KÉT ÁRAMLAT KÖZÖTT

A Szép Vándor végre szilárd földre került, utasainak nem kellett rettegnie attól, hogy beszakad alattuk a jégmező. Könnyen elképzelhetjük, milyen őszintén örült a Cascabel család minden tagja, hogy végre szilárd talajt érez a lába alatt.

Ekkorra már teljesen besötétedett. Öt-hatszáz lépésnyivel beljebb, a szigeten tábort ütöttek, éppen úgy, mint az előző napokon. Ezután ellátták az állatokat, majd César Cascabel szavaival élve „az észlények” következtek.

Voltaképpen nem is volt hideg: a hőmérő mínusz négy fokot mutatott. De ezzel most nem sokat törődtek, míg a szigeten pihennek, nem kell félniük a hőmérséklet emelkedésétől. Legföljebb megvárják, míg egy újabb hideghullám végleg megszilárdítja a jégmezőt, hiszen a tél előbb-utóbb teljes zordságával beköszönt.

Minthogy a szigetre sűrű sötétség borult, Szergej úr másnapra halasztotta a terepszemlét, most elsősorban azon iparkodtak, hogy minél több gondot fordíthassanak az állatokra, minél jobb pihenőhelyet, takarmányt adjanak nekik, hiszen mindkettő nagyon kimerült. És miután a vacsora is elkészült, és mindenki kivette belőle a részét, a kemény nap után siettek elnyúlni a takarók alatt.

A Szép Vándor utasai hamarosan mély álomba merültek, s ezen az éjszakán Cornélia nem álmodott sem jégzajlásról, sem a szeme előtt megnyíló örvényről, mely elnyeli kerekeken járó otthonát.

Másnap, október 25-én, mihelyt elég világos volt, Szergej úr, César Cascabel és két fia a sziget felderítésére indult.

Elsősorban a fókák roppant tömege lepte meg őket. Az ötvenedik szélességi körtől északra elterülő Bering-tenger e vidékén szaporodtak el ugyanis legjobban e sörényes vagy szőrmefóka néven ismert tengeri emlősök.

A térképet figyelmesen vizsgálva, az embernek feltétlenül szemébe ötlik a két part - tehát az ázsiai és az amerikai - érdekes formája és főként meglepő hasonlatossága. Akár az egyiket, akár a másikat nézzük, ugyanaz a partvonal rajzolódik ki előttünk meglehetős világosan: a Prince of Wales párja a Csukcs-félsziget, a Norton-öbölé az Anadir-öböl; az alaszkai félsziget úgy hajlik el, mint a kamcsatkai, az Aleuták füzére rekeszti be az egészet. Mindebből mégsem következtethetünk arra, hogy a történelem előtti korban Amerikát és Ázsiát valami geológiai megrázkódtatás szakította el egymástól úgy, hogy megnyitotta a Bering-tengerszorost, mert hiszen az egyik tengerpart kiszögellései sehol sem illenek bele a másik part beugróiba.

A partok közelében sok a sziget: az amerikai parton többek között a már előbb említett Szent Lőrinc-sziget és a Nunivak sziget; az ázsiai parton a Karagnizkij, majd a kamcsatkai partok közelében a Bering-, továbbá e mellett a kis Réz-sziget, aztán az alaszkai partok közelében a Pribilov-szigetek. A partvidékek hasonlóságát tehát még a szigetek azonos fekvése is hangsúlyozza.

A sarki tengerek fókáinak a főhadiszállása éppen a Pribilov-szigeteken és a Bering-szigeten van, itt milliószámra gyűlnek össze a fókák családjába tartozó emlősök. Érthető, hogy e vidék lett a hivatásos fókavadászok találkozóhelye, ide igyekeznek azok is, akik tengeri vidrára vadásznak, a tengeri vidra ugyanis valamikor seregestül tanyázott errefelé, minthogy azonban könyörtelenül vadásztak rájuk, manapság már kiveszőben van.

Ami a különböző fókaféléket, az oroszlánfókákat, a rozmárokat és a medvefókákat illeti, ez a fajta itt manapság is megszámlálhatatlan tömegekben él, és nem valószínű, hogy valaha is kipusztul. Pedig a meleg évszakban ugyancsak irgalmatlanul vadásznak rájuk! A hajósok könyörtelenül üldözik őket, még az úgynevezett rookerie-ken, a búvóhelyükön sincs menekvés számukra. Főként a kifejlett példányokra vadásznak, és ha nem volnának olyan szaporák, kipusztulna még az írmagjuk is.

1867-től 1880-ig háromszáznyolcvannyolcezer-kilencszáznyolcvankét fókát ejtettek el csupán a Bering-szigeti vadászhelyeken. A Pribilov-szigeteken egy évszázad alatt hárommillió-ötszázezer került az alaszkai vadászok zsákmánylistájára, és még történetünk idején is nem kevesebb, mint évi százezerre rúg az elejtett állatok száma.

És még mennyi maradt belőlük a Bering-tenger más szigetein! Szergej úr és társai könnyen el tudták képzelni azok után, amit a Diomida-szigeten láttak: a parton nyüzsögtek a fókák, sűrű tömegüktől nem is látszott a sziklatalajt borító hó.

A Szép Vándor utasai őket nézték, ők meg a szigetre érkezett látogatókat. Mozdulatlanul, nyugtalanul s némileg haragosan figyelték a birodalmuk partjára lépő embereket, eszükbe sem jutott menekülni, időnként elnyújtott, ellenségesnek tűnő kiáltást hallattak. Majd fölegyenesedtek, hevesen ide-oda mozgatták mancsukat, pontosabban legyező formájú uszonyukat.

No, ha ennek a fókaseregnek osztályrészéül jutott volna a beszélni tudás, mint ahogy az ifjú Sandre áhította, a száz meg száz bajuszos pofából micsoda mennydörgésként hangzott volna az a szó, hogy „papa”!

Természetesen sem Szergej úr, sem Jean nem akart rájuk vadászni, pedig a fókasereg valóságos „járkáló prémraktár” volt, mint César Cascabel mondogatta. A vadászat azonban most csak felesleges, sőt talán veszélyes mészárlás lett volna. A roppant tömegüknél fogva félelmetes állatok veszélyessé tehették volna a Szép Vándor utasainak helyzetét. Éppen ezért Szergej úr a legnagyobb óvatosságra intette valamennyiüket.

És vajon a fókák összesereglése a szigeten nem intő jel-e a számukra? Az állatok vajon miért menekültek erre a sziklahalomra, ahol semmiféle eleséget sem találhattak?

Szergej úr, César Cascabel és Jean nagyon komolyan beszéltek erről az intő jelről. Beszélgetés közben a sziget közepéig sétáltak, míg a parton maradt nők a konyhában foglalatoskodtak, Szegfűszeg és Sandre pedig az állatokat látta el.

Szergej úr kezdte a beszélgetést:

– Barátaim, nem tudom, nem volna-e okosabb, ha eltávoznánk a Diomida-szigetről, mihelyt a lovak kipihenték magukat. Talán nem jó, ha továbbra is itt maradunk...

– Szergej úr - válaszolt César Cascabel -, azt hiszem, fölösleges itt maradnunk csak azért, hogy holmi Robinsont játsszunk... bevallom önnek, már nagyon szeretném, ha szibériai földet éreznék a talpam alatt.

– Megértelek, apám - szólt közbe Jean -, de az sem volna helyes, ha most ismét úgy csinálnánk, mint mikor Port Clarence-ból elindultunk, nem volna helyes, ha ismét veszélynek tennénk ki magunkat azzal, hogy nekiindulunk a szoros jegén. Mert mi lett volna velünk a sziget nélkül? És ne felejtsd el, hogy Numanáig még vagy tíz mérföldet kellene megtennünk.

– No, fiam, te meg ne felejtsd el azt, hogy ha néhányszor nekirugaszkodnánk, két-három nap alatt megtehetnénk ezt a tíz mérföldet...

– Ez még akkor is nehéz lenne - válaszolt Jean -, ha a jégmező olyan volna, hogy nyugodtan elindulhatnánk rajta!

– Azt hiszem, Jeannak igaza van - jegyezte meg Szergej úr. - Természetesen igyekszünk mielőbb átkelni a szoroson, minthogy azonban a hőmérséklet ilyen váratlanul enyhült, azt hiszem, oktalanság volna, ha itthagynánk a szárazföldet. Túl korán indultunk Port Clarence-ból, vigyáznunk kell, nehogy túl korán induljunk el a Diomida-szigetről! Hiszen máris bizonyos, hogy a szoros vize nem fagyott be mindenütt elég vastagon.

– Ezért hallottam még tegnap is azt a recsegést - folytatta Jean. - Nyilván nem fagytak össze eléggé a jégtáblák.

– Igen, a recsegés ezt bizonyítja - mondta Szergej úr -, de ezenkívül még egy bizonyíték van...

– És az? - figyelt föl Jean.

– Ezt a második bizonyítékot is döntőnek tartom: az állati ösztön a fókák ezreit kergette a Diomida-szigetre. Miután odahagyták a sarki tenger magasabban fekvő régióit, ezek az állatok nyilván a Bering-sziget vagy esetleg az Aleuták felé tartottak, mikor útközben ösztönük valami közelgő katasztrófára figyelmeztette őket. Megérezték, hogy nem szabad tovább a jégmezőn maradniuk. Vajon a hőmérséklet emelkedése miatt zajlás közeleg, vagy esetleg valami, a tengerfenéken végbemenő jelenség miatt hamarosan megtörik a jég... ezt persze nem tudhatom. Mi természetesen igyekszünk mielőbb eljutni a szibériai partra, de ne felejtsük el, hogy ezek az állatok meg igyekeznek mielőbb eljutni a Bering-szigeti vagy a Pribilov-szigeteken levő tanyáikra, s ha egyszer megálltak a Diomida-szigeten, erre feltétlenül komoly okuk volt.

– Ön szerint hát mit kell tennünk? - kérdezte César Cascabel.

– Szerintem itt kell maradnunk mindaddig, míg a fókák útra nem kelnek, s ezzel nem jelzik, hogy az út veszélytelennek ígérkezik.

– A keservit!... Ez aztán kellemetlen!

– Nem olyan nagyon kellemetlen, apám - válaszolt Jean -, és őszintén kívánom, hogy nagyobb baj ne érjen bennünket.

– Az egész kellemetlenség különben sem tarthat sokáig - tette hozzá Szergej úr. - Akárhogy is késlekedik az idén a tél, lassanként mégiscsak október végén vagyunk, és noha a hőmérő mindössze nulla fokot mutat, máról holnapra beköszönthet a mínusz húszfokos hideg. Ha, mondjuk, északi szél támad, a jégmező megfagy úgy, hogy szilárd lesz, akár a kontinens földje. Az én véleményem tehát az, hogy várakozzunk itt a szigeten, hacsak valami nem kényszerít bennünket arra, hogy útnak induljunk.

A döntés mindenesetre bölcsnek látszott. Elhatározták tehát, hogy a Szép Vándor utasai a Diomida-szigeten maradnak mindaddig, míg a kemény hidegben a szoros jege járhatóvá nem válik.

Szergej úr és Jean még ezen a napon felderítő útra indul a biztonságos szigeten, melynek kerülete három kilométer volt. A sziklasziget nyilván még nyáron is teljesen kopár: szikla szikla hátán, egyéb semmi. Arra mindenesetre jó volna, hogy a Cascabelné asszony által kívánt Bering-híd középső pillérének alapjául szolgáljon, ha valamikor az orosz és az amerikai mérnökök elhatározzák, hogy összekapcsolják a két kontinenst, vagyis elszánják magukat annak az ellenkezőjére, amit Lesseps Ferdinánd csinált olyan nagy örömmel.

Felderítő útjuk közben ügyeltek, nehogy fölöslegesen ijesztgessék a fókákat. Az állatokat szemmel láthatóan mégis mérhetetlenül fölizgatta az emberek felbukkanása. A jól megtermett hímek rekedt rikácsolással terelték össze családjukat, mely kicsinek éppen nem volt mondható, minthogy egy-egy apának több párja és legalább negyven-ötven kölyke volt.

A fókák barátságosnak éppen nem mondható hangulata elgondolkoztatta Szergej urat, főként mikor észrevette, hogy a fókák egyre a táborhely felé igyekeznek. A fókák nem veszélyes állatok, de nehéz, sőt lehetetlen volna ekkora tömeggel szembeszállni, ha a kedvük éppen úgy hozná, hogy megtámadják azokat, akik befurakodtak kizárólagos birtokukra, a Diomida-szigetre. Jean is aggódva figyelte a fókákat, és Szergej úrral együtt ő is nyugtalanul tért vissza a kocsihoz.

A nap minden különösebb esemény nélkül múlt el, semmi új nem történt, legföljebb az, hogy az enyhe délkeleti szél hirtelen viharos lett. Nyilván nagy vihar készülődik, talán éppen a napokon át tartó sarkvidéki viharok egyikét fogják átélni, legalábbis erre mutatott az, hogy a barométer jelzőoszlopa is hirtelen esett, már csak hétszázhúsz millimétert mutatott.

Az éjszaka tehát nehéznek ígérkezett. Ráadásul, mikor már mindnyájan elhelyezkedtek a Szép Vándor fülkéiben, a szélvihar üvöltését valami másfajta üvöltés harsogta túl - s nem sokat kellett gondolkozniuk, hogy megértsék, mit hallanak. A fókák egyre közelebb nyomultak a kocsihoz. A lovak rettegve nyerítettek, Wagram és Marengo dühödten, de hasztalanul ugatott. Az utasoknak fel kellett kelniük, Wermuthot és Gladiátort közelebb vezették a kocsihoz, hogy vigyázhassanak rájuk. A revolvereket és a puskákat megtöltötték. Szergej úr azonban szólt, hogy csak végszükség esetén használjanak fegyvert.

Az éjszaka vaksötét volt. Hogy valamit mégis lássanak, meggyújtották a kocsilámpákat. Ezeknek fényénél láthatták, hogy ezer meg ezer fóka vette körül a Szép Vándort, nyilván csak arra várnak, hogy kivilágosodjék, és megtámadják a kocsit.

– Képtelenek leszünk a védekezésre, ha megtámadnak bennünket - mondta Szergej úr -, ha harcba bocsátkozunk, félő, hogy alul maradunk.

– Mitévők legyünk hát? - nyugtalankodott Jean.

– El kell mennünk!

– Mikor? - döbbent meg César Cascabel.

– Máris - válaszolt Szergej úr.

Vajon igaza volt-e, mikor kijelentette, hogy el kell hagyniuk a szigetet? Igen, nem tehettek egyebet. A fókák nyilván csak azt akarják, hogy a birodalmuk határára lépő lények nyomban távozzanak, nem valószínű, hogy a jégmezőn át is üldöznék őket. Oktalanság volna, ha megpróbálnák erőszakkal szétszórni a támadásra tömörült sereget. Mit kezdhetnének néhány puskával és revolverrel ezer meg ezer állat ellen?

Befogták hát a lovakat, a nők elhelyezkedtek a fülkében, a férfiak pedig védekezésre készen vették körbe a kocsit, mely elindult nyugat felé.

Olyan sűrű sötétség volt, hogy a kocsilámpák is csak legföljebb húsz lépésre világítottak. Ugyanakkor a vihar is vadul tombolni kezdett. Már nem havazott, a levegőben repkedő hópelyheket a jégmezőről kapta fel a szél.

És még ha a tengerszoros teljesen befagyott volna! De nem - a jégtáblák recsegtek, úgy érezték, hogy szétválnak. Itt-ott meghasadtak, és a nyíláson át fölcsapott a tengervíz.

Egy órán át mentek így, állandóan reszketve attól, hogy lábuk alatt beszakad a jég. Amellett lehetetlenség volt határozott irányba haladniuk, bár Jean mindent megtett, hogy tájékozódjék az iránytű segítségével. Még jó, hogy nyugat felé menetelve, nem kellett pontos irányhoz tartani magukat, nem kellett annyira vigyázniuk, mint mikor a Diomida-szigetre indultak, és attól féltek, hogy észak vagy dél felől elkerülik anélkül, hogy észrevennék. A tíz mérföldön át húzódó szibériai part betöltötte a látóhatár háromnegyed részét, már csak ezért sem tévedhettek el.

De hát oda kellett volna érniük, ennek első feltétele pedig az, hogy a *Szép Vándor*t ne nyelje el a Bering-szoros mélyen örvénylő vize.

Ez volt a legnagyobb veszély, mely fenyegette őket, de nem ez volt az egyetlen. Ezenfelül állandóan attól tartottak, hogy a roppant erős délkeleti szél feldönti a kocsit. Elővigyázatból úgy határoztak, hogy Cornélia, Napoleona és Kayette hagyják el a kocsit. Szergej úr, César Cascabel, Jean, Sandre és Szegfűszeg a kerekekbe kapaszkodva igyekeztek megtartani a szél ellenében. Elképzelhetjük, hogy a lovak ilyen körülmények között milyen lassan tudták vontatni, különben is ijedeztek, mert úgy érezték, hogy a talaj kiszalad a lábuk alól.

Reggel fél hat tájt - október 26-án - olyan sötétségben, amilyen a csillagközi térségekre borul, végül is kénytelenek voltak megállni. A lovak nem tudtak továbbmenni. A jégmező hepehupáit megemelte a hullámverés, melyet a szélvihar korbácsolt a Bering-tenger alsó részeiről.

– Mit tehetnénk, hogy megmeneküljünk? - nyugtalankodott Jean.

– Vissza kell mennünk a szigetre! - kiáltozott Cornélia, aki sehogy sem tudta megnyugtatni a rettegő Napoleonát.

– Most már nem mehetünk vissza! - állapította meg Szergej úr.

– De hát miért nem? - vitatkozott César Cascabel. - Inkább megverekszem a fókákkal, mintsem...

– Higgye el, most már nem térhetünk vissza a szigetre! - jelentette ki megfellebbezhetetlenül Szergej úr. - A szél ellenében kellene haladnunk, és a kocsi ezt nem bírná! Összeroppantaná az ellenirányú szél!

– Vagy kénytelenek lennénk megválni tőle! - jegyezte meg Jean.

– Megválni a kocsitól!? - tört ki César Cascabel. - Mi lenne belőlünk a Szép Vándor nélkül?

– Mindent megteszünk, hogy ne legyünk kénytelenek odahagyni - nyugtatta Szergej úr. - Igen, hiszen én is tudom, hogy csak a kocsival boldogulhatunk, megpróbáljuk hát mindenáron megmenteni...

– Ön szerint tehát már nem fordulhatunk vissza? - kérdezte César Cascabel.

– Nem, sőt folytatnunk kell az utat előre! - válaszolt Szergej úr. - Nyugalom, hidegvér, majd csak elérünk Numanába!

A megnyugtató szavak erőt öntöttek a társaság valamennyi tagjába. Világos, hogy az erős szél miatt nem fordulhatnak vissza a Diomida-sziget felé, sem ember, sem állat nem tudott volna megbirkózni a délkelet felől fújó szél erejével, a Szép Vándor még meg sem állhatott, hiszen előbb-utóbb felborította volna a szél.

Tíz óra tájt világosodni kezdett, szürke, ködös fény szüremlett a felhők mögül, az alacsonyan szálló rongyos felhők mintha ködfátylakat húztak volna végig a szoroson, miközben dühödt iramban száguldottak fölötte. Az örvénylő hóban mint kartácsrepeszek röpködtek a jégtorlaszokról leszaggatott szilánkok. Egy és fél óra leforgása alatt mindössze félmérföldnyit haladtak, állandóan kerülgetniük kellett a tócsákat és az itt-ott összetorlódott jeget. Ugyanakkor alulról szüntelen hullámverés ingatta a jégmezőt, mely szakadatlanul recsegett-ropogott.

Háromnegyed egy körül hirtelen erős rázkódtatást éreztek. A kocsi körül csillagformában szétfutó repedések keletkeztek... Harminc lábnyi átmérőjű repedés nyílt meg a lovak lába előtt.

Szergej úr fölkiáltott, s társai a nyílástól néhány lépésnyire megtorpantak.

– A lovak!... A lovak!... - kiáltozott Jean. - Édesapám, mentsük meg a lovakat!

Már késő volt. A jégtábla megbillent, a két szerencsétlen állat eltűnt. Ha a rúd nem törik, ha az istráng nem szakad el, a lovak a *Szép Vándor*t is magukkal rántották volna az örvénylő mélységbe.

– Ó, jaj, szegény állataink! - jajgatott César Cascabel kétségbeesetten.

Mindhiába, a mutatványos vén barátai, a hűséges társak, akik annyi meg annyi éven át osztoztak kóbor életének viszontagságaiban, eltűntek a hullámok között. Nehéz könnycseppek gördültek Cascabel szeméből, és sírt a felesége, sírtak a gyerekei is...

– Hátra!... Hátra! - kiáltozott Szergej úr.

A kocsit, kerekeibe kapaszkodva, nagy keservesen távolabb vontatták a repedéstől, mely, ahogy a jégtábla ingadozott, egyre szélesebb lett. Mintegy húsz lábnyival hátrább kerültek a repedésekkel hálózott körtől.

A helyzetük így is rendkívül nehéz volt. Mitévők legyenek? Hagyják itt a *Szép Vándor*t a szorosban azzal, hogy majd Numanából hoznak iramszarvasokat, és azokkal elvontatják? Már-már úgy látszott, nincs más hátra.

Jean azonban váratlanul felkiáltott:

– Szergej úr! Szergej úr!... Nézze csak!... Sodródunk!

– Sodródunk?

Jean nem tévedett.

Most már semmi kétségük sem lehetett: általános zajlás indult meg, s a két part között sodródni kezdtek a jégtáblák. A vihar és az emelkedő hőmérséklet együttes ereje megtörte a még nem eléggé összefagyott jégtáblák mezejét, s a zajló táblák között széles csatornák nyíltak meg észak felé. A szélviharban az úszó sziget, rajta a kocsival és utasaival, továbbsodródott. Néhány helyben maradt jéghegy helyzetéből ítélve, Szergej úr meg is állapíthatta a sodródás irányát.

A lovak elvesztése óta már amúgy is nagyon nehéz helyzetük nyugtalanító mértékben romlott. Most már hiába szánják el magukat arra, hogy odahagyják a kocsit, Numanába nem juthatnak el. Hiszen most már nemcsak repedések állják útjukat, repedések, amiket kerülgethetnek, hanem csatornák, melyeken semmiképpen sem juthatnak át, és irányuk is változik a hullámverés szeszélye szerint. És még az is kérdéses, hogy ez a jégtábla, mely ellenállhatatlan erővel ragadja magával a *Szép Vándor*t, meddig képes ellenállni a szélein megtörő hullámoknak.

Nincs mit tenniük! Emberfeletti erő kellett volna ahhoz, hogy akár csak megpróbálkozzanak eljutni a szibériai partra. Az úszó sziget sodródni fog mindaddig, míg valami útját nem állja, s vajon, ki tudja, nem a sarki tenger legészakibb részének jege fogja-e megállítani?

Délután két óra tájt a felhők alatt úszó köddel még áthatolhatatlanabbá váló sötétségben már alig láttak valamit. A kocsi védelmébe húzódva, Szergej úr és társai némán tekintettek észak felé. Mit is mondhattak, mihez is kezdhettek volna? Cornélia, Kayette és Napoleona takarókba burkolózva, egymáshoz simultak. Sandre, akiben nagyobb volt a csodálkozás, mint a félelem, halkan fütyörészett. Szegfűszeg a fülkékben próbált rendet csinálni, ugyanis, mikor a kocsi megcsúszott, minden szanaszét szóródott. Szergej úr és Jean megőrizte nyugalmát, de nem így César Cascabel, aki önmagát vádolta azért, hogy ilyen veszélyes kalandba sodródtak.

Mindenekelőtt számot kellett vetni helyzetükkel. Természetesen nem feledkeztek meg arról, hogy a Bering-szorosban két egymással ellentétes irányú áramlat van: az egyik dél, a másik észak felé halad. Az előbbi a kamcsatkai, a második a Bering-szoros áramlata. Ha azt a jégtáblát, melyen most kocsijukkal és minden vagyonukkal együtt úsznak, a kamcsatkai áramlat sodorja, úgy reményük lehet arra, hogy előbb-utóbb a szibériai parthoz jutnak. Ha viszont a jégtábla a másik áramlat sodrában úszik, a Jeges-tenger felé kerülnek, ahol sem kontinens, sem szigetpart nem állíthatja meg.

Szerencsétlenségükre, ahogy a szélvihar erősbödött, egyre inkább délnek fordult. A tengerszoros alkotta tölcsérből elképzelhetetlen erővel süvöltött, és lassanként irányt változtatott. Szergej úr és Jean ezt hamarosan meg is állapíthatta, s ugyanakkor megtudták azt is, ilyen módon nem reménykedhetnek abban, hogy a kamcsatkai áramlat sodrába kerültek. Az iránytű is azt mutatta, hogy a jégtábla észak felé úszik. Hát mégis bizakodhatnak abban, hogy az alaszkai partig, egészen a Port Clarence-szal szemben fekvő Princ of Wales-félszigetig sodródnak? Ez valóban csodálatos megoldás volna! De könnyelműség volna végképp e reménységre hagyatkozniuk, hiszen a szoros a Keleti-fok és a Prince of Wales-fok között teljesen nyílt szögben fordul el!

A jégtáblán közben szinte elviselhetetlenné vált a helyzetük, a szél úgy dühöngött, hogy még csak felállni sem tudtak. Jeant, aki a tengert akarta szemügyre venni, egyszerűen feldöntötte a szél, ha Szergej úr nem kapja el, a hullámok közé zuhan.

Micsoda éjszakájuk volt a boldogtalanoknak - bízvást mondhatjuk, ezeknek a boldogtalan hajótörötteknek, hiszen úgy gubbasztottak a jégtáblán, mint egy hajótörés menekültjei a hajóroncson! S pillanatonként új meg új rémület szakadt rájuk! Jéghegyek ütköztek az úszó szigetnek, mely recsegett-ropogott, s úgy megrázkódott, hogy azt hitték, menten darabokra törik. Majd nehéz hullámok csaptak át rajta, úgy elöntötték, mintha máris víz alá került volna. Valamennyien megdermedtek a hideg tustól, a szélben szétporló víz állandóan permetezett rájuk. A kocsi talán megvédte volna őket ettől, de állandóan ide-oda billent a vad szélben, és sem Szergej úr, sem César Cascabel nem merte tanácsolni, hogy vonuljanak a kocsi védelmébe.

Mérhetetlenül hosszúnak tűnő órák múltak el így. Közben a jégtáblák közötti csatornák állandóan szélesedtek, a sodródó tábla útja egyre simább volt. Vajon a jégtábla leszakadt a tengerszoros legkeskenyebb részén képződött mezőről, onnan, ahol a szoros néhány mérföld után kiszélesül a Jeges-tenger felé? Vajon a sarkkör fölötti részeken úszik már? Vajon a Bering-áramlat végképp kisodorta a kamcsatkai áramlat vonulatából? Ha igen, úgy amennyiben az amerikai partokon nem akad fönn, vajon egészen az örök jég honáig sodródik?

És a nap csak nem akar fölkelni! - pedig világánál legalább megállapíthatnák, voltaképpen hol is vannak. A nők sírtak, és már csak égi segítségben bizakodtak.

A nap, október 27-ének napja, végre fölkelt. A légköri viharok azonban most sem csitultak, sőt a napkeltével a szél is mintha kettőzött erővel tombolt volna.

Szergej úr és Jean, kezükben az iránytűvel, a horizontot kémlelték, néztek kelet felé, néztek nyugat felé, valahol talán szárazföldet pillantanak meg, de hasztalan.

A jégtábla - ez most már bizonyos volt - a Bering-áramlattal sodródott észak felé.

Elképzelhetjük, hogy Port Clarence lakói milyen aggodalommal gondoltak a Cascabel család sorsára, mikor a vihar kitört. De még csak nem is gondolhattak arra, hogy segítségükre siessenek, hiszen a zajlás lehetetlenné tett mindenféle összeköttetést a szoros két partja között.

Nyugtalankodtak Numanában is, ahol a két titkosrendőr már negyvennyolc órája leste a Szép Vándor érkezését. Mondanunk is felesleges, hogy aggodalmaik és türelmetlenségük forrása nem a rokonszenv volt. Tudjuk, azért vártak Narkin grófra a szibériai parton, hogy ott letartóztassák... és most kénytelenek voltak arra gondolni, hogy Narkin gróf a Cascabel család minden tagjával együtt odaveszett a viharban.

Három nappal később már biztosak is voltak ebben, mert a hullámok két lótetemet vetettek ki az egyik kis öbölbe. A titkosrendőrök tudták, hogy a mutatványosnak nem volt több lova.

– Szavamra mondom - bölcselkedett az egyik titkosrendőr -, okosak voltunk, hogy előbb keltünk át a szoroson.

– Hát igen - válaszolt a társa -, okosak voltunk, de bizony oda a jó fogás!