A CASCABEL CSALÁD

Cascabel!... Ünnepelt, sőt híres név ez az öt világrészben „és másutt”, mint büszkén mondogatták e név viselői.

César Cascabel a normandiai Pontorsonban született, és kisujjában volt a normand föld lakóinak minden fortélyossága, ügyessége, ravaszsága. De akármilyen furfangos, akármilyen huncut volt is, becsületes maradt, s nem volna méltányos, ha összetévesztenénk a komédiások testületének oly gyakran gyanús tagjaival. Erényeivel feledtette el alacsony származását és a foglalkozásával járó gyarlóságokat.

Történetünk idején César Cascabel éppen annyi idős volt, amennyinek látszott: negyvenöt éves, sem több, sem kevesebb. Apja fia volt a szó minden értelmében, bölcsője az a kosár, amit az apja hordott a hátán, miközben vásárról vásárra járt Normandiában. Anyja, miután ő megszületett, hamarosan meghalt, s éppen jókor fogadta be tagjai közé az egyik komédiástársulat, mert néhány évvel később elveszítette az édesapját is. A komédiások között telt el gyermekkora, bukfenceket, grimaszokat, szaltó mortálékat, tótágast tanult. Aztán sorra volt bohóc, tornász, akrobata, vásári Herkules - míg elérkezett az idő, mikor mint három gyermek atyja, annak a kis családnak a feje lett, melyet Cascabelné, a provence-i Martignes-ban született Cornélia Vadarasse-szal alapított.

Értelmes és leleményes ember volt, nagyszerű fizikai erővel és nem mindennapi ügyességgel megáldva, erkölcsi tulajdonságai azonban semmiben sem maradtak a testiek mögött. A guruló kő persze nem mohosodik meg, de legalább fényesedik a göröngyös úton, szögletei lekopnak, kerek és fényes lesz. Így volt ez Cascabellel is: negyvenöt éven át gördült egyre tovább, s jól kicsiszolódott, sima lett és kerek, olyan ember, aki ismeri az élet minden megismerhető oldalát, aki nem csodálkozik, nem is lepődik meg semmin.

Minthogy vásárról vásárra járva bekalandozta egész Európát, és Amerikában éppen olyan otthonos volt, mint a holland vagy a spanyol gyarmatokon, csaknem minden nyelven értett, valamennyire beszélte is mindegyiket, mint mondani szokta, „még azokat is, amiket nem tudott”, mert cseppet sem feszélyezte, ha gesztusokkal kellett kifejeznie magát, mikor a megfelelő szó nem jutott eszébe.

César Cascabel a közepesnél kicsit magasabb termetű, izmos törzsű, hajlékony férfi volt, az alsó állkapcsa némileg kiugró - ami az erély jele -, meglehetősen nagy fejét kemény szálú sűrű haj borította, arcbőre különböző égtájak napsütésétől, szélviharaitól cserzett, hatalmas orra alatt pödretlen bajusz, vöröses orcáin barkó, kék szemének tekintete nagyon eleven, éles és nyájas, és ha csak egy műfogat tetet a szájába, ki lett volna mind a harminckettő. A közönség előtt akár egy szélesen gesztikuláló, regényes pózokban álló és szónoki frázisokat dörgő Frédéric Lemaître, de magánéletében nagyon egyszerű, nagyon természetes, a családjáért rajongó ember volt.

Egészsége, mint a vas, és noha kora miatt már nem gyakorolhatta az akrobatamesterséget, még mindig kiváló volt az erőmutatványokban, amihez pedig „bicepsz” kell. Ezenfelül kiváló képességekkel tűnt ki a cirkuszosok művészetének egy másik ágában, a hasbeszélésben, ami pedig, ha hihetünk Eustach püspöknek, régtől fogva ismert, minthogy szerinte a híres endori jósnő sem volt más, csak hasbeszélő. César Cascabel gégéje, ha akarta, a torkából a gyomrába csúszott. Hogy vajon tudott volna-e duót énekelni?... Aligha kellett volna nagyon biztatni.

Végül, hogy portréját teljessé tegyük, még megemlítjük, hogy különös előszeretettel viseltetett a nagy hódítók - elsősorban Napóleon iránt. Igen, úgy szerette az első császárság hőseit, ahogy megvetette hóhérait, Hudson Lowe földijeit, a gyűlöletes John Bullokat. Napóleon volt „az ő embere”! Ezért aztán nem is volt hajlandó az angol királynő előtt föllépni, „noha udvarmestere révén fölkérte erre” - s ezt addig mondogatta, míg maga is elhitte.

Pedig Cascabel korántsem volt olyan nagy cirkuszigazgató, mint mondjuk Franconi, Rancy vagy Loyal, aki lovászok, lovarnők, bohócok és zsonglőrök hadát igazgatja. Nem! Ő csak egyszerű vásári mutatványos volt, aki vásártereken, szép időben a szabad ég alatt, esőben meg egy sátor védelmében tartotta előadásait. Negyedszázadon át űzte e kockázatos, a vakszerencsétől függő mesterséget, mellyel, mint tudjuk, a titkos zárú kazettában elhelyezett kerek summát kereste.

Mennyi munka, fáradalom, sőt nélkülözés gyümölcse volt ez a kis pénz! A nehezén most már túl voltak. A Cascabel család készülődött vissza Európába. Miután átutaznak az Egyesült Államokon, fölszállnak egy francia vagy amerikai hajóra - angolra semmiképpen sem!

César Cascabel egyébként semmitől sem engedte magát zavartatni. Akadályt egyszerűen nem ismert. Legföljebb nehézségeket. Kitűnően értett ahhoz, hogyan kell megbirkózni az élettel és legyűrni bajait, legszívesebben azt választotta volna jelszavául, amit Dantzig herceg, a bálványozott Napóleon egyik marsallja mondott:

– Mutassatok nekem egy rést, s átbújok rajta!

És az életben bizony sok résen átbújt.

Cascabelné született Cornélia Vadarasse, a telivér provence-i, a páratlan jósnő, a delejezők királynője, a nemének minden ékességével s a családanya minden erényével joggal büszkélkedő hölgy volt a győztese annak a női viadalnak, melyre Chicago „a világ legjobb atlétanőit hívta meg” - César Cascabel rendszerint e szavakkal mutatta be életének társát. Húsz évvel ezelőtt vette feleségül New Yorkban. Hogy megkérdezte-e az édesapját, mit szól ehhez a házassághoz? Bizony nem! Először is azért nem, mert ahogy hallotta, az apja sem kérdezte meg a nagyapját, másodszor meg azért nem, mert a derék férfiú már nem volt az élők sorában. Egész egyszerűen összeházasodtak mindazon előzetes ceremónia nélkül, melyek a vén Európában olyan kellemetlenül késleltetik két egymás számára teremtett fiatal egybekelését.

Egy este a Broadwayn César Cascabel mint néző volt jelen a Barnum-cirkusz előadásán, s elbűvölten figyelte egy fiatal francia akrobatanő, Cornélia Vadarasse kisasszony báját, hajlékonyságát és erejét a nyújtógyakorlatokban. A derék komédiásban rögtön és magától értetődően fogamzott meg az ötlet, hogy tehetségét e bájos teremtés tehetségével egyesítse, hogy kettőjük életét összefűzze, s máris feltűnt előtte a jövő: az apjukhoz és anyjukhoz méltó apró Cascabelokkal népes család képe. A szünetben fölrohanni a színpadra, bemutattatni magát Cornélia Vadarasse-nak, a legtisztességesebb szándékkal házassági ajánlatot tenni neki mint francia a franciának, majd a nézőtéren keresni egy derék papot, azt kirángatni az előcsarnokba, s megkérni, hogy áldja meg két összeillő fiatal frigyét - mindez csak az Amerikai Egyesült Államok boldog földjén volt lehetséges. És vajon kevésbé boldogok az ilyen gőzmozdony sebességgel kötött házasságok? César Cascabel és Cornélia Vadarasse frigye mindenesetre a legboldogabb házasságok közé tartozott, amit valaha is kötöttek e földön.

Történetünk kezdetén Cascabelné asszony negyvenedik évében járt. Szép, bár kissé vaskos termete volt, fekete haja, fekete szeme, mosolygós szája, s mint férjének, neki is szép volt a fogsora. Kivételes testi erejéről pedig fogalmat alkothatunk, ha az emlékezetes chicagói versenyre gondolunk, melyen „becsületkontyot” nyert. Említsük még meg, hogy Cornélia ekkor is úgy szerette férjét, mint házasságuk első napján, rendíthetetlenül bízott, feltétlenül hitt e csodálatos férfiú lángelméjében, akihez hasonlót nem sokat szült a normand föld.

A mutatványos házaspár elsőszülött gyermeke, Jean, történetünk idején tizenkilenc éves. Ha nem is örökölte szüleitől a tehetséget az erőmutatványokhoz, tornához, bohóckodáshoz és akrobatikához, annál inkább kitűnt kézügyességével és szemének biztonságával, s e tulajdonságai révén lett belőle kecses és elegáns zsonglőr, akit azonban sikerei sem tettek dölyfössé. Szelíd, csöndes fiú volt, a haja barna, akár az édesanyjáé, de a szeme kék. Szorgalmas és visszahúzódó természetű lévén, arra igyekezett, hogy mindig és mindenütt tanuljon; noha nem szégyellte szülei mesterségét, fölfogta, hogy más is van a világon, nemcsak cirkuszi mutatványok, hogy nemcsak ebben a mesterségben lehet dolgozni, és magában megfogadta, hogy fölhagy vele, mihelyt Franciaországban lesz. De minthogy mélységesen szerette apját és anyját, mélységesen hallgatott az egészről. És különben is, vajon hogyan teremthetne magának az életben valami más lehetőséget?

Bezzeg a második fiú! Az utolsó előtti gyermek, a társulat nagy tornásza, ő aztán valódi gyümölcse a Cascabelok családfájának! Tizenkét éves, fürge, mint a macska, ügyes, mint a majom, eleven, mint az angolna, három láb hat hüvelyk magasságú kis bohóc, aki szaltó mortáléval jött a világra, ha hihetünk az édesapjának; igazi gyerek az örökös huncutkodásával, tréfáival, és visszavágásra mindig kész, ugyanakkor jó természetű, aki, ha néhanapján kiérdemelte a nyaklevest, nevetve fogadta, hiszen sohasem haragból osztogatták.

Mint már tudjuk, Cascabelék idősebb fiát Jeannak hívták. Hogy miért éppen így? Az édesanyja akarta ezt a nevet, egyik nagybátyja, Jean Vadarasse marseille-i tengerész tiszteletére, akire ő nagyon büszke volt, s akit fölfaltak a caraibok. Az apa, természetesen, aki büszke volt arra, hogy őt Césarnak hívják, valami más, történelmibb nevet szeretett volna adni a fiának, a titokban olyannyira csodált valamelyik hadfi nevét. Első gyermekük születésekor azonban nem akarta megbántani a feleségét, beletörődött a Jean névbe, de megfogadta, hogy kárpótolja magát, ha még egy utódja jön a világra.

Így is történt, s a második fiát Nagy Sándor után Alexandre-nak nevezte el, bár habozott Hamilcar, Attila és Hannibál között. Alexandre-t Sandre-nak becézték a családban.

Az első és a második fiú születése után egy leánykával gyarapodott a család, akit Cascabelné asszonyság Hersillának szeretett volna keresztelni, azonban a Szent Ilona-szigeti mártír tiszteletére a kislány a Napoleona nevet kapta.

Napoleona nyolcéves volt. Aranyos gyermek, aki nagyon szépnek ígérkezett, s aki be is váltotta ezt az ígéretet. Rózsás bőrű, szőke, élénk és mozgékony, roppant kecses, nagyon ügyes kislány, aki ismerte a kötéltánc minden csínját-bínját, apró lábait olyan játékosan csúsztatta a drótkötélen, mintha szárnyai lennének a könnyed kis teremtésnek, s azok tartanák fönt a levegőben.

Magától értetődő, hogy Napoleona volt a család kedvence. Valamennyien bálványozták, s ő ezt meg is érdemelte. Édesanyja arról álmodozott, hogy ha majd eljön az ideje, kitűnően megy férjhez. A vándorkomédiások élete miért is ne hozhatna ilyen lehetőséget? Miért is ne történhetnék meg, hogy a szép nagylánnyá serdült Napoleona összetalálkozik egy herceggel, az beleszeret, és feleségül veszi?

– Mint a tündérmesékben, ugye? - mondogatta Cascabel, aki józanabb volt, mint a felesége.

– Nem, César, hanem mint az életben.

– Sajnos, Cornélia, elmúltak már azok az idők, mikor a királyok pásztorlánykákat vettek feleségül, egyébként meg korántsem biztos, hogy a mai pásztorlánykák hajlandók összeházasodni egy királlyal.

Ilyen volt hát a Cascabel család: az apa, az anya és a három gyermek. Talán jó lett volna, ha van egy negyedik gyermekük is az emberpiramishoz, amelynél a mutatványosok párosan állnak egymás vállára. De ez a negyedik gyermek csak nem született meg.

Szerencsére köztük volt Szegfűszeg, aki igazán alkalmas volt arra, hogy közreműködjék a rendkívüli mutatványoknál.

Szegfűszeg valóban jó kiegészítője volt a Cascabel családnak. A társulat volt a családja, mindenképpen hozzájuk tartozott, noha születését illetően amerikai volt, egy azok közül a rokontalan szegény ördögök közül, akikről az Isten sem tudja - de még ők maguk sem nagyon -, hogy hol születtek, akik jótékonyságból nevelődtek, kegyelemből ettek, s akikből jó emberek lesznek, ha a velük született erkölcs segítségével ellenállnak a rossz példának, s a nyomor sugallta rossz tanácsoknak. És hogyis ne érezne az ember szánalmat e szerencsétlenek iránt, ha - mint az oly gyakran történik - rossz útra kerülnek, s rosszul végzik?

Ned Harley esetében azonban nem így történt. César Cascabel tréfából nevezte el Szegfűszegnek. Hogy miért? Először is, mert sovány volt, akár a szeg, másodszor meg mert azért alkalmazták, hogy az előadások során olyan örömmel fogadja a pofonokat, mintha szegfűszeges süteményt kapna.

Két évvel korábban, mikor César Cascabel az egyesült államokbeli turnéja során összetalálkozott a boldogtalannal, Ned Harley már az éhhalál küszöbén állt, Az az akrobatatársulat ugyanis, amelyhez tartozott, szétszéledt, mert megszökött az igazgató. A társulatban mint minstrel működött. Szomorú mesterség ez, még ha úgy-ahogy meg is lehet élni belőle. Hogy valaki minden este besuvickolja, mint mondani szokás, négeresítse magát, frakkot és fekete nadrágot öltsön meg fehér mellényt, fehér nyakkendőt kössön, aztán komikus dalokat énekeljen, vagy nevetséges hegedűn cincogjon hozzá hasonló négy-öt szerencsétlen társaságában - micsoda riasztó sors ez! Ned Harleytól még ezt is megtagadta az élet, és nagyon boldog volt, mikor César Cascabel személyében magával a Gondviseléssel találkozott.

Cascabel éppen akkor bocsátotta el azt az emberét, aki a nagy jelenetekben a bohóc szerepét játszotta. Hinné-e valaki? Ez az ember amerikainak adta ki magát, holott angol volt! Egy John Bull a társulatban! Azoknak a hóhéroknak a honfitársa, akik... A többit már úgyis tudja az olvasó. Egy napon Cascabel véletlenül megtudta, milyen nemzetiségű ember furakodott közibük.

– Waldturton úr - mondta neki -, ön angol, ön tehát azonnal távozik közülünk, mert ha nem, a feneke megismerkedik a csizmám orrával, akármilyen bohóc legyen is!

És akármilyen bohóc is volt Waldturton, ha sebtében el nem kotródik, testének az a bizonyos része érintkezésbe került volna a csizma orrával.

A helyébe Szegfűszeget vették fel. A hajdani minstrel minden munkát vállalt, közreműködött a porondon, gondozta az állatokat, a konyhában foglalatoskodott, ha úgy fordult, hogy Cornéliának segítségre volt szüksége. Magától értetődő, hogy tudott franciául, bár eléggé érezhető akcentussal beszélt.

Szegfűszeg harmincöt éves korára is nagyon gyermeteg lélek maradt, vidám, mikor a közönséget csalogatta komikus szónoklatokkal, a magánéletben azonban inkább szomorkás természetű volt. A dolgoknak inkább a rossz oldalát látta meg, de ezen nincs mit csodálkozni, hiszen bajosan számíthatta volna magát a szerencsés halandók közé. Hegyes feje volt, hosszú, megnyúlt arca, sárgás haja, kerek, kicsit bamba tekintetű szeme, elképesztően hosszú orrára akár fél tucat okulárét is illeszthetett - ami mindig megnevettette a közönséget -, elálló füle, hosszú gólyanyaka, sovány törzse meg cingár lába ugyancsak furává tették egész külsejét. Egyébként alig panaszkodott, hacsak... - mint ahogy magát szokta helyreigazítani -, hacsak a balszerencse nem adott okot a panaszra. Ezenfelül, miután bekerült Cascabelék közé, őszintén ragaszkodott mindnyájukhoz, és a család már nem is tudott volna lemondani Szegfűszegről.

Ez volt hát a mutatványostársulat - hogy úgy mondjuk - emberi része.

Ami meg az állatvilágot illeti, azt két derék kutya képviselte, egy spániel, mely kitűnően bevált a vadászatnál, nagyon megbízható volt a guruló hajlék őrzésében; meg egy tudós és szellemes uszkár, melyet nyugodt lélekkel jelölhettek volna akadémiai tagságra, ha a kutyáknak is volna Tudományos Akadémiájuk.

A két kutya után még be kell mutatnunk az olvasónak azt a kis majmot is, amelyik versenyt bohóckodott Szegfűszeggel, méghozzá olyan sikeresen, hogy a nézőközönség gyakran nem is tudta, melyiküknek ítélje a pálmát. A társulathoz tartozott még a Jako nevű, Jáva szigeti papagáj, ez a Sandre-tól kapott leckéknek köszönhetően tizenkét órából tízet végigbeszélt, fecsegett, énekelt és hadart. Végül említsük meg a két lovat, a két derék, öreg állatot, ők húzták a kocsit s csak Isten a megmondhatója, hogy a kortól már kissé elmerevült lábaik mennyit fáradtak a végtelen mérföldeken át vezető utak közben.

Hogy mi volt a két ló neve? Az egyiket Vermuthnak hívták, mint Delamarre versenylovát, a másikat meg Gladiátornak, mint Legrange gróf paripáját. Igen, a francia turfon ünnepelt két nevet viselték, de senkinek eszébe sem jutott benevezni őket a párizsi nagydíjra.

Ami meg a két kutyát illeti, a spániel neve Wagram, az uszkáré Marengo volt, és az olvasó könnyen kitalálhatja, kire gondoltak, mikor a történelemben oly jól ismert neveket adták a kutyáknak.

A majmot John Bullnak hívták, egész egyszerűen azért, mert olyan csúf volt.

Végül is elnézhetjük César Cascabelnak ezt a rögeszméjét, melynek eredete a nagyon is megbocsátható patriotizmus volt - még az olyan időkben is, mikor az efféle rokon- vagy ellenszenvre már nincs ok.

– Hogyan is ne rajonganánk azért a férfiúért - mondogatta -, aki golyózáporban kiáltott fel így: „Kövessétek fehér tollforgómat, mindig látni fogjátok stb.”

S ha valaki figyelmeztette, hogy IV. Henrik volt az, aki e szép szavakat mondotta, nyugodtan így felelt:

– Az lehet, de Napóleon is mondhatta volna.