SODRÓDÓ JÉGTÁBLÁN

Október huszonhetedike bizony a kétségbeesés napja volt a hajótöröttek számára. Vajon élhetett-e bennük a reménység leghalványabb szikrája is?... A Bering-szoroson át sodródva az az egyetlen mentsváruk lehetett volna még, hogy a déli áramlásba kerülve, visszasodródnak az ázsiai partra... De hát az északi áramlat sodorta őket a nyílt tenger felé!

Miután kikerültek a Jeges-tengerbe, vajon hova sodródhat a jégtábla, ha ugyan nem akad fönn, nem zúzódik szét a jéghegyeken? Lehet, hogy valahol a sarkvidéken köt ki? Vagy a száz meg száz mérföldön át uralkodó keleti széltől hajtva, a Spitzbergák, esetleg Novaja Zemlja szirtjeire vetődik? Ez utóbbi esetben, ha iszonyatos fáradalmak árán is, a hajótöröttek talán mégiscsak eljutnak a kontinensre.

Szergej úr e feltevés lehető következményeit latolgatta. A ködbe vesző látóhatárt kémlelve, beszélt is minderről César Cascabellal és Jeannal.

– Barátaim - mondotta -, bizony nagy veszély környékez bennünket, hiszen a jégtábla bármelyik pillanatban széttöredezhet, de hiába vagyunk ezzel tisztában, mégsem hagyhatjuk el.

– Ugye, ez a legnagyobb veszély? - kérdezte César Cascabel.

– Pillanatnyilag igen! - válaszolt Szergej úr. - Ha azonban a hideg fokozódik, ez a veszély csökken, sőt teljesen megszűnik. Ilyen magas szélességi fokon ebben az évszakban legföljebb napokig tarthat a melegebb idő.

– Igaza van, Szergej úr - mondta Jean. - De, feltéve, hogy a jégtábla nem morzsolódik szét... ugyan hova sodródhat?

– Úgy gondolom, nem nagyon messze, sőt valószínű, hogy hamarosan hozzáfagy egy jéghegyhez. Ezután majd, mihelyt a tenger felszíne végleg befagy, megpróbálunk eljutni a kontinensre, hogy aztán onnan folytathassuk utunkat.

– De hogyan pótolhatjuk a tengerbe fulladt lovakat? - töprengett César Cascabel. - Ó, ezek a szegény, szegény állatok! Úgy érzem, Szergej úr, hogy ezek a derék állatok a családhoz tartoztak, és az én hibámból...

César Cascabel vigasztalhatatlan volt. Bánatán sehogy sem tudott erőt venni. Önmagát okolta az egész katasztrófáért. Lovakkal átkelni a vízen... ki hallott már ilyet. Többet gondolt az elpusztult lovakra, mint az elvesztésükkel járó kellemetlen következményekre.

– A jégzajlás valóban jóvátehetetlen veszteségeket okozott mondta Szergej úr. - Ha mi férfiak el is tudjuk viselni a veszteségekből eredő fáradalmakat, lemondásokat, mi lesz a nőkkel? Mi lesz Cascabelné asszonnyal, és mi lesz Kayette-tel meg Napoleonával, hiszen úgyszólván gyermekek még, hogyan bírják az utat, ha majd odahagyjuk a *Szép Vándor*t?...

- Elhagyni a *Szép Vándor*t? - döbbent meg César Cascabel.

– Kénytelenek leszünk, apám!

– Mondhatom, istenkísértés volt erre az útra vállalkozni! - jajongott César Cascabel, és ökölbe szorított kézzel fenyegette önmagát. - Hogyan is juthatott eszembe, hogy ekkora kerülővel térjünk vissza Európába!

– Ne legyen kishitű, kedves barátom! - csitította Szergej úr. - Bátran nézzünk szembe a veszéllyel, ez a legbiztosabb módja annak, hogy legyőzzük!

– Igen, édesapám - folytatta Jean -, ami történt, megtörtént, és különben is mindnyájan részesek vagyunk benne. Ne vádold magadat meggondolatlansággal, légy erős, mint mindig voltál!

De hiába biztatták, César Cascabel nem tudott erőt venni csüggetegségén, önbizalma erősen megingott, vele született filozofikus nyugalma kemény csapást kapott.

Szergej úr közben minden lehető módon - az iránytű és meghatározott tájékozódási pontok segítségével - próbálta megállapítani a sodródás irányát. A néhány órán át tartó világosságot ezekkel a megfigyelésekkel töltötte.

Nem volt könnyű dolga, mert az iránypontok állandóan módosultak. Ezenkívül a szoroson túl a tenger roppant kiterjedésű síkon szabadnak látszott. A rendkívüli időjárás miatt tehát a sarki jégmező még nem alakulhatott ki teljesen, bár a látszat néhány napon át az volt, hogy a tenger máris teljes egészében befagyott, mert a két áramlat sodrában északról délre, délről pedig északra úszó jégtáblák összefagytak a két kontinens közé szorult tengerrészen.

Szergej úr úgy gondolta, hogy e megállapítások eredményeként kimondhatja: határozottan északnyugati irányban sodródnak. Ez nyilván abból eredt, hogy a szibériai part felé hajló beringi áramlat, miután visszaszorította a kamcsatkai áramlatot, a szorosból kikerülve, hatalmas félkört ír le, mely közvetlen a sarkkörig ível.

Szergej úr ugyanakkor azt is megállapíthatta, hogy a még mindig viharos szél most délkelet felől fúj. Egy időn át csak azért fújt dél felől, mert a partok vonulata megváltoztatta irányát, de a nyílt tengeren ismét eredeti irányába fordulhatott.

Amint ezeket magában összefoglalta, Szergej úr César Cascabelhoz lépett, s közölte vele, hogy az adott körülmények között szerencsésebb fordulatra nem is számíthattak volna. A jó hír némileg visszaadta a családfő nyugalmát.

– Igen - mondotta -, az már mégiscsak valami, ha az ember arra mehet, amerre menni szándékozott!... De micsoda kerülőt teszünk, irgalmas isten, micsoda kerülőt!

A hajótöröttek most már azon iparkodtak, hogy a lehető legjobban helyezkedjenek el, mintha arra számítanának, hogy hosszú időt kell eltölteniük a kis úszó szigeten. Mindenekelőtt elhatározták, hogy a Szép Vándor fedele alatt húzzák meg magukat, melyet most már kevésbé fenyegetett a veszély, hogy felborul.

Cornélia, Kayette és Napoleona ismét berendezkedhetett a kocsiban, s végre törődhettek a konyhával, mely huszonnégy órán át eszükbe sem jutott. Hamarosan asztalhoz ülhettek, s ha a szokásos vidám beszélgetés ezúttal nem is fűszerezte a vacsorájukat, legalább némi erőre kapott tőle a Diomida-szigetről való elindulása óta olyan nehéz megpróbáltatásokat szenvedett csapat.

A nap lassan véget ért. A szélvihar még mindig iszonyatos erővel dühöngött. A tenger felett nagy madarak repkedtek, melyek valóban joggal kapták a viharmadár nevet.

Sem a másnap, sem a következő napok, tehát október 28-a, 29-e, 30-a, 31-e sem hozott semmi változást, a szél ugyanúgy fújt, a légköri viszonyok sem módosultak.

Szergej úr gondosan fölmérte a jégtábla nagyságát és formáját. Háromszázötven-négyszáz lábnyi hosszú s vagy százlábnyi széles szabálytalan trapéz volt. Szélein vagy félrőfnyire emelkedett ki a vízből, közepe táján némileg domború volt. A felszínén nyoma sem látszott repedésnek, noha időnként tompa recsegések futottak át rajta. Mindenesetre úgy tűnt, hogy szilárdságát - legalábbis eddig - nem tették nehéz próbára sem a hullámok, sem a szélrohamok.

Keserves fáradsággal ugyan, de sikerült a jégtábla közepére tolniuk a *Szép Vándor*t. Ott aztán az előadásokhoz használt sátorkötelekkel, cölöpökkel jól megtámasztották, s így már nem kellett attól tartaniuk, hogy felborul.

A legnagyobb félelmük most az volt, hogy összeütköznek a jéghegyekkel, melyek az áramlatok sebességét követve, változó gyorsasággal sodródtak, vagy örvénybe kerülve forogtak. Tizenöt-húsz lábnyi is akadt köztük, s néha úgy rémlett, mintha egyenesen feléjük rohannának. Már messziről meglátták őket, figyelhették, amint közelednek, s ilyenkor rettegve töprengtek, miként kerülhetnék ki az iszonyatos összeütközést. Egyik-másik recsegve dőlt el, ha egyensúlyát vesztette; a legveszélyesebb mégis az volt, ha roppant erővel összeütköztek. Egy-egy ilyen összeütközés akkora rázkódtatással járt, hogy ha nem ügyelnek, a kocsiban minden pozdorjává tört volna. Állandóan rettegniük kellett, hogy a jégtábla egyik pillanatról a másikra széttöredezik. Így, mihelyt nagyobb jégtömb közeledtét vették észre, a férfiak egymásba kapaszkodva, körbefogták a kocsit. Jean mindig Kayette közelében igyekezett maradni. A legszörnyűbb katasztrófa az lenne, ha elszakadnának egymástól, s a jégtábla széttöredezett darabjain külön-külön sodródnának tovább. Már csak azért is helyes volt, hogy a középen tömörültek, mert a jégtábla itt jóval vastagabb volt.

Éjszakánként Szergej úr, Cascabel, Jean és Szegfűszeg fölváltva őrködött. Igyekeztek valahogy tájékozódni a sűrű sötétségben, melyben kísértetiesen mozgó roppant fehérségek siklottak - a jéghegyek. Noha szélben gomolygó köd borította az egész vidéket, az alacsonyan járó hold sápadt világánál bizonyos távolságból már észrevehették a jéghegyeket. A soros őr figyelmeztetésére valamennyien talpon termettek, úgy várták az összeütközést.

A jéghegy sodródásának iránya gyakran változott, és elsiklott a jégtábla mellett, de volt úgy is, hogy beleütközött, s ilyenkor a rázkódtatás ereje elszaggatta a köteleket, kirángatta a cölöpöket, melyek a *Szép Vándor*t rögzítették. Mindig azt hitték, hogy a jégtábla is, a kocsi is össze fog zúzódni, s boldogok voltak, látva, hogy nagyobb baj nélkül úszták meg az összeütközést.

A hőmérséklet továbbra is abnormálisan alacsony maradt! És a tenger még november első napjaiban sem fagyott be! És hajózható volt alig valamicskével a sarkkör alatt is! Ez aztán a balszerencse! S ha legalább egy megkésett bálnavadászhajó tűnt volna fel, hogy jelt adhassanak neki, hogy puskalövésekkel fölhívják magukra a figyelmet! Egy megkésett hajó legalább fölszedhette, elvihette volna őket az amerikai partra, Victoriába, San Franciscóba, San Diegóba vagy a szibériai partra, Petropavlovszkba, Ohotszkba... De hajó sehol! Mindenütt csak úszó jéghegyek! Mindenütt csak a sivár tenger, melynek áttörhetetlen határa északon a roppant jégvilág.

És még szerencsésnek mondhatták magukat, mert hiszen az élelmiszerkészleteik - hacsak a rendkívüli időjárás miatt valószínűtlenül hosszú ideig nem sodródnak - elegendőek lesznek néhány hétre. Indulás előtt ugyanis arra gondoltak, hogy az ázsiai területeken átvezető útjuk közben nehezen jutnak majd élelemhez, ezért bőségesen tartalékoltak különböző konzerveket, lisztet, rizst, zsírt stb. Az állatok etetésével meg - sajnos - nem volt gondjuk. És bizony kérdéses, hogy ha Vermuth meg Gladiátor életben marad, hogyan tudták volna abrakoltatni őket.

November 2-án, 3-án, 4-én, 5-én és 6-án legföljebb annyi változás következett be, hogy a szél kissé északabbra fordult, s ereje némileg csökkent. Helyzetüket, ha lehetséges, még iszonyatosabbá tette az, hogy a nap alig két órán át világított. Szergej úr ugyan fáradhatatlanul végezte megfigyeléseit, a sodródás irányát azonban most már nagyon nehéz volt figyelemmel kísérni, s minthogy az utat térképen sem tudták követni, végképp nem tudták, hol vannak.

November 7-én azonban iránypontra bukkantak, melynek helyzetét hozzávetőlegesen meg is tudták határozni.

Ezen a napon tizenegy óra tájt, mikor a nap bizonytalan sugarai haloványan világítottak, Szergej úr, Jean és Kayette kíséretében a jégtábla elejére ment. Az előadásoknál használt felszerelések között volt egy meglehetősen jó távcső, melyen át Szegfűszeg az egyenlítőt szokta mutogatni a jó népnek, mikor is az egyenlítőt a lencsére feszített hajszál helyettesítette; meg a holdat, melynek lakóiként a csőbe zárt rovarok szerepeltek. A messzelátót gondosan megtisztogatták, Jean magához vette, és ezen át nézett körül, vajon nincs-e a közelben szárazföld.

Már néhány perc óta fürkészte a látóhatárt, mikor Kayette nyugat felé mutatva felkiáltott:

– Szergej úr! Ott mintha látnék valamit. Mintha hegy volna!

– Hegy? - csodálkozott Jean. - Nem! Valószínűleg jéghegyet látsz.

És távcsövén át a jelzett irányba nézett.

– Kayette-nek igaza van - mondta nyomban, s átadta Szergej úrnak a távcsövet, bizonyosodjék meg ő is Kayette igazáról.

– Igen! - kiáltotta Szergej úr. - Méghozzá elég magas hegy! Kayette nem tévedett.

Újabb megfigyelés után megállapíthatták, hogy északi irányban vagy öt-hat mérföldnyire szárazföld van.

A hajótöröttek szempontjából rendkívül jelentős volt ez a tény.

– Remélem, hogy a magas hegy lábánál nagy kiterjedésű szárazföld húzódik - jegyezte meg Jean.

– Bizony jó volna - válaszolt Szergej úr -, és majd a kocsiban megpróbáljuk megkeresni a térképen, hogy milyen hegyről lehet szó, mert ha ezt meg tudjuk állapítani, pontosan fogjuk tudni, hol vagyunk.

– Jean!... Nézd csak, mintha füstölne az a hegy! - kiáltott Kayette.

– Vulkán lenne? - csodálkozott Szergej úr.

– Igen!... Igen!... - mondta Jean, aki a messzelátót ismét szeméhez illesztette. - Világosan lehet látni a füstöt.

Lassan azonban már sötétedni kezdett, és akárhogy is állították be a messzelátót, a hegy körvonalai elmosódtak.

Igaz, egy órával később, mikor csaknem teljesen besötétedett, élénk fény villódzott a hegy irányából, melyet úgy jegyeztek meg, hogy vonalat húztak a jégtáblát borító hóba.

– Gyerünk, nézzük meg a térképet! - mondta Szergej úr, és mindhárman a kocsiba mentek.

Jean kikereste atlaszából azt a térképet, mely a Bering-szoroson túl a sarkvidék egészét ábrázolta, és a térkép segítségével a következőket állapították meg:

Mint ahogy Szergej úr már előbb megállapította, az észak felé tartó áramlat a szoros után mintegy ötven mérföldnyivel északnyugat felé fordul; s megállapította azt is, hogy néhány nap óta a jégtábla is ebben az irányban sodródik - azt kell tehát megtudniuk, lehet-e szárazföld északnyugati irányban. A térkép szerint a kontinenstől mintegy húsz mérföldnyire éppen a szóban forgó irányban kell lennie egy nagy szigetnek, melyet a földrajz Wrangel-sziget néven ismer, s melynek körvonalai észak felől még alig ismertek. Egyébként valószínű, hogy amennyiben az áramlat továbbra is a szigetet a szibériai parttól elválasztó széles tengerágban sodorja a jégtáblát, az nem ütközik a sziget partjának.

Szergej úrnak semmi kétsége sem volt afelől, hogy a Wrangel-sziget közelében sodródnak. A sziget déli partjairól kinyúló két fok, a Hawan- és a Thomas-fok között ugyanis működő vulkán emelkedik, melyet az újabb térképek föl is tüntetnek. Kayette nyilván ezt a vulkánt látta meg, s besötétedés után ennek fényei villóztak a messzeségben.

Ezek után könnyű volt megállapítani, hogy a jégtábla milyen irányba sodródott a Bering-szoros nyílásától. A part megkerülése után elhaladt a Szerdgye-Kameny-fok, a Koljucsin-öböl, a Vankarem-hegyfok, az Északi-fok mellett, majd a Wrangel-szigetet a Csukcsföldtől elválasztó Long-csatornában folytatta útját.

Vajon milyen égtájak felé kerül a jégtábla, ha majd az áramlat kiviszi a Long-csatornából? Erre a kérdésre bizony nehéz lett volna felelni. Szergej úr legfőbb gondja az volt, hogy a térkép észak felől semmi szárazföldet nem tüntetett fel. Ezek szerint itt már az örök jég birodalma kezdődik, melynek központját maga az Északi-sark alkotja.

Most már csak abban reménykedhettek, hogy a tenger felszíne teljes egészében befagy, mihelyt beköszönt az erősebb hideg, s ez már nem késlekedhetik sokáig, sőt hetekkel ezelőtt meg kellett volna történnie. Ha a tenger befagy, a sodródó jégtábla megáll a jégmező szélén, majd dél felé ereszkedik, a hajótöröttek tehát megpróbálkozhatnak azzal, hogy a jégmezőn át elérjenek a szibériai szárazföldre. De hogyan tehetnének meg ekkora utat gyalog, és mi történjék a *Szép Vándor*ral?

A szél közben még egyre keleti irányban fújt, s noha már nem tombolt, még mindig elég viharos volt. A rettenetes sodródás közben tarajos hullámok verték nagy zenebona kíséretében az úszó jégtábla oldalait, majd magasra fröcskölve záporként hullott rá a tengervíz, mint valami viharban haladó hajó fedélzetére, s a hullámok, miközben oldalról ostromolták, meg-megrázták az úszó szigetet úgy, hogy az belerendült egész a közepéig, s a hajótörötteknek örökösen rettegniük kellett, hogy egyszer kettétörik. Állandóan féltek attól is, hogy a viharos erejű hullámok lesodorják a jégtábláról azt, aki kint tartózkodik.

Éppen ezért Szergej úr tanácsára néhány óvintézkedéshez folyamodtak. Minthogy november első hetében nagyon sok hó esett, a jégtábla végében aránylag kis fáradsággal gátat emeltek belőle, hogy védekezzenek az általában hátulról fölcsapódó hullámok ellen. Valamennyien dolgoztak, és a kellőképpen ledöngölt, öt-hat lábnyi magas és széles falban összefagyott hó biztos védelmet nyújtott a vad hullámok ellen, legföljebb taréjuk csapott át a hófalon, mely leginkább megfeneklett hajó farában épült mellvédhez hasonlított.

Miközben a hófalat rakták, Sandre és Napoleona egyszer-kétszer hógolyózni kezdett, és a keményre gyúrt labdák még a derék Szegfűszeg hátát sem kímélték. Az idő és a hely bizony nem volt alkalmas a játékra, César Cascabel mégsem dorgálta meg túl szigorúan a gyermekeit, csak akkor haragudott, mikor az egyik hólabda célt tévesztett, és Szergej úr fején csattant.

– Ki volt ez az ügyetlen szamár? - kiáltott César Cascabel.

– Én voltam, apám - felelt a megszeppent Napoleona.

– Akkor te vagy az ügyetlen szamár! Szergej úr, bocsásson meg ennek a csacsinak...

– Nem tesz semmit, barátom! Jöjjön ide ez a kis csacsi, csókoljon meg szépen, aztán felejtsük el az egészet!

Ez meg is történt.

A jégtábla végében tehát elkészült a sánc, ezenfelül a Szép Vándor*t hamarosan egész jégbástya vette körül, s ez megbízható védelmül szolgált. A kerekei egészen a küllőig jégbe ágyazódtak, úgyhogy a kocsi most már meg sem moccant. A jégből formálódott bástya egészen a tetejéig ért, a jég és a kocsi között azonban keskeny átjárót vágtak, hogy a kocsit mindig megközelíthessék. Olyan volt most a *Szép Vándor, mint jégmezőn telelő hajó, melyet hó és jégpáncél véd a hideg és a viharok ellen. Ha a hajótöröttek nem féltek volna attól, hogy a jégtábla elreped, minthogy a hullámveréstől már nem kellett rettegniük, nyugodtabban várhattak volna arra, hogy a sarki tél végképp úrrá legyen e magas szélességi fokon fekvő vidékeken.

Ha majd ez bekövetkezik, nekik el kell indulniuk a kontinens felé! El kell hagyniuk gördülő otthonukat, mely végigsétáltatta őket az egész Újvilágban! El kell hagyniuk a család e megbízható és szilárd fészkét, itt kell hagyniuk a sarki tenger jégmezőin a *Szép Vándor*t, mely a jégzajlás idején majd hullámsírba kerül.

A filozófus természetű César Cascabel, aki a dolgokat mindig a jó oldalukról látta, ha erre gondolt, két kezét az égnek emelve átkozta a balsorsot, önmagát vádolva a családot ért bajokért, és közben teljesen megfeledkezett arról, hogy minden szerencsétlenségük okozója az a két briganti, aki a Sierra Nevada szorosában elrabolta a vagyonkájukat.

Cornélia hiába próbálta férje figyelmét elterelni e szomorú gondolatokról, hiába próbálkozott akár jó szóval, akár szidással. Hiába mondogatták a gyerekei, de még Szegfűszeg is, hogy mindnyájuknak része volt a végzetes elhatározásban. Hiába mondogatták, hogy az egész család egyetértett az útitervvel! Hiába próbálta Szergej úr és a Fürjecske megvigasztalni a vigasztalhatatlan César Cascabelt!... Nem hallgatott a jó szóra.

– Hát férfi vagy te! - ripakodott rá Cornélia, és alaposan megrázta.

– Nem annyira, mint te, az már biztos! - válaszolt César Cascabel, miközben igyekezett visszanyerni a hitvesi intelem során megingott egyensúlyát.

Az igazság az volt, hogy Cascabelné asszony is csupa aggodalom volt a jövő miatt, de úgy érezte, harcolnia kell a sorscsapásokkal szemben hajdan oly erős férje csüggetegsége ellen.

Szergej urat közben az élelmezés kérdése is kezdte nyugtalanítani. Tisztában volt azzal, hogy elegendő tartalékuknak kell lenni mindaddig, míg el nem jutnak a szibériai partra. Vadászzsákmányra alig számíthattak, hiszen a tengeri madarak is csak nagy ritkán röpültek át a ködös égen. Józan megfontolás után arra az elhatározásra jutott, az élelmiszer-tartalékokkal ezután úgy kell gazdálkodniuk, hogy közben mindig gondolnak arra is: esetleg hosszú lesz az útjuk a jégmezőn át.

Az úszó sziget közben az ázsiai parttól északra fekvő Anjou-szigetek vonalába ért.