Bánya - bányászok nélkül

Bizony beosztással kellett élnünk. Italkészletünk három napnál többre nem volt elég. Ezt este fedeztem fel, a vacsoránál. És arra bizony nem sok kilátásunk volt, hogy ebben az átmeneti korszakból származó talajban forrásra bukkanjunk. Másnap egész nap vég nélküli boltívekkel folytatódott a folyosó. Szinte szótlanul haladtunk. Hans némasága átragadt ránk is.

Az út nem emelkedett, legalábbis nem érezhetően. Néha még mintha inkább lejtett volna. De ez az alig észrevehető irányváltozás nem nyugtathatta meg a professzort, mert a rétegek minősége nem változott, az átmeneti korszak mind határozottabban mutatkozott.

A villanyfény csodálatosan csillogtatta a régi palákat, a mészkövet és a vörös homokkövet a falban. Mintha Devonshire-ben - amiről ez a talaj a nevét kapta - vágtak volna árkot. A falak pompás márványfajtákba öltöztek, volt achátszürke, szeszélyesen kanyargó fehér erekkel, volt sötét rózsaszín, volt piros pontokkal ékes sárga vagy sötétvörös és barna foltos, amelyben kirajzolódtak a mészkő élénk árnyalatai.

A legtöbb márványban megmaradtak a kezdetleges állatok nyomai. Csakhogy előző este óta szemmel látható volt a fejlődés. A kezdetleges Trilobiták helyett tökéletesebb fajták maradványait láttam, többek közt a vérteshalét és a Sauropterisét, amelyen a paleontológusok felfedezhették a csúszómászók első nyomait. A devon korszakbeli tengerekben nagyszámú ilyen állat élt, és ezrével maradtak meg az új alakulatok szikláira vetve.

Nyilvánvaló volt, hogy felfelé megyünk az állati életnek azon a létráján, amelynek a legfelső fokán az ember áll. De Lidenbrock professzor, úgy látszik, nem vett róla tudomást. Két dolgot várt: vagy hogy egy függőleges kút tátongjon a lába alatt, és lehetővé tegye, hogy folytassuk a leereszkedést, vagy pedig, hogy valami akadály lehetetlenné tegye az út folytatását. De este lett, és reményei nem váltak valóra.

Péntekre virradó éjjel kezdtem érezni a szomjúság kínjait. Reggel kis csapatunk újra bevette magát a kanyargó folyosóba.

Tízórai járás után észrevettem, hogy a falon a lámpánk fénye furcsán tompul. A márvány, pala, mészkő és homokkő helyét átvette valami fénytelen, sötét anyag. Egy helyen az alagút egészen keskeny lett, itt megtapintottam a falat.

Visszahúztam a kezem, és láttam, hogy egészen fekete. Közelebbről megvizsgáltam a falat: tiszta kőszén volt.

– Szénbánya! - kiáltottam fel.

– Szénbánya, bányászok nélkül - jelentette ki a nagybátyám.

– Ki tudja?

– Én - felelte a professzor kurtán. - Biztos, hogy ezek a kőszénrétegeken áthaladó folyosók nem emberi kéz művei. De akár a természet alkotásai, akár nem, elérkezett a vacsoraidő. Együnk.

Hans elkészített némi ételt. Alig ettem, majd megittam pár csepp vizet, amennyi fejadagomul jutott. Egy félig telt útipalack a vezetőnknél: csak ennyi vizünk maradt, ennek kellett három férfi szomját oltania.

Útitársaim ettek, aztán elnyúltak a takarójukon, és az álomban kerestek enyhülést fáradalmaikra. Én azonban nem tudtam elaludni, számoltam az órákat reggelig.

Szombat reggel hatkor továbbindultunk. Húsz perc múlva hatalmas üreghez értünk. El kellett ismernem, hogy emberi kéz nem áshatta ki ezt a szénbányát, mert akkor a boltíveket aládúcolták volna, hiszen az egyensúly igazi csodája volt, hogy nem omoltak össze.

A szakadék 30 méter széles és 50 méter mély volt. Föld alatti mozgás szakíthatta szét hirtelen a talajt. A föld valami hatalmas lökésnek engedve kifordult, és széles üreget teremtett, ahová most először hatol be földlakó.

A karbon kor egész története ott állt a sötét falakra írva, egy geológus könnyedén követhette a különböző fázisokat. A szénágyakat homokkő- vagy sűrű agyagrétegek választották el egymástól: a felső rétegek szinte szétnyomták az alsókat.

A Föld második korszakát megelőző időben a trópusi meleg és állandó pára miatt Földünket rendkívül dús növényzet borította.

A földgolyóbist minden irányban gőzök takarták, felfogva a Nap sugarait.

Innen lehet arra következtetni, hogy a magas hőfok nem ebből az új tűzhelyből származott, a nappal csillaga talán még fel sem lépett ragyogó szerepében. A „klímák” még nem születtek meg, fojtogató hőség telepedett az egész Földre, a pólusokon és az Egyenlítőn egyaránt. Honnan eredhetett ez a hőség? Csakis a glóbus belsejéből.

Lidenbrock professzor elméleteivel ellentétben heves tűz égett a Föld belsejében; hatását a földkéreg legkülső rétegében is érezni lehetett; a növények a Nap jótékony sugárzása híján sem virágozni, sem illatozni nem tudtak, de gyökereik burjánzó életet merítettek a teremtés forró talajából.

Kevés volt a fa, csak fűfélék tenyésztek, hatalmas haraszt, páfrányok, zuzmók, az Asterophiliták ritka fajtái, amik akkoriban ezerszám termettek.

Éppen ennek a burjánzó növényzetnek köszönheti létét a kőszén. A földgolyó kérge akkor még rugalmas volt, és követte a benne levő folyékony tömegek mozgását. Ebből származtak a repedések, a sok betüremlés; a víz alá kerülő növények kezdtek lassan felhalmozódni.

Ekkor lépett működésbe a természet kémiája. A tengerek mélyén a növényi maradványok először tőzeggé alakultak, majd a gázok hatására az erjedés tüzében ásványokká váltak.

Így keletkeztek azok a hatalmas kőszénrétegek, amiket még hosszú századokon át se fog kimeríteni az emberiség, pedig minden nép állandóan bányássza őket.

Ilyesmi járt az eszemben, amíg nézegettem a földgolyóbisnak ebben a szögletében összegyűlt kőszén-kincset. Biztos, hogy ezt sosem fogják feltárni, az ilyen rejtett bányák kiaknázása túl nagy áldozatot követelne. És minek is, mikor a kőszén sok vidéken szinte ki van teregetve a Föld felszíne alatt? Amilyen érintetlenek most ezek a szénrétegek, alighanem olyanok is maradnak a világ végéig.

Eközben mentünk tovább, és én, társaim közt egyedül, megfeledkeztem az út hosszáról, annyira elmerültem geológiai elmélkedéseimben. A hőmérséklet érezhetően ugyanannyi maradt, mint volt, amikor a láva és a pala közt haladtunk. De az orromat megcsapta a szénhidrogén erős szaga.

Azonnal felismertem, hogy a folyosón nagy mennyiségben van az a veszélyes gáz, amit a bányászok bányalégnek neveznek, és amelyik a robbanásával már annyi szörnyű szerencsétlenséget okozott.

Szerencsére a szellemes Ruhmkorffi-féle készülékekkel világítottunk. Ha, vesztünkre, nem lettünk volna óvatosak, és a kezünkben fáklyával kutatjuk fel a folyosót, szörnyű robbanás vetett volna véget az utazásnak, az utasokat megsemmisítve.

Ez a bányakirándulás estig tartott. Nagybátyám már alig tudta fékezni ingerültségét az út vízszintes iránya miatt. Húsz lépésnél messzebbre nem láttunk a sötétben, így nem tudtuk felmérni a folyosó hosszát, és már-már azt képzeltem, hogy végtelen, amikor hat óra tájban hirtelen fal meredt elénk. Sehol egy átjáró, se jobbra, se balra, se fent, se lent. Zsákutca végére értünk.

– Annál jobb! - kiáltott fel nagybátyám. - Most legalább tudom, hányadán állunk. Nem Saknussemm útján vagyunk, nincs más hátra, meg kell fordulnunk. Pihenjünk egy éjszakát, és holnap induljunk vissza: három napon belül elérjük azt a pontot, ahol a két folyosó kereszteződött.

– Elérjük, ha kibírjuk addig - mondtam.

– Miért ne bírnánk?

– Mert holnapra teljesen elfogy a vizünk.

– És a bátorságunk is, mi? - nézett rám szigorúan a professzor.

Nem mertem válaszolni.