NAGY ELHATÁROZÁS

– Gazemberek!

Bizony, ez a szó illett az efféle zsiványokra. De akárhogy nevezték is el őket - a család kára nem lett kisebb.

Cascabel esténként mindig utánanézett, hogy a pénzesláda rendben a helyén van-e. Előző este viszont - erre pontosan emlékezett - az egész napi kemény fáradozások után az álmosságtól már alig állt a lábán, és nem ellenőrizte, hogy ott van-e szokott helyén. Nyilvánvaló, hogy míg Jean és Szegfűszeg vele ment az átkelő aljában hagyott holmiért, a két vezető észrevétlenül besurrant a leghátsó fülkébe, kézhez kaparintotta a pénzszekrényt, s a táborhely szélén, valahol a bozótosban elrejtette. Hát ezért nem voltak hajlandók a Szép Vándor fedele alatt tölteni az éjszakát! Aztán kivárták, míg az egész család elalszik, és a majorosgazda lovaival elszöktek.

A kis csapat megtakarított pénzéből nem maradt semmi, legfeljebb néhány dollár Cascabel zsebében. És még örülhettek, hogy a két gazfickó nem vitte magával a lovaikat, Vermuthot és Gladiátort is.

A két kutya meg sem vakkant, hiszen egy álló napot töltött már a két vezetővel, mindegyik megszokta jelenlétüket, s azok könnyen végrehajthatták gaztettüket.

Hol bukkanhatnának a tolvajok nyomára, mikor azok már bevették magukat a Sierra útvesztőibe?... Hogyan szerezhetnék vissza a pénzüket?... És pénz nélkül hogyan kelhetnének át az Atlanti-óceánon?

Kétségbeesésében a család egyik része zokogott, a másik őrjöngött. Cascabel először valóságos dührohamot kapott, és a felesége meg a gyermekei sokat vesződtek vele, mire lecsillapították. De miután így szabad folyást engedett a haragjának, ismét ura lett önmagának, méltón az olyan férfiúhoz, aki idejét nem fecsérli hasztalan szitkozódásokra.

– Ó, az az átkozott kazetta! - fakadt ki a zokogó Cornélia.

– Az biztos - mondta Jean -, ha nem lett volna kazettánk, a pénzünk...

– Úgy van!... Mondhatom, okos dolog volt a saját fejemre hallgatni, s megvásárolni ezt az átkozott ládát! - tört ki Cascabel. - Az már biztos, ha az embernek van egy kazettája, akkor jár el okosan, ha nem tesz bele semmit! Sokra megyek azzal, hogy tűzbiztos, mint ahogy a kereskedő mondta, mondhatom, sokra megyek vele, ha egyszer nem tolvajbiztos.

Ami igaz, az igaz, súlyos csapás érte a családot, nem csodálkozhatunk azon, hogy elcsüggedtek. Az annyi meg annyi fáradozás árán megkeresett kétezer dollárjukat lopták el.

– Mitévők legyünk? - kérdezte Jean.

– Hogy mitévők legyünk? - dünnyögött Cascabel összepréselt fogai közül. - Igazán egyszerű!... Sőt roppant egyszerű!... Előfogatos lovak nélkül nem mehetünk tovább fölfelé a hágón... Ezért azt javaslom, térjünk vissza a majorba... ezek a zsiványok talán ott...

– Ha csak azóta odébb nem álltak! - vágott közbe Szegfűszeg.

Ez bizony nagyon valószínű volt. De akárhogy is legyen, szögezte le Cascabel, nem tehetnek egyebet, mint hogy visszafordulnak, mert tovább nem mehetnek.

Ezek után befogták Vermuthot és Gladiátort, és a kocsi lefelé ereszkedett a Sierra hegyszorosában.

Ez, fájdalom, nagyon is könnyen ment. Lejtőkön leereszkedni ugyanis mindig könnyű dolog, most mégis mindnyájan lógó orral, szótlanul mentek, ballagtak. Legföljebb Cascabel fakadt néha szitkozódásra.

A Szép Vándor délben megállt a major előtt. A majoros, mikor megtudta a történteket, éktelen haragra gerjedt, de a család veszteségével nem nagyon törődött. Hogy ellopták a pénzüket? Hát tőle meg a három lovát lopták el! Miután elszöktek a hegyekbe, a tolvajok nyilván átkeltek a szoroson. Igyekezzenek hát a nyomukba! És a dühös majoros már-már Cascabelt tette felelőssé a lovai ellopásáért.

– Hát ez már sok! - mondta Cascabel. - Miért tart ilyen gazfickókat a szolgálatában, és miért adja őket tisztességes emberek mellé?

– Honnan tudhattam volna? - vágott vissza a majoros. - Soha sem adtak okot panaszra!... Brit Columbiából jöttek...

– Angolok?

– Alighanem.

– Erre, kérem, figyelmeztetni kell az embereket, igen, figyelmeztetni! - tört ki Cascabel.

De akárhogy is volt, a lopás megtörtént, s a család nagyon nehéz helyzetbe került.

Viszont ha Cascabelné asszony nem is tudta legyőzni aggodalmait, férje a kóbor komédiásélet során szerzett jó adag filozófia segítségével máris visszanyerte hidegvérét.

És mikor összegyűltek a Szép Vándoron, egy beszélgetés kezdődött a család tagjai között - méghozzá rendkívül jelentős beszélgetés, „melyből nagy elhatározás fog születni” - mint Cascabel mondta, alaposan megropogtatva az r betűt.

– Kedveseim - mondta -, adódnak az életben olyan helyzetek, mikor a határozott embernek tudnia kell, mire szánja el magát... Még azt is megfigyeltem, hogy ilyenkor rendszerint kellemetlen helyzetekről van szó... olyanról, amilyenbe mi kerültünk e gonosztevők miatt... Angolok! Englishmen!... Nem habozhatunk, hogy milyen úton induljunk el, már csak azért sem, mert nincs több út... mindössze egy van, és annak hamarosan nekivágunk!

– Milyen útról beszélsz, papa? - érdeklődött Sandre.

– Mindjárt ismertetem veletek a tervet, mely felötlött bennem - mondta Cascabel. - De hogy biztosak lehessünk abban, hogy végre is hajtható, Jeannak elő kell vennie azt az izét, amiben a térképek vannak...

– Az atlaszomat - mondta Jean.

– Igen, az atlaszodat. Te biztosan jól tudod a földrajzot!... Hozd az atlaszodat.

– Máris, apám.

S mikor az atlasz az asztalra került, Cascabel folytatta:

– Magától értetődő, kedveseim, hogy noha ezek a gazfickó angolok - de hogyan is nem vettem észre, hogy angolok! - ellopták a pénzesládánkat - miért is jutott eszembe pénzesládát vásárolni! -, mondom, magától értetődő, mi mégsem mondunk le arról, hogy visszatérjünk Európába!

– Erről lemondani?... Soha! - kiáltotta Cascabelné asszony.

– Méltóan válaszoltál, Cornélia! Vissza akarunk térni Európába, vissza is térünk! Ismét látni akarjuk Franciaországot, látni is fogjuk. Azért, mert ezek a hitványak kiraboltak bennünket, azért még nem... Nekem mindenekelőtt a hazai levegő kell, vagy meghalok...

– Nem akarom, hogy meghalj, César! Elindulunk Európába... és akárhogyan is legyen, odaérünk...

– No de hogyan? - makacskodott Jean. - Igen, mi módon?

– Valóban, mi módon?... - visszhangozta Cascabel a homlokát vakargatva. - Ha útközben előadásokat tartunk, napról napra mindig megkeresünk annyit, hogy a *Szép Vándor*ral eljutunk New Yorkig... De ha ott leszünk, nem lesz pénzünk hajójegyre, anélkül meg nem szállhatunk hajóra!... Hajó nélkül meg legfeljebb úszva kelhetünk át a tengeren... Márpedig, úgy vélem, ez elég nehéz ügy...

– Nagyon nehéz, főnök úr - jegyezte meg Szegfűszeg -, hacsak az embernek nincs uszonya.

– És neked van?

– Nem hinném...

– Akkor meg hallgass és figyelj!

Az idősebbik fiához fordult:

– Jean, nyisd ki az atlaszodat, és mutasd meg nekünk a térképen, pontosan hol vagyunk!

Jean kikereste Észak-Amerika térképét, és az édesapja elé tette. Valamennyien figyelték, mikor Jean ujjával a Sierra Nevadának egyik pontjára mutatott, mely Sacramentótól kissé keletebbre fekszik.

– Itt vagyunk - mondta.

– Rendben van - biccentett Cascabel. - Ezek szerint, amennyiben átjutunk a hegyen, még keresztül kell vágnunk az Egyesült Államok területén, egészen New Yorkig. Így van?

– Igen, apám.

– S ez összesen hány mérföld?

– Körülbelül ezerháromszáz.

– Jó! S aztán még át kellene kelnünk az óceánon?

– Bizony.

– Hány mérföld széles ez az óceán?

– Európáig csaknem kilencszáz mérföld.

– S ha már egyszer Franciaországba értünk, nyugodtan mondhatjuk, hogy Normandiánkban vagyunk, ugye?

– Nyugodtan mondhatjuk!

– És ez összesen?

– Kétezer-kétszáz mérföld! - kiáltotta a kis Napoleona, ujjain számolgatva.

– No, nézzétek a kislányt! - mosolygott Cascabel. - Hogy tudja a számtant! Szóval kétezer-kétszáz mérföldet mondtunk?

– Körülbelül annyi, édesapám - mondta Jean -, s azt hiszem, bőven számolva.

– Na, gyerekek, ekkorka kis távolság legföljebb ha macskaugrás a *Szép Vándor*nak, csak hát Amerika és Európa között ott van ez a tenger, ez az átkozott tenger, ami elállja az utat! S ezen a tengeren nem kelhetünk át pénz nélkül, vagyis hogy hajó nélkül...

– Vagy uszonyok nélkül! - ismételte meg Szegfűszeg.

– Hát ez csak ragaszkodik az uszonyhoz! - vont vállat Cascabel.

– Ezek szerint világos, hogy kelet felé nem mehetünk - folytatta Jean.

– Bizony, ez lehetetlen, fiam, teljesen lehetetlen! De... esetleg nyugat felé?

– Nyugat felé?... - kiáltott fel Jean az apjára bámulva.

– Igen!... Nézd meg kicsit alaposabban a térképet, és mutasd meg, merre kellene indulnunk, hogy nyugati irányban tegyük meg az utat.

– Először is vissza kellene fordulnunk, hogy átvágjunk Kalifornián, Oregonon és a washingtoni területen, egészen az Egyesült Államok északi határáig.

– És onnan?

– Onnan?... Brit Columbia következnék...

– Fuj!... - húzta el a száját Cascabel. - És mondd, nincs valami mód arra, hogy kikerüljük ezt a Columbiát?

– Nincs, apám!

– Hát jó!... És utána?

– Columbia északi határa után Alaszka tartomány következik...

– És ez angol?

– Nem, orosz, legalábbis idáig, mert arról van szó, hogy annektálja...

– Anglia?

– Nem! Az Egyesült Államok.

– Nagyszerű!... És Alaszka után mi következik?

– A Bering-szoros, mely a két kontinenst, az amerikait és az ázsiait választja el egymástól.

– És a szorosig hány mérföldet kellene megtennünk?

– Ezerszáz mérföldet.

– Jegyezd meg jól, Napoleona, és majd a végén összeadod.

– És én? - kérdezte Sandre.

– Te is számolj.

– És mondd, Jean, milyen széles lehet ez a te tengerszorosod?

– Vagy húsz mérföld, apám.

– Ó! Húsz mérföld! - kiáltott föl Cascabelné asszony.

– Holmi kis patak, Cornélia, olybá vehetjük, mint egy kis patakot!

– Hogyan?... Patak?...

– Nem is több!... De mondd csak, Jean, télen nem fagy be ez a Bering-szoros?

– De igen, apám! Négy vagy öt hónapon át teljesen jég alatt van.

– Pompás! És át lehet menni a jégen?

– Át lehet menni, és át is mennek.

– Ó, ez a derék szoros!

– De akkor aztán már nincs több tenger, amin át kellene kelni? - kérdezte Cornélia.

– Nincs! Az ázsiai kontinens következik, mely egészen európai Oroszországig nyúlik.

– Mutasd csak meg, Jean!

És Jean kikereste az atlaszban Ázsia térképét, melyet Cascabel figyelmesen vizsgálgatott.

– Hát ez igazán biztató - mondta -, hacsak nincs sok vad vidék ebben a te Ázsiádban!

– Nincsen sok, apám!

– És hol van Európa?

– Itt - válaszolt Jean, és ujjával az Urál vonalára mutatott.

– És mekkora a távolság ettől a szorostól... ettől a Bering-pataktól számítva európai Oroszországig?

– Ezerhatszáz mérföld.

– És Franciaországig?

– Csaknem hatszáz.

– Ezzel együtt a távolság Sacramentótól?

– Háromezer-háromszázhúsz mérföld! - kiáltott fel kórusban Sandre és Napoleona.

– Dicséret mind a kettőnek! - mondta Cascabel. - Szóval kelet felől kétezer-kétszáz mérföld?

– Igen, apám.

– És nyugat felől körülbelül háromezer-háromszázhúsz?

- Igen, vagyis mintegy ezerszáz mérföldnyivel hosszabb az út.

– Tehát nyugat felé hosszabb - mondta Cascabel -, csakhogy útközben nincs tenger! Egyszóval, gyermekeim, ha az ember nem tud erre menni, akkor megy amarra, és én egész egyszerűen ezt javaslom nektek.

– Nocsak!... Utazás hátrálva! - kiáltott fel Sandre.

– Nem hátrálva!... Utazás ellenkező irányba.

– Rendben van, apám - mondta Jean -, csak hadd mondjam meg neked, hogy miután az út olyan hosszú, szó sem lehet arról, hogy még ebben az évben Franciaországban legyünk - ha nyugat felé indulunk.

– Miért nem?

– Mert ezerszáz mérföld különbség, ez már mégis valami a Szép Vándornak - és bizony megérzik a lovak is!

– No, kedveseim, ha nem érünk el Európába ebben az évben, majd odaérünk a jövő évben! És még az is eszembe jutott, ha már egyszer át kell mennünk Oroszországon, ott többször is megállunk, hiszen ott vannak azok a vásárok, amelyekről már oly sokat hallottam beszélni, megállunk majd Permben, Kazanyban, Nyizsnyij Novgorodban, és máris megígérem nektek, hogy a híres-nevezetes Cascabel család ott is dicsőséget és szép bevételt szerez!

Ugyan mit lehetne mondani egy ilyen embernek, aki úgyis mindig mindenre meg tud válaszolni.

Valóban vannak vasidegzetek. A sors ismétlődő pörölycsapásai alatt az ilyenek összehúzódnak, kovácsolódnak, ellenállóbbakká lesznek. Ez történt a mi derék mutatványosainkkal is. Kalandos és nehéz vándoréletük során már éppen elég megpróbáltatást kellett elviselniük, de ilyen nehéz helyzetben még aligha voltak: oda a megtakarított pénzük, s így lehetetlenné vált, hogy a rendes úton térjenek vissza hazájukba. Csakhogy a balsorsnak ez az utolsó csapása olyan keményen sújtott le rájuk, hogy úgy érezték, elég erejük van ahhoz, hogy ezentúl már mindennel megküzdhessenek.

Cascabelné asszony, a két fia és a lánya kórusban helyeselt a családfő tervének. Pedig, az igazat megvallva, esztelenség volt, és Cascabel alighanem teljesen bolondja lett a vágynak, hogy visszatérhessen Európába, ha már arra is eltökélte magát, hogy megvalósít egy ilyen tervet. Eh, hát számít az, hogy át kell kelni Nyugat-Amerikán és Szibérián, ha egyszer az ember tudja, hogy Franciaország felé tart!?

– Bravó!... Bravó!... - tapsolt Napoleona.

– És éljen!... Éljen!... - csatlakozott hozzá Sandre, aki hirtelenében nem talált jobb szót lelkesedésének kifejezésére.

– És mondd, papa - kérdezte Napoleona -, látjuk majd az oroszok császárját is?

– Egész biztosan, ha őfelsége, a cár, egy kis szórakozás kedvéért el szokott járni a Nyizsnyij Novgorod-i vásárra.

– És előtte is fellépünk?

– Igen!... Persze, csak ha kedve lesz hozzá.

– Juj, de szeretném megcsókolni jobbról is, balról is!

– Esetleg be kell érned az egyik arcával, kislányom! - mondta Cascabel. - De ha megcsókolod, jól vigyázz, nehogy kár essék a koronájában.

Szegfűszeg meg egész egyszerűen megnémult a főnöke és gazdája iránt érzett csodálattól. Így tehát - miután az útvonalat megállapították, a Szép Vándor visszafordul, ismét átmegy Kalifornián, Oregonon és a washingtoni területen, egészen az angol-amerikai határig. Mintegy ötvendollárnyi költőpénzük maradt szerencsére, ezt nem tették a kazettába. Minthogy azonban ilyen kevés pénzzel nem tudnák fedezni az utazás napi kiadásait, megállapodtak abban, hogy előadásokat tartanak a városokban és a falvakban. Nem kell aggodalmaskodniuk, hogy ily módon kicsit elhúzódik az utazás, hiszen úgyis meg kell várniuk, míg a Bering-szoros egész felszíne befagy, és kocsival is átkelhetnek rajta. Addig pedig eltelik vagy hat-hét hónap.

– Hacsak az ördög bele nem ártja magát - mondta befejezésül Cascabel -, alighanem szép bevételekre számíthatunk, mielőtt Amerika végére érnénk!

Az igazat megvallva „pénzt csinálni” Alaszkában, a nomád indián törzsek között, legalábbis nehéz vállalkozás lenne. Viszont az Egyesült Államok nyugati határáig, vagyis az Újvilágnak ama területén, melyet eddig még nem látogatott meg a Cascabel család, a közönség valószínűleg tolongani fog, hogy láthassa és érdeme szerint fogadja a híres-nevezetes családot.

Alaszka után Brit Columbia következik, az igaz, és noha ezen a területen már sok a város, ott nem tartanának előadást soha, de soha. Cascabel nem süllyedne le odáig, hogy shillingeket vagy pennyket kolduljon, már az is elég, sőt sok is, hogy a Szép Vándor és utasai több mint kétszáz mérföldön át lesznek kénytelenek angol gyarmat földjét taposni!

Ami meg Szibéria roppant sztyeppjeit illeti, ott alig-alig találkoznak majd néhány szamojéd vagy csukcs néptörzzsel, mert ezek csak ritkán hagyják el a partvidékeket. Ott nem reménykedhetnek bevételben, no de majd elválik, mikor odaérnek.

Miután mindent megbeszéltek, Cascabel elhatározta, hogy a Szép Vándor már másnap, napkeltével útnak indul.

Addig is jó lesz, ha megvacsoráznak. Cornélia a tőle megszokott buzgalommal munkához látott s főzés közben így szólt a körülötte buzgólkodó Szegfűszeghez:

– Mégiscsak nagyszerű ötlete támadt Cascabel úrnak, ugye?

– Bizony, asszonyság, nagyszerű ötlet ez, de hát mind nagyszerű, amit ő kifőz a fazekában... akarom mondani, kitalál az eszével.

– És aztán, tudod, Szegfűszeg, ha nyugati irányba megyünk, nem kell átkelni tengeren, nincs tengeribetegség...

– Ha csak... abban a szorosban nem hullámzik a jég!

– Elég, Szegfűszeg! Ne légy vészmadár!

Miközben a vacsora készült, Sandre néhány szaltó mortálét csinált, és az édesapja elbűvölten nézte. Napoleona pedig kecsesen táncolt, s a kutyák vidáman ugrándoztak körülötte. Most már csakugyan bele kellett jönniük a munkába, hiszen hamarosan újra kezdődnek a fellépések.

Sandre hirtelen felkiáltott:

– És az állatok! Az állatokat meg sem kérdeztük, mi a véleményük nagy utazásunkról!

Máris szaladt Vermuthhoz:

– No, öreg pacim, mit szólsz vagy háromezer mérföldnyi derekas ügetéshez?

Majd Gladiátorhoz fordult:

– És a te öreg lábaid ugyan mit szólnak hozzá?

A két ló fölnyerített, mintegy beleegyezésük jeléül. Sandre ekkor a kutyákat kérdezte meg:

– És te, Wagram, és te, Marengo, nektek vajon kedvetek lesz vidáman ugrándozni?

Élénk csaholás és sokatmondó ugrándozás volt a válasz. Semmi kétség, Wagram és Marengo gazdájuk egy intésére akár körbejárnák a világot.

A majomra került a sor, az is nyilvánítson véleményt.

– Ejnye, John Bull! - szólt rá Sandre. - Ne vágj ilyen csüggeteg képet! Világot fogsz látni, öregem! És ha majd nagyon fázol, kapsz egy jó kabátkát! és a grimaszaid?... Remélem, nem felejtetted el a grimaszokat?

Nem! John Bull nem felejtette el a grimaszokat, vágott is olyan komikus képeket, hogy mindnyájan nevettek rajta.

Most már csak a papagáj volt hátra.

Sandre kivette a kalitkájából, és a madár fejét forgatva, jobbra-balra himbálódzva sétált.

– No, Jako - szólt rá Sandre -, nem felelsz nekem? Hát nincs nyelved? Nagyon szép utazást teszünk ám! Örülsz, Jako?

Jako az artikulált hangok egész sorát bocsátotta ki torkából, közben úgy ropogtak az r-ek, mintha csak Cascabel hatalmas mellkasából törnének elő.

– Bravó! - rikkantott Sandre. - Jako is örül!... Helyesel! Igent mondott!

És Sandre kézállást csinált, majd bukfencezni kezdett, és olyan produkciókat hajtott végre, melyekért apai elismerésben részesült. E pillanatban megjelent Cornélia.

– Asztalhoz! - kiáltotta.

Egy pillanattal később valamennyien az asztal körül ültek, és a vacsorát az utolsó falatig elpusztították.

Szinte meg is feledkeztek már minden gondjukról, mikor Szegfűszeg ismét a híres-nevezetes kazettára terelte a szót, mondván:

– Én azért mégiscsak azt gondolom, főnök úr, hogy az a két gazfickó jól megjárta!

– És ugyan miért? - kérdezte Jean.

– Merthogy nem tudják a jeligét, nem is tudják soha kinyitni a kazettát!

– Így aztán biztos is vagyok abban, hogy majd visszahozzák! - mondta Cascabel harsogó nevetés közepette.

És ez a nem mindennapi ember, akit már csak új terve foglalkoztatott, el is felejtette a rablást és a rablókat.