A napok kellemesen multak séta és munka közt. Fiatal tanítóm meggyőződhetett előmenetelemről. A hangzók már jól megfészkelték magukat a fejemben. Áttértünk a mássalhangzókra. Némelyek, főleg az utolsók elég bajt okoznak. De végre is, ment a dolog. Nemsokára sikerült a betűket egymás mellé illesztenem és szókat alkotnom belőlük. Úgy látszik, hogy voltak hajlamaim a tanulásra - harminczegy éves koromban!

Kalkreuth felől többé semmit se hallottunk. Nem kaptam ujabb idézést. Mindazonáltal kétségtelen volt, hogy szemmel tartanak bennünket, főleg engem, noha életmódom semmiféle gyanúra sem adott okot. Azt gondoltam tehát, hogy az első idézéssel vége van a dolognak, és hogy a rendőrigazgató nem fog sem az elszállásoltatásomról, sem az eltolonczoltatásomról gondoskodni.

A következő héten János úr kénytelen volt nehány napra Berlinbe utazni az átkozott pere végett. Minden áron megoldást akart követelni, mert a helyzet kezdett sürgetővé válni. Vajjon milyen fogadtatásban fog részesülni? Kitűzik-e legalább az itélethozás napját? Avagy igyekezni fognak időt nyerni? Az utóbbitól lehetett tartani.

János úr távolléte alatt Irma tanácsára magamra vállaltam figyelemmel kisérni Grawert Ferencz üzelmeit. Egyébiránt, Mártha kisasszony nem találkozott a hadnagygyal, miután csak egyszer ment a templomba. A hadnagy azonban mindennap elment a Lauranay úr háza előtt, majd gyalog, erősen feszítve és a csizmáit nyikorgatva, majd lóháton, tánczoltatva a lovát, a mely pompás egy állat volt, mint egyébiránt a gazdája is. De a kapu és az ajtó folyvást zárva volt. Képzelhető, mennyire dühöngött belsőleg. De mindenesetre czélszerűnek látszott siettetni az egybekelést.

János úr főleg e miatt ment még egyszer Berlinbe. Bármi történjék, el volt határozva, hogy mihelyt visszatér Belzingenbe, kitűzik a menyegző napját.

János úr junius 18-án utazott el és 21-én készült visszatérni.

Ezalatt szorgalmasan dolgoztam és Kellerné asszonyság helyettesítette a fiát a tanításban, fáradhatlan türelemmel. Képzelhető, mily nyugtalanul vártuk a távollevő visszaérkezését! A körülmények valóban sürgetőkké váltak. Ezt magatok is megitélhetitek az alább következőkből, a miket később hallottam és minden megjegyzés nélkül fogok elbeszélni, mert szivesen bevallom, hogy a mi a politika csinját-binját illeti, ahhoz bizony egy csöppet sem értek.

90 óta a franczia emigránsok Koblentzbe menekültek. A mult évben, 91-ben XVI. Lajos király elfogadta az alkotmányt és ezt az elfogadást tudatta a külhatalmakkal. Angolország, Ausztria és Poroszország biztosították őt barátságos hajlamaikról. De vajjon lehetett-e hozzájuk bizalma? Az emigransok nem szüntek meg a háborút sürgetni. Szállítási szerződéseket kötöttek, katonákat toborzottak. Daczára annak, hogy a király megparancsolta nekik, hogy térjenek vissza Francziaországba, nem szüntették meg hadi készülődéseiket. Noha a törvényhozó testület felszólította a trieri és mainzi választófejedelmeket és a német birodalom többi fejedelmeit, a határon levő csapatok szétoszlatására, azok bizony csak ott maradtak és készen álltak a betörő csapatokat Francziaország ellen vezetni.

Ekkor a keleti határokon három hadsereget szerveztek, a melyek együttesen működhettek.

Egykori tábornokom, Rochembeau gróf átvette Flandriában az éjszaki hadsereg vezényletét, Lafayette, Metzben, a központi hadseregét és Luckner az elszászi hadseregét. E három sereg összesen mintegy kétszázezer emberből állt. A mi pedig az emigransokat illeti, miért mondtak volna le ezek a terveikről és miért engedelmeskedtek volna a király parancsának, mikor II. Lipót német császár a segítségükre készült sietni?

Ez volt a dolgok állapota 91-ben. Most elmondom, milyen volt 92-ben.

Francziaországban a Jakobinusok, Robespierre-el az élükön, erélyesen a háború ellen nyilatkoztak. Hozzájuk csatlakozott a Cordelierek clubja is, attól félvén, hogy katonai diktatura ragadhatná kezébe a hatalmat.

A Girondisták ellenben, a kiknek szószólói Louvet és Brissot voltak, minden áron kivánták a háborút, hogy általa a királyt kényszerítsék, leleplezni a szándékait.

Ekkor jelent meg Dumouriez, a ki eddig a Vendeé-ben és Normandiában állt a csapatok élén. Visszahivták, hogy katonai és politikai lángelméjét a haza rendelkezésére bocsássa. A tábornok elfogadta a megbizatást és azonnal haditervet készített, a mely a támadásra s egyszersmind a védelemre is kiterjeszkedett. Biztosra lehetett venni, hogy ő nem fogja hosszú pórázra bocsátani a dolgokat.

Mindeddig azonban Németország meg se mozdult. Hadai nem fenyegették a franczia határt, sőt nem szünt meg hirdetni, hogy semmi se lehetne ennél károsabb az európai érdekekre nézve.

E közben II. Lipót császár meghalt. Vajjon mit fog tenni az utóda? Híve lesz-e a mérsékelt politikájának? Nem. Bécsből egy jegyzék küldetett szét, a mely a monarchia visszaállítását követelte a 89-iki királyi nyilatkozat alapján.

Képzelhető, hogy Francziaország nem fogadhatta el e követelést, a mely túlment a megengedett határokon. A jegyzék nagy felindulást keltett az egész országban. XVI. Lajos kénytelen volt a nemzetgyűlést felhívni, hogy izenjen háborút I. Ferencznek, Magyar és Csehországok királyának. A hadizenet megtörtént és határozatba ment, hogy mindenekelőtt I. Ferencz belga birtokait támadják meg.

Biron nem is késett elfoglalni Quiévraint és már remélni lehetett, hogy semmi se fogja megakasztani a franczia csapatok diadalmas előhaladását, mikor Mons előtt egy váratlan körülmény egyszerre megváltoztatta a helyzetet. A katonák árulást gyanítván, felkonczolták Dillon és Berthois nevű tisztjeiket.

Lafayette az esetről értesülvén, czélszerűnek tartotta Givetnél megállapodni.

Ez április utolsó napjaiban történt, mielőtt még elhagytam volna Charlevillet. A mint látjuk, Németország e pillanatban még nem volt hadilábon Francziaországgal.

Junius 13-án Dumouriez kineveztetett hadügyi ministerré. Ezt Belzingenben tudtuk meg, mielőtt János úr visszatért volna Berlinből. E hír rendkívül fontos volt. Könnyen előre lehetett látni, hogy az események nagy változáson fognak keresztül menni és e helyzet tisztázása elmaradhatlan. Poroszország eddig teljesen semleges volt, de félni lehetett, hogy a semlegességével egyik percztől a másikig felhagyhat. Máris arról beszéltek, hogy nyolczvanezer ember volna úton Koblentz felé.

Egyidejüleg az a hír terjedt el Belzingenben, hogy Nagy Frigyes régi csapatainak vezényletét a braunschweigi herczegre fogják bízni, a ki Németországban bizonyos hírnévvel bírt.

Elképzelhető, milyen hatást tett e hír, még mielőtt megerősítést nyert volna. Ezenkivül a katonák átvonulása mind sűrűbben ismétlődött.

Sokat adtam volna érte, ha a Grawert ezredes és a fia ezredét a határszélek felé elindulni láthatom, mert így megszabadultunk volna tőlük. Szerencsétlenségre ez az ezred semmiféle parancsot se kapott. Grawert Ferencz hadnagy nem is szünt meg a járdát koptatni Belzingen utczáin, főleg pedig Lauranay úr háza előtt, a mely folyvást zárva volt.

A mi engem illet, okom volt a helyzetemet fontolóra venni.

Igaz, hogy szabadságon voltam ennek rendje szerint és oly országban, a mely még nem állt hadilábon Francziaországgal. De elfeledhettem-e, hogy a Royal Picardie ezredhez tartozom, és hogy bajtársaim Charlevilleben voltak helyőrségben, csaknem a franczia határszélen.

Ha összeütközésre kerül a sor osztrák Ferencz és porosz Frigyes Vilmos katonáival, a Royal Picardie első sorban fog állni és kétségbe lettem volna esve, ha jelen nem lehetnék e mulatságon.

Kezdtem tehát komolyan nyugtalankodni. Azonban töprengéseimről senkinek se szóltam, nem akarván megszomorítani Kellerné asszonyságot, sem Irma nénémet, de csakugyan nem tudtam, mire határozzam el magamat.

Szóval ily körülmények közt egy franczia ember helyzete igen nehéz volt. Ezt a testvérem is belátta, a maga személyére vonatkozólag. A saját jó szántából bizonyára nem fogja elhagyni Kellerné asszonyságot. De nem volt lehetetlen, hogy bizonyos rendszabályokat fognak életbe léptetni az idegenek ellen. Hátha Kalkreuth meghagyást küld ránk, hogy huszonnégy óra alatt takarodjunk ki Belzingenből?

Elképzelhető, milyen nagy volt a nyugtalanságunk, a mely még inkább fokozódott, mikor Lauranay urra gondoltunk. Ha kényszerítenék elhagyni az országot és átkelni egy területen, a hol a háború dühöng, mily veszélyes utazás volna ez rá és az unokájára nézve? És hol és mikor történnék meg az egybekelés? Volna-e még idő, ezt megülni Belzingenben? Valóban, semmire se lehetett biztosan számítani.

Naponkint keltek át csapatok a városon, Magdeburg felé, gyalogság, lovasság, főleg dsidások, majd társzekerek százával. A dob szünet nélkül pergett, a trombita folyvást harsogott. A csapatok koronkint néhány órai pihenőt tartottak a főpiaczon. Ilyenkor nagy volt a járás-kelés, sürgés-forgás és a pálinkaivás, mert már meleg idők jártak.

Természetesen nem tartóztathattam magamat, hogy oda ne menjek nézni a katonákat, ha mindjárt ez talán nem is volt Kalkreuth ügynökeinek inyére. Valahányszor trombita- vagy dobszót hallottam, ki kellett mennem a házból, ha éppen egyéb dolgom nem volt. Mondom, ha egyéb dolgom nem volt, mert azon esetre, ha Kellerné asszonyság leczkét adott volna, a világon semmi se lett volna képes rábirni, hogy eltávozzam az oldala mellől. Hanem szabad óráimban kimentem a házból, gyors léptekkel utolértem a csapatokat, elkisértem őket a főpiaczig és ott néztem... néztem, noha Kalkreuth meghagyta, hogy semmit se lássak.

Szóval, ha mindez a mozgás érdekelt is, mint katonát, franczia létemre csakis azt mondhattam magamban, hogy biz ez nem jó dolog. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenségeskedések rövid idő alatt meg fognak kezdődni. János úr 21-én megérkezett Berlinből. A mint előre félni lehetett, utazása eredménytelen volt. A per nem mozdult el arról a pontról, a melyen megfeneklett. Lehetetlen lett volna megmondani, hogyan fog végződni és mikor. Valóban kétségbeejtő állapot volt.

A többire nézve János úr mindenből, a mit hallott, azt a meggyőződést merítette, hogy Poroszország rövid időn hadat izen Francziaországnak.