Nemo kapitány · Második rész

XXII.

NEMO KAPITÁNY UTOLSÓ SZAVAI

El escenario del capítulo en la Sala de mapas: Észak felé

A szalonablak bezáruló redőnyei eltakarták az irtózatos látványt. De a mennyezetvilágítás nem gyulladt ki. A Nautilus belsejében koromfekete sötétség és halálos csend honolt. A hajó most százlábnyi mélységben, irtózatos sebességgel távolodott a pusztulás színhelyétől. Merre tart? Délnek vagy északnak? Merre menekül ez az ember a szörnyű megtorlás után?

Visszatértem a szobámba. Ned és Conseil is ide vonult vissza; csendben vártak rám. Leküzdhetetlen irtózatot éreztem most Nemo kapitány iránt. Bármilyen szenvedést okoztak is neki az emberek, nincsen joga így büntetni. S engem arra kényszerített, hogy - ha nem is bűntársává, de - tanújává váljak bosszúja rettenetes művének! Ez több, mint amit elviselhetek!

Tizenegy órakor ismét kigyulladt a villanyvilágítás. Visszatértem a szalonba. Nem volt bent senki. Megnéztem a műszereket. A Nautilus észak felé rohant, huszonöt mérföldes sebességgel, hol a tenger tükrén, hol meg harminclábnyi mélységben.

A térképen való bejegyzésből láttam, hogy kifutottunk a La Manche-csatornából, s most szédületes sebességgel haladunk az északi tengerek felé.

Egy-egy futó pillantásra láthattam csak a hosszúorrú cápákat, a pörölycápákat s az itt otthonos macskacápákat, a nagy halászsasokat s rajokban vonuló, a ló sakkfigurájához hasonló csikócákat, s az angolnákat, amelyek úgy tekeregtek a vízben, mint a tűzijáték lángvörös kígyói. Futólag láttam csak a rézsútos irányban menekülő, ollóikat páncélukon keresztbe fektető rákok seregét, s a falkában száguldó barna delfineket, amelyek gyorsaságban a *Nautilus*szal vetekedtek. Szóba se jöhetett most, hogy megfigyeljem, tanulmányozzam, osztályozzam ezeket az állatokat.

Estélig kétszáz mérföldet futottunk be az Atlanti-óceánon. Besötétedett, s a tenger mély feketeségbe borult, mert még nem jött fel a hold. Visszatértem a szobámba. De nem tudtam aludni. Az öldöklés borzalmas képe újra s újra agyamba tolakodott.

Ki a megmondhatója, hogy az Atlanti-óceán vizein merre ragadott bennünket e naptól fogva a Nautilus? Fel sem mérhető sebességgel száguldott folyton-folyvást. Ködben jártunk, szakadatlanul. A Spitzbergák csúcsa előtt haladtunk-e el vagy a Novaja Zemlja sziklapartjai előtt? A Fehér-tenger vagy a Kara-tenger ismeretlen vizein futott-e a Nautilus, vagy az Ob torkolatöblében vagy a Liarov-szigettengerben, az ázsiai part ismeretlen tájain? Nem tudom. Múltak a napok, s én nem tudtam felmérni az időt. A hajón minden óra megállt. Mint a sarkvidéki tájakon, az éjszaka és a nappal sem változott szabályosan. Edgar Allan Poe1 túlfűtött, sejtelmes, különös képzeletvilágának hangulatában éltem. Minden pillanatban vártam, hogy mint a mesebeli Gordon Pym előtt, énelőttem is megjelenik „az az elfátyolozott emberi alak, amely sokkalta nagyobb a föld minden lakójánál, amint elterül az Északi-sark táját elbástyázó zuhatagon”!

Úgy emlékszem - de lehet, hogy tévedek -, úgy emlékszem, hogy a Nautilus e kalandos útja két vagy három hétig tarthatott - s ki tudja, mikor ért volna véget, ha be nem következik a katasztrófa. Nemo kapitány láthatatlan volt. Úgyszintén a másodkapitány. A legénység közül sem mutatkozott senki, még egy pillanatra sem. A Nautilus csaknem folyton a víz alatt haladt. Ha felszállt, hogy felfrissítse a levegőt, a szalonablak redőnyei önműködően kinyíltak és bezárultak. A térképre semmi bejegyzést sem vezettek rá. Nem tudtam, hol vagyunk.

Meg kell azt is mondanom, hogy a kanadai fogytán volt már erejének és türelmének, s ő sem mutatkozott. Conseil egy szót sem tudott belőle kicsikarni, s attól félt, hogy Ned irtózatos, gyötrő honvágyában egy dührohamában véget vet az életének. Conseil most nagy odaadással, szakadatlanul őrködött a barátja felett.

Olvasóim megérthetik, hogy ilyen körülmények között teljesen elviselhetetlenné vált a helyzetünk!

Egy reggel - nem tudom, milyen nap volt, hajnaltájt végül elszenderedtem. Kínzó lázálmok gyötörtek. Arra ébredtem, hogy Ned Land fölém hajol, s halkan így szól:

– Megszökünk!

Felültem az ágyamban. - Mikor szökünk meg?

– Ma éjjel. A *Nautilus*on, úgy látom, megszűnt minden ellenőrzés. Mintha kábulatban volna mindenki a hajón. Kész ma éjjel velem jönni, tanár úr?

– Igen. Hol vagyunk?

– Valami szárazföld előtt. Ma reggel pillantottam meg a ködön át húsz mérföldnyire, kelet felől.

– Milyen föld ez?

– Nem tudom. Mindegy, hol érünk partot, megszökünk.

– Igen, Ned! Ma éjjel megszökünk, még ha oda is veszünk.

– A tenger háborog, heves szél fúj, de én nem ijedek meg attól, hogy húsz mérföldet megtegyek a Nautilus könnyű csónakján. Sikerült a legénység tudta nélkül némi élelmiszert s néhány palack vizet elhelyeznem a csónakban.

– Magával tartok.

– Ha rajtacsípnek - folytatta a kanadai, védekezni fogok, azt se bánom, ha megölnek.

– Együtt halunk meg, drága barátom.

Mindenre el voltam szánva. A kanadai magamra hagyott. Felmentem a tetőre, de a hatalmas hullámokon hánykolódó hajón alig bírtam megállni a lábamon. Fekete felhők borították az eget, de tudom, föld van valahol a sűrű köd mögött, nem halaszthatjuk tovább a szökést! Egyetlen napot, egyetlen órát sem vesztegethetünk el!

Visszatértem a szalonba. Attól féltem, hogy ott Nemo kapitánnyal találkozom - s ugyanakkor áhítottam is a találkozást. Látni akartam őt még egyszer s irtóztam a gondolattól, hogy szembekerülhetek vele. Mit is mondhattam volna neki? Hogyan leplezhettem volna el, hogy irtózom tőle? Nem! Okosabb, ha nem kerülök többé elé! Okosabb, ha elfelejtem. És mégis...

Milyen lassan telt el ez a nap, az utolsó nap, amelyet a *Nautilus*on töltök! Egyedül voltam egész nap. Ned Land és Conseil nem jöttek be többé a szobámba, attól tartottak, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.

Hat órakor megvacsoráztam, habár semmi étvágyam sem volt. Émelygésem ellenére erőltettem az evést, mert nem akartam legyengülni.

Fél hétkor Ned Land bejött hozzám, s azt mondta:

– Indulásig már nem találkozunk. Tíz órakor a hold még nem kel fel. Kihasználjuk a sötétséget. Menjen akkor a csónakhoz. Conseil meg én ott várjuk magát.

A kanadai választ sem várva, rögtön kiment a szobámból.

Meg akartam állapítani a Nautilus menetirányát. Átmentem a szalonba. A műszerek jelzése szerint észak-északnyugatnak futunk irtózatos sebességgel, ötvenméternyi mélységben.

Egy utolsó pillantást vetettem még a szalonban felhalmozott kincsekre, a természet csodálatos termékeinek s a műkincseknek e páratlan gyűjteményére, amely egy napon a tenger mélyén fog elpusztulni, azzal együtt, aki őket összegyűjtötte. Magammal akartam vinni az utolsó benyomás eleven emlékképét. Egy óra hosszat nézelődtem a szalonban, a mennyezetvilágítás ragyogó fényében még egyszer elgyönyörködtem az üvegszekrényekben elhelyezett kincsekben. Azután visszatértem a szobámba. Átöltöztem, erős, vízhatlan ruhát vettem magamra. Összeszedtem feljegyzéseimet, s féltő gonddal keblembe rejtettem az írásokat. Szívem vadul vert. Hasztalan igyekeztem csillapítani a szívdobogásom. Ha szembekerülnék most Nemo kapitánnyal, zavarodottságom, izgatottságom leleplezne bennünket.

Mit csinál most vajon a kapitány? Hallgatóztam az ajtaján. Lépteket hallottam a szobájában. Odabent van tehát. Nem feküdt le. Az volt az érzésem, minden percben benyithat az ajtómon, s megkérdezi, miért akarok megszökni. Meg-megújuló riadalom vett erőt rajtam, s képzeletem még növelte is riadtságomat. Oly elviselhetetlen volt a bizonytalanság, hogy már azon tűnődtem, nem volna-e jobb, ha egyenesen bemegyek a kapitány szobájába, szembeállok, szembenézek vele!

Őrületes ötlet volt. Szerencsére mégiscsak megfékeztem magamat, leheveredtem az ágyamra, hogy lecsillapuljak. Idegeim lassanként megnyugodtak, de túlfűtött agyam lázasan dolgozott, s gyors egymásutánban pergett le előttem az Abraham Lincoln*ról való eltűnésem óta eltelt hónapok minden emléke, a boldog és a szomorú élmények, a tenger alatti vadászatok, a Torres-szoros, az új-guineai bennszülöttekkel való kaland, a *Nautilus zátonyra futása, a koralltemető, a szuezi átjáró, Szantorin-szigete, a krétai búvár, a Vigo-öböl, Atlantisz, a jégtorlasz, a Déli-sark, a jégbörtön, a polipokkal való küzdelem, a vihar a Golf-áramlatban, a Bosszúálló s az utolsó, rettenetes jelenet, a csatahajó s a legénység elsüllyesztése!... Úgy suhantak el előttem ezek a képek, mint megannyi mozgó kulissza a színpad hátterében. Nemo kapitány alakja óriásira nőtt e különös környezetben. Sajátos egyénisége mindjobban kidomborodott előttem, és szinte természetfeletti méreteket öltött. Nem is láttam már magammal egyívású férfiúnak a víz szülötte ő, a tenger megtestesülése!

Fél tíz óra lett. Tenyerem közé szorítottam halántékomat azt hittem, mindjárt szétreped a fejem. Lehunytam a szemem. Nem akartam gondolkozni. Félórát kell még várnom! Még egy félóra gyötrő lidércnyomás!

Lágy orgonafutamok ütötték meg ekkor a fülemet. Valami tétova, végtelen szomorú dal hangzatai szálltak felém, egy lélek bánatos vergődése, hogy széttörje földi bilincseit. Minden érzékem megfeszült, úgy hallgattam a panaszos dalt, lélegzeni sem mertem, és mint Nemo kapitány, én is teljesen átadtam magam a zene bűvöletének, megszűnt számomra a való világ.

Majd egy gondolat villant fel bennem, s megrettentem. Nemo kapitány tehát nincs már a szobájában. A szalonban tartózkodik. S nekem át kell mennem a szalonon, hogy induláskor eljussak a lépcsőhöz. A szalonban még egyszer, utoljára találkoznom kell a kapitánnyal. Meglát, s talán szól is hozzám! Egy mozdulatot tesz csak, és összeomlik bennem minden, egy szavába kerül csak, s örökre ideláncol a hajójához!

Mindjárt tíz óra. Itt az idő, el kell hagynom szobámat, csatlakoznom kell társaimhoz.

Pillanatig sem tétovázhatok tovább, akkor sem, ha a kapitány utamba áll. Óvatosan kinyitottam az ajtót s úgy tűnt nekem, mintha irtózatos robajjal fordult volna meg sarkain. De talán mégiscsak képzelődés volt, hogy zajt ütöttem!

Előrelopakodtam a sötét hajófolyosón. Minden lépésnél meg kellett állnom, úgy dobogott a szívem.

A szalon ajtaja elé értem. Csendesen benyitottam. Odabent teljesen sötét volt. Az orgona hangja lágyan remegett a teremben. Nemo kapitány muzsikált. Nem látott engem. Azt hiszem, fényes kivilágítás mellett sem vett volna észre, oly elmerülten játszott.

A szőnyegen lopakodtam előre, vigyáztam, hogy semminek neki ne menjek, hogy a legkisebb zaj se árulja el jelenlétemet. Öt percig tartott, míg elértem a könyvtárba vezető, szemközti ajtót. Kezem már a kilincsen volt, amikor szíven ütött egy sóhajtás. Nemo kapitány sóhajtott fel - s én egy lépést sem bírtam tenni. Megéreztem, hogy felkelt az orgona mellől. S aztán homályosan láttam az alakját, mert a kivilágított könyvtárból átszűrődött némi világosság. S ő, mellén keresztbefont karral, némán megindult felém, imbolyogva botorkált előre, mint valami kísértet. Melléből fuldokló zokogás tört ki. S én hallottam, amint ezeket a szavakat mormolja - ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket tőle hallottam:

– Hatalmas isten! Elég már! Elég!

Az önvád szava szólalt meg talán e férfiúnak a lelkében?...

Eszemet vesztve rohantam be a könyvtárba. Felkapaszkodtam a lépcsőn, s a felső folyosón át a csónakhoz futottam. Bemásztam a nyíláson, amelyen át társaim már előbb beszálltak.

– Induljunk! Induljunk! - kiáltottam.

– Egy pillanat, s máris megyünk! - felelte a kanadai.

A Nautilus acélborításába vágott nyílást előbb le kellett zárni, s Ned Land a magához vett franciakulccsal most meghúzta a csavarokat. A csónaknyílás is bezárult. Ned hozzálátott azoknak a csavaroknak a meglazításához, amelyek a csónakot a tengeralattjáróhoz rögzítették.

Egyszerre csak lárma támadt a hajó belsejében. Hangos kiáltozást hallottunk. Mi történt? Észrevették a szökésünket? Éreztem, hogy a sötétben Ned Land tőrt csúsztat a kezembe.

– Igen! - mormoltam. - Ha kell, hát meghalunk!

A kanadai kezében megállt a franciakulcs. S ekkor egy szó ütötte meg a fülem, húsz torok kiáltotta, s már megértettem, mi keltette a *Nautilus*on a riadalmat. Más gondja volt most a legénységnek, mint hogy velünk törődjék!

– A Malström! A Malström! - kiáltozták.

A Malström! Rettenetesebb szó nem üthette meg fülünket ebben a mindennél rettenetesebb helyzetben. A norvég part legveszedelmesebb szakaszán járunk! S a *Nautilus*t abban a pillanatban ragadja el az örvénylő áramlat, amikor csónakunk elszakadni készül a hajótól!

Tudjuk, hogy dagály idején a Vaeröy- és Lofoten-szigetek közé szorult víz irtózatos erővel tombol. Egyetlen hajó sem szabadult ki eddig az örvénylő kavargásból!

A látóhatár minden pontjáról szörnyű hullámok törtek ránk. Hatalmas örvényben futottak össze - joggal nevezték el a Malströmöt „az óceán köldökének”. Ez az örvény tizenöt kilométer távolságból szívja magához a hajókat. S nemcsak a hajókat, hanem a bálnákat és az északi sarkvidék jegesmedvéit is.

A Maelström örvényében
A Maelström örvényében En el Gabinete de grabados →

A *Nautilus*t - akaratlanul vagy talán szándékosan - ebbe az örvénylésbe vetette bele a kapitány. A hajó csavarvonalat írt le, melynek sugara egyre csökkent. Szédületes sebességgel ragadta el az örvény a *Nautilus*t s vele a még oldalához erősített csónakot. Éreztem, hogy körben forgunk. Émelyítő szédülés fogott el, amelyet az ember sokáig tartó forgás után érez. Rémület dermesztett meg bennünket, a borzalmak tetőpontja volt ez, vérkeringésünk megállt, idegeink összeroppantak, testünk hideg verejtékben fürdött, mint a haldoklóké! Irtózatos robajlás, harsogás támadt törékeny csónakunk körül. Bömbölt a víz, s a visszhang mérföldnyi távolságból verte vissza a hullámok harsogását. Irtózatos dübörgéssel omlottak szét a hullámok a tengerfenék hegyes, éles szikláin, s én tudtam, hogy ezek a sziklák pozdorjává törik a legkeményebb hajótestet is, hogy a fa szétforgácsolódik rajtuk, a norvégek szavajárása szerint: „szőrméssé borzolódik”!

Borzalmas helyzet! Szörnyűségesen hánykolódtunk a hullámokon. A Nautilus úgy küszködött az örvény erejével, mint valami emberi lény. Acélizmai ropogtak. Olykor felágaskodott, s ilyenkor a csónakban mi is vele ágaskodtunk!

– Kitartani - mondta Ned. - Vissza kell csavarni az anyákat. Ha hozzá vagyunk erősítve a *Nautilus*hoz, talán megmenekülünk...

Alig mondta ki Ned e szavakat, valami reccsenés hallatszott. Az anyacsavarok eltörtek, a csónak kiszakadt ágyából, s mint a parittyából hajított kő, repült az örvény közepébe.

Fejem nekiütődött a vasbordázatnak, s az erős ütéstől elvesztettem eszméletemet.

Notas

  1. Edgar Allan Poe, nagy amerikai költő (1809-1849), többek között annak a - tudományos eredményeket hasznosító - kalandregényfajtának a megteremtője is volt, amelyet Verne tökéletesített. Poe működése nagy hatással volt Vernére. Itt idézett „Gordon Pym” című regényének folytatását meg is írta a „Jégszfinx” című művében ↩

¿Prestaste atención?

  1. Mik Nemo utolsó szavai, amelyeket Aronnax hall?

  2. Mit kiáltoznak riadtan a Nautilus emberei?

  3. Mit csúsztat Ned a sötétben Aronnax kezébe?

  4. Mit csinál Nemo a szökés estéjén a sötét szalonban?

  5. Hány mérföldet vállal Ned a viharos tengeren a csónakkal?

¿Cuál es tu personaje favorito?

Veinte mil leguas de viaje submarino – entre los personajes principales

Telegrama

Oficina de origen: la Web · Destino: a bordo del Nautilus

0 palabras · tarifa: 0 kreuzers (los puntos se convierten en STOP)