Másnap nagyon későn ébredtem fel. Legalább is hét óra lehetett. Siettem felöltözni és ismételni a feladatomat vagyis leírni valamennyi hangzót, addig is, míg a mássalhangzókra kerülne a sor.

Mikor a legutolsó lépcsőfokon leértem, Irma nénémmel találkoztam, a ki felfelé jött.

– Épen fel akartalak kelteni, - mondá.

– Valóban, soká aludtam és elkéstem.

– Nem, Natalis, még csak hét az óra. De valaki keres téged.

– Valaki?

– Egy ügynök.

Egy ügynök!... Terringettét! az ilyen látogatókat nem igen szeretem. Mit akarhatnak tőlem? A néném nem látszott nagyon nyugodtnak.

János úr megjelent e perczben.

– Egy rendőrügynök keresi önt, - mondá. - Jól vigyázzon, Natalis, nehogy olyasmit mondjon, a mi önt kompromittálhatná.

– Ugyan szép volna, ha tudná, hogy katona vagyok! - felelém.

– Az nem valószinű!... Ön Belzingenbe jött a nénjét meglátogatni, ennyi az egész.

Úgy is volt. Egyébiránt feltettem magamban, hogy nagyon óvatos leszek.

Az ajtó elé érvén, megpillantottam az ügynököt, egy kellemetlen arczú, görbe lábú torzalakot, a kin messziről meglátszott, hogy részeges.

János úr németül megkérdezte tőle, hogy mit akar.

– Önöknél egy utas lakik, a ki tegnap érkezett Belzingenbe.

– Úgy van. S aztán?

– A rendőrfőnök ezennel meghagyja neki, hogy jelentkezzék a hivatalában.

– Jól van. El fog menni.

János úr lefordította nekem ezt a párbeszédet. Még nem is meghivás, hanem egyenesen meghagyás volt. Okvetlenül engedelmeskednem kellett.

Az ügynök eltávozott, a mit éppen nem bántam. Semmi kedvem se volt e ficzkó társaságában menni Belzingen utczáin.

A rendőrfőnök hivatalos helyiségét megtalálni nem lesz nehéz dolog.

– Miféle ember ez a rendőrfőnök? - kérdém János úrtól.

– Meglehetősen ravasz. Legyen óvatos vele szemben, Natalis. A neve Kalkreuth. És ez a Kalkreuth mindig iparkodott nekünk kellemetlenséget okozni, mert azt találta, hogy nagyon sokat foglalkozunk Francziaországgal. Távol is tartjuk őt e miatt magunktól és ő ezt jól tudja. Nem csodálkoznám rajta, ha bennünket valamely bajba akarnak keverni. Ügyeljen hát a szavaira.

– Miért nem jön velem, János úr? - kérdém.

– Kalkreuth engem nem idéztetett meg és nem valószinű, hogy jó néven venné, ha én is megjelenném.

– De töri-e legalább a franczia nyelvet?

– Tökéletesen beszél francziául. De ne feledje Natalis, hogy minden szót meg kell fontolnia, mielőtt felelne és ne mondjon Kalkreuthnek többet, mint a mennyi épen szükséges.

– Legyen nyugodt, János úr.

Megmutatták a nevezett Kalkreuth lakását, a mely alig volt pár száz lépésnyire Kellerné asszonyság házától. Csakhamar odaértem.

Az ügynök az ajtó előtt állt és azonnal bevezetett a rendőrigazgató irodájába.

Ez az egyéniség úgy látszik, mosolylyal akart engem üdvözölni, mert a szája elnyult az egyik fülétől a másikig. Aztán széket kinált egy kézmozdulattal, a mely az ő nézete szerint igen kecses lehetett.

Egyidejüleg tovább lapozgatta az előtte fekvő iratokat.

Ezt az időt arra használtam fel, hogy szemügyre vegyem az én Kalkreuthomat. Sujtásos dolmányba öltözött, öt láb, nyolcz hüvely magas, sovány, csontos és rendkivül nagy lábú kamasz volt. A felső teste hosszúságánál fogva akár tizenöt bordája is lehetett volna mindegyik oldalán!... Pergamentszerű arcza kétségkivül még a mosakodás után is piszkosnak látszott, széles szája, sárga fogai, lapos orra, ránczos halántékai, apró szemei, sűrű szemöldökei nagyon ellenszenvessé tették a pofáját. Felesleges volt engem figyelmeztetni, hogy bizalmatlan legyek irányában. A bizalmatlanság magától feltámadt, mihelyt az ember szemközt áll vele.

Miután Kalkreuth megszünt az iratait lapozgatni, megszólalt és igen tiszta franczia kiejtéssel kérdéseket intézett hozzám. Én azonban, hogy időt nyerjek a gondolkodásra, úgy tettem, mintha csak nehezen érteném a mit mond. Sőt arra is volt gondom, hogy valamennyi mondatát ismételtessem vele.

A kihallgatás lefolyása körülbelül a következő volt:

– Mi a neve?

– Delpierre Natalis.

– Franczia származású?

– Franczia vagyok.

– Mi a mestersége?

– Vásári kereskedés.

– Vásári kereskedés... vásári kereskedés... Magyarázza meg ezt bővebben, mert nem értem, hogy mit jelent.

– Igen!... a vásárokat látogatom... vásárlok, eladok... szóval üzérkedem.

– Ön Belzingenbe jött?

– Alkalmasint, miután itt vagyok.

– És mit keres itt?

– A nővéremet, Delpierre Irmát, akartam meglátogatni, a kit már tizenhárom éve nem láttam.

– Az ön nővére is franczia nő és a Keller családnál szolgál?

– Úgy van.

Itt rövid szünet következett a vallatásban.

– Tehát, - folytatá végre Kalkreuth, - az ön utazásának nincs egyéb czélja?

– Nincs.

– És mikor elutazik?...

– Megint azon az úton fogok visszatérni, a melyen ide jöttem.

– Azt helyesen fogja tenni. És körülbelül mikor szándékozik elutazni?

– A mikor nekem tetszeni fog. Nem hiszem, hogy egy idegen ne járhasson-kelhessen Poroszországban a tetszése szerint.

– Talán mégis.

E szónál Kalkreuth élesebben tekintett rám. A feleleteimet kétségkivül szabadabbaknak találta, mintsem óhajtotta volna. De ez csak villámlás volt és a mennydörgés még nem kezdődött.

– Vigyázzunk! - mondám magamban, - ez a ficzkó nekem nyilván gáncsot akar vetni. Eszeden járj, Natalis. Most lesz szükséges az óvatosság.

Kalkreuth ismét folytatá a kihallgatást, édeskés hangon:

– Hány napig jött ön Francziaországból Poroszországba?

– Kilencz napig.

– És melyik utat választotta?

– A legrövidebbet, a mely egyszersmind a legjobb is volt.

– Nem mondaná meg szabatosan, merre jött?

– Uram, - mondám akkor, - ha szabad tudnom, mire való ez a sok kérdés?

– Delpierre úr, - viszonzá Kalkreuth száraz hangon, - itt Poroszországban ki szoktuk kérdezni az idegeneket, a kik bennünket meglátogatnak. Ez rendőri formaság, a mely alól ön kétségkivül nem szándékozik magát kivonni?

– Ám legyen! Végig jöttem a Németalföldön, a Brabanton, Westphálián, Luxemburgon, Szászországon...

– E szerint elég hosszú kerülő utat tett?

– Miért?

– Mert a thüringiai úton érkezett Belzingenbe.

– Valóban, a thüringiai úton.

Ebből megértettem, hogy ez a kiváncsi ficzkó már tudta, hányadán van velem. Nem volt szabad valamely hamisságon éretnem magamat.

– Nem tudná nekem megmondani, melyik ponton lépte át a franczia határt?

– Tournaynál.

– Ez furcsa.

– Miért furcsa?

– Mert azt jelentették, hogy a zerbsti úton jött.

– Ezt a kerülő magyarázza meg, a melyet tettem.

Nyilván szemmel tartottak és a kém, a ki megérkezésemet feljelentette, kétségkivül az Eckwende korcsma tulajdonosa volt. Emlékezhettek, hogy ez az ember látta, mikor megérkeztem, mialatt a néném az országúton várt rám. Mindenből láttam, hogy Kalkreuth hireket akar belőlem kicsalni, a francziaországi dolgok felől. Óvatosabb voltam tehát, mint valaha.

Kalkreuth tovább folytatá:

– Ön tehát nem találkozott a németekkel Thionville táján?

– Nem.

– És semmit se tud Dumouriez tábornokról?

– A nevét se hallottam.

– Sem a határon levő franczia csapatok mozdulatairól?

– Semmit.

Erre Kalkreuth arcza és hangja szigorubbá lett.

– Vigyázzon magára, Delpierre úr! - mondá.

– Miért? - kérdém.

– A pillanat nem kedvező az idegenekre nézve a Németországban való utazásra, főleg ha az idegenek francziák... és mi nem szeretjük, ha valaki ide jön megnézni, hogy mi történik nálunk.

– De azt nem bánná ön, ha megtudhatná, hogy mi történik másutt. Én nem vagyok kém, uram.

– Ezt az ön saját érdekében óhajtom, - viszonzá Kalkreuth fenyegető arczkifejezéssel. Szemmel fogom önt tartani. Ön franczia. Ön már is látogatást tett egy franczia háznál, Lauranay úr házánál. Ön a Keller családnál lakik, a mely nem szakította meg Francziaországgal való összeköttetéseit. A jelen körülmények közt nem kell egyéb hozzá, hogy valaki gyanusnak tünjék fel.

– Nem állt-e szabadságomban Belzingenbe jönni?

– Kétségkivül.

– Kitört-e a háború Német- és Francziaország közt?

– Még nem. Mondja csak, Delpierre, ugyebár, önnek jó szemei vannak?

– Kitünőek.

– Nos hát, azt tanácslom, hogy ne vegye igen sürgőn a hasznukat.

– Miért ne?

– Mert ha az ember néz, akkor lát, és ha lát, kisértetbe jön el is mondani, hogy mit látott.

– Ismétlem uram, hogy nem vagyok kém.

– Én is ismétlem, hogy ezt az ön érdekében óhajtom is, máskülönben?

– Máskülönben?...

– Kénytelen volnék önt a határszélig tolonczoltatni, hacsak...

– Hacsak?...

– Hacsak önt az utazás fáradalmaitól megkimélendők, nem tartanók czélszerűbbnek rövidebb vagy hosszabb ideig az ön élelmezéséről és lakásáról gondoskodni.

E szók után Kalkreuth egy kézmozdulattal jelezte, hogy távozhatom. Ezuttal a karja nem nyitott kézzel, hanem összeszorított ököllel végződött.

Nem lévén kedvem a rendőrségi hivatalban tovább megbámultatnom magamat, a sarkamon fordultam, talán nagyon is gyors és szabályos mozdulattal, a mely katonára vallott. Épen nem vagyok biztos felőle, hogy ez a barom észre nem vette.

Visszatértem Kellerné asszonyság házához. Most már figyelmeztetve voltam. Szemmel fognak tartani.

János úr várt rám. Részletesen elbeszéltem neki, mi történt Kalkreuth közt és köztem, a ki közvetlenül fenyegetve voltam.

– E felett egy cseppet se csodálkozom, - mondá - és ön még nem végezett a porosz rendőrséggel. Attól félek, Natalis, hogy ön még velünk együtt bajba fog keveredni.