Keressük a vizet

Megkezdtük tehát a leereszkedést az új folyosón. Hans ment elöl, szokás szerint. Még száz lépést se tettünk, amikor a professzor, végigjártatva lámpája fényét a fal hosszán, felkiáltott:

– Már el is értük az ősmasszívumot, jó úton vagyunk! Gyerünk, gyerünk!

Amikor a világ első korszakában a Föld lassacskán kihűlt, tömegének csökkenése a földkéregben elmozdulásokat okozott, szakadásokat, betüremléseket, repedéseket. Ez a folyosó is ilyen hasadék volt, ezen bukott ki hajdanában a kitöréskor a gránit. Ezernyi kanyarulata kiismerhetetlen labirintust alkotott az ősi talajban.

Ahogy haladtunk lefelé, az ősi talajt alkotó rétegek sora mind tisztábban kivált. A geológusok ezeket az ősi rétegeket a földkéreg első képződményeinek tekintik. Tudjuk, hogy három különböző réteg nyugszik a mozdíthatatlan gránitsziklán: a réteges pala, a gneisz és a csillámpala.

De még sosem került mineralógus ilyen szerencsés körülmények közé, hogy a helyszínen tanulmányozhassa a természetet. Amit a talajfúró, ez az ostoba és durva gépezet nem tud felhozni a Föld felszínére a belső szerkezetből, azt mi a szemünkkel láthattuk, a kezünkkel érinthettük.

A szép zöld árnyalatokban tündöklő palasorok felett ott kígyóztak a réz fémszálai és a platina- és aranynyomokkal gazdagított mangánérc csíkok. Elcsodálkoztam, micsoda kincseket rejt a Föld belseje, amiket az emberi kapzsiság sosem fog élvezni. A világ kezdetének felfordulása olyan mélységekbe temette ezeket a kincseket, hogy sem ásó, sem csákány nem tudja őket felhozni sírjukból.

A pala után gneisz következett, réteges szerkezetével, meglepően szabályos, párhuzamos lapjaival, majd a csillámpala: nagy lemezein tündöklött a csillám.

A műszerek fényét visszaverték a sziklatömeg csillogó lapocskái, minden sarokból kis tűzijáték szikrái keresztezték egymást, mintha egy üreges gyémántban utaznánk, ahol a fénysugarak ezernyi vakító csóvába törnek.

Este hat felé ez a fényözön érezhetően fakult, majdnem elhalt. A falak kristályos, de komor színbe öltöztek. A csillám mindjobban összekeveredett földpáttal és kvarccal, kőkemény sziklát alkotott, amely mozdíthatatlanul hordta a hátán Földünk talajának négy emeletét. Be voltunk falazva a hatalmas gránitbörtönbe.

Nyolc óra lett. Még mindig nem volt vizünk. Iszonyúan szenvedtem. Nagybátyám ment elöl, nem akart megállni. Fülelt, hogy felfedezze valami forrás moraját, de nem hallott semmit.

A lábam már felmondta a szolgálatot. Leküzdöttem a szenvedésemet, hogy ne kényszerítsem megállásra a nagybátyámat. Ez kétségbeejtő csapás lett volna a számára, mert már esteledett, és ezzel lejárt az ő napja.

Végül mégis elhagyott az erőm: feljajdultam és elestem.

– Jaj nekem! Végem van!

A nagybátyám visszajött, és összefont karral nézett rám. Aztán tompa hangon megszólalt:

– Mindennek vége...

Még láttam ijesztően haragos kézmozdulatát, aztán lecsukódott a szemem.

Amikor újra kinyitottam, ott láttam két útitársamat mozdulatlanul fekve, takarójukba burkolózva. Vajon alusznak-e? Én egy pillanatra se bírtam álomba merülni. Túlságosan szenvedtem, különösen attól a gondolattól, hogy bajomra nincs orvosság. Nagybátyám utolsó szavai még ott csengtek a fülemben: „- Mindennek vége...” Gondolni se lehetett arra, hogy ilyen elgyengült állapotban vissza tudjak jutni a Föld felszínére.

Hét kilométernyi földkéreg volt fölöttünk. Úgy éreztem, mintha ez a tömeg teljes súlyával a vállamra nehezednék. Mintha minden csontom összetörött volna, a legnagyobb erőfeszítésembe került, hogy megforduljak gránit fekhelyemen.

Így telt el néhány óra. Mélységes csend uralkodott körülöttünk, a sír csöndje. Semmi zaj se hatolt le ide ezeken a falakon keresztül, hiszen a legvékonyabb is öt mérföld vastagságú volt.

Mégis bóbiskolás közben mintha valami zajt hallottam volna. Az alagútban sötét volt. Figyelmesebben néztem, és úgy rémlett, hogy az izlandit láttam eltűnni, lámpával a kezében.

Miért megy el? Hans elhagyna bennünket? A nagybátyám aludt. Szerettem volna kiáltani, de nem jött ki hang kiszáradt számon. A sötétség még mélyebb lett, elhaltak az utolsó zajok.

– Hans itthagy bennünket! Hans, Hans! - kiáltoztam.

De csak magamban; a szavak bennem rekedtek. Mikor azonban a rémület első percei elmúltak, elszégyelltem magam, amiért kételkedtem ebben az emberben, akinek az addigi viselkedése semmiféle gyanakvásra nem adott okot. Elment, de ez nem lehetett szökés. Nem felfelé ment a folyosón, hanem lefelé tartott. Felfelé vezethette volna rossz szándék, lefelé nem. Ez az okoskodás kissé megnyugtatott, és más elgondolásokra irányított. Az oly nyugodt Hans csak akkor mozdulhatott ki pihenéséből, ha erre komoly oka volt. Felfedező útra indult talán? Hátha meghallott a csendes éjszakában valami zajt, amit én nem fogtam fel?