Tévút

Másnap, június 30-án reggel hatkor folytattuk a leszállást.

Továbbra is a lávafolyosón haladtunk, természetes rámpán, amely olyan enyhén lejtett, mint azok a ferde pallók, amilyeneket még régi házakban találni. Így ment ez 12 óra 17 percig, amikor is beértük a megálló Hansot.

– A kürtő végére értünk! - kiáltott fel a nagybátyám.

Körülnéztem. Útkereszteződésben voltunk, két alagút indult ki innen, mind a kettő szűk volt és sötét. Melyiken menjünk? Nehéz volt a választás. Nagybátyám azonban nem akart bizonytalannak mutatkozni sem előttem, sem a vezetőnk előtt. A keleti alagútra mutatott, és hamarosan mindhárman elindultunk benne.

Az igaz, hogy csak időveszteség lett volna minden tétovázás a kettős út előtt, mert semmiféle jelből nem ítélhettük meg, melyik az alkalmatosabb, teljesen a véletlenre kellett bíznunk magunkat.

Az új folyosó alig érezhetően lejtett. Keresztmetszete rendkívül változó volt. Helyenként boltívek sorozata emelkedett fölénk, mint egy gótikus katedrális oldalhajójában: a középkor művészei itt tanulmányozhatták volna az egyházi építészetnek azokat a formáit, amik a csúcsívből születtek. Egy mérfölddel arrébb meg kellett hajtanunk a fejünket a román stílusú alacsony falkiugrások miatt; a boltívek alatt a falból kidomborodó hatalmas oszlopok görnyedeztek. Egyes helyeken ezt az elrendezést alacsony építmények váltották fel, a hódvárakhoz hasonlóak, és mi kúszva jutottunk át a szűk folyosókon.

A hőség még elviselhető volt. Önkéntelenül is eszembe jutott, milyen lehetett a hőség, amikor ezen a most oly csendes útvonalon a Snaefells lávája hömpölygött. Elképzeltem a tűzfolyamokat, amint megtörnek a folyosó sarkain, és az összesűrűsödő forró gőzöket, amint a szűk átjárókban áthömpölyögnek.

Reméljük, nem támad fel a vén vulkán egy késői szeszélye - gondoltam magamban.

Ezeket a gondolataimat azonban nem közöltem Lidenbrock professzorral, úgysem értett volna meg. Egyetlen gondja az volt, hogy előrejusson. Ment, csúszott, még gurult is, olyan megszállottan, hogy azt csak csodálni lehetett.

Délután hatkor, nem túl megerőltető séta után, két mérföldre jutottunk déli irányban, de alig negyed angol mérföldnyit tettünk meg lefelé.

Nagybátyám jelt adott a pihenőre. Szótlanul ettünk, gondolkodás nélkül aludtunk el.

Éjszakai elhelyezkedésünk nagyon egyszerű volt: az ágyunk egy magunkra csavart útitakaróból állt. Nem kellett félnünk sem hidegtől, sem váratlan látogatótól. Azok, akik az afrikai sivatagok belsejébe hatolnak, vagy az Újvilág őserdeibe nyomulnak be, kénytelenek az éjszakai órákban felváltva őrködni, de itt tökéletes volt a magányunk, teljes a biztonságunk. Nem kellett tartanunk se vademberektől, se vadállatoktól, se más kártevőktől.

Másnap frissen és jó erőben ébredtünk. Folytattuk az utat. Továbbra is egy lávavonulatot követtünk, akár előző este. Lehetetlen volt felismerni a talajt, amin a lávafolyam áthaladt. Az alagút, ahelyett, hogy a Föld középpontja felé vezetett volna, mindinkább vízszintesen haladt. Még úgy is éreztem, mintha kissé emelkednék a Föld felszíne felé. Reggel tíz óra körül ez az irány már olyan nyilvánvalóvá vált, és olyan fárasztóvá tette az utat, hogy kénytelen-kelletlen meglassítottam lépteimet.

– Mi van, Axel? - türelmetlenkedett a professzor.

– Nem bírom tovább.

– Hogyhogy? Háromórai séta után ilyen könnyű terepen?

– Könnyű terep, nem mondom, de azért fárasztó.

– Miért volna fárasztó, amikor csak lefelé ereszkedünk?

– Felfelé kapaszkodunk, akarta mondani!

– Kapaszkodunk? - A nagybátyám megrándította a vállát.

– Persze. Már egy fél órája megváltozott a lejtő, és ha így megy tovább, biztos, hogy felérünk Izland földjére.

A professzor a fejét rázta, nem akarta beadni a derekát. Próbáltam folytatni a beszélgetést, de nem felelt, és intett, hogy induljak. Jól láttam, hogy a hallgatása csak sűrű rosszkedvét rejti.

Hősiesen felvettem újra a csomagomat, és siettem Hans után, aki nagybátyám előtt ment. Vigyáztam, hogy le ne maradjak, semmiképpen nem akartam szem elől téveszteni útitársaimat. Reszkettem a gondolatra, hogy eltévedhetnék ennek a labirintusnak a mélyén.

Az emelkedő út mind keservesebb lett. Csak az vigasztalt, hogy közelebb vitt a Föld felszínéhez. Ezt a reménységemet minden lépés csak megerősítette.

Délre megváltozott a folyosó falának a képe. Feltűnt, hogy a kőzetek gyengébben verik vissza a villanyfényt. A lávaburkolat elmaradt, előtűnt a pőre szikla; a falat lejtős, már-már függőleges rétegek alkották. Benne jártunk az átmeneti korszakban, a szilur korban.¹

– Világos! - kiáltottam fel. - A Föld második korszakában, a vízi üledékből képződtek ezek a lemezes palák, mésztartalmú sziklák és a homokkő. A gránitmasszívum a hátunk mögött van. Úgy viselkedünk, mintha egy hamburgi Lübecken át igyekezne Hannoverba jutni.

Jobb lett volna, ha megtartom magamban az észrevételeimet. De geológusvérem elragadott, megfeledkeztem az óvatosságról, és nagybátyám felfigyelt.

– Mit mondasz? - kérdezte.

– Nézze! - mutattam a homokkő, mészkő és a palás talaj első jeleire.

– Nos?

– Elérkeztünk abba a korszakba, amikor az első növények és első állatok megjelentek Földünkön.

– Gondolod?

– De hát nézze meg, vizsgálja meg, állapítsa meg maga!

Rávettem a professzort, hogy végigvezesse lámpáját a folyosó falán. Vártam, hogy izgatottan felkiált; ehelyett szó nélkül folytatta útját.

Vajon megértett-e? Talán nem akarta beismerni, a nagybácsi és a tudós hiúságával, hogy tévedett, amikor a keleti folyosót választotta, vagy pedig elhatározta, hogy végig megismerkedik ezzel az úttal? Nyilvánvaló volt, hogy elhagytuk a láva nyomdokait, és hogy ez az út nem vezethet a Snaefells tűzhelyére.

Azon gondolkodtam, nem tulajdonítottam-e magam túl nagy jelentőséget a talaj megváltozásának. Talán én tévedek? Valóban olyan sziklarétegeken haladtunk-e át, amelyek a gránitmasszívum fölött helyezkednek el?

Ha nekem van igazam - gondoltam -, akkor találnom kell primitív növényi roncsokat, és ebben az esetben neki is el kell ismernie a nyilvánvaló igazságot. Tovább keresgéltem.

Alig tettem meg száz lépést, máris kétségtelen bizonyítékok kerültek a szemem elé. A szilur korban a tengerekben több mint ötszázfajta növény és állat élt. A láva keménységéhez szokott lábam most hirtelen növényi rostokból és kagylókból származó porban taposott. A falakon világosan kivehető volt a moszatok és korpafüvek nyoma. Ez nem kerülhette el a professzor figyelmét sem, de alighanem elfordította a szemét, mert rendíthetetlen léptekkel folytatta útját.

Nyakassága már minden határon túlment. Nem bírtam tovább. Felszedtem egy tökéletesen ép kagylóhéjat: a mai ászkához hasonló állaté lehetett, majd nagybátyámhoz léptem, és megmutattam neki.

– Nézzen ide!

– Igen, ez egy rákfélének a héja, a Trilobiták kihalt törzséből, semmi más.

– De hát nem vonja le ebből azt a következtetést, hogy...

– Amit te magad? De. Tökéletesen így van. Elhagytuk a gránitréteget és a láva útját. Lehet, hogy tévedtem. De csak akkor leszek ebben biztos, ha elértük a folyosó végét.

– Igaza van, és nagyon is méltányolnám, amit tesz, ha nem kellene most egy mindinkább növekedő veszélytől tartanunk.

– Mitől?

– A vízhiánytól.

– Hát majd beosztjuk a vizet, Axel.