszerűen belemarkolt a fehérneműje közé, s a ruhaszekrényébe s néhány pillanat múlva a legkülönbözőbb tárgyak árasztották el a táskát, amibe Xirdal mindent belehajított. Meglehet, hogy a táska másik fele üresen maradt, de Xirdal Zephyrin erről semmit sem tudott. Így aztán szükségesnek mutatkozott, hogy a rakományt addig gyömöszölje, míg a rendelkezésre álló férőhellyel összhangba jutott.

Ezek után az egész táskát átkötözte egy erős spárgával, amin annyi bogot kötött, hogy később tisztára lehetetlenség volt még ő magának is kioldani azokat. Mindezt elvégezve megelégedetten szemlélte nehéz munkája eredményét.

Most aztán ki kellett menni a pályaudvarra. Bármily fáradhatatlan gyalogos is volt Xirdal Zephyrin, arra mégsem gondolhatott, hogy gyalogosan vigye ki a gépet a távcsőt és a csomagot. Most aztán igazán nagy zavarba jutott!

Valószínű, hogy végül mégiscsak felfedezte volna, hogy bérkocsik is vannak Párizsban, de ezt a szellemi megerőltetést megtakarította neki Robert Lecoeur, aki megjelent a küszöbön.

– Nos - kérdezte - készen vagy Zephyrin?

– Éppen önt vártam - felelte őszintén Xirdal, aki egyébként tökéletesen megfelejtkezett arról, hogy keresztapja is vele megy.

– Akkor induljunk, - mondta Lecoeur. - Mennyi csomagod van?

– Három darab: a gép, a távcső és a táska.

– Adj egyet nekem, s vedd te a másik kettőt. A kocsim a kapu előtt vár.

– Micsoda kitűnő eszme volt! - csodálkozott Xirdal Zephyrin, miközben bezárta maga után az ajtót.