CASCABELNÉ ASSZONYSÁG TRÉFÁJA

A Szép Vándor a folyam jobb partján tette meg az utat a Selkirk-erőd és a Yukon-erőd között. Közben hol kevésbé, hol erősebben eltávolodott a partvonaltól, hogy ne kelljen követnie a folyammeder kanyarulatait, beszögelléseit, ezek ugyanis néha olyan lagúnákat alkotnak, melyeken szinte lehetetlenség átkelni. Legalábbis így van ez a folyam jobb partján, bal partján viszont az északnyugat felé elnyúló középmagas dombok szegélyezik a völgyet. Menet közben a Yukon egyik-másik mellékfolyójával meggyűlhetett volna a bajuk, ezeken ugyanis nem közlekedett komp, viszont most, a meleg időszakban átgázolhattak rajtuk, mert vizük még térdig sem ért. De César Cascabel és a családja még így is zavarba kerülhetett volna, ha nincs velük Kayette, aki jól ismerte ezt a vidéket, és meg tudta mutatni a könnyen járható átkelőhelyeket.

Valóban szerencsésnek mondhatták magukat, hogy az indián lányka a kalauzuk. Kayette meg olyan boldog volt, hogy szívességet tehet a barátainak, hogy új családja körében élhet, hogy ismét része van az anyai becézésben, melytől úgy hitte, mindörökre megfosztotta a sors. E vidék középső részét még erdőségek borították, és itt-ott dombok is emelkedtek, de lényegében már egészen más táj volt, mint Sitka környéke.

A sarki tél nyolc hónapon át tartó zord idején a növényzet alig-alig élhet meg. Az utasok láttak ugyan egy-két jegenyét, melynek sudara ívben meghajolt, a táj fái azonban javarészt a tűlevelűek és a nyírek családjához tartozik. Igaz, itt-ott akad néhány ösztövér szomorúfűz is, de színtelen leveleit hamarosan leszaggatja a Jeges-tenger felől fúvó szél.

A Selkirk-erődtől a Yukon-erődig vezető úton a vadászat olyan eredményes volt, hogy nem kellett az élelmiszer-tartalékhoz nyúlniuk. Annyi nyulat ehettek, amennyit csak akartak, lassan már kezdtek is ráunni. Vadliba- meg vadkacsasülttel igyekeztek változatosabbá tenni az étrendet, no meg tojással, mert Sandre és Napoleona roppant ügyesen fosztották ki a vadmadarak fészkeit. Cornélia olyan sokféleképpen tudta elkészíteni a tojást - büszke is volt erre -, hogy mindig új ételként szerepelt.

– No, ezen a vidéken aztán igazán jól lehet élni! - kiáltott fel egyszer Szegfűszeg, miközben egy jól megtermett vadlúd csontjairól rágta le az utolsó falatokat. - Kár, hogy nem valahol Közép-Európában vagy Amerikában van mindez a bőség!

– Lakott vidékeken valószínűleg kevesebb lenne a vad - jegyezte meg Szergej Vasziljevics.

– Hacsak nem... - dünnyögött Szegfűszeg, de a főnöke egy pillantására elhallgatott, lenyelte a szamárságot, amit alighanem mondani készült.

Nemcsak vadban volt gazdag ez a vidék, a patakokban, folyókban, a Yukon mellékvizeiben hemzsegett a hal, Sandre és Szegfűszeg sokat horgászott, főként sok kitűnő ízű csukát fogtak. Nyugodtan áldozhattak a horgászat izgalmainak, örömeinek anélkül, hogy egyetlen fillérjükbe került volna.

A pénz egyébként aligha okozott volna gondot az ifjú Sandre-nak, a Cascabelok jövője biztosítva van, és ezt neki köszönheti a család. Az ő birtokában van a csodálatos aranyrög! A Caribou völgyében talált értékes követ elrejtette a kocsi egyik zugában, amit rajta kívül senki sem ismert. És Sandre mindeddig olyan erős volt, hogy senkinek sem szólt a kincséről, várta a napot, mikor majd csengő aranyakra válthatja. Milyen öröm lesz elébük tenni a vagyonát! Nem! Eszébe sem jutott a derék fiúnak, hogy a maga számára rejtegesse! Az apjának meg az anyjának szánta: tessék, ezzel bőségesen lehet pótolni a veszteséget, mely akkor érte őket, mikor a Sierra Nevadában elrabolták a pénzüket.

Mikor a Szép Vándor a forró napok után a Yukon-erődhöz ért, utasai alaposan fáradtak voltak. Elhatározták hát, hogy a teljes héten át pihennek.

– Nyugodtan pihenhetünk - mondta Szergej úr -, hiszen Port Clarence mindössze kétszáz mérföldnyire van az erődtől. Ma július huszonhetedike van, két, de esetleg három hónap is kell ahhoz, hogy átkelhessenek a tengerszoros jegén.

– Rendben van - mondta César Cascabel -, időnk van, pihenjünk hát!

A döntést valamennyien örömmel fogadták, s valószínű, hogy a két ló is szívesen pihent.

A Yukon-erőd első építménye 1847-ben készült el. A Hudson-öböl Társaság valamennyi postaállomása közül ez épült a legtávolabbi nyugaton, úgyszólván a sarkkör szomszédságában. Minthogy azonban alaszkai területen van, a Hudson-öböl Társaság évenként bizonyos összeget tartozik kártalanítás címén fizetni versenytársának, az orosz-amerikai kereskedelmi társaságnak. A jelenlegi, cölöpfallal körülvett építmények alapozását csak 1864-ben kezdték meg, és éppen akkor készültek el, mikor a Cascabel család odaérkezett azzal a szándékkal, hogy néhány napot ott töltsön.

Az erődben lakó kereskedelmi megbízottak szívélyes vendégszeretettel fogadták őket. Bőségesen volt hely számukra az udvarokban és a raktárakban is. César Cascabel rendkívül kedvesen és fellengzősen mondott köszönetet a fogadtatásért, de mindjárt hozzátette, hogy ők már csak szívesebben maradnak a kényelmes Szép Vándor fedele alatt.

Az erődben összesen mintegy húsz kereskedelmi megbízott - javarészt amerikai - lakott és néhány indián szolga, a környéken azonban százával tanyáztak az indiánok.

Alaszkának e központi részén folyik ugyanis a legélénkebb prémes szőrmekereskedelem. Ezért itt tömörülnek a tartomány különböző törzsei, a kocs-kucsinok, an-kucsinok, tatankok, tananák és főként a vidék lakosságának legjelentősebb részét alkotó s a folyam partján élő ko-jukonok.

A kereskedelmi forgalom szempontjából kitűnő az erőd fekvése, ott épült fel, ahol a Porcupine a Yukonba ömlik, a folyam itt öt ágra szakad, s a kereskedők könnyen jutnak el a tartomány belső területeire, és a Mackenzie-n át még az eszkimókkal is kereskedhetnek.

A vízhálózaton nagy a hajóforgalom, a bárkák különböző irányban szelik a vizet, s igen sok közöttük a baidarr néven ismert, olajos bőrből készült könnyű csónak, melynek eresztékeit állandóan zsírozzák, hogy vízállóbbá tegyék. Az indiánok nagy távolságokra is elmerészkednek ezekkel az apró vízialkalmatosságokkal, melyeket egyébként könnyedén elvisznek a vállukon, ha vízesés vagy valami torlasz állja az útjukat.

A különböző fajtájú csónakok azonban csak az év három hónapjában használhatók, kilenc hónapon át ugyanis vastag jégpáncél takarja a vizeket. A baidarr ilyenkor nevet változtat: télen szánnak hívják. A szán eleje úgy ível fölfelé, akár valami gálya orra, iramszarvasbőrből hasított szíjakkal kutyákat vagy rénszarvasokat fognak elébe, s azok könnyedén repítik a havon. A gyalogosok pedig a lábukra erősített hosszú hótalpakon talán még ennél is gyorsabban siklanak.

César Cascabel mindig szerencsés! A lehető legjobbkor érkezett a Yukon-erődbe, ahol éppen javában állt a prémvásár, s így több száz indián gyülekezett össze a lerakatok környékén.

– Nagy szamarak lennénk, ha nem használnánk ki az alkalmat! - jelentette ki César Cascabel. - Hiszen ez igazi vásár, és mi elvégre mégis vásári művészek vagyunk! Mutassuk meg, mit tudunk: most vagy soha. Nincs valami ellenvetése, Szergej úr?

– Nincs, kedves barátom - válaszolt Szergej Vasziljevics -, csak éppen attól tartok, hogy nem számíthat jó bevételre.

– Sebaj! A költségekre futja majd belőle, minthogy semmi költségünk sincs!

– Ez viszont igaz - mosolygott Szergej úr. - De azért mégis kíváncsi volnék, hogyan reméli, hogy ezek a derék bennszülöttek megfizetik a jegy árát, mikor nincs sem amerikai, sem orosz pénzük.

– Fizetnek majd pézsmapatkány bőrével, hódprémmel, ki ahogy tud! Az előadások legfontosabb eredménye mégiscsak az lesz, hogy kicsit kinyújtóztatjuk a tagjainkat, mert már attól félek, hogy berozsdásodnak! Permben és Nyizsnyij Novgorodban hírnevet akarunk szerezni, semmiképpen sem szeretném, ha a társulat megbukna, mikor az ön szülőföldjén lép föl, nem élném túl a kudarcot, Szergej úr, nem, egyszerűen belepusztulnék!

A Yukon-erőd, mely e létesítmények közül a legnagyobb a vidéken, meglehetősen nagy helyet foglal el a folyam jobb partján. Cölöpfala téglalap alakú területet fog be, ennek mindegyik sarkán egy-egy négyszögletes torony emelkedik, melyek leginkább az Észak-Európában látható hengermalmokhoz hasonlítanak.

A falon belül több épület áll: a kereskedelmi társaság alkalmazottainak és azok családtagjainak lakóépületei, nagy zárt hangárok, melyekben jelentős mennyiségű bőr- és prémkészleteket tárolnak, köztük coboly-, hód-, fekete- és ezüstrókaprémek, nem is beszélve a kisebb értékű szőrmékről.

Egyhangú, sőt keserves az itt dolgozók élete! Csaknem mindig iramszarvast esznek pirítva, sütve, főzve, legfeljebb néha kerül az asztalukra rénszarvaspecsenye. Az egyéb élelmiszereket a yorki lerakatból kell hozatniuk, a Hudson-öbölből, vagyis hat-hétszáz mérföldes távolságból, így magától értetődik, hogy ritkán jutnak hozzá.

Délután, mikor már berendezkedtek pihenőhelyükön, Cascabelék indultak, hogy meglátogassák a Yukon és a Porcupin között táborozó bennszülötteket.

Ahány törzs, annyiféle az ideiglenes kunyhó a táborhelyen. A különböző törzsekhez tartozó indiánok fakéregből és bőrből eszkábált, cölöpökkel megtámasztott, lombbal borított kunyhókban vagy indián szőttesből emelt sátor alatt, meg fabarakkokban laktak.

Micsoda tarka öltözékek! Volt, aki bőrből készült ruhát hordott, mások gyapotot viseltek, de a fejüket valamennyien lombokkal védték a szúnyogcsípések ellen. Az asszonyok az alján merevített szoknyát viseltek, s arcuk köré kagylókat aggattak, a férfiak hajtűket hordtak, télen egyébként ezzel tűzik össze hosszú, a prémes részével befelé fordított iramszarvasbőr öltözéküket. Ezenfelül férfiak és nők egyaránt teleaggatják magukat hamis gyöngyökkel, melyeket kizárólag a nagyságuk szerint értékelnek. A különböző törzsek emberei közül a legfeltűnőbbek a tanana törzsbeliek, rögtön fel lehet őket ismerni rikítóra mázolt arcukról, a hajukba tűzdelt tollakról, vörösagyagdarabkákból fűzött fejdíszükről, bőrruhájukról, iramszarvasbőr nadrágjukról, hosszú kovás puskájukról és finom vésetű lőporszaruikról.

Ezek az indiánok - de még a Vancouver-félszigeti bennszülöttek is - dentáliumkagylót használnak pénz helyett, átfúrt orrcimpájukba húzott zsinórra fűzik, s arról szedegetik le, ha fizetni akarnak.

– Ez aztán az olcsó pénztárca! - jegyezte meg Cornélia. - És ráadásul biztosak lehetnek afelől, hogy nem vesztik el!

– Hacsak az orrukat el nem vesztik! - mondta nagy okosan Szegfűszeg.

– Ami viszont megtörténhetik a zord téli napok alatt - tette hozzá César Cascabel.

Az indián gyülekezet bizony meglehetősen tarka látványt nyújtott.

César Cascabel, minthogy valamennyire értette a sinuk nyelvet, szóba ereszkedett néhányukkal, Szergej Vasziljevics pedig oroszul kezdett beszélgetni velük.

A kereskedők és a társulat alkalmazottai néhány napon át lázasan csak az adásvétellel foglalkoztak, és Cascabelék ez idő alatt nyilvános előadáson nem csillogtatták tehetségüket.

Az indiánok azért mégis hamarosan megtudták, hogy a család francia, és hogy tagjai mint erőművészek és szemfényvesztők örvendenek nagy hírnévnek.

Esténként csoportosan érkeztek, hogy megbámulják a *Szép Vándor*t. Még sohasem láttak ilyen gyönyörűre festett kocsit, de nomád népek lévén, még a színeinél is jobban tetszett nekik, hogy olyan könnyen mozog. Ne is csodálkozzék rajta senki, ha egyszer csak azt hallja, hogy az alaszkai indiánok kerekekre szerelték a kunyhóikat! Ha vannak guruló házak, miért ne lehetnének vándorló faluk?

Magától értetődő, hogy ilyen körülmények között egészen rendkívüli előadást kell tartani! Úgy határoztak hát, hogy „a Yukon-erőd indiánjainak közkívánatára” lép fel a társulat.

César Cascabel megérkezésük után először egy tyhivel, vagyis törzsfőnökkel ismerkedett meg. A jóképű, mintegy ötvenesztendős férfi nagyon értelmesnek, sőt ravasznak látszott. Többször is ellátogatott a *Szép Vándor*hoz, s lakói tudomására adta, hogy a bennszülöttek igazán boldogok lennének, ha végignézhetnék a család mutatványait.

A tyhit rendszerint egy harminc év körüli Fir-Fu nevű indián kísérgette, ez a szép mozgású, karcsú férfi volt a törzs varázslója s ezenfelül jól ismert bűvész a Yukon vidékén.

– Egyszóval kolléga - mondta César Cascabel, mikor a törzsfőnök bemutatta a varázslót.

Hármasban iszogatták a bennszülöttek italait, s elszívták a barátságpipát.

Beszélgetés közben a tyhi állhatatosan kérlelte César Cascabelt, hogy tartson egy előadást, és végül megállapodtak az időpontban is: augusztus harmadika lesz a nagy nap. Elhatározták, hogy az előadáson az indiánok is szerepelnek majd, mert nagyon szerették volna bebizonyítani, hogy erő, ügyesség és fürgeség dolgában felvehetik a versenyt az európaiakkal.

Nincs ebben semmi meglepő, a Vadnyugat és az alaszkai tartomány indiánjai mind nagyon kedvelik az efféle szórakozásokat, tréfákkal, bohóckodással keverik az akrobatikát és a gimnasztikát, ezekben a testgyakorlatokban valóban jeleskednek.

A kitűzött napon a nagyszámú nézőközönség vagy fél tucat elképesztően csúf álarccal borított bennszülöttben gyönyörködhetett. A javarészt madárcsőrben előreugró maszkon a száj és a szem különböző zsinórok segítségével még mozgatható is volt, ami valahogy megelevenítette ezeket az éktelen orcákat. Aki nem látott ilyet, alig képzelheti el, micsoda torz képeket lehet velük vágni, a maszkok fintoraiból még John Bull is tanulhatott volna egyet-mást.

Azt talán felesleges is mondanunk, hogy a Cascabel házaspár meg Jean, Sandre és Napoleona is művészjelmezt öltött.

Az előadás színhelyéül fákkal körülvett tágas rétet választottak, melynek végében mint színpadi díszlet állt a Szép Vándor. A „nézőtéren” elöl ültek a Yukon-erődben lakó, kereskedelmi alkalmazottak a gyerekeikkel és a feleségükkel. Kétoldalt száz meg száz indián alkotott félkört, pipázva várták az előadás kezdetét.

A maszkos indiánok félrehúzódva álltak.

Az előadás kezdete előtt Szegfűszeg megjelent a kocsi tetején, és belefogott szokásos mondókájába:

– Indián uraim, indián hölgyeim! Önök most abban a szerencsében részesülnek, hogy látni fogják, ami szemük elé tárul... stb... stb...

Minthogy azonban nem beszélt sinuk nyelven, a nézők alig-alig értették és élvezhették kacskaringós szónoklatát.

De feltétlenül megértették azokat a pofonokat, no meg a hagyományos helyre kiutalt rúgásokat, melyeket a kifejezetten e célra alkalmazott bohócok örök megadásával tűrt Szegfűszeg is.

Miután e prológus véget ért, César Cascabel a közönség előtt meghajolva bejelentette:

– Most pedig az állatok következnek!

Először a két kutyát, Wagramot és Marengót vezették ki a Szép Vándor előtt kiképzett porondra, s az indiánok elbűvölten figyelték az állatok értelmességét bizonyító mutatványokat. Ezután John Bull jelent meg a porondon, és hol a spániel, hol az uszkár hátára pattant; olyan hajlékonyan és olyan mulatságosan ugrándozott, hogy az általában komoly indiánok is megmosolyogták.

Közben Sandre tele tüdővel trombitált, Cornélia tamburázott, Szegfűszeg meg a nagydobot verte. Ha az alaszkaiak még ezek után sem voltak tisztában azzal, hogy milyen csodálatos egy európai zenekar, ez csak azt bizonyította, hogy hiányzik belőlük mindennemű művészi érzék.

Az álarcos csoport még mindig mozdulatlanul várakozott, tagjai nyilván úgy érezték, nem érkezett még el az alkalmas pillanat, hogy színre lépjenek.

– Napoleona kisasszony, a társulat kötéltáncosnője következik! - harsogta Szegfűszeg egy szócsövön át.

És a híres atya karján a porondra lebegett a leányka.

Táncolni kezdett, s kecsességével nagy sikert aratott, a közönség tetszése azonban nem tapsban, ujjongásban nyilvánult meg, hanem legalább olyan sokatmondó bólogatásokban. Az indiánok így adtak kifejezést tetszésüknek akkor is, mikor Napoleona a két bak közé feszített kötélen termett, s azon lépdelt, futott, repdesett olyan könnyedén, hogy mindnyájan, de főleg az indián nők elragadtatva figyelték.

– Most én következem! - rikkantott Sandre.

S két kezét tarkójára csapva, a porondra ugrott, előrehajolt meg hátra, hol a homloka, hol a feje búbja érintette a földet, bukfencezett, kézen járt, a lábával kulcsolta át a nyakát, hol mint gyík, hol mint béka mozgott, majd befejezésül két szaltó mortálét csinált.

A siker most sem maradt el. De alighogy fejét a lába ujjáig hajtva, megköszönte az ünneplést, a félrehúzódva várakozó csoportból kivált egy vele egykorú indián, s maszkját leemelve, a porondra ugrott.

És az indián fiú sorra bemutatta azokat a gyakorlatokat, melyeket Sandre bemutatott, s mozgása oly hajlékony, oly biztos volt, hogy az akrobataművészek legszigorúbb bírája sem talált volna rajta semmi kifogásolnivalót. Talán nem volt olyan kecses, mint Cascabelék másodszülöttje, de minden mutatványa éppen olyan káprázatosan sikerült. A bennszülöttek lelkesen bólogattak.

A Szép Vándor lakói természetesen úgy viselkedtek, ahogy illett, a nézőkkel együtt ünnepelték az indián akrobatát. César Cascabel azonban semmiképpen sem szerette volna, ha társulata alul marad, intett hát Jeannak, hogy kezdje meg zsonglőrmutatványait, ezt aztán senki sem tudja utánacsinálni - legalábbis így gondolta a derék családfő.

Jean úgy érezte, hogy neki kell helytállnia a társulat becsületéért. Szergej úr bátorítóan intett neki, Kayette rámosolygott, s ő sorra röpítette a palackokat, tányérokat, golyókat, késeket, korongokat, pálcákat - valósággal önmagát múlta felül.

César Cascabel nem tudta megállni, hogy önelégült, már-már kihívó pillantást ne vessen az indiánokra. Tekintete mintha ezt mondta volna a maszkos csoportnak:

– Na, ezt csináljátok utánunk!

Pillantásának értelmét nyilván fölfogták, mert a tyhi intésére egy újabb indián vált ki a csoportból, s maszkját leemelve, előlépett.

Fir-Fu, a varázsló állt a porondon, ő meg úgy érezte, hogy tőle a bennszülött faj hírének, nevének védelmét várják el.

És máris megragadta a tárgyakat, melyekkel az előbb Jean büvészkedett, sorra végigcsinálta vetélytársa mutatványait, a kések és a palackok, a korongok és gyűrűk, a golyók és a pálcikák egymást keresztezve röpködtek: éppen olyan ügyesen bűvészkedett, mint Jean, a keze éppen olyan biztos volt, akár a fehér fiúé.

Szegfűszeg, aki megszokta, hogy csak a főnökét meg annak a családját csodálja, most kerekre nyílt szemmel ámult, még a szája is tátva maradt, úgy meghökkent.

César Cascabel ezúttal csak udvariasságból tapsolt, azt is csak úgy tessék-lássék csinálta.

– Az angyalát! - dünnyögte. - Jól megy ám a vörösbőrűeknek!... Nézze meg az ember!... Pedig hát tanulatlan népség! De majd megmutatjuk nekik!

Valójában meglehetősen kínosan érezte magát, hogy vetélytársakra talált ott, ahol csak csodálókra számított, s méghozzá micsoda vetélytársak! Egyszerű alaszkai bennszülöttek, voltaképpen vademberek! Művészhiúsága kegyetlenül szenvedett. Az ördög vigye el, vagy cirkuszos az ember, vagy nem!

– Rajta, gyerekek! - kiáltotta dörgő hangon. - Gyerünk piramist csinálni!

Valamennyien hozzárohantak. César Cascabel szétterpesztette és erősen megvetette a lábát, mellkasát meg kidomborította. Jean fürgén felkapaszkodott a jobb vállára, majd fölsegítette Szegfűszeget az apja bal vállára. Sandre a feje búbjára kapaszkodott, Napoleona meg mint a piramis koronája, az öccse fején nyújtózott a magasba, s két karját maga elé emelte, hogy csókot hintsen a nézőknek.

Alighogy felállt a francia piramis, vele szemben máris egy másik emelkedett: a bennszülött piramis. Az indiánok a maszkjukat sem tették le, úgy formálták meg a nem is öt, hanem hét egymás fölé magasló alakból álló piramist, mely egy egész lépcsőzettel volt magasabb, mint a Cascabel-féle.

Az indiánok ezúttal örömujjongásban törtek ki, zajosan ünnepelték a bennszülött sikert. A vén Európát legyőzte az ifjú Amerika, s méghozzá melyik Amerika!... A ko-jukonok, a tananák és a tatansokok Amerikája!

César Cascabel zavarba jött, szégyenkezett, valami ügyetlen mozdulatot tett, úgyhogy csaknem földre pottyant az egész famíliája.

– Hát még ilyet! - mondta, miután megszabadult a piramistól.

– Nyugodjék meg, kedves barátom - csitította Szergej úr. - Nem éri meg, hogy...

– Nem éri meg!... Látszik, hogy ön nem művész!

Ezután a feleségéhez fordult:

– Rajta, Cornélia! Birokra! Majd meglátjuk, akad-e a vadak között, aki ki mer állni a chicagói viadalok győztese ellen!

Cascabelné asszony meg sem mozdult.

– Nos, Cornélia?

– Nem, César!

– Nem akarsz birkózni ezekkel a majmokkal?... Nem akarod megmenteni a család becsületét?

– Megmentem én azt! - mondta nyugodtan Cornélia. - Bízd csak rám!... Van egy ötletem!

Ha egyszer ennek a kitűnő asszonynak valami ötlete támadt, a legokosabb békében hagyni, csinálja csak, valósítsa meg az ötletét. Az indiánok sikere őt éppúgy bántotta, mint a férjét, s a maga módján biztosan megtorolja a hiúságukon esett sérelmet.

Cornélia bement a kocsiba, magára hagyván férjét, aki bármennyire bízott is felesége éleselméjűségében, leleményességében, most mégis nyugtalan volt.

Cascabelné asszony két perccel később ismét megjelent, s az indiánok elé állott, akik egykettőre körbefogták. Ezután a kereskedelmi alkalmazottak vezetőjéhez fordult, arra kérve őt, hogy tolmácsolja mondanivalóját az indiánoknak, s az szép alaszkai nyelven a következőket mondotta Cornélia nevében:

– Indián férfiak és nők! Az erő- és az ügyességpróbák során úgy jeleskedtetek, hogy jutalmat érdemeltek, s ezt a jutalmat tőlem kapjátok...

A gyülekezet néma csöndben, áhítatosan figyelt.

– Nézzétek csak a kezemet! - folytatta Cornélia. - Az Óvilág legfenségesebb személyiségei részesültek abban a szerencsében, hogy megszoríthatták! És nézzétek az arcomat! Európa leghatalmasabb uralkodói csókolták meg nemegyszer. Nos, ezúttal rajtatok a sor! Amerika indiánjai, jöjjetek, szorítsátok meg a kezemet, csókoljátok meg az arcomat!

Az indiánok bizony nem kérették magukat. Talán soha többé nem lesz alkalmuk, hogy ilyen nagyszerű nő kezét szoríthassák meg!

A daliás tanana ragadta meg elsőnek a feléje nyújtott kezet...

És felüvöltött, egész teste görcsbe rándult.

– Ó, Cornélia! Cornélia! - ujjongott César Cascabel. - Értelek és bámullak.

Ugyanakkor Szergej Vasziljevics, Jean, Sandre, Napoleona és Szegfűszeg könnyesre nevették magukat a remek tréfán, amit e rendkívüli teremtés eszelt ki az indiánok rovására.

– A következőt! Kérem a következőt! - mondta kezét a nézők felé nyújtva.

Az indiánok most már tétováztak, valami természetfölötti tüneményre gyanakodtak.

A tyhi aztán mégiscsak elszánta magát, Cornélia felé lépdelt, imponáló személyétől két lépésnyire megállt, s nyugodtnak éppen nem mondható tekintettel nézegette.

– Rajta, öregem! - kiáltotta feléje César Cascabel. - Csak bátorság!... Csókold meg szépen a hölgyet!... Nem olyan nehéz dolog ez, hidd el, sőt kellemes!

A tyhi beérte annyival, hogy előrenyújtott kézzel megragadta a szép európai asszony kezét.

Újabb rázkódtatás, a tyhi fölüvöltött, s az egész közönség nagy elképedésére csaknem hanyatt vágódott. Ha valaki így pórul jár pusztán azért, mert érinteni merte Cascabelné asszonyság kezét, ugyan mi történik azzal, aki csókkal illetné a bámulatos teremtés orcáját, melyet „Európa leghatalmasabb uralkodói csókoltak”!

Aztán mégiscsak akadt egy vakmerő, aki próbálkozni akart vele. Fir-Fu, a varázsló lépett elő. Nyilván azt képzelte, hogy őt nem érheti semmiféle rontás. Cornélia elé állt, aztán körbejárta, majd a bennszülöttek biztatásától felbuzdulva, átölelte, és hatalmas csókot cuppantott a képére.

Ezúttal ismét rázkódtatás, majd a bukfencek egész sora... A zsonglőr most akrobataként mutatkozott be, két veszélyes bukfenc után, amire nem éppen önszántából került sor, az ámuldozó nézők közé huppant.

Cornéliának, hogy így elbánjon a varázslóval meg a két elődjével, mindössze csak meg kellett nyomnia a zsebébe rejtett villamos elem gombját. Igen!... Magához vette azt a hordozható elemet, melynek segítségével „delejes asszonyt” szokott játszani.

– Ó, te asszony, te asszony! - nevetett a férje, miközben az elképedt indiánok szeme láttára büntetlenül ölelte a karjába. - Micsoda ravasz teremtés! Olyan ravasz, mint...

– Mint amilyen delejes! - vágott közbe Szergej Vasziljevics.

A bennszülöttek pedig mit is hihettek volna mást, mint hogy ez a természetfeletti asszony tetszése szerint bánik a villámmal és alighanem a mennydörgéssel is. Csak a kezét érintse meg valaki, s máris villám sújtja. Egész biztosan nem más, mint a Nagy Szellem párja, aki földre szállt, hogy César Cascabelt válassza férjéül.