SITKÁTÓL A YUKON-ERŐDIG

Június huszonhatodikán hajnalban a Cascabel-bárka - hogy a parancsnoka számára oly kedves kifejezéssel éljünk - felszedte horgonyait. Most már csak az a kérdés, hogy a halhatatlan Prudhomme szavait idézzük, vajon nem fog-e vulkánon hajózni? Ez ugyanis egyáltalán nem lehetetlen, először is átvitt értelemben, minthogy az út rendkívül nehéz lesz, másodszor meg a szó konkrét értelmében, minthogy a Bering-szoros északi partján valóban vannak kialudt vagy még működő vulkánok.

A Szép Vándor tehát sok-sok zajos szerencsekívánat közepett elhagyta Alaszka fővárosát. Azok a barátok búcsúztatták őket ilyen hangosan, akik a Sitka kapuiban töltött napok alatt tapssal és rubellel adóztak a Cascabel család képességeinek.

A „kapu” szó itt nagyon is helytálló. Sitkát ugyanis erős cölöpkerítés fogja körül, csak itt-ott van egy kapuja, melyen engedély nélkül nem volna könnyű átlépni.

Az orosz hatóságok ugyanis kénytelenek voltak valami módon védekezni a kalus indiánok áradata ellen, mert azok előszeretettel telepedtek meg Új-Arhangelszk közelében, a Steking és a Tsilcot folyó között. Ide petézték bele rendkívül kezdetleges kunyhóikat, melyeknek alacsony ajtaja egyetlen, kör alakú helyiségre nyílott - ezt néha két részre osztották -, és mindössze a fal felső részébe vágott nyíláson át kapott világosságot, de ugyanezen a nyíláson szállt ki a tűzhelyből gomolygó füst is. A kunyhók e csoportja jelenti Sitka extra muros külvárosát. Napnyugta után az indiánok nem tartózkodhattak a városban; e rendszabály meghozatalára a vörösbőrűek és a fehérarcúak között fennálló, nemegyszer nyugtalanító viszony adott okot.

Sitkából kiérve, a *Szép Vándor*nak az e célra mindenkor rendelkezésre álló kompokon, egész sor keskeny csatornán kellett átkelnie, hogy a Lyan-csatorna néven ismert, ide-oda kanyargó öböl elkeskenyedő végébe érjen.

Ettől kezdve szárazföldön folytathatta útját.

Szergej úr és Jean a Gardens Club segítségével beszerzett nagyléptékű térképen gondosan tanulmányozta az útitervet, helyesebben az útvonalat. Kayette véleményét is meghallgatták, hiszen ő jól ismerte ezt a vidéket. Az eleven eszű leányka gyorsan kiigazodott az elébe tett térképen. Indián-orosz keveréknyelven mondotta el, hogy s mint gondolja, és észrevételei nagyon hasznosnak bizonyultak. A cél az volt, hogy ha nem is a legrövidebb, de mindenesetre a legkényelmesebb utat válasszák a tengerszoros keleti partján fekvő Port Clarence-ig. Abban állapodtak meg, hogy a Szép Vándor egyenesen a Yukon folyó irányába tart úgy, hogy a Yukon-erődnél érjen a folyóhoz. Útjuknak körülbelül a felén itt túl is lesznek, minthogy az erőd Sitkától körülbelül kétszázötven mérföldnyire van. Így azokat a nehézségeket is kikerülik, melyeket a kanyargós és részben hegyes partvidéken való kocsizás jelentene. A Yukon völgye ugyanis kiszélesedik a nyugati bonyolult hegyvonulatok és a Sziklás-hegység között, mely Alaszkát elválasztja a Mackenzie völgyétől és Új-Bretagne földjétől.

Így aztán az indulás után néhány nappal a Cascabel család szeme elől délnyugati irányban eltűnt az a szaggatott partvidék, mely fölé oly magasan tornyosul a Fairweather- és az Éliás-hegy csúcsa.

A pihenés és a kocsizás előre tervezett rendjéhez szigorúan ragaszkodtak. Nem kellett azon lenniük, hogy mielőbb elérjék a Bering-szorost, a lassan járj, tovább érsz elvéhez tarthatták magukat. Kímélniük kellett ugyanis a két lovat, hiszen ha kidőlnének, legfeljebb rénszarvasokat foghatnának helyettük a kocsiba - s ezt semmiképpen sem szerették volna. Így minden reggel hat órakor indultak, délben kétórás pihenőt tartottak, majd ismét nekivágtak, s mentek délután hatig, ekkor ismét megálltak, reggelig pihentek. Így naponta öt-hat mérföldet tettek meg.

És ha éppen arra került volna sor, hogy éjszaka kocsizzanak, ez aztán igazán nem ütközött volna nehézségbe, minthogy Alaszka napja - César Cascabel szavaival élve - nemigen heverészik az ágyában.

– Alighogy lepihen, máris fölkel! - mondogatta. - Huszonhárom órán át világít, és még csak fizetni sem kell érte.

Ebben az időszakban ugyanis - vagyis a nyári napéjegyenlőség idején - ezen a szélességi fokon este tizenegy óra tizenhét perckor nyugszik le a nap, és tizenegy óra negyvenkilenc perckor, vagyis harminckét perc múlva ismét fölbukkan. Ráadásul a napnyugta utáni szürkület szinte átmenet nélkül olvad bele a hajnali derengésbe.

Az időjárás meleg, sőt néha tikkasztó volt. Már csak ezért is helytelen lett volna, ha a rekkenő déli órákban nem tartanak pihenőt. Ember és állat egyformán szenvedett a fullasztó melegtől. Ki hinné, hogy a sarköv közelében a hőmérő néha harminckét fok meleget mutat? Pedig ez megtörténik.

Az utazás ugyan biztonságos volt, és minden komolyabb nehézségtől mentes, Cornélia, akit megviselt a nagy hőség, mégis többször panaszkodott.

– Hamarosan visszasírja azt, amit most olyan elviselhetetlennek érez - jegyezte meg egyszer Szergej Vasziljevics.

– Ezt a hőséget? Soha! - kiáltott Cornélia.

– Bizony, anyám - jegyezte meg Jean is -, sokkal nehezebben viseled majd el a hideget a Bering-szoroson túl, amikor Szibéria sztyeppjein megyünk majd át!

– Igaz, igaz, Szergej úr - jegyezte meg Cascabel. - Csakhogy míg az ember a hőség ellen nem tud védekezni, a hideget a tűz segítségével ellensúlyozhatja.

– Úgy van, barátom - mondta Szergej Vasziljevics -, néhány hónapon belül tüzelhet is, amennyit csak bír, mert nagyon kemény lesz a hideg, figyelmeztetem.

Július harmadikán, miután végigkocsiztak a középmagas dombok között szeszélyesen kanyargó s itt „csatornának” elnevezett szűk hágókon, a Szép Vándor előtt beláthatatlan messzeségbe nyúlt a síkságokon, gyér erdők között egyenesen vezető út.

Ezen a napon egy kis tó, a Dease-tó mellett kellett elmenniük, melyből az alsó Yukon egyik legnagyobb mellékága, a Lewis-patak ered.

Kayette, mikor viszontlátta ezt a folyót, megjegyezte:

– Igen, ez az a kargut, ami a nagy folyamunkba ömlik!

És megmagyarázta Jeannak, hogy alaszkai nyelven a kargut szó folyót jelent.

Az csak természetes, hogy az akadálytalan, könnyű út közben a Cascabel család tagjai nem hanyagolták el az edzést, vigyáztak arra, hogy izmaik erősek, tagjaik hajlékonyak és kezük ügyes maradjon. Hacsak a hőség nem tette lehetetlenné, táborhelyük esténként poronddá változott, és az előadás közönsége Szergej úrból és Kayette-ből állt. Mindketten megcsodálták a nagyszerű család mutatványait - az indián lányka kissé ámuldozva, Szergej Vasziljevics pedig jóindulatúan.

César Cascabel és Cascabelné asszony nyújtott karral sorra emelgették a súlyokat, szinte játszottak velük; Sandre akrobatikai edzéseit végezte, Napoleona két bak között kifeszített kötélen lejtett kecses táncokat, miközben Szegfűszeg a képzeletbeli közönség előtt parádézott.

Jean persze jobban szerette volna, ha nyugton maradhat a könyvei között, ha Szergej úrral beszélgetve tanulhat, vagy Kayette-et taníthatja, aki, az ő leckéinek köszönhetően, nagyon gyorsan haladt a francia nyelv elsajátításában, apja azonban megkövetelte, hogy tovább fejlessze kiváló egyensúlyozó képességét, így aztán az engedelmes fiú továbbra is röpítgette a levegőbe a poharakat, karikákat, golyókat, késeket és pálcákat - de az esze szüntelenül máson járt.

César Cascabel egyébként kénytelen volt lemondani arról az ábrándról, hogy Kayette-ből cirkuszi artistát farag, és ennek Jean titokban nagyon örült. A leányka jövője a legkitűnőbb kezekben volt, mióta Szergej Vasziljevics, az előkelő világhoz tartozó gazdag tudós úr, örökbe fogadta. Nagyon örült ennek a fordulatnak a derék Jean, noha tagadhatatlan fájdalommal gondolt arra, hogy Kayette megválik tőlük, mihelyt a Bering-szoroshoz érkeznek. Az elválás fájdalmaitól megmenekülne, ha a lány mint táncosnő a mutatványos csoporthoz csatlakoznék.

Jean azonban ennél sokkal jobban szerette Kayette-et, és nagyon örült annak, hogy Szergej Vasziljevics magához fogadta. Hiszen jómaga is csak az után vágyódott, hogy a saját helyzetén változtathasson. A mutatványos életnél többre, szebbre vágyódott. És hányszor szégyellte, mikor a köztereken úgy megtapsolták csodálatos ügyességét.

Egy este, miközben Szergej úrral sétált, minden tartózkodás nélkül beszélt neki vágyairól és bánatáról. Elmondotta, hogy mi szeretne lenni, és azt is, hogy jogosnak érzi ezt a vágyát. Talán, ha még sokáig a világot járja, a mutatványos életet folytatja, az akrobaták, a zsonglőrök, a bohócok és más mutatványosok között, a szülei esetleg kicsit jobb módba kerülnek, és talán ő maga is szerezhet némi vagyonkát. De akkor már késő lesz ahhoz, hogy valami más, tiszteletre méltóbb pályát válasszon.

– Nem szégyellem az apámat és az anyámat, Szergej úr - tette hozzá. - Hálátlan is lennék, hiszen amit tudtak, mindent megtettek értünk, mindig nagyon jók voltak a gyermekeikhez. De úgy érzem, ember lehetne belőlem, és mégis az a sorsom, hogy szegény cirkuszos maradjak.

– Megértelek, kedves barátom - válaszolta Szergej Vasziljevics -, de ne felejtsd el, hogy minden mesterség tisztes mesterség, ha tisztességgel gyakorolják. Vagy talán ismersz becsületesebb embereket, mint az apád meg az anyád?

– Nem, Szergej úr, ők a legderekabbak a világon.

– Becsüld őket továbbra is, mint ahogy én is becsülöm őket. Mégis úgy gondolom, nemes lélekre vall, hogy magasabbra akarsz emelkedni. Ki tudja, mit tartogat számodra a jövő? Ne csüggedj, gyermekem, és számíts az én segítségemre is. Soha nem fogom elfelejteni, mit tett értem a családod! És egy napon talán...

Jean észrevette, hogy miközben Szergej Vasziljevics így beszél, homloka elborul, hangja bizonytalanná válik. Mintha nyugtalanul fürkészné a jövőt. A pillanatnyi csendet Jean törte meg:

– Ha Port Clarence-ba érkezünk, Szergej úr, miért nem folytatja velünk tovább az utat? Hiszen azt mondotta, hogy vissza akar térni Oroszországba az édesapjához...

– Nem mehetek veletek, Jean - válaszolt Szergej Vasziljevics. - Még korántsem fejeztem be a nyugat-amerikai területeken végzendő kutatásaimat.

– És Kayette önnel marad? - suttogta Jean.

Hangja olyan szomorú volt, hogy hallatára Szergej Vasziljevics mélységesen meghatódott.

– Hát nem úgy van rendjén, hogy velem tartson, miután kezembe helyezte sorsát?

– Nem is hagyná önt el, Szergej úr, és majd ha az ön hazájában...

– Még nincsenek végleges terveim... ennél többet most nem is tudok neked mondani. Majd ha Port Clarence-ban leszünk, meglátjuk... Akkor esetleg javasolok valamit apádnak, és a válaszától függően...

Jean ismét érezte azt a habozást a hangjában, amit már máskor is megfigyelhetett. Nem is kérdezősködött tovább, megértette, hogy valami okból csak nagyon tartózkodóan nyilatkozik a jövő felől. E beszélgetés óta azonban még melegebb, kölcsönös rokonszenv alakult ki bennük. Szergej Vasziljevics méltányolta mindazt a szépet, jót, nemeset, amit ebben a nyílt, egyenes lelkű fiúban meglátott. Igyekezett minél több mindenre megtanítani, és érdeklődését a hajlamainak megfelelő tanulmányok felé fordítani. César Cascabel és a felesége pedig örültek, hogy Szergej Vasziljevics olyan melegen érdeklődik a fiuk iránt.

Jean közben vadászmesteri tisztét sem hanyagolta el. Szergej Vasziljevics, aki maga is szenvedélyes vadász volt, legtöbbször vele tartott, és két puskalövés között bizony nagyon sok mindenről lehet beszélgetni! A síkságok rendkívül gazdagok voltak vadban, akár egy karavánt el lehetett volna látni pecsenyével, annyi volt a nyúl! A nyúlvadászat egyébként nemcsak élelemszerzés szempontjából volt hasznos.

– Mert nemcsak tűzdelt gerinc meg pörkölt futkározik errefelé, hanem kabát, prémgallér, karmantyú és sok-sok takaró is! - mondta egyszer César Cascabel.

– Igaza van, kedves barátom - válaszolt Szergej úr -, és miután így vagy úgy szerepeltek már az asztalon, rendkívül kellemesen szerepelnek majd a ruhatárban is. Nem lehet eléggé felkészülni a zordon szibériai éghajlatra.

Ezért aztán bőségesen ellátták magukat nyúlprémmel, sok nyúlhúst fogyasztottak, hogy a konzervkészletüket megőrizhessék azokra a napokra, amikor a tél hidege elkergeti a vadat a sarkvidék közeléből.

De ha a vadászok véletlenül nem hoztak haza sem nyulat, sem foglyot, Cornélia cseppet sem vonakodott attól, hogy indián szokás szerint egy-egy varjút vagy hollót tegyen a levesbe, ami kitűnő ízt adott neki.

Egyszer-egyszer az is megesett, hogy Szergej úr vagy Jean pompás fajdkakast húzott elő vadásztarisznyájából, s könnyen elképzelhetjük, hogy a nagyszerű pecsenye milyen kellemes látványt nyújtott az asztalon.

Mint látjuk, a Szép Vándor utasainak cseppet sem kellett félniük az éhségtől. Igaz ugyan, hogy kalandos útjuknak még csak az első és legkönnyebb részét kezdték meg.

De már most is volt egy állandó bosszúságuk, sőt nyugodtan mondhatjuk, szenvedésük: a szúnyogok kínozták őket. César Cascabel most, hogy már nem angol földön járt, nagyon kellemetlennek tartotta őket. A szúnyogok özöne ijesztő lett volna, ha a fecskék nem fogyasztanak el belőlük szinte elképesztő mennyiségeket. A fecskék azonban hamarosan elindulnak majd dél felé, a sarköv szomszédságában ugyanis csak nagyon rövid ideig maradnak.

A Szép Vándor július huszonkilencedikén két egybeömlő folyó torkolatához érkezett. A Lewes folyó, mely, mint Kayette elmondotta, a felső szakaszán még a Pelly nevet viseli, a bal parton széles kanyart leírva ömlik a Yukon folyóba. A Lewes folyó torkolatától kezdve a Yukon egyenesen északnyugati irányba hömpölyög, majd nyugatabbra medre elhajol, és vize a Bering-szoros tágas torkolatöblébe ömlik.

A Lewes torkolatánál emelkedik a Selkirk-erőd néven ismert postaállomás, mely korántsem olyan jelentős, mint a folyó jobb partján mintegy százmérföldnyivel lejjebb épült Yukon-erőd.

Mióta Sitkából elindultak, az indián lányka rendkívül hasznos szolgálatokat tett az utasoknak, akiket a legnagyobb biztonsággal vezetett. Nomád élete során már bejárta ezeket a síkságokat, melyeket a nagy alaszkai folyó öntöz. Szergej Vasziljevics kérdésére beszámolt arról, milyen volt a gyermekkora, elmesélte nehéz élete folyását, beszélt arról, hogyan élt, mikor a nomád indgelét törzsek a Yukon völgyének egyik végéből a másikba vándoroltak, majd elmondotta, miként szóródott szét a törzs, miként tűnt el a családja. Ekkor határozta el, hogy elmegy szolgálónak valamelyik sitkai tisztviselőhöz vagy kereskedelmi ügynökhöz. Jean többször is elmondatta vele ezt a szomorú történetet, és mélységesen meghatódott, valahányszor végighallgatta.

A Selkirk-erőd környékén találkoztak néhány indiánnal, akik a Yukon partvidékeit járták. Az indiánok törzsi nevét Kayette így fordította le: „a nyírfák népe”. Ezen a magas szélességi fokon a tűfenyők, a Douglas-fenyők és a jávorfák hazájában valóban akadnak nyírfák is.

A Selkirk-erőd, melyet az orosz-amerikai kereskedelmi társulat alkalmazottai laknak, valójában nem egyéb, mint bőr- és szőrmeáru-lerakat, meghatározott időben itt jelentkeznek a partvidéki kereskedők áruért.

A Selkirk-erőd lakói nagyon szívélyesen fogadták a Szép Vándor utasait, örültek, hogy életük egyhangúságába változatosságot hoznak. César Cascabel el is határozta, hogy huszonnégy órás pihenőt tartanak.

Magát a kocsit azonban itt küldték át a folyamon, nehogy később esetleg jóval kedvezőtlenebb körülmények között kelljen átjutni a túlsó partra. A Yukon medre ugyanis lejjebb, nyugat felé kiszélesedik, folyása sebesebbé válik.

Szergej Vasziljevics tanácsára határoztak így, miután a térképen alaposan tanulmányozták a Yukon útját, mely kétszáz mérföldnyivel Port Clarence előtt vágja át az ő útvonalukat.

Egy kompon tehát a folyam jobb partjára szállították a *Szép Vándor*t az erődben lakó ügynökök és a környékén megtelepült indiánok segítségével, akik a folyami halászatból élnek.

A Cascabel családot mintha a jó sors hozta volna az indiánok közé, akiknek segítségét nagyon értékes viszontszolgálattal hálálták meg.

A törzsfőnök akkoriban éppen súlyos beteg volt - vagy legalábbis azt hitték, hogy súlyos beteg. A bennszülött törzsek abban az időben nem ismertek sem orvost, sem orvosságot, betegség esetén a varázslóhoz és varázslásokhoz folyamodtak. A törzsfőnök már egy ideje a falu főterén feküdt, s mellette éjjel-nappal nagy tűz lobogott. A köréje gyülekezett indiánok fohászokat énekeltek a nagy Manitu tiszteletére, a varázsló pedig minden tudományát latba vetette, hogy kiűzze a beteg testébe költözött gonosz szellemet. És hogy biztosabb legyen a dolgában, azzal is megpróbálkozott, hogy ezt a bizonyos gonosz szellemet a saját testébe csalogassa, a csökönyös szellem azonban csak nem akart költözködni.

Szergej Vasziljevics szerencsére értett valamicskét az orvosláshoz, és a törzsfőnököt megfelelő kezelésben részesítette.

Miután megvizsgálta a beteget, nyomban megállapíthatta, mi leli őfelségét, és a kis úti gyógyszertár készleteiből beadott neki egy jókora adag hánytatót, amit a varázsló semmiféle mesterkedése nem pótolhatott volna.

A helyzet ugyanis azt volt, hogy a törzsfőnök kegyetlen gyomorrontásban szenvedett, és hiába itta literszám a teát, az sem segített rajta.

A törzs nagy örömére a főnök életben maradt - a Cascabel család viszont elesett attól az élvezettől, amit egy fejedelem temetésével járó ceremóniák jelentenek. A temetés szó persze nem egészen pontos, ha indián gyászszertartásról van szó. Az indiánok ugyanis a földtől néhány lábnyi magasságba függesztik a koporsót, és hogy a túlvilágon is hasznára legyen, beleteszik a halott pipáját, íját, tegzét, hótalpát és többé-kevésbé értékes prémjeit, hogy télen magára ölthesse. Mint a gyermek a bölcsőben, úgy fekszik az indián a koporsójában, és a szellő ringatja örök álma közben.

A Cascabel család, miután huszonnégy órát eltöltött a Selkirk-erődben, elbúcsúzott az indiánoktól és a kereskedelmi társulat alkalmazottaitól, s valóban kellemes emléket vitt magával az első folyóparti pihenőről. Ezentúl a Pelly folyó meglehetősen dimbes-dombos partján kellett felfelé kaptatniuk, ez az út a lovakat ki is fárasztotta. Végül július huszonhetedikén, vagyis tizenhét nappal azután, hogy elindult a Selkirk-erődből, a Szép Vándor a Yukon-erődhöz érkezett.