Hans vizet talál

Egy teljes órán át egymást kergették izzó agyamban a találgatások, mi késztethette cselekvésre békés vadászunkat. A leglehetetlenebb ötleteim születtek egymás után. Már majd belebolondultam a töprengésbe.

Végre léptek zaja kelt a szakadék mélyén. Hans jött felfelé. A falakon bizonytalan fény jelent meg, majd erősödött a folyosó torkolatában. Feltűnt Hans.

Nagybátyámhoz ment, a vállára tette a kezét, és gyengéden megrázta. Nagybátyám felébredt.

– Mi van? - kérdezte.

– Vand - volt a válasz.

A nagy szenvedések annyira megihletik az embert, hogy minden nyelven érteni kezd. Egy szót se tudtam dánul, de ösztönösen megértettem, mit mondott a vezetőnk.

– Víz, víz! - kiabáltam hadonászva, kapkodva, mint a bolond.

– Víz - ismételte meg a nagybátyám. - Hvar? - kérdezte az izlanditól.

– Nedad - felelte az.

Hol? Lent! Mindent megértettem. Megragadtam a vadász kezét, megszorítottam, ő pedig szelíden nézett rám.

Nem sokáig készülődtünk, hamarosan lefelé igyekeztünk egy folyosón, amely méterenként 30 centimétert lejtett.

Egy óra alatt körülbelül két kilométert tettünk meg, és 600 méterrel jutottunk mélyebbre.

Ebben a pillanatban meghallottunk valami szokatlan hangot a hatalmas falak oldalában, tompa zúgást, távoli mennydörgésfélét. Az első fél órában, nem látva semmiféle okát, újra elfogott az aggodalom, de a nagybátyám elmagyarázta, honnan ered ez a hang.

– Hans nem tévedett - mondta -, amit hallasz, az patak zúgása.

– Pataké? - csodálkoztam.

– Minden kétséget kizáróan az. Föld alatti folyó kanyarog körülöttünk.

Siettünk, izgatottan és reménykedve. Már nem éreztem fáradtságot, a zúgó víznek a hangja is felfrissített. A patak, amely sokáig a fejünk fölött zúgott, most csobogva és locsogva a bal oldali falban futott tovább. Minduntalan végighúztam a kezem a sziklán, azt remélve, hogy nedvességre, szivárgásra találok, de hiába.

Újabb fél óra telt el. Újabb fél mérföldet tettünk meg.

Akkorra kétségtelenné vált, hogy a vadász az alatt az idő alatt, amíg távol volt, nem juthatott el ennél messzebb a keresésben. A hegylakók és vízkeresők jellegzetes ösztöne vezette, „megérezte” a patakot a sziklán keresztül, de az biztos, hogy nem látta a tulajdon szemével az értékes folyadékot, nem olthatta a szomját.

Hamarosan az is kiderült, hogy ha az utunkat folytatjuk, eltávolodunk a pataktól, amelynek a hangja már kezdett gyöngülni.

Visszafordultunk. Hans megállt azon a helyen, ahol a patakot a legközelebb véltük. Leültem a fal mellé, a víz roppant erővel zubogott alig háromnegyed méternyire tőlem. De még mindig gránitfal választott el tőle bennünket.

Gondolkozás nélkül átadtam magam a kétségbeesésnek, nem is mérlegeltem, volna-e lehetőség a víz megszerzésére.

Hans rám nézett, és mintha mosoly bujkált volna a szája sarkában.

Felemelkedett, kezébe fogta a lámpát. Utána mentem. A fal felé indult. Néztem, mit csinál. Odatapasztotta a fülét a száraz kőre, és lassan végigcsúsztatta rajta, feszült figyelemmel. Rájöttem, hogy azt a pontot keresi, ahol a víz zúgása a legerősebb. Meg is találta ezt a pontot a bal oldali falban, egyméternyire a föld felett.

Milyen izgatott voltam! Nem mertem találgatni, mire is készül a vadász. De mégis rá kellett jönnöm, és helyeselnem kellett, ünnepelni, összevissza ölelni, mert megláttam, hogy kezében csákánnyal indul a sziklát megrohamozni.

– Megmenekültünk, megmenekültünk! - kiáltoztam.

– Igen - ismételte a nagybátyám szenvedélyesen. - Hansnak igaza van. Micsoda derék vadász! Magunktól nem jöttünk volna rá erre.

Meghiszem azt! Ez a módszer, akármilyen egyszerű is, nem jutott volna eszünkbe. Micsoda veszedelmes dolog belevágni a csákányt a glóbus gerendázatába! Hátha valami földomlás keletkezik, és maga alá temet, vagy a patak kitör a sziklán keresztül, és elönt minket! Ez a veszély nem volt puszta képzelgés, de a félelem a földomlástól vagy az árvíztől már nem állíthatott meg bennünket, szomjúságunk olyan gyötrő volt, hogy ha kell, az óceán fenekébe is beástunk volna vízért.

Hans hozzáfogott ahhoz a munkához, amit sem a nagybátyám, sem én nem tudtunk volna véghezvinni. Türelmetlenségünk elragadott volna, és vigyázatlan ütéseink alatt szétrobbanhatott volna a szikla. A vezetőnk ezzel szemben nyugodtan és türelmesen vésegette a sziklát apró ütésekkel, így vájt egy 20 centiméteres nyílást. Hallottam, hogyan növekszik a patak moraja, és már szinte éreztem a jótékony vizet a számban.

A csákány nemsokára háromnegyed méternyire behatolt a gránitfalba. A munka több mint egy órája folyt; én reszkettem a türelmetlenségtől. A nagybátyám erősebb eszközökhöz akart nyúlni. Alig tudtam visszatartani, már meg is ragadta a csákányát, amikor sípoló hangot hallottunk meg hirtelen. Vízsugár tört elő a falból, és visszaverődött a szemközti oldalon.

Hansot majdnem felborította a lökés, nem is tudott visszatartani egy fájdalmas kiáltást. Mindjárt megértettem, amikor a vízsugárba dugva a kezem, én magam is hangosan feljajdultam, a forrás tűzforró volt.

– Százfokos víz! - kiáltottam.

– Annyi baj legyen, majd kihűl! - válaszolta a nagybátyám.

A folyosó megtelt gőzzel, egy kis patakocska termett a lábunk alatt, és tűnt el a föld alatti kanyargós utakon. Ebből a patakocskából merítettük hamarosan az első kortyot.

Micsoda gyönyörűség, micsoda semmihez sem hasonlítható boldogság! Milyen víz volt ez? Honnan jött? Mit bántuk mi! Víz volt, ha meleg is, visszahozta a szívünkbe az elillanni készülő életet. Szakadatlanul ittam, nem is éreztem az ízét.

Csak pár percnyi élvezet után szólaltam meg:

– De hiszen ez vastartalmú!

– Az kitűnő a gyomornak, remek ásványvíz. Ez az utazás felér egy teplicei ivókúrával.

– Jaj, de finom!

– Meghiszem azt, az ilyen tíz kilométer mélyen merített víz! Tintaíze van, de ez az íz cseppet sem kellemetlen. Remek forrást fakasztott itt nekünk Hans. Javasolom, kereszteljük el róla ezt az áldott patakot.

– Jól van - helyeseltem.

És máris elfogadtuk a Hans-Bach (Hans-patak) nevet.

Hansnak nem szállt a fejébe a dicsőség. Mértékletesen ivott, aztán szokott nyugalmával lekuporodott egy sarokban.

– De most aztán nem volna szabad veszni hagynunk ezt a vizet - mondtam.

– Miért? - kérdezte a nagybátyám. - Ez a forrás alighanem kiapadhatatlan.

– Akkor is töltsük csak meg a tömlőt és a kulacsokat, és próbáljuk meg eltömni a nyílást.

A tanácsomat elfogadták. Hans gránitrepeszek és egy kis kóc segítségével megpróbálta betömni a falba vágott hasadékot. Nem volt könnyű. A kezünket megégettük, de nem jutottunk eredményre: túlságosan erős volt a nyomás, minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult.

– Nyilvánvaló - mondtam -, hogy ennek a víznek a felső tükre nagyon magasan van, azért olyan erős az esése.

– Kétségtelen - mondta a nagybátyám -, ezer atmoszféra nyomás van itt, ha a vízoszlop tíz kilométer magas. De támadt egy ötletem.

– Micsoda?

– Miért akarjuk mi mindenáron eldugaszolni ezt a nyílást?

– Hát mert...

Nehezen tudtam volna indokot találni.

– Ha a kulacsaink kiürülnek, van biztosítékunk rá, hogy másikat találjunk?

– Persze hogy nincs.

– Hát akkor hagyjuk csak folyni a vizet: ez természetesen lefelé folyik, vezet bennünket, és útközben felüdít.

– Ezt aztán jól kigondolta! - örvendeztem. - És ha ez a patak az útitársunk, semmi ok nem lehet arra, hogy a tervünk ne sikerüljön.

– Na látod, fiam, te is rájössz - nevetett a professzor.

– Nemcsak rájövök, már rajta is vagyok.

– Egy pillanat türelem! Először is pihenjünk pár órát.

Tényleg, észre se vettem, hogy közben éjszaka lett. A kronométertől kellett megtudnom. Hamarosan felfrissülve, felüdülve, mélységes álomba merültünk.